A latin-amerikai szeptember 11. – A chilei katonai puccs

Nagy Ágnes

A latin-amerikai államok közül Chile rendelkezik a legdemokratikusabb hagyományokkal, a hadsereg beavatkozása itt nem volt jellemző. Emiatt keltett világszerte döbbenetet, amikor 45 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet Ugarte (1915-2006), a chilei hadsereg parancsnoka magához ragadta a hatalmat, amelyet csak 1990. március 11-én engedett át a demokratikus erőknek.

Ahhoz, hogy a katonai puccsot megérthessük, meg kell vizsgálni az előzményeket. A hidegháború éveiben a kubai forradalom 1959-es győzelme után az Egyesült Államokban komoly félelem támadt amiatt, hogy a kontinens tőle délre eső területein kialakul egy „második Kuba”. Az Egyesült Államoktól való függőség súlyosan rányomta a bélyegét Chilére. A chilei belpolitika az 1960-as évekre megosztottá vált. Az egyik oldalon a kereszténydemokraták álltak, akik Eduardo Frei Montalva (1911-1982) vezetésével 1964 és 1970 között irányították az országot, és bizonyos lépésekkel (a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, agrárreform bevezetése, az ipar támogatása és az export bővítése) a baloldal alternatívájaként akartak fellépni. 1970-re Frei saját pártjában is elszigetelődött teljesítetlen ígéretei miatt, ezért Radomiro Tomic lett a kereszténydemokrata párt hivatalos elnökjelöltje az 1970-es elnökválasztáson. A másik csoportosulás a baloldalon alakult ki, amely 1969. október 7-én felvette a Népi Egység (Unidad Popular – UP) nevet, és hat baloldali pártot tömörített. A szövetség Dr. Salvador Allende Gossenst jelölte. Emellett a jobboldal az országot 1958 és 1964 között irányító Jorge Allesandri mögött sorakozott fel.

1970. szeptember 4-én az elnökválasztáson Allende a szavazatok relatív többségét szerezte meg. A baloldali győzelem Chilében és külföldön is nagy sajtóvisszhangot kapott, mivel félelmet keltett. Miután alkotmányos garanciákat tett a baloldali pártszövetség a kereszténydemokrata parlamenti többségnek, 1970. október 24-én a felsőház (Szenátus) szavazásán Allendét választották elnökké Alessandrival szemben.

Salvador Allende beszédet tart – forrás: Wikimedia Commons

 

A Népi Egység választási programjában szerepelt, hogy a nagyvállalatok és a mezőgazdasági nagybirtokok megszüntetésén fognak munkálkodni. Ennek első állomása volt, hogy 1970-1971 fordulóján előbb a Szenátus, majd 1971. március 12-én a képviselőház is egyhangúlag megszavazta a rézbányák államosításáról szóló alkotmánymódosítást. Hasonló volt a helyzet a bankok állami kézbe vonásánál is. A Népi Egység nem titkolt célja volt, hogy a nagy bányák, bankok, biztosítótársaságok többsége, az egyes ágazatokban lévő monopóliumok az állam kezébe kerüljenek.

Az Egyesült Államok gazdasági érdekei nagyban sérültek a chilei baloldali kormány tevékenysége folytán, ezen felül Allendének a szocialista országok felé történő nyitása ideológiai muníciót biztosított az USA-nak, hogy a „vörös uralom”-mal fenyegethessen. Az USA részéről a jobboldali pártok, újságok (elsősorban az El Mercurio), szervezetek támogatása gyakori volt. (2000-ben a CIA beismerte, hogy 6,5 millió dollárt költöttek Chilében az Allende-kormányzat destabilizálására.)

Az 1971 áprilisi községtanácsi és az 1973 márciusi parlamenti választáson a Népi Egység javított pozícióin, utóbbinál a szavazatok 43%-át szerezték meg, szemben az 1970-es elnökválasztáson elért 36,62%-os eredménnyel. Az 1970 novembere és 1972 júniusa közötti periódusban számos intézkedést hoztak a földreform előrelendítése, a társadalmi tulajdonra alapozott szektor kiépítése, a rézbányászat államosítása és a foglalkoztatás bővítése területén. Érdekes, hogy a politikai küzdelmek fő terepe a gazdaság lett. A középrétegeket a jobboldal sikeresen a kormányzat ellen fordította, és 1971-1972 fordulójától a sztrájkok és tüntetések legfőbb résztvevői ezen társadalmi csoportokból kerültek ki. A növekvő elégedetlenség spekulációhoz, a beruházások visszafogásához, hiány kialakulásához vezetett, ami miatt a GDP 1973-ban 3,6%-kal esett vissza.

