„… csak egyetlen választ adhattunk” – A II. világháború kezdete lengyel szemmel

 

Tadeusz Henryk Rolski a háború kitörésekor egy vadászrepülő-század parancsnoka volt. A háborút a lengyel, a francia és az angol légierőben csinálta végig, utána pedig hazatért Lengyelországba. Emlékiratai 1974-ben jelentek meg.

Akárcsak egykor a szerző, az Olvasó is rögtön fejest ugorhat az eseményekbe – semmi „boldog békeidők”

„Közeledett a háború. A Szudéta-vidék erőszakos bekebelezése, majd Csehszlovákia feldarabolása csalhatatlan jelei voltak a készülő viharnak […] Márciusban már senki sem kételkedett benne, hogy a délről és északról bekerített Lengyelországra kerül a sor. […] területen kívüli övezet[et akart Hitler] a Tengermelléken keresztül [a lengyel tengerpart beékelődött két német terület közé, ide építtetett volna autópályát] valamint [a Népszövetség felügyelete alatt álló] Gdansk bekebelezése a birodalomba. […] az utca embere is tudta már, hogy ez csak a kezdet. Dehogyis Gdanskról volt szó, nem is területen kívüli autópályáról, hanem Lengyelország függetlenségéről. Erre viszont csak egyetlen választ adhattunk.”

Poznan, 1939 ősze. BOGDAN CELICHOWSKI/FORTEPAN (119136)

És itt kezdődtek a problémák. A lengyel légierő modernnek számított – néhány évvel korábban.

„a német repülőgépek harci lehetőségeik szempontjából majdnem minden tekintetben fölényben vannak. […] Bennünket leginkább az a fölény aggasztott, amelyet a német Messerschmitt-109-es vadászgép mutatott a lengyel P-11-esekkel szemben. Vízszintes repüléskor a 109-es mintegy 150 km/órával verte a mi gépeinket […] nagyobb volt az emelkedési sebessége is, ráadásul lényegesen nagyobb tűzerővel is rendelkezett. A mi P-11-esünk csupán jobb fordulóképességével és azzal volt előnyben, hogy könnyebben tudott leszállni.”

PZL P.11-es, a légierő legmodernebb (és legnagyobb számban használt) vadászgépe. Imperial War Museum, HU 4045.

A lemaradást részben magyarázza az a tény, hogy ha a két ország költségvetésének katonai részét nézzük, száz az egyhez volt az arány. Ráadásul nemcsak technikai téren volt különbség. A lengyel hadvezetés a meglévő gépekkel sem tudott mit kezdeni.

„milyen elgondolás késztette a tervezőket arra, hogy éppen ilyen […] gépeket konstruáljanak? […] nem vontuk kétségbe, hogy valamilyen koncepciónak léteznie kell. […] Csak jóval később [vitáztunk ezen], véres harcok múltán, amikor a francia barakkokban unatkoztunk. […] Ekkor is csak egyetlen tanulságot sikerült levonnunk: sem a Fegyveres Erők Főfelügyelősége, sem pedig a vezérkar nem tudta kialakítani a maga koncepcióját a légi fegyvernemről […] számukra mindössze a szárazföldi hadsereg valamiféle kiegészítője volt, nem is a legfontosabb. Talán arra gondoltak, hogy a szárazföldi csapatok boldoguljanak [légi támogatás nélkül] úgy, ahogy tudnak”

A légierő tehát magára maradt. Ha idegen gépek tűnnek fel a légtérben, elméletileg az első feladat az, hogy be kell mérni őket, csakhogy már ez sem ment zökkenőmentesen (és amint a fenti összevetésből látható, utána is lett volna gond bőven).

