Napló Nápolyból

Hogyan festett, amikor az Olaszországban partraszálló szövetségesek megszálltak egy nagyvárost? Szemelvények egy angol altiszt naplójából.

Norman Lewist, a „tábori elhárító szolgálat” (a tábori rendőrség, hírszerzés és elhárítás keveréke) őrmesterét tíz társával együtt az olaszországi hadjárat előtt csapták hozzá az amerikai 5. hadsereg parancsnokságához (mert az amerikaiaknak meglepő módon nem volt saját biztonsági szolgálatuk). Áthelyezése azzal járt, hogy „szövetségesei” a hajóúton is meg a partraszállás után is keresztülnéztek rajta.

„Egy hírszerző tiszt előadást tartott, s meglepő módon azt fejtegette, hogy noha feltételezésünk szerint rengeteg ügynök dolgozott nekünk Olaszországban, semmiféle értesülés nem érkezett az ottani helyzetről. […] Az előadás valójában értelmetlen volt, egyetlen mondatban lehetne összegezni mondanivalóját: ’Semmit sem tudunk.’

Ez (legalábbis ami őt és a bajtársait illeti) így maradt a partraszállás után is: semmilyen parancsot nem kaptak és fogalmuk sem volt, mit kellene csinálniuk és hol az ellenség. Csak a (rém)híreket hallották valahonnét észak felől, például azt, hogy a németek áttörték a frontot és az 5. hadsereget be fogják szorítani a tengerbe. Erre ki is tört a pánik, a katonák mindenhol németeket láttak és vadul lövöldöztek – egymásra. Lewis megúszta sértetlenül, de nem volt elragadtatva az egésztől. „ A hivatalos történetírás […] tiszteletre méltó vonásokkal ruházza majd fel a salernói hadműveletet. Mi azonban csak a parancsnokságból kiinduló és teljes zűrzavarba torkolló ostobaságot és gyávaságot tapasztaltuk.” Az egyetlen akció, amiben részt vett, egy olasz kollaboráns elfogására irányult, aki fényjelekkel tájékoztatta a németeket. „Körülzártuk a falut, megvártuk, míg föl- fölvillant a fény, azután benyomultunk – de csupán egy férfit fogtunk el, aki zseblámpájával világítva az egész falu által használt egyetlen budihoz igyekezett.”

Elég baja volt harc és ellenség nélkül is: maláriát kapott, a tábori kórházban pedig majdnem elmosta a kórtermét egy felhőszakadás.

„Miután elbocsátottak a kórházból és [amerikai mintára] ideiglenesen fölszereltek, […] fölkéredzkedtem egy Nápoly irányába tartó amerikai teherautóra. Nápoly három napja esett el, s azt reméltem, hogy részlegem mostanra már be is rendezkedett ott. […] Hamarosan Nápoly külvárosaiban, néhány mocskos, háború kibelezte kisvárosban találtuk magunkat […] Lassan haladtunk előre szétrombolt utcákon, a bombák által elpusztított épületek úttestre omló romjai között. […] gépiesen integettek [a helyiek] a győzteseknek, az elmúlt [néhány] hét közömbös fasiszta üdvözlése mára közömbös V jelzéssé változott, de egészében véve úgy látszott, hogy a polgári lakosság közönnyel szemléli az eseményeket.”

A szövetségesek eddigi teljesítménye alapján meglepő lehet, hogy sikerült elfoglalniuk Nápolyt, de ehhez valójában egyáltalán nem volt közük. A város önmagát szabadította fel. A helyőrség parancsnoka ugyanis parancsot adott, hogy harmincezren jelentkezzenek munkaszolgálatra, de ezt a lakosság figyelmen kívül hagyta, sőt a szövetségesek közeledésének hírére – no meg a „lógás” megtorlásától félve – fegyvert fogott a megszállók ellen (ebben volt gyakorlatuk, 1799-ben egy ugyanilyen népfelkelés űzte ki a franciákat). „Nápoly négy napja” (1943. szeptember 28-október 1.) a németek vereségével zárult.

