Könyvismertető – Borvendég Zsuzsanna: A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei.

A szocialista korszak állambiztonsági szervei, illetve titkosszolgálatai napjainkban többnyire belső elhárítási tevékenységük révén ismertek. Hírszerző, ipari kémkedési, illetve a részben ehhez kapcsolódó gazdasági tevékenységükről alig tudunk valamit, ami részben érthető is. Az iratok jelentős része hiányzik – sőt sok esetben semmilyen papír nem készült az akciókról –, vagy még ma is titkosítás alatt áll, az egykori résztvevők felkutatása pedig általában igen komoly nehézségekbe ütközik. Borvendég Zsuzsanna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója ezek ellenére – vagy éppen ezek miatt – évek óta lelkesen és alaposan tárja fel a téma iratanyagát és keresi az egykori érintetteket. Ennek legújabb állomása az idén (2018) megjelent, és most bemutatásra kerülő A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei című kötet, amely hiánypótló, és egyben lebilincselő olvasmány is. Miután a teljes kép még nem látható – a szerző is pillanatfelvételnek nevezi munkáját –, mi is inkább néhány érdekességet emelünk ki, egyfajta kedvcsinálónak.

Az, hogy a téma alulkutatott, nem csoda, hiszen több évtizedről van szó, hatalmas mennyiségű iratanyaggal, és pókhálószerű, elképesztő méretű és mélységű cég- és kapcsolati hálóval. Azt a szerző is többször hangsúlyozza, hogy teljes képet messze nem adhat – még úgy sem, hogy évek óta foglalkozik a témával, számos könyve, tanulmánya és ismeretterjesztő írása is megjelent –, csak néhány esetet mutat be, amelyek révén megismerhetjük a korabeli titkosszolgálatok és a gazdaság, valamint a pártelit összefonódásait, valamint következtethetünk az általános gyakorlatra is. A hírszerzés és gazdaság/kereskedelem közötti szoros kapcsolat közismert: évszázadokon át az utazó kereskedők számítottak elsődleges hírszerzési forrásnak, és minden ország alkalmaz kémeket (az egyszerűség kedvéért nevezzük most őket így) különféle fedőbeosztásokban. Arról ne is beszéljünk, hogy az ipari kémkedés szintén évszázados múltra tekint vissza: gondoljunk csak Nagy Péter cárra, aki személyesen utazott Hollandiába, hogy megtanulja, miként lehet igazán kiváló hajókat építeni.

Az alap tehát adott volt, és ezt csak fokozta a hidegháborús szembenállás. A „béketábor” technikai lemaradását ilyen módon próbálta meg behozni, amit persze a nyugat igyekezett megakadályozni. De a képlet – ahogy a könyvből is láthatjuk – nem volt ennyire egyszerű. Nem csak a hadsereghez, a hírszerzéshez is három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Azt pedig elő kell teremteni, és ez legális úton (értsd: költségvetési forrásokból) nem mindig sikerült. Egy rádiófelderítő berendezés megvásárlása még belefér a belügyi-hadügyi költségvetésbe, de mondjuk egy diplomata beszervezésére tető alá hozott luxusvadászatot (opcionálisan hölgytársaságban) nem mindig lehet elszámolni. Ráadásul a műfaj sajátosságai miatt azt sem lehet tudni, hogy adott időszakban mennyi pénzre lesz szüksége az adott szolgálatnak. A keleti blokk hírszerzése klasszikus hírszerzési feladatai ellátása mellett igyekezett a lehető legtöbb nyugati civil szervezetbe beférkőzni, amihez ugyancsak pénz kellett. Ugyanakkor a jelentős politikai és gazdasági befolyással bíró személyek – a korabeli „influencerek” – sokszor minden pénzt megértek. Mindezen felül az sem baj, hogy ha a források eredete és mozgása lekövethetetlen; így sem az ellenség elhárítása, sem a saját kotnyeles bürokraták sem kérdezősködnek túl sokat. És hogy miből lesz a „mozgó tőke”, és merrefelé mozog? Lényegében erről szól Borvendég Zsuzsanna legújabb könyve.