„Az idegen gép[ek] elfogásához jól működő földi és fedélzeti híradóeszközökre lett volna szükség. A híradószolgálat viszont siralmas állapotban volt. […] A megfigyelő és jelentőszolgálat megszervezése még kísérleti stádiumban volt. A háború küszöbén [elfogási gyakorlatokra] nem került sor […] Nem volt lehetőségünk tehát arra sem, hogy a földi személyzetet kiképezzük a segítő tevékenységre, így azt sem tudtuk, hogyan működnek a hírközlő berendezések.[…] a rendes postai távbeszélőhálózatra voltam utalva. Bydgoszcz és Torun között csupán egyetlen telefonvonal működött, amely [ha éppen nem romlott el,] állandóan foglaltat jelzett. Ahhoz persze jogunk volt, hogy […] megszakítsuk a személyes jellegű beszélgetéseket. […] A fedélzeti rádiókészülékek […] gyakran felmondták a szolgálatot. […] csak saját szemünkben és fülünkben bízhattunk. A németek viszont […] az emberi látóképesség határán kívül [repültek].

Ezek után persze felmerül a kérdés, minek ugrottak fejest a lengyelek háborúba. Egyáltalán nem az lett volna a feladatuk, hogy egyedül győzzék le a németeket, csak hogy feltartóztassák, amíg a szövetségeseik támadásba lendülnek Nyugaton. Az angolok azonban egymagukban gyengék voltak egy szárazföldi akcióhoz, a franciák pedig nem igazán akartak megint háborúzni. A hadüzenetet elküldték ugyan, de a nyugati fronton egy jelzésértékű francia „előrenyomulástól” eltekintve (néhány kilométerre behatoltak német területre, aztán megijedtek a saját merészségüktől) semmi sem történt. A németek nagyjából mindent a lengyel frontra küldhettek – a légierőt tekintve ez 1900 gépet jelentett 400-zal szemben. A Luftwaffe végigbombázta Lengyelországot, teljes volt a zűrzavar. A közlekedés és a hírközlés lehetetlenné vált, szervezett utánpótlásról pedig a légierő nem is álmodhatott.

Wielun városa (most az ország középső részén fekszik, de akkor a nyugati szélen volt) a háború első napján egy légitámadás után (Wikimedia Commons)

„… az egységek parancsnokait még arról sem tájékoztatták, mi van a mozgósítási raktárakban […] a hadműveletek során meglepetéssel értesültek róla, hogy mit igényelhetnek, vagy […] hogy a raktárban […] nincs üzemanyag, nincsenek pótalkatrészek.[…] A repülőosztály üzemanyag-, lőszer- és pótalkatrész-készleteit úgy számították ki, hogy legfeljebb hatnapi szükségletet fedeztek.”

Ilyen helyzetben nem sok mindent tudtak csinálni, de „… a légierő parancsnoka a hadsereg törzskarával együtt úgy határozott, hogy a lengyel légierőknek demonstrálniuk kell, hogy ott vannak”. Ez (ami Rolski századát illeti) egy járműoszlop megsorozásából állt.

„jól kivehettem a mi bakáinkat […] Egyszerre csak azt látom, az egész lengyel gyalogság engem kezd lőni.[…] egyik lövés a másik után el is talál. […] jobbra-balra billegni kezdek a géppel [hogy lássák a felségjelet]. Nem használ semmit, lőnek, mint az őrültek. […] repülőgép-pszichózisban szenvednek. Minden repülőgép ellenség. […] A németek […] a lövedékek özönével üdvözöltek. […] nagyon kevés [jól kivehető] cél volt […] egyetlen könnyű, páncélozott járművet láttam […] Rövid sorozatot eresztettem bele, csak azért, hogy megijesszem. Azután […] válogatás nélkül mindenkire lődöztem. […] Megpróbálom [leszállás előtt] megszámolni a lyukakat gépemen. A motor közelében néhány lyuk. A szárnyak, akár a szita. […] Összesen 28 lyukat számolunk. […] Az egyik a kabin védőlemezét ütötte át, [a fej mögött] alig tíz centiméterrel”

Ilyen esetek a (II. világháborúról élő elképzelés szerint sokkal felkészültebb) németeknél is akadtak – végtére is nem háborúztak két évtizedig. Friedrich von Mellenthin tábornok emlékiratai szerint mindenkit meglepett, hogy „élesben” mennyire máshogy mennek a dolgok.

„megtapasztaltam, hogy még egy jól képzett katona is milyen ideges tud lenni háborús körülmények között. Egy alacsonyan szálló repülőgép [felettünk] körözött […] Az emberek dobálni kezdték […] Egy légi összekötő tiszt […] kiabált az izgatott katonáknak, hogy ez egy német parancsnoki repülőgép […] a gép leszállt, és kilépett belőle a közvetlen légi fedezetünkért felelős Luftwaffe-tábornok.”

A németek annyival mindenképpen jobban álltak, hogy nem kellett az utánpótlás miatt aggódniuk, Rolski viszont futkoshatott Ponciustól Pilátusig (ha mégis fel tudtak szállni, mindegy volt, hány gépet lőnek le, mert a Luftwaffe pótolni tudta a veszteségeket, ők viszont nem).

„… a krakkói vadászrepülő osztályhoz siettem, amely tíz kilométerre állomásozott. Azt reméltem, sikerül tőlük némi benzint és lőszert kicsikarnom. Rosszkor érkeztem. […] nem kedvezett [az „egymással üvöltöznek telefonon” helyzet] egy olyan kényes és fontos kérdés megtárgyalásának. […] Ahelyett, hogy harcoltunk volna – három napja bolyongunk a vakvilágban éhesen, mosdatlanul és halálra fáradtan. Korszerű harceszközeink és fegyvereink vannak, még mindig tíz [harcképes] repülőgéppel rendelkezünk, mégis teljesen tehetetlenül állunk itt. Gépeink üzemanyag és lőszer nélkül nem érnek többet az ócskavasnál.”

Az általános káoszban véletlenül még a hadügyminisztérium is szembejött vele, de ebben sem volt köszönet.

„A repülőgépek mellett egy csendőr őrnagy álldogált […] a miniszter úr kabinetfőnökének utasítására [- közölte -] azonnal szedelőzködnöm kell […] jelenlétünk roppant mértékben fenyegeti mind a gróf úr rezidenciáját [ahol a miniszter lakik], mind pedig magas vendégeit, hiszen a környéken német bombázók tevékenykednek. […] Az első pillanatban valami trágárságot akartam odavágni, ebből nyomban megtudta volna [a véleményemet]”

Végül kapott egy parancsot oldalkocsis motorkerékpárral – mint A tizedes meg a többiek óta köztudott, okos ember bármit elér ezekkel. Neki is sikerült repülőbenzint keríteni. Persze ez csak arra volt jó, hogy megint ide-oda küldözgessék őket.

„A hajózó személyzet és a földi állomány maradékait […] azzal a céllal [küldik el], hogy menjen át Romániába, ott pedig rakja ki, szerelje össze […] a francia Morane- és angol Hurricane-repülőgépeket, amelyeknek pár napon belül ide [Constantába] kell érkezniük.”

Közben az augusztus végi paktum értelmében (és az érvényben lévő megnemtámadási szerződést megszegve) a Szovjetunió is lerohanta Lengyelországot. Erről mondjuk egyetlen szó sincs a könyvben (jó kérdés, hogy az eredetiből vagy a fordításból vágták-e ki, esetleg csak azért nem írt róla, mert abban bízott, mindenki tud olvasni a sorok között). Rolski csak annyit ír, hogy szeptember 18-án átlépte a határt katonáival, akik

„hajlandóak [voltak] vándorútra kelni, hogy akár francia földön, akár Angliában, akár a világ végén utolsó csepp vérükig küzdjenek a németek ellen. […] Románia a velünk kötött katonai szerződés alapján […] fegyveres átvonulást [köteles] biztosítani […] vízi úton továbbmegyünk Franciaországba. Hiszen a háború még csak most kezdődik.”


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

ROLSKI, Tadeusz Henryk: Fehér sas kék mezőben. Kossuth-Zrínyi, Budapest, 1978.

Felhasznált irodalom:

HOYT, Edwin Palmer: Villámháború. Agora, Budapest, 1999.

KOVÁCS István: Megnemtámadási szerződés és fegyverbarátság. Lengyelország negyedik felosztása. In uő: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. A XX. századi lengyel történelem sorsfordulói. (Európa, Budapest, 2006.) 168-195.

A nyitóképen egy varsói utca 1939 októberében (Imperial War Museum, HU 5358)

Facebook Kommentek

További írásaink