„A népi lobbista” Könyvismertető: Papp István: Fehér Lajos – Egy népi kommunista politikus pályaképe

Pócs Nándor

Papp István Fehér Lajosról szóló monográfiájának borítóján az alábbi mondat olvasható: „E könyv főhőse nem tartozik a Kádár-korszak manapság sokat emlegetett szereplői közé. Talán azért, mert 1981-es halála miatt nem élhette meg a rendszerváltást, és az a terület, amelyet politikusként patronált –a mezőgazdaság és a falusi társadalom – is sokat veszített súlyából.” Ezzel kétségtelenül egyet lehet érteni, hiszen a társadalmi emlékezetben az agrárium története egy kissé háttérbe szorul a háborúk, a forradalmak és a nagy konspirátorok történelemformálói lázához képest. De még a békeidők nyugalmából is inkább a felszín alatti erjedések tarthatnak számot nagyobb érdeklődésre: a hivatásszerűen űzött országherdálás, jelentések, árulások és a háttérből-irányítás intrikái.

A magyar társadalom számára a 20. század annyira viszolygáskeltő összképet mutat, hogy azok a tendenciák, amelyeket nem lehet a romlás kategóriájába sorolni, egyszerűen mint történeti érdektelen záródnak ki. Ebből valamelyest kivételt jelent a Kádár-rendszer. A történeti elemzést nem összekeverve a tömeglélektan ingoványaival, azért az mégis csak megállapítható, hogy igen sokan vannak azok, akik a Kádár-rendszer kiszámíthatóságát (annak ideológiai burkolatától függetlenül) némi nosztalgiával idézik vissza manapság. Hogy az 1956 és 1989 között fennálló rendszer ilyen nyomot hagyhatott a magyar emlékezetében, ahhoz az kellett, hogy a forradalom utáni konszolidáció első számú módszertani eszközévé tegye az életszínvonal-emelkedés doktrínáját. Ebben pedig kiemelt szerep jutott az agrárszektor rendezésének, csak hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer a boltokba kerülhessen. Valahova ide fut ki Fehér Lajos története is. Csak 1956 után válhatott azzá, aki igazán szeretett volna lenni: szakpolitikus, az agrárium és a vidéki Magyarország képviselője.

Fehér Lajos (1917-1981) (Forrás)