„Első pillantásra Nápoly – a várható munka szempontjából – korántsem volt olyan vonzó, mint Észak-Afrika […] itteni életünk kemény munkát, néha hétköznapian unalmas, idegőrlő rutinmunkát ígért. Nápoly körül tucatjával táboroztak katonai alakulatok, amelyek olasz polgári lakosokat kívántak alkalmazni, s mindezeket [sőt a katonák feleségjelöltjeit is] nekünk kellett ellenőriznünk. […] A fasiszta rendőrség [a népet] szigorúan szemmel tartotta […], mi pedig [meg]örököltük […] a központi rendőrkapitányság legfelsőbb emeletén elhelyezett óriási archívumát. A kartoték[ok]ra feljegyzett információk kilencvenkilenc százaléka [azonban] képtelenül jelentéktelennek bizonyult.”

 

Angol katonák a nápolyi városházánál, 1944. október 1. (Imperial War Museum, NA 7433)

Szerencsére a német konzulátusról zsákmányolt iratokat jobban tudták hasznosítani és számíthattak a lakosság segítségére is, bár utóbbi inkább rontott a helyzeten.

„… özönleni kezdtek a feljelentések. Részint személyesen jelentek meg az emberek, […] részint még a kapu előtt álló őrnek is a kezébe nyomtak leveleket. […]  Mindent – kezdve a legmocskosabb kis papírcédulától, amelyre csak egy nevet firkáltak, alája meg azt, hogy ’gyilkos’, egészen a gondosan gépelt okmányig, amelyen ott díszelgett a Comitato di Liberazione [az ellenállási mozgalom ernyőszervezete] pecsétje és aláírása – tanulmányoznunk és regisztrálnunk kellett. Ez a munka óriási erőfeszítést igényelt, amellett roppant unalmas volt […] a saját hatóságaink által a hivatalos Fekete Könyvbe [valamilyen körözési lista] való bejegyzés céljára megküldött anyagok [pedig] gyakorta pontatlanok voltak.”

Az olaszok egy része nem érte be ennyivel és besúgóként (virágnyelven „informátor” vagy kapcsolat”) akart dolgozni, persze csakis odaadásból. Akadt közöttük olyan is, akit már szerepelt az elhárítás információs rendszerében – mint kollaboráns. Egy törvényszéki bíró például azon bukott le, hogy a német konzulátus irattárában megtalálták a Führernek küldött gratuláló levelét.
Lewis bővebben is ír az egyik „kapcsolatáról”:

„Az első néhány nap polgári kapcsolatai közül a legértékesebb szerzeményem Vincente Lattarullo, a nápolyi szokások tudora volt. […] egyike Nápoly négyezer ügyvédjének, […] akiknek kilencven százaléka, mivel a bíróságoknál csak elenyésző százalékuknak jutott munka, soha nem praktizálhatott, s többségük nagy ínségben élt. Úgy becsüli, legalább ennyi orvos él hasonló körülmények között. Ezek az éhező értelmiségiek ’végtermékei’ minden nápolyi család vágyálmának, hogy diplomás fia legyen. […]
Lattarullo egy örökség jóvoltából tudott életben maradni […] az önmegtartóztatás tudományos módszerét dolgozta ki. A nap nagy részét ágyban töltötte, […] csak rövid távolságokat tett meg gyalog egy előre eltervezett útvonalon, s néhány száz lépésenként megpihent egy templomban. Csakis este evett, vacsorája többnyire olajba mártott kenyérszeletke volt, amibe egy paradicsomot passzírozott. […] Azt a benyomást keltette, hogy mindent tud, ami csak Nápolyban történik.”

Időnként azért pénzt is tudott keresni, nem is akármilyen munkával.

„Alig titkolt büszkeséggel ismerte be, hogy temetéseken a zio di Roma (vagyis a ’római nagybácsi’) szerepét szokta eljátszani. A nápolyi temetések jellegzetes vonása a mániás sznobizmus […] E kis bohózat egyik szereplője a római nagybácsi […] közhírré teszi, hogy alig néhány perce érkezett a római gyorssal, vagy római rendszámú, SPQR [Senatus Populusque Romanus, azaz Róma szenátusa és népe] feliratú Alfa Romeón állít be […] jól szabott öltönyében, gomblyukában az Olasz Koronarend parancsnoka kitüntetés virít […] Erre [a szerepre] kiválóan alkalmassá tette patríciusi megjelenése, jól begyakorolt római kiejtése és modora. […] S ha akad valaki a ravatalnál, aki esetleg látta Lattarullót máskor is Nápoly utcáin, ezt egy árva szóval sem árulja el.”