Ajtósi Dürer sor - Hungária körút kereszteződés, Metalimpex-Konsumex székház.
A Metalimpex-Konsumex székház az Ajtósi Dürer sor – Hungária körút kereszteződésében, 1978. (Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény/FORTEPAN)

Az köztudomású, hogy a különféle vegyesvállalatok, import-export cégek nemcsak a fedőbeosztások miatt fontosak, de azok pénzt is termelhetnek, illetve elfedhetik a különféle bevételek forrásait. Mindez persze elképesztő korrupcióval járt együtt; az állami célú „valutakitermelés” hasznából rengeteg hírszerző, illetve megnyert (a katonai hírszerzésnek önként, fizetség nélkül, kisebb-nagyobb juttatásokért/könnyítésekért segítő személy) is részesült, és a pénzből jutott a nyugati kommunista pártok támogatására is. Valutára márpedig szükség volt, és azt a keleti blokk más forrásokból nem, vagy nem a kellő mértékben tudta csak beszerezni. Az egészet megfejelte a kötet két „főszereplőjének”, a BM III/I. és a Néphadsereg hírszerzőinek (Magyar Néphadsereg Vezérkar 2. Csoportfőnökség – MNVK-2.) folyamatos torzsalkodása, továbbá a szovjet szervek időnkénti hangsúlyosabb beavatkozása is. Látható, hogy a helyzet igen bonyolult volt: az országnak (és egyben a Varsói Szerződésnek, hiszen a szovjetek nélkül egy lépést sem tehettek) információra és korszerű berendezésekre, a gazdaságnak valutára volt szüksége, és akik ezeket (vagy legalább az egyiket) elő tudták teremteni, cserébe nagyobb szabadságot és luxust kaphattak, nem beszélve arról, hogy a „nemzetbiztonsági érdek” miatt kisebb bűncselekményeiket is elsikálták. Mindez természetesen nem fért bele a szocialista gazdaságról hirdetett képbe, ezért amennyire lehetett, igyekeztek csendben dolgozni, de például a „jövedelemkiegészítésként” behozott csempészárukat, vagy az ajándékba kapott nyugati autókat nem igazán lehetett rejtegetni. Hogy mekkora összegek forogtak a különféle hírszerzőszervek, közvetítők és mindenféle vállalatok kezén, azt jól mutatja a szerző által idézett 2012-es brit felmérés, amely szerint a 80-as évek elejétől 2010-ig 242 milliárd dollár áramlott ki offshore számlákra. Ez a 2010-es államadósság 2,8-szorosát jelentette.[1]

És ha már felmerült a csempészet: a COCOM-listás termékek mellett rengeteg, ma már mindennapinak számító árucikk hivatalosan elérhetetlen volt a keleti blokkban, amelyek komoly érdeklődésre tarthattak számot.


A COCOM-lista azon termékeket tartalmazta, amelyeket tilos volt a keleti blokk országaiba szállítani. Tilalom alá esett például több számítástechnikai és rádióelektronikai berendezés, de a híres Mi-24-es harci helikopter öntömítő üzemanyagtartályának anyaga is. Persze mindig akadtak olyan nyugati üzletemberek, akiket nem tartott vissza a tiltás, illetve sokszor különféle vegyesvállalatokkal játszották ki a tilalmat. Az elnevezés a listát összeállító, 1947-től működő bizottságról – Committee for Multilateral Export Controls – kapta a nevét.


1945 ugyanis a gazdaságban is új fejezetet nyitott: Magyarországot elvágták hagyományos kereskedelmi partnereitől, az újakkal pedig nem piaci alapon, hanem a „szocialista testvériség” elvei mentén kellett üzletelnie. Mindez megágyazott a csempészetnek, amelyet a „magánosok” mellett a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Gazdaságrendészeti Osztálya (GRO) is lelkesen űzött. Olyannyira, hogy 1946-ban külön céget is alapítottak – Nemzeti Kereskedelmi Rt. – amelynek fő feladata a cigarettacsempészet volt.[2] A helyzet a 70-es évekre sem változott sokat. „Arra is találunk példát, hogy azért engedélyezték az illegális árubehozatalt egy ügynök, nevezetesen Ungvár Jenő számára, hogy megfelelő legendát biztosítsanak a szervezett alvilágba való beépüléséhez. Esetében nemcsak a vámellenőrzéstől és az illetékek megfizetéstől tekintettek el, de még azzal sem kellett fáradnia, hogy vevőket hajtson fel a becsempészett áru értékesítésére, ugyanis azokat az Országos Rendőr-főkapitányság felvásárolta piaci áron, majd konspiratív csatornákon keresztül az állami kereskedelembe juttatta.” [2] Bár az ilyen jellegű fedett műveletek nem számítanak ritkaságnak a bűnüldözésben, ez esetben azért jóval többről volt szó, főleg, hogy a nevezett saját céljaira is használta „VIP-státuszát”. Ez a „félvilági”, vagy sokszor teljesen törvényen kívüli állapot jól jellemzi az egész metódust. A megnyertek munkájáért cserébe szemet hunytak csempésztevékenységük felett. Erre jó példa a kötet harmadik főszereplője, az üzelmeibe később belebukó Dévai István tevékenysége, aki kamionszámra hozhatott be különféle nyugati árucikkeket.