Papp István azonban 10 éves munkája eredményeként az előzményeket is kellő alapossággal tárta fel. Ez pedig a totális múltszemléletből eredő árnyalatvesztések elkerülésében igencsak fontos segítség. Ugyanis nem csak a diktatúrák, de azok emlékezete is könnyedén totálissá válhat. Főleg akkor, ha a rendszerideológiának túlzott fontosságot tulajdonítunk, és alábecsüljük a sorsokat, vagy azt a hatalmi/adminisztrációs közeget, amely az ideológiai elvárásoktól eltérő viselkedésre sarkallják nem csak a hatalom alávetettjeit, de a hatalom gyakorlóit is. Különösen fontos ez egy olyan politikus esetében, mint Fehér Lajos. Fehér 28 éves koráig a Horthy-korszak viszonyai között élt, ami érthetően elkülöníti azoktól, akik 1945 után születtek. A két világháború közötti Magyarországon tapasztalható és a mai ésszel elképzelhetetlennek tűnő agrárnyomor döntően befolyásolta gondolkodását. Ugyanakkor az 1945 után kiépülő pártállam kompromisszumai is döntő hatással bírtak arra nézvést, miként is lehetne ezt ésszerűen, a legkisebb fájdalommal járó módon megszüntetni. Sikerei és tévedései nem mindig a saját képességein, de nem is az ideológiai következetességén múlottak. A szerző ennek érzékeltetését végig a szeme előtt tartotta. Fehér sorsa, vagy ha ez a kifejezés túlontúl múltszázadi – a karrierje, már jóval 1945 előtt elindult és formálódni kezdett. Mégpedig Magyarországnak azon szegletében, amiről a történelem máig hajlamos elfeledkezni. Krasznahorkai László világhírű regényében, Az ellenállás melankóliája-ban (igaz, indirekt módon, de mégis) különösen sötét képest festett a reményvesztett határvidékről, Békés megyéről.[1] Ehhez képest azt kell látnunk, hogy a szeghalmi születésű Fehér Lajos még láthatta azt a világot, ami a 19. század utolsó leheletével maradt a századforduló utánra. A vidéki polgárosodás jelenségére gondolok, ami az önszerveződés és a közösségfejlesztés egy szép emlékévé foszlott, vagy legalábbis mára jelentősen eltorzult. Példaképpen álljon előttünk Fehér Lajos egykori tanítója, Szeghalmi Gyula esete. Szeghalmi a helyi közösség nagy szervezője volt, a Földmívelő Munkáskör állandó előadója, fotókémiai laboratóriumot hozott létre, ásatásokat vezetett, a szeghalmi presbitérium tagja volt és pedagógiai szakkönyveket írt. Egy maximum 15 ezer fős délkelet-alföldi település közös ügyeit ilyen komolyan venni, mindenképpen a mainál erősebb lokálpatriotizmusról tanúskodik. Szeghalmi szerepét Fehér Lajos is méltató szavakkal mutatta be az 1979-ben megjelent visszaemlékezésében.[2] Ugyanúgy kapcsolódik Fehér sorsához az is, hogy a debreceni egyetemi évei alatt a korszak legjelentősebb egyetemi diákszervezetében, a Turul Szövetségben talált rá azokra az irányadó barátokra, akik később a politikai pályáján is sokáig fogják őt kísérni. Politikai és eszmei értelemben a Turul Szövetség korántsem tekinthető egynemű közösségnek; a bal- és a jobbszárny hadakozása végül a szakításhoz vezetett, ugyanakkor önmagában mégis csak egy tipikusan Horthy-korszakra jellemző szervezet volt. Rítusában, eszményeiben és módszereiben a rendszert reprezentáló jelenség, még akkor is, ha a népi-balos értelmiség egy jelentős része itt szocializálódott. Egy volt ezek közül Fehér Lajos, aki az úri Magyarország-ra Szeghalom irányából látott rá, és ez közel sem volt hasonlatos azzal a kilátással, amit a Halászbástya felől mutatott.

Papp István azzal az amúgy források szempontjából igencsak nehéz feladattal is megbirkózni igyekezett, ami Fehér Lajos politikai tudatosodásának kezdeteit volt hivatott feltárni. Hogyan is lett ő „népi kommunista”? Egyáltalán miféle szóösszetétel ez? Ami a kommunizmushoz fűződő viszonyát illeti, döntő fontossága volt annak, hogy Fehér Lajos 1917-ben született, ezzel pedig erősen különbözött a Tanácsköztársaság idején szerepet vállalt kommunistáktól. Nem terhelték rossz emlékek, gondolatait nem a bukáshoz, és még csak nem is a szovjet mintákhoz, hanem a hazai viszonyokhoz próbálta igazítani. Olvasottságát tekintve is inkább a népi írók és a korabeli szociográfiák ismerte volt a hangsúlyosabb, mintsem a marxista klasszikusok tanulmányozása. Az életrajz vonatkozó fejezetiből az is kiderül, hogy Fehér a népi mozgalomba lazán és inkább csak távolról kapcsolódott be; nem tartozott azon népiek közé, akik már 1945 előtt megalapozták ismertségüket irodalmi, társadalomtudományi, vagy akár politikai tevékenységükkel. Fehér Lajos egyetemi tanulmányait hiába kezdte 1936-ban, a Márciusi Front 1937-es zászlóbontásakor, de még a debreceni alapszervezet megalakulásakor sem mutatott jelentősebb aktivitást. A szerző nyomán joggal gondolhatjuk, hogy Fehér sok kor- és sorstársához hasonlóan bár végérvényesen elhagyta a klasszikus paraszti világot, de ekkor még abba a bizonyos új másikba sem érkezett meg. Legalábbis az egyetemi évei alatt ez mindenképpen elmondható. Sőt, később, a „Ki a faluba!” jelszóra kelt új magyar mozgalom sem érintette meg igazán, hiába foglalkoztatta a néprajz tudománya.

