“A délről jövő, nacionalista-revansista veszedelem..” – Recenzió az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában című tanulmánykötetről

A historiográfiában korántsem szokatlan jelenség, hogy egy adott kiemelten fontos témáról vagy korszakról évekig, évtizedekig nem születik egyetlen komolyabb, hosszabb hangvételű, levéltári kutatásokon alapuló történészi munka. Aztán hirtelen, egy évben – egymástól teljesen függetlenül – több tudományos írás jelenik meg. Ugyanez történt Csehszlovákia és az 1956-os magyar forradalom esetében is, amellyel kapcsolatban sokáig csak résztanulmányok álltak rendelkezésre, de a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet köszönhetően nemrég egy tanulmánykötet látott napvilágot.  

A magyar történeti kutatásban az 1956-os magyar forradalom nemzetközi vonatkozásainak vizsgálata 1990-es évek eleje óta közkedvelt, rengeteg vitát gerjesztő, és gyakran újdonságokkal szolgáló kutatási területnek számít. Ez magába foglalja nemcsak a témáról szóló szakcikkek, tanulmányok és monográfiák megjelenését, hanem a külföldi levéltárak ötvenhattal kapcsolatos iratanyagainak felkeresését, feldolgozását, lefordítását és forrásgyűjteményben való publikálását. Kezdetben a kutatók – egyáltalán nem meglepő módon – a nagyhatalmak (az Egyesült Államok, a Szovjetunió) archívumaira koncentráltak, hiszen sokan abban reménykedtek, hogy azonnali és kielégítő választ kaphatnak az olyan jellegű kérdésékre, mint: valójában miért került sor a szovjet katonai intervencióra? Washington miért nem nyújtott katonai támogatást vagy akadályozta meg, hogy más országok (például Spanyolország[1]) fegyveres segítséget nyújtsanak a magyar felkelőknek? Vajon a nyugat-európai országok vezetései Izraellel együtt szándékosan a magyarországi eseményekre időzítették-e a „szuezi kalandjukat” vagy az egész egy “véletlen egybeesés” eredménye? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre a mai napig nincs egyértelmű és mindenki számára– legyen laikus vagy történész – elfogadható válasz.  A nagyhatalmak október végi és novemberi elejei magatartásáról szóló polémiákkal párhuzamosan a kutatási terület kiszélesedett, többek közt Ausztriát, Észak-Koreát, Indiát, Jugoszláviát, Kínát, Spanyolországot stb., helyezték a vizsgálatok középpontjába. Végül, gyakorlatilag az utolsóként, a Magyarországgal egy tömbbe tartozó, kelet-közép-európai „baráti államokra” fókuszálták a régió országainak történelmét kutató és nyelveit ismerő történészek. Ám miközben Lengyelország vagy Románia vonatkozásában már több monográfia és dokumentumgyűjtemény állt rendelkezésre, addig gyakorlatilag egy lyuk tátongott 56 csehszlovák relációjában: 2018-ig nem jelentek meg magyar nyelven a prágai, pozsonyi vagy esetleg határ melletti fekvő járási, kerületi központok levéltárainak anyagai.[2]

A szakirodalom terén csak egy fokkal jobb a helyzet. Csehszlovákia második világháború utáni történetével foglalkozó magyarországi historiográfia négy fő dologra koncentrál: Prága szerepére az 1956-os magyar forradalomban; az 1968-as prágai tavaszra és a magyar csapatok részvételére; az 1989-es rendszerváltásra és Csehszlovákia felbomlására; végül pedig a felvidéki magyarság történetére, ami különösen népszerű doktori és szakdolgozati téma a szlovákiai magyarok körében. Egy-két történészi munka foglalkozik még a CSKP hatalomra kerülésével, a sztálinizmus kiépülésével, az első politikai és gazdasági válságokkal, illetve a koncepciós perekkel (pl. Slánský-per). Mégis a hatvankét évvel ezelőtti forradalom csehszlovákiai kontextusairól szóló tudományos publikációk száma elmaradást mutat a többihez képest. Az első komolyabb sikerre is egészen 2006-ig kellett várni, amikor megrendezték Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban című konferenciát, majd megjelentették annak előadásait.[3]