Bár a BM- és HM-hírszerzés nem egy vállalatot közösen üzemeltetett, a két cég vetélytársként tekintett egymásra. Sok esetben igyekeztek megszerezni a másik pozícióit, nem beszélve a vegyesvállalatokhoz érkező jutalékok és „alkotmányos költségek” hasznáról. 1974–75-ben például a BM nyomozást indított az Interpress Vállalat visszaélései miatt, de azt a szovjet érdekeltségek miatt leállították. Persze a „testvérharcot” úgy kellett folytatni, hogy ne sérüljön az államérdek (a gazdasági károk más lapra tartoztak) és ne lepleződjön le egyik hálózat sem. Szintén 1974-ben vették elő az MNVK-2 érdekeltségébe tartozó Metalimpex vállalatot, amely fémkereskedelmi monopóliummal bírt. A vezérigazgató, Gergely Miklós és helyettese, e könyv főszereplője, Dévai István ellen előbb titkos, majd nyílt nyomozás is indult azzal a váddal, hogy az irányításuk alatt álló vállalat kárára nagy összegű sikkasztást és egyéb visszaéléseket követtek el – saját érdekeiket szem előtt tartva vontak ki óriási összegeket a cégből. Dévait végül 1975. június 30-án 3 év börtönre és 100 000 forint vagyonelkobzásra ítélték, Gergely – akit csak csempészettel, vámorgazdasággal és vesztegetéssel vádoltak meg – 1 év (3 évre felfüggesztett) börtönt kapott.


Mielőtt az olvasó azt hinné, hogy felelősségre vonása a szocialista erkölcsök és a népgazdaság védelmében történt, jegyezzük meg, hogy ahhoz sokkal inkább a BM III/I.-II. és az MNVK-2. belharcai vezettek. Végül ő lett az, akit beáldoztak azért, hogy a hálózat megmaradhasson, és tovább működhessen az addig megszokott módon. Amikor 1974 szeptemberében a BM nyomozói átkutatták a katonai hírszerzésnek dolgozó Dévai és társai lakásait, ott olyan dolgokra bukkantak, mint az akkor beszerezhetetlen masszírozógép vagy szobai evezőpad. Természetesen rengeteg aranyat, ékszereket, drága whiskyt is találtak, nem beszélve egy legalább 20 000 forint értékű leopárdbundáról – a 2800 forintos átlagfizetések korában…

Dévai irodáját pár hónappal korábban, májusban kutatták át a nyomozók – akkor még fedett nyomozás zajlott – és az ékszerek mellett több feljegyzésre is bukkantak. Ezek egyike (1971. április 30.) szerint

„Örsi [ez volt Dévai fedőneve a nyomozás során] 1970-ben megállapodott a Metalimpex olasz ügynökével, Thierry úrral abban, hogy a jövőben az is hozzájárul az alkotmányos költségekhez. Megállapodásuk alapján Thierry 1970-ben átadott az azóta disszidált Csillag Mátyás kereskedelmi tanácsosnak 3500 dollárt, majd az év végén kialkudott 15 000 dollár egy részét. A pénzt „Örsi” átvette Csillagtól, és 1971. április 26-án 25 000 svájci frankot átadott az MNVK-2-nek. Nyugati állampolgártól zsebből történik a pénz átvétele”.[3] 

Ennél sokkal nagyobb volumenű volt az az üzlet, amelyet a nyugatnémet Mannesmann céggel kötöttek. A németek szállították az ekkoriban épülő Barátság kőolajvezeték csöveit (meg még sok egyéb berendezést is), méghozzá tonnánként 10 dollárral drágábban a valós értéknél. Ez látszólag nem tűnik soknak, de ha abból indulunk ki, hogy „Örsi” csak 1971-ben 5941 tonna csövet vásárolt, mindjárt képet kaphatunk a nagyságrendről. Emellett egy 1974. március 13-i feljegyzés szerint

„Örsi 1973-ban megállapodott a Mannesmann céggel, hogy a IV. negyedévi szállítások után 20 000 DM [nyugatnémet márka] titkos engedményt nyújtanak. Ezen összeget átvette és március 13-án átadta az MNVK-2-nek. Áprilisban megállapodott a Mannesmann itt tartózkodó vezetőivel, hogy a jövő év első negyedében az ez évi csőszállítások után 30 000 DM extra titkos engedményt biztosítanak.”[4]