A korszak nagy „népi projektje” a falukutatás volt. A ma már szólamszerűen emlegetett falujárás valójában óriási lépés volt az akkori Magyarország vidéki viszonyainak megismerésében. Képviselői, Borbándi Gyula kifejezésével élve, a harmadik (az utolsó?) reformnemzedék alakjai. A falukutatás, mint a néprajz és a szociológia szövetségén alapuló módszer célja annak tudományos alátámasztása volt, hogy a történelmileg elhasználódott úri/polgári rétegek helyett inkább a paraszti világban rejtőznek a magyar nemzet erőforrásai. A nem korrumpálódott, de évszázadokon át elnyomott magyar parasztság kutatása egyúttal ellenzéki magatartásra utalt, közös (de ideiglenes!) frontba tömörítve a Horthy-rendszer bal- és jobboldali bírálóit is. A népi mozgalom ilyetén heterogenitása kifejezetten fontos részletté válik mindazok életrajzában, akik kötődtek hozzá. Papp István kiváló terepismerettel rendelkezik a fenti kérdés sokszínűségének érzékeltetésében, így kellő magabiztossággal jelölte ki Fehér Lajos helyét a népi mozgalomban. A falukutatásban (elhanyagolható jelentőséggel bár, de) Fehér Lajos is részt vett, amikor sikeres államvizsgája után a nagykunsági Derzstomajon végzett kutatómunkát. Fehér útkeresésében talán nem csak véletlenszerűség az, hogy az ottani munkából nem született semmilyen összefoglaló jellegű tanulmány.

A bizonytalanságok után azonban Fehér Lajos egyre nagyobb önbizalomra tett szert. Erre enged következtetni az, hogy 1941 és 1943 között a Tiszántúl, a Szabad Szó és a Kis Újság hasábjain publikáló Fehér komoly kapcsolatokat szerzett, nem csak az említett lapoknál, de idővel az otthonává váló Bolyai-kollégium[3] diákjainál is. Mindeközben mégis elbizonytalanítóan hatott rá a kommunista illegalitás és a párt konspirációs szabályainak béklyói. A föld alá vonult párt számára dolgozni, kapcsolatait a marxizmus irányába terelni, egyúttal a cikkeivel nevét vállaló újságírónak megmaradni kétségkívül nehéz feladat lehetett. Ugyanakkor a szerző közvetve azt is feltárja, hogy a kapcsolatépítésben Fehér számára sokkal fontosabb volt az újságírás és a Bolyai Kollégium időszaka, mint az a lehetőség, amit a párt ekkoriban nyújthatott neki. Könnyen lehet, hogy ez volt a szerencséje akkor, amikor az 1942-ben lezáródó hatósági vizsgálat nem talált elég bizonyítékot Fehér kommunista szervezkedésben való részvételére. A német politika és az amúgy is adott meggyőződései mellett a kínzásokkal „tarkított” nyomozás bizonyára jelentős lökést adott neki abban, hogy aztán ő maga is az illegalitás mellett döntsön, végül pedig az antináci ellenállásban vállaljon szerepet. Fehér politikai élete igazából itt kezdőik, ekkor kap jelentőséget a személye. Valószínűleg az illegalitás vállalásával derült ki végleg, hogy Fehér sem a tudományos munkához, de talán még az újságírói szakmához sem érzi magát igazán közel. Hiába, hogy ekkoriban is több mezőgazdasági témájú cikket írt, ezt a szerző szerint sem a kérdés szakértőjeként teszi meg, sokkal inkább politikai irányadó szándékkal.