1973. június 29-én a hadsereg megkísérelte a hatalom megragadását, ez azonban nem sikerült, ez a nap tankcsataként (tancazo) vonult be a történelembe. A fegyveres harc rövid volt. Az összecsapásnak 22 halálos áldozata volt (köztük hét civil), a sebesültek száma megközelítette a százat. Többeket letartóztattak, a Patria y Libertad nevű fasiszta szervezet elismerte, hogy valójában az ő akciójukról volt szó.

1973 júliusában a tehergépkocsi tulajdonosok sztrájkjához csatlakoztak az ügyvédek, fizikusok, építészek is. Az Allende-párti munkástömegek hatalmas ellentüntetéseket tartottak válaszul. Július 30-án Allende és Patricio Alywin Azócar (1918-2016) kereszténydemokrata vezető megvitatták azokat a pontokat, amelyek a két pártszövetség közötti problémákat megoldhatnák. Amikor a sajtó találgatásokba bocsátkozott, hogy vajon Allende a kabinetbe is beemeli a kereszténydemokratákat, Alywinék elutasítottak egy ilyen lehetőséget. Az országban tapasztalható nehézségek hatására a Népi Egység népszavazás kiírását tervezte 1973. szeptember második hetére, erre azonban már nem került sor.

Szeptember 7. és 9. között a hadsereg négy alakulatának vezetője, vagyis Augusto Pinochet Ugarte tábornok, a chilei hadsereg főparancsnoka, José Toribio Merino, a flotta főparancsnoka, Gustavo Leigh, a légierő parancsnoka, César Mendoza, a csendőrség parancsnoka csatlakozott a felkelőkhöz.

A hadsereg államcsínyét előkészítő és azt végrehajtó akció a „Hallgatás hadművelet” nevet viselte. A hadsereg puccsára 1973. szeptember 11-én került sor. Allende elnököt már hajnal 1 óra körül tájékoztatták arról, hogy gyanús csapatmozgásokat észleltek az Andok térségében Santiago de Chile felé. Hajnal 4 óra 30 perckor Valparaíso városában a kommunikációs rendszert és a rádiót megbénította a hadsereg. Reggel 6 órakor a Katonai Iskolában (Escuela Militar) az „A-terv” végrehajtása mellett döntöttek, amely rendkívüli állapotot jelentett, így kívánták a társadalmi ellenállást kivédeni a hatalomátvétel során. Háromnegyed órával később Allende értesült arról, hogy a hadsereg elfoglalta Valparaísót. 8 óra 40 perckor Roberto Guillard alezredes kérte az elnököt, hogy adja át azonnal a hatalmat a hadseregnek és a csendőrségnek. Hivatkozási alapot erre a társadalmi és erkölcsi krízis, a kormányzati tehetetlenség, és a baloldali kormány segítségével megerősödött paramilitáris szervezetek erősödése teremtett. 9 óra 30 perckor elkezdődött az elnöki palota (La Mondea) szárazföldi ostroma. Egy órával később Allende utolsó üzenetét továbbította a lakosságnak a Magallanes rádiócsatornán keresztül. 11 órakor a hadsereg megrohamozta a Moneda-palotát, erről Pinochet a következőket mondta:

„Néhány közlemény fölszólította a köztársasági elnököt, hogy engedje át vérontás nélkül a nemzet vezetését. Allende úr mégsem volt hajlandó ezt a javaslatot elfogadni. Négy ízben kérték föl, hogy adja meg magát, ennek kapcsán garantálták az életét, és megmondták, hogy utóbb azonnal, családostul abba az országba távozhat, amelyet kiválaszt. Allende úr vonakodása láttán tértek át a Moneda bombázására, utóbb pedig csapatokkal való elfoglalására.” [1]

11 óra 52 perckor megkezdődött a légi bombázás, néhány perccel később pedig két gép kezdte el bombázni az elnök Tomás Moro utcai rezidenciáját, ahol az elnöki testőrség több tagja tartózkodott. 13 óra 30 perckor fegyvertelenül kivonultak a palotából a bent tartózkodók, ám Allende az épületben maradt, és öngyilkos lett.

Délután öt órakor a Kereszténydemokrata Párt tizenhárom tagja, köztük Bernardo Leighton és Andrés Aylwin elítélte az államcsínyt, deklarációjuk két nappal később került nyilvánosságra. Ugyanekkor a kereszténydemokraták egy másik része Patricio Alywin vezetésével, támogatásáról biztosította az új rendszert.

A délutáni órákban kijárási tilalmat hirdettek. A Műszaki Egyetemet délután körbezárták, mivel a diákokat, tanárokat és az intézmény alkalmazottjait az új rendszerrel szembeni ellenállással gyanúsították.