 

Római fénykép 1937-ből. A Stadio dei Marmi, a háttérben az Olasz Olimpiai Bizottság székháza. SZATHMÁRY ISTVÁN/FORTEPAN (57782)

Mivel foglalkozott az elhárítás? Elárasztották őket a lakosságtól érkező feljelentések. Jöttek a telefonok a környékbeli alakulatoktól is, hogy német ügynökökre vagy rádióadóra bukkantak. Aztán jöttek a panaszok ugyanonnét – arról, hogy a szövetségesek fosztogatnak. Ide érkezett a postai cenzúra és a telefonlehallgatás útján szerzett számtalan (és nagyrészt használhatatlan) információ. Az újjászervezett olasz (civil vagy katonai) rendőrség (Publica Sicurezza) a katakombákban rejtőző SS-ekre hívta fel a figyelmet. Amikor egy olasz-angol-amerikai kutatócsapat lemerészkedett, tessék-lássék kutatás után inkább feljöttek. Az egyetlen hír, aminek volt némi alapja, a németek által aláaknázott épületekre vonatkozott (a naplóíró éppen csak megúszott egy robbanássorozatot), de ezt is annyira eltúlozták, hogy kitört a pánik és mindenki az utcán várta a pusztulást. A legnagyobb fejfájást a tolvajok és feketézők tevékenysége okozta, akik a telefondrótoktól kezdve a hadsereg gyógyszerkészletén át a fegyverig és lőszerig lényegében mindent elloptak és (a fegyvert, lőszert leszámítva) nyíltan árulták. Az ellenük folytatott „harc” végeláthatatlan és egyben reménytelen volt.

1944 márciusában (amikor nálunk is beütött egy katasztrófa)  úgy tűnt, még a Természet is a szövetségesek ellen fordul.

„Ma kitört a Vezúv. Életem legfenségesebb és legiszonyúbb látványa volt, gondolom, nem is lesz részem többé ilyenben. A kráterből előtörő füst lassan hatalmas, duzzadó formát öltött, s valósággal tömör halmazállapotúnak látszott. Oly lassan növekedett és terjedt, hogy semmiféle mozgást nem észleltem a felhőben, amely estére bizonyára már harmincezer vagy akár negyvenezer láb [9-12 km] magasságba emelkedett, átmérője pedig sok mérföldnyi volt.
A Pompejit elpusztító kitörés felhőjének az alakja fenyőfára emlékeztette [az ifjabb] Pliniust; feltehetőleg itt állt Posillipónál, az öböl túloldalán, pontosan ott, ahol én álltam […] A [mostani] felhő alakja valóban olyan volt, mint egy sokfelé elágazó fáé […] hamuból összetevődő kis trópusi indákat eregetett, amelyek itt-ott […] lefelé hullottak az ágairól.”

 

Turisták a Vezúvnál, 1935. SZÁVOSZT-VASS DÁNIEL/FORTEPAN (29384)

Az egyik környékbeli falu, a vulkán lejtőjére épült San Sebastiano félig elpusztult. Nápoly (a helyiek szerint a város patrónusa, Szent Januáriusz közbenjárására) megúszta. Amikor Lewist 1944 októberében áthelyezték a Szuezi-csatornához (ahonnan a németek oldalán elfogott oroszokat kellett hazakísérnie a Szovjetunióba) úgy távozott, hogy csodálta az olaszokat és kultúrájukat. „… ha újraszülethetnék, és megválaszthatnám születésem helyét, feltétlenül Olaszországot választanám.”– írta néhány nappal korábban.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

LEWIS, Norman: Nápoly, 1944. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Felhasznált irodalom:

BATTAGLIA, Roberto – GARRITANO, Giuseppe: Az olasz ellenállás története. Kossuth, Budapest, 1965.

CHABOD, Federico: Olaszország története 1918-1948. (Stúdium Könyvek 62.) Gondolat, Budapest, 1957.

A nyitóképen az 5. hadsereg lovassága valahol Olaszországban (Imperial War Museum, NYP 11344)

Facebook Kommentek

További írásaink