Fehér Lajos (j) és Nyers Rezső az 1967-es parlament alakuló ülésén. (Forrás)

Különösen fontos, hogy Papp István nem mulasztotta el az ellenállás kérdését jobban körüljárni. Annak kiemelése, hogy a német megszállást követően megalakult Magyar Front önmagában képtelen lett volna egy összehangolt fegyveres ellenállás megszervezésére, és ezáltal kormányzói támogatásra szorult, segít abban, hogy az ellenállás emlékezete kimozdulhasson az alig tagolt marxista történetírás mocsarából. Tehát a hazai kommunisták is csatlakoztak a felülről vezényelt ellenálláshoz, Fehér pedig a párt Katonai Bizottságában kapott helyet. Annak ellenére, hogy semmilyen katonai képzettséggel nem rendelkezett. A krónikus káderhiánnyal küszködő párt azonban ekkor sem biztos, hogy „szakmai” szempontok alapján szerveződött. Erre enged következtetni a Gömbös-szobor felrobbantása körüli ellentmondás is. Papp – nagyon helyesen – felhívja a figyelmet arra, hogy a szobor 1944. október 6-án történt levegőbe repítése kifejezetten rossz üzenettel bírt a kiugráson ügyködő elit számára, de ebből – a források hiánya miatt végül is érthető módon – nem von le komolyabb következtetéseket. Igaz, Fehér tettleg nem vett részt az akcióban, de „szeptember végén vagy október elején” mégis csak ő kapott „utasítást” arra, hogy a robbantással „a szimbolikus politikai térben” a „gyűlölt Horthy-rendszer” számára üzenetet küldjön.[4] Talán itt nem is Fehér személye a lényeg, illetve az sem biztos, hogy Fehér távolmaradása puszta véletlen. Mindenesetre ébren tartja a gyanút arra nézve, hogy a kommunisták tudatosan bomlasztották a kiugráson dolgozó erők törékeny szövetségét. Így pedig adja magát a gondolat, hogy a szalámitaktika már 1945 előtt elkezdődött. Mindezt alátámasztják a nem-kommunista ellenállókkal szembeni ilyen-olyan koncepciókba csomagolt perek, amelyeket 1945 után éveken át folytattak ellenük.

Ami Fehér számára ezután következett, az a mából visszatekintve némileg érthető, saját életében azonban gyakorta kínos magyarázatra szorult. A budapesti ostrom utolsó napjaiban, a romok alatt – mint oly sok minden ekkoriban – az új magyar „demokratikus” rendőrség is „szalmazsákokon” alakult meg. Itt, ha rövid ideig ugyan, de Fehér Lajos is fontos feladatokat kapott. A rendőrség Politikai Rendészeti Osztályának[5] (továbbiakban: PRO) helyettes vezetője lett, ami rosszemlékű és kifejezetten dicstelen szerepet jelentett a számára. Fehér új pozícióhoz való viszonyát a szerző kérdőjelekkel teli fejtegetésekkel próbálja bemutatni. Ugyanis az operatív nyilvántartás, a levélcenzúra és a telefonlehallgatás megszervezése mindenképpen arra utal, hogy Fehér tudott a PRO jogellenes törekvéseiről, de az is tény, hogy már 1945 nyarán távozni akart onnan; lehetőleg valamilyen agráriumhoz köthető pozíciót szeretett volna betölteni. Az ellenálló múltja, a szovjet jelenlét, az egyre inkább késhegyre menő hatalmi harc spirálszerűen szívhatta magába Fehért is, de a saját meggyőződést sem zárhatjuk ki akkor, amikor a későbbi pályafutásával összehasonlítva azt próbáljuk megérteni, mit is keresett a PRO-n. Fehérhez hasonlóan az új rendőrség alapítói között ott találjuk Péter Gábort és Kádár Jánost is, tehát olyan „hazai” kommunistákat, akiknek 1945 előtt üldözést és kínzást kellett kiállniuk. A bennük dolgozó bosszúvágyat egy pillanatig sem tompította semmi, sőt, felbátoríthatta őket a párt és a szovjetek jogfosztásokra alapozott politikája. A Szovjetunióban (és úgy általában minden totális diktatúrában) csúcsra járatott pártirányítási módszer, jelesül a megbélyegzés és a káderek bűnrészessé tétele, Fehér számára is garantálta, hogy pályája végig kötött maradjon: Péter Gábor helyettesének lenni csak az ’50-es évek elejéig járt előnyökkel; Nagy Imre agrárpolitikáját teljes mellszélességgel támogatni csak 1956 novemberéig tűnt vállalhatónak.