19 órakor összeült az új hatalom. Este fél kilenctől a fővárosban a Chilei Stadiont (Estadio Chile) és a Nemzeti Stadiont (Estadio Nacional) rabok fogva tartására kezdték el használni. Utóbbiba 5.600 ember került, többségük munkás és egyetemista volt. 22 órakor a Canal 13 televízió csatorna Pinochet eskütételét mutatta a Bernardo O’Higgins katonai akadémiáról, illetve felolvasták az első törvény rendeletet (decreto-ley), amely ostromállapotot hirdetett.

A puccsot végrehajtó hatalom első intézkedései a következők voltak:

A mai napon minden intézmény és magánszemély valamennyi folyószámlája az ország pénzintézeteiben befagyasztandó. Másodszor: Az előző szakasz értelmében a pénzintézetek tartózkodni fognak attól, hogy bármilyen célra kifizetéseket eszközöljenek. Azok a dolgozók, akik gyárakban és üzemekben tartózkodnak azonnal távozzanak, békésen és nyugodtan, mert 18 óra után senki nem tartózkodhat Santiago utcáin. [2]

A puccs után az új rezsim megjelentette a Fehér Könyv a Chilei Kormányváltásról (Libro Blanco del cambio del gobierno de Chile) című kiadványt, amelyben a Népi Egységgel szembeni fellépést igyekezett igazolni. A könyv számos dokumentumot, fényképet tartalmazott, amellyel bizonyítani szerették volna, hogy mekkora veszélyt jelentett az országra a baloldali hatalom. Leírták például a Z-tervet (Plan Z), amely szerint a Népi Egység leszámolásra készült a fegyveres erőkkel szemben. Erre állítólag 1973. szeptember 19-én, a hadsereg ünnepnapján került volna sor. Ezzel a semmilyen módon nem bizonyított akcióval hangolták a hadsereg tagjait saját honfitársaik ellen a puccs szervezői.

A Salvador Allende által eltávolított Junta tagjai: César Mendoza, José Toribio Merino,  Augusto Pinochet, Gustavo Leigh Guzmán. Chilei Nemzeti Kongresszusi Könyvtár
Augusto Pinochet hivatalos fotója. Wikipedia Commons

Szeptember 11-én közel 17 évig tartó katonai diktatúra vette kezdetét, melynek élén Augusto Pinochet tábornok állt. 1988. október 5-én egy népszavazás során a szavazók többsége elutasította, hogy az elnöki tisztséget 1981. március 11-e óta hivatalosan betöltő Pinochet újabb 8 éves mandátumot szerezzen. Az átalakulás után a hatalom a kereszténydemokraták kezébe került.

A chilei sajtót olvasva az államcsíny évfordulóját megelőző napokban már látható, hogyan készülnek a megemlékezésre. Az El Mercurio internetes oldalán megjelent a jobboldalinak tartott Gonzalo Rojas Sánchez történész blogbejegyzése, aki Allende két vesztes beszédét (az 1958. szeptemberi választási és az 1973. szeptember 11-i reggeli) hasonlítja össze és elemzi. A Tercera folyóirat online változatán található egy videó, amelyet a chilei Szocialista Párt készített a diktatúra eltűnt áldozatairól és hozzátartozóiról a puccs évfordulója alkalmából.

Azt, hogy állami szinten hogy alakul a megemlékezés, még nem egyértelmű. De fontos, hogy sem Chilében, sem a világ más részén nem szabad elfeledkezni erről a napról, amely még a térség többi hasonló rendszerét figyelembe véve is különösen kegyetlen volt (vélt és/vagy valós ellenfeleivel) és súlyos sebeket ejtett a chilei demokrácián, amelyek még ma sem gyógyultak be teljesen.


Jegyzetek:

[1] Heynowski & Scheumann: A „Hallgatás-hadművelet”. Chile Salvador Allende után. Magvető Kiadó. Budapest, 1974. (Továbbiakban: HEYNOWSKI & SCHEUMANN, 1974): p. 11.

[2] HEYNOWSKI & SCHEUMANN, 1974: p. 32.

 

Felhasznált irodalom:

Anderle Ádám: A chilei baloldal a 19-20.században. In: Múltunk. 53. évf. 4. sz. 2008.

John L. Rector: The History of Chile. Palgrave Essential Histories Series. St. Martin’s Press. Greenwood. 2003.

Kanyó András: Latin-Amerika jövője. Ságvári Endre Könyvszerkesztőség. H.n. 1979.

Semsey Viktória: Spanyolország és Latin-Amerika 19-20. századi rövid története. Zsigmond Király Főiskola – L’Harmattan. Budapest. 2008.

 

A nyitóképen a chilei elnöki palota, a La Moneda ostroma látható – forrás: Wikimedia Commons

Facebook Kommentek

További írásaink