Az MNVK-2-höz érkezett összegeket persze valamilyen szinten el kellett számolni. Erre szolgált például a katonai hírszerzés által alapított Universal Piackutató Iroda tevékenysége is, amely hatalmas összegekért gyártott fiktív tanulmányokat. Fő feladata a hazai és külföldi pénzforgalom lebonyolítása, „becsatornázása” volt. A piackutató csak a Metalimpextől 3 300 000 forintot kapott.[5]

Bár Borvendég könyve elsősorban a Dévai-ügyre – vagyis azon kevés esetek egyikére, amikor napvilágra kerültek a piszkos ügyek – koncentrál, rengeteg más vállalat, illetve személy életútja és tevékenysége is megismerhető belőle. A két szervezet, noha egy pályán játszottak, folyamatosan gáncsolta egymást. Az egyes „csaták” sokszor azon múltak, hogy kinek volt magasabb szintű pártpolitikai támogatója, vagy éppen kinek az oldalán avatkoztak be a szovjetek. Bár elvben tilos volt, akadt néhány olyan „kettős ügynök”, aki egyszerre dolgozott a katonai és a polgári hírszerzésnek is. Egyikük egy bizonyos Mádai István volt, aki 1973-tól a bécsi kereskedelmi kirendeltség vezetőjeként segítette Dévai, illetve vállalata tevékenységét. Őt még 1951. március 18-án, washingtoni kereskedelmi attaséként szervezte be az ÁVH, de még aznap aláírt a katonai felderítésnek is. Az ügyből persze nagy botrány lett, személyesen Péter Gábor és Farkas Mihály foglalkozott a kérdéssel. Végül salamoni ítélet született, és mindkét szervezet igénybe vehette munkáját.[6]

A katonai hírszerzés ügyletei mellett Borvendég több, hasonló módon működő BM-céget is bemutat, bár azokkal részletesebben más munkáiban foglalkozik. A szövevényes kapcsolatok és a titkosított iratok miatt teljes képet ő sem adhat, könyve ugyanakkor így is olyan, mint egy kémregény és egy maffiafilm forgatókönyvének keveréke. A konkrét ügyek és kapcsolati háló bemutatása mellett a szükséges mértékben kitér a magyar és nemzetközi helyzet vonatkozásaira is – utóbbinak például a kínai és izraeli üzleti kapcsolatok vonatkozásában volt nagy jelentősége. A könyvből világossá válik, hogy a szolgálat érdeke, illetve a minél nagyobb haszon többnyire felülírta az ideológiát, és nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva több esetben „sikáltak el” százmilliós veszteségeket is. A hivatalos ideológia térvesztésére utal az is – amint a szerző is rámutat – hogy az 50-es évek teljes államosítása után a 80-as években már több száz vegyesvállalat segítette a hírszerzés munkáját.

Image result for Borvendég Zsuzsanna: A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei.Az egy részletesen, és több röviden bemutatott ügyön keresztül képet kaphatunk a titkosszolgálatok gazdasági-kereskedelmi tevékenységéről és módszereikről, a HM és BM szervek harcáról, az intézményesített korrupcióról és a rendszert működtetőkről is. A kötet további erőssége a mintegy 20 oldalas dokumentum-melléklet, amely a Dévai és társai elleni nyomozás iratait tartalmazza. Borvendég munkája, azon túl, hogy nagyon érdekes mozaikdarabokkal szolgál egy szinte ismeretlen témában, izgalmas olvasmány is, amely a szakma mellett a laikus közönség érdeklődésére is számot tarthat, valamint válaszokat keres (és sokszor talál is) több, napjainkban is élénk érdeklődéssel övezett kérdésre is. Egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy a történetnek koránt sincs még vége, a szocialista állambiztonság gazdasági tevékenysége ugyanis még rengeteg meglepetést tartogathat, nem beszélve a most még titkos iratokról, amelyek történészek generációinak adhatnak munkát.

 

Borvendég Zsuzsanna: A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest 2018.

 

 

 

 

 

 

 


[1] 18. o.
[2] 9. o.
[3]108. o.
[4] 142. o.
[5] 143. o.
[6] 161. o.
[7] 66–68. o.

A nyitóképen: Az Ajtósi Dürer sor, szemben a Hungária körút kereszteződésnél épülő Metalimpex-Konsumex székház 1974-ben. (Urbán Tamás/FORTEPAN)

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Facebook Kommentek

További írásaink