Mielőtt azonban még valaki azt a konzekvenciát vonná le, hogy ez a fajta hiány kizárólag a magyarországi historiográfiában alakult ki, szükséges felhívni a figyelmét arra, hogy a szomszédos államok Magyarország második világháború utáni időszakát vizsgáló történettudományban hasonló – sőt, rosszabb – állapotok uralkodtak. Simon Attila felvidéki történész, már a most recenzált kötet előszavában megjegyezte, hogy

a közép-európai népek kölcsönösen nem ismerik egymás történelmét, illetve abból csak annyit fogadnak be, amennyi saját szenvedéstörténetük szempontjából akceptálható, közismert”. [4]

Sőt, a képet még inkább árnyalja, hogy a szomszédos országok történészei azokkal az aspektusokkal szerettek foglalkozni, amelyek segítettek a magyarokkal szembeni ellenségkép kialakításában és/vagy a saját félelmeik igazolásában. Ezek a megállapítások pedig ötvenhattal kapcsolatban különösen igazak: lényegében csak az 1968-as prágai tavasz és annak leverése szemüvegén keresztül vizsgálták a magyar forradalmat, előszeretettel mutattak rá a “forradalmárok revizionista célkitűzéseire”, de még az elfogulatlan írások is csak olyan (rész)kérdésekkel foglalkoztak, mint a katonai hadműveletek (a szovjet és a csehszlovák), a csehszlovák titkosszolgálat tevékenysége vagy a Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) hozzáállása az eseményekhez. A cseh és a szlovák historiográfiában is egy 2006-os, Pozsonyban tartott konferencia jelentette a Rubicon átlépését: a Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko (Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia).[5] Ettől kezdve ugyan már egyre több, történészi szempontból megfelelő publikáció jelent meg a témáról, de sokáig mindkét ország történettudománya adós maradt egy különálló monográfiával vagy legalábbis egy önálló tanulmánykötettel.

Antonín Novotný, 1953 és 1968 között a Csehszlovák Kommunista Párt első titkára. A kép 1960-ban New York-ban készült. (Wikimedia Commons)

Legalábbis egészen 2018-ig. Ebben az évben jelent meg a Nemzeti Emlékezett Bizottsága és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közötti együttműködés gyümölcse: Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. A szerzők jeles felvidéki magyar kutatók, valamint a könyv tartalmazza Jozef Haľko pozsonyi segédpüspök és Jiří Bílek cseh hadtörténész magyar nyelvű írásait is. A kötet Simon Attila előszavával kezdődik, aki lényegében megerősíti a recenzióban korábban leírtakat: Szlovákiában az átlagember csak keveset vagy még annyit sem tud 1956-ról, illetve a felvidéki magyarság körében sem jelent olyan identitásképző erővel, mint március 15-e vagy augusztus 20-a. Ugyanúgy az itt élő magyar közösségről szóló 56-os kutatás elmarad az erdélyihez, a kárpátaljaihoz és a vajdaságihoz képest. Ennek oka egyrészt az, hogy a CSKP tudatosan – és sajnálatos módon igencsak hatékonyan – használta fel a Csemadokot (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét) a saját céljaira, végig kihangsúlyozva a „szlovákiai magyar dolgozó lojalitását Csehszlovákiához” és a magyarországi dolgozóktól való differenciáltságukat.[6] Másrészt a szlovákiai magyarok döntő többsége nem volt rendszerellenes,

 

„kis mértékben hálás is volt a kommunistáknak mindazért, ami 1948 óta a nemzetiségi kérdésben történt”.[7]

Popély Árpád az egyetlen történész, akinek két munkáját is tartalmazza a tanulmánykötet: az első fejezeten kívül ő írta még az ötödiket. Az előbbiben a CSKP-nak és a Szlovákia Kommunista Pártjának (SZLKP) a magyar forradalomhoz való viszonyulását mutatja be, az utóbbiban az Új Szó nevű felvidéki napilap forradalomellenes cikkeit elemezte. Antonín Novotný, a CSKP első titkára és a legfelsőbb pártvezetés megriadt a „déli szomszédban” zajló eseményektől, hiszen egyrészt tartottak a forradalmi hangulat átterjedéséről (1956 májusában Pozsonyban és Prágában szintén voltak rendszerellenes megmozdulások) és a felvidéki magyarság fellázadásától. Másfelől pedig mindvégig

„az ellenforradalmárok, reakciósok, visszatérő Horthysták revizionizmusával”

ijesztgették egymást és az ország lakosságát. Az október végén tartott moszkvai tárgyalások alatt a csehszlovákok voltak az egyik leghangosabb szószólói a szovjet intervenciónak, sőt, ahogyan arra Popély rámutatott: Prága egy percig sem habozott volna, ha a Kreml igényli a Csehszlovák Néphadsereg (ČSLA) részvételét a hadműveletekben.[8] Végül a CSKP katonákat nem küldött, de minden anyagi és propagandatámogatást megadott a Kádár-kormánynak. Popély a második tanulmányában lépésről-lépésre mutatja be azt, hogy miként alakult át a felvidéki sajtó hangvétele és hogyan próbálták befeketíteni a magyar felkelőket.

Jozef Haľko írásában a budapesti csehszlovák nagykövetségen uralkodó állapotokat, forradalom alatti „helytállásukat”, Major István nagykövet munkáját helyezte középpontba. A diplomáciai személyzet már az október 16-i jelentésükben figyelmeztették Prágát a Magyar Dolgozók Pártjában uralkodó belső ellentétekről és az egyre feszültebb légkörről. A nagykövetség forradalom alatti tevékenysége nem kevés vitát szült a párt- és állami vezetésben: gyakran túlzásokba eső, „apokaliptikus hangvételű” beszámolókkal bombázták a csehszlovák külügyminisztériumot, jelentős emberhiányban szenvedtek, nehezen szervezték meg a csehszlovák állampolgárok evakuációját, vagy néha olyan lépésre szánták el magukat, ami még az alkalmazottakat is megosztotta. Például a saját testi épségük védelme érdekében kitűzték az 1956-os forradalom legismertebb szimbólumának számító lyukas zászlót, de ezt sokan úgy értelmezték, mint az „ellenforradalom eszméivel való nyílt szimpatizálást” – főleg, hogy egyetlen másik „baráti ország” nagykövetsége sem rakta ki a zászlót.[9]

A harmadik fejezetben Bukovszky László a belügyi vonalat helyezte középpontba, mivel 1956 végén a csehszlovák Állambiztonsági Szolgálat (StB) igencsak aktív volt Magyarországon. Sőt, egyedülálló módon már a forradalom előtt is, hiszen a „baráti országok” közül legelőször Budapesten hoztak létre rezidentúrát.[10] A szerző elsősorban Vladislav Křováček (fedőneve 1956-ban NEZVAL) tevékenységét mutatja be, aki nemcsak a forradalom alatt, hanem még azután is Magyarországon tartózkodott, mégpedig Münnich Ferenc és Biszku Béla áldásával. Ezenfelül Bukovszky a két ország közös titkosszolgálati akciókra szintén kitért, többek közt az AKCE E(migrace) műveletre, amely gyakorlatban az ÁVH-s [noha az ÁVH-t hivatalosan 1953-ban feloszlatták, a köznyelv, és nem egyszer a hivatalos iratok is így emlegették az államvédelmiseket, nem véletlenül, hiszen a korábbi állomány nagy része tovább szolgálhatott az újjászervezett államvédelemnél – K. L.] tisztek, MDP-tagok vagy katonatisztek Csehszlovákiába való átmenekítését jelentette. A történész a tanulmánya utolsó alfejezetében a Kádár-kormánynak nyújtott belügyi támogatást részletezi. Ennek egyik humoros epizódja az, amikor Münnich egy levélben „kölcsönképp” 5000 gumibotot kért, de a csehszlovák belügyminisztérium nem rendelkezett ekkora tartalékkal, így 1957 elejéig csak kétezer darabot tudott leszállítani.[11]

Jiří Bílek tanulmánya a ČSLA-ról szólt: Prága azonnal „baráti segítségnyújtásra” jelentkezett, és katonákat ajánlott fel Moszkvának az „ellenforradalom” leveréséhez. Ám a közvélekedéssel ellentétben nem vetettek be csehszlovák egységeket, ráadásul a szovjet hadsereg sem Csehszlovákián keresztül vonult be Magyarországra. Ugyanakkor a kutató szerint a csehszlovák-magyar határszakaszra való átcsoportosítás, amely az ukrán banderista csoportok ellen indított 1945-ös hadművelet óta a legnagyobb volt az ország területén [12], kemény tanulópénzt jelentett a Csehszlovák Néphadsereg számára. Addig ugyanis a fő ČSLA-erők az Német Szövetségi Köztársaság határai mentén összpontosultak, miközben október elején csupán 8000 katona teljesített szolgálatot Csehszlovákia 2. katonai körzetében (a teljes állomány alig öt százaléka). Ám a kezdeti nehézségek ellenére végül november 10-ig 26 658 főt, 358 harckocsit, 141 önjáró löveget, 609 egyéb ágyút és 82 repülőgépet vontak össze a térségben.[13] A forradalom után a hadsereg helytállásával” mind a CSKP, mind a Szovjetunió felől elégedettek voltak, s ebből kifolyólag tovább erősödött a pozíciójuk a hatalomban és a Varsói Szerződésben. Bílek írásával kapcsolatban szükséges még hozzátenni, hogy a szerző a mellékletekben részletesen felsorolta a csehszlovák-magyar határ közelében állomásozó alakulatokat és egységeket.

A következő két fejezet már lokális szinten vizsgálja a kérdést, vagyis a felvidéki magyarságnak az október végi, november eleji eseményekre adott reakcióiról szól. Habár nyílt, Nagy Imre kormánya és a forradalmárok melletti tüntetések nem zajlottak, passzív ellenállásra és szimbolikus cselekedetekre bőven akadt példa, legyen az a magyar himnusz eléneklése, fekete karszalag viselése, vagy magyar katonák megkoszorúzása. Gaucsík István az írásában a Dél-Szlovákiában lévő ipolysági, lévai, zselízi járásokra fókuszált és elsősorban az ötvenhattal kapcsolatos népbírósági perek részelemeinek társadalomtörténeti vizsgálatára szorítkozott. Ők valamilyen módon kifejezték (gyakran az alkohol hatása alatt) a magyar forradalom melletti kiállásukat vagy bírálták a szovjet beavatkozást. Gaucsík szerint az általa megvizsgált kilenc ügy is csak a jéghegy csúcsát képezik, mivel sok dokumentum megsemmisülhetett az iratselejtezés során.[14] Az elítéltek között szlovákok szintén akadtak, sőt, közülük nem egyet zártak be a csehországi munkatáborokba. Bajcsi Ildikó az 1956-os forradalom megítélését mutatja be Komáromban, illetve a komáromi járásban. Először a város és a CSKP járási vezetésének, a helyi lapoknak a reakcióit ismerteti, majd ezt kontrasztba helyezi a „leglágyabb ellenállási formákkal”, mint például az iskolai tanulók és egyes tanárok kiállásával.[15] Azonban ebben a tanulmányban akadtak zavaró hibák vagy pontatlanságok: a szerző nem minden esetben fordította le a szlovák mondatokat (76. oldal), vagy egyes történetek szinte ugyanúgy szerepelnek a hivatkozásban (524-es) és külön oldalakon (180. oldal) is.

Az utolsó fejezet egy összefoglaló bibliográfia, amelyben tematikusan vannak csoportosítva az 56-os forradalomról és Csehszlovákiáról (részben vagy egészében) szóló tanulmányok, interjúk, dokumentumgyűjtemények, és fel van tüntetve a téma legfontosabb angol, német, cseh és szlovák nyelvű irodalma is. A primer források tekintetében nincs ok a panaszra, mivel az összes szerző döntő többségében a levéltári források alapján írta meg a fejezeteket: a legfontosabb állami-, hatósági és pártiratokat tartalmazó prágai (AMZV, ABS, NA, VÚA) levéltárakra éppúgy hivatkoznak, mint a Pozsonyi, Nyitrai Levéltárra vagy a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárára.

A téma iránti – talán az évforduló miatt is – fokozott érdeklődést mutatja, hogy a most bemutatott kötettel közel párhuzamosan Berkes Péter szerkesztésében is készült egy hasonló, csehszlovák tematikájú könyv (Bencsik Péter (szerk.): Csehszlovákia története dokumentumokban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2016.), és idevehetjük a korábban (a 2. sz. jegyzetben) már említett 2018-as dokumentumgyűjteményt is. [16]

A kisebb hibák és hiányosságok azonban semmit nem vonnak le Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában relevanciájáról, hiszen a tanulmánykötet egy olyan lyukat foltoz be, amely régóta ott tátongott az 1956-os forradalomról szóló historiográfiában. A fejezetek mindenki számára új adatokkal, érdekes – és gyakran humoros vagy egyenesen groteszk – történetekkel szolgálhatnak, amik sok esetben gazdagítják a második világháború utáni Csehszlovákiával és felvidéki magyarsággal kapcsolatos ismereteket. Ugyanúgy magával hozhatja nemcsak a kelet-közép európai nemzetek történelmének alaposabb megismerését, hanem más megvilágításba helyezheti a határon túli magyarság korántsem egyszerű, hányatott sorsába.

Simon Attila (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Budapest–Somorja, 2018.



Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek

[1] A témáról bővebben lásd. Zalai Anita: Franco és az 1956-os magyar forradalom. In: Belvedere Meridionale. 29. évf., 1. sz., (2017), 102–111. Link: http://www.belvedere-meridionale.hu/wp-content/uploads/2017/01/09_Zalai_2017_01.pdf

[2] 2018-ban jelent meg a több mint háromszáz dokumentumot tartalmazó, majdnem kilencszáz oldal terjedelmű, lefordított cseh és szlovák levéltári iratokat tartalmazó dokumentumgyűjtemény. Bencsik Péter – Mitrovits Miklós (szerk.): „A Szovjetunióval örök időkre és soha máshogy!” Az 1956-os magyar forradalom csehszlovák dokumentumai. MTA Bölcsésztudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018.

[3] A konferencia előadásaiból készült tanulmánykötet: Rainer M. János – Somlai Katalin (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. 1956-os Intézet, Budapest, 2007.

[4] Simon Attila (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. Nemzeti Emlékezet Bizottság – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Budapest–Somorja, 2018., 7.

[5] A konferencia előadásaiból készült tanulmánykötet: Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko (Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia). Somorja–Pozsony, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 2006.

[6] Simon, 2018., 8.

[7] Uo., 13.

[8] A csehszlovák diplomácia kétszer is felajánlotta Moszkvának a katonai részvételt: egyszer október 26-án, majd november 2-án. Uo., 34.

[9] Uo., 50.

[10] Uo., 74.

[11] Uo.,95.

[12] Uo.,110.

[13] Uo.,107.

[14] Uo., 141.

[15] 175.

[16] További kapcsolódó írások: Bencsik Péter: Csehszlovákia és Magyarország 1956-ban, illetve a CSKP reakciói a magyar forradalomra. In: Belvedere Meridionale. 29. évf., 1. sz., (2017), 77–92.; Berkes Tamás: Az ötvenhatos cseh passzivitás okai és értelmezése. In: Múltunk. 52. évf., 1.sz., (2007), 104–121., Mitrovits Miklós: Együtt vagy külön utakon a szocializmushoz? A desztalinizáció első szakasza Kelet-Közép-Európában. In: Századok. 148.évf., 1.sz., (2014), 91–111.

Felhasznált irodalom:

Bencsik Péter – Mitrovits Miklós (szerk.): „A Szovjetunióval örök időkre és soha máshogy!” Az 1956-os magyar forradalom csehszlovák dokumentumai. MTA Bölcsésztudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018.

Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko (Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia). Somorja–Pozsony, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 2006.

Rainer M. János – Somlai Katalin (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. 1956-os Intézet, Budapest, 2007.

Simon Attila (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. Nemzeti Emlékezet Bizottság – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Budapest–Somorja, 2018.

Facebook Kommentek

További írásaink