Nagy Imre egy szőlősgazdánál.
Nagy Imre egy szőlősgazdánál 1953-ban (Hegedűs Judit/FORTEPAN)

Papp István a Nagy Imre kérdésen keresztül nem csak Fehér Lajos életének legfontosabb részét ragadta meg, de egyúttal a Kádár-rendszer működését is. Azzal, hogy Fehér Lajos az 1953-ban miniszterelnöknek kinevezett Nagy Imre (mondhatni, baráti) támogatója volt, hitet tett a szolgai módon alkalmazott szovjet minták elvetése, tehát a hazai viszonyokhoz igazított agrárpolitika mellett. Az „új szakasz” a középparasztsággal szembeni viszonylagos türelme és a szakértelmiség támogatása Fehér számára az ésszerűség kérdése volt. Viszont az észszerűség önmagában még nem fejezné ki azt, amire Papp István több esetben is jó érzékkel utal: Fehért a származása is a megengedőbb magatartás irányába terelte. Fehér a Szabad Nép szerkesztőjeként kérdőjelezte meg a korábbi időszak agrárpolitikáját, amivel nyilván az akkori vezetés számára is hadat üzent. Gerő Ernő, a rá jellemző nyílt és egyenes módszerekkel fúrta Fehér pozícióját, ami a Nagy Imre-i kormányzáshoz hasonlóan, 1955 tavaszán kellően meg is gyengült. Nagy Imre kormányfői felmentése és az 1956-os szerepe Fehér életét is alapvetően határozta meg; idővel Fehérnek is rá kellet jönnie, a forradalom után a politikai életben-maradása attól függött, hogy Kádár János felé milyen hatásfokkal, ha úgy tetszik: mekkora lojalitással tud megfelelni. Kádár, aki a kezdetektől fogva az életszínvonal-emelkedésben látta a konszolidáció kulcsát, jó tapasztalatokat szerzett az 1956 decemberében „szénkormánybiztos”-sá kinevezett Fehérről, aki a bányászok lecsendesítésekor (értsd: a megtorlásban) is bizonyította rátermettségét.

A totális múltszemlélet tagadása mellett a hatalmi kényszerspirálok bemutatása a könyv igazi erőssége. A szerző Fehér Lajos életében nem csak a politikusi „teljesítményt” akarja mérni és értékelni, hanem annak jelentőségét kimutatni, hogy a Fehér számára megváltoztathatatlan tényezők milyen hatással bírtak az életére. Papp István emígy felvillantja annak jelentőségét is, hogy a Fehér részéről vállalt gesztus, tehát Nagy Imre látványos megtagadása, feltétele volt annak, hogy a mezőgazdaság ne az ortodox vonalból, hanem a piaci termelést, a háztájit és az ésszerű üzemesítést támogató körből delegálhassa a hatalom csúcsára kötött lobbistáját.

Név szerint megtagadta őt, de eszméit mégis életben tartotta, legalábbis az agrár- és parasztpolitika terén.”[6]

– írja a szerző. Fehér azonban nem csak itt kényszerült kompromisszumokra, hanem az 1958-1961 között lezajló kollektivizálás kapcsán is. 1957 novemberében a világ kommunista pártjai, persze moszkvai jóváhagyással, a kollektivizálás mellett döntöttek. Ez egyfelől egy újabb üzenet volt a „revizionizmus” híveinek, másrészt esély arra, hogy az agrárlobbi szerepe megnövekedjen. De mi is ez a lobbi? Hogy működhet ilyesmi egy diktatúrában? Érzésem szerint a könyvből erre csak rövidebb passzusokban kaphatunk választ annak ellenére, hogy a szerző az előadásaiban rendre ki szokott térni a Kádár-kori lobbi szerepére. Erről lásd a lentebbi videót, a szerző az 2016. június 9-i  Nagy Imre hívéből Kádár csapatkapitánya – Fehér Lajos pályája 1956 után című előadásán (ÁBTL Kávéház) készült.

A lobbi, Papp olvasatában, a pártállami rendszerekben is jelen lévő érdekérvényesítési módszer. A hódoltságban is uralkodik valamiféle pluralizmus, emiatt tévedés monolitnak látni azt, ami csak távolról tűnik annak. Ha a hatalom csúcsán lévő vezetőket egy adott szakkérdésben sikeresen befolyásolni lehet, akkor, Fehér Lajos esete a példa rá, országos erejű változásokat is ki lehet eszközölni.

Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), a dísztribün hátsó frontja, Kádár János, Nyikita Sz.Hruscsov, Mögöttük Czinege Lajos, Dobi István, középen Kállai Gyula, felette Apró Antal és Fehér Lajos.
Felvonulási tér (ma Ötvenhatosok tere) 1964; a dísztribün hátsó frontja, Kádár János, Nyikita Sz.Hruscsov, mögöttük Czinege Lajos, Dobi István, középen Kállai Gyula, felette Apró Antal és Fehér Lajos. (Magyar Rendőr/FORTEPAN)

Lobbitevékenysége nyomán Fehér el tudta érni azt, hogy ne csak a szovjet minták érvényesüljenek, hanem a magyar talaj- és éghajlati viszonyoknak megfelelő, valóban nagy hozammal kecsegtető növénykultúrák támogatása. A nemzetközi szinten is versenyképes üzemesítés, illetve a parasztok munkakedvét serkentő háztáji-rendszer kiépítése mind az ő nevéhez köthető. Persze semmi sem ment egyszerűen, Fehérnek komoly harcokat kellett megvívnia. A Gerőhöz és Rákosihoz köthető klikk ugyanis nem tűnt el, sőt, Dögei Imre és Friss István személyében még az 50-es évek végén, illetve a 60-as évek elején is jelentős erőt képviselt a Központi Bizottságban.

A szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy Fehér agrárpolitikája 1956-nak köszönhetően nyerte el létjogát. Ahogy Fehér Lajos fogalmazott:

A mezőgazdasági termelés fejlesztésében első számú feladat: az ország kenyerének biztosítása. A kenyérgabona-termesztésnél el kell érnünk, hogy […] ne legyen kenyérgond ebben a búzatermelő országban.[7]

Ez pedig itt nem csak lózung volt. Az agrárlobbi a többi KGST országhoz képest is elképesztően erősen működött: a 70-es években a beruházások majd 20%-át a mezőgazdasági szektorba invesztálták. Fehér bukása/halála után azonban nem maradt senki, aki az agrárügyeket ilyen kérlelhetetlenül képviselte volna, mint ő. Ugyan a kollektivizálással a klasszikus falusi társadalom végzetesen felbomlott, de ez a világon szinte mindenhol megtörtént. Belső-Ázsia és Afrika egyes területei képeznek kivételt. Ez persze nem jelenti azt, hogy az erőszakkal kísért felbomlás ne járt volna ki nem beszélt szenvedésekkel, aránytalan vagyonvesztéssel és az emberi sorsok végzetes eltorzulásával. Fehér szerepe ezzel szemben azért jelentős, mert átmenetileg képes volt az évszázados elmaradottsággal küszködő magyar mezőgazdaságot a világ élvonalába emelni. A modernizáció hagyatéka mégis felemás, mert a gépesítéssel, a vetőmag- és műtrágyaigényes nagytáblás gazdálkodással a mezőgazdasági szektor sokkal kiszolgáltatottabbá vált a politikai és világgazdasági áramlatok számára. A szerző észrevétele, miszerint a parasztok önellátó szerepe megszűnt és modern értelemben vett fogyasztókká váltak, egyfelől egy évszázados életforma (és kultúra) végét, másrészt a proletarizálódás veszélyét is felvillantotta. Erre példa a rendszerváltás és az azt követő évek, évtizedek. Ennek ellenére elmondható, Fehér kísérlete egy diktatúra körülményei között kompromisszumos, ellentmondásos, de mégis csak sikeres kísérlet volt. A szerző által vont mérleg szerint:

Nem az a probléma, hogy nem folytattunk egy meghatározott korban és mozgástérben jól teljesítő modellt, hanem az, hogy nem találtunk ki helyette újat.[8] 

PAPP ISTVÁN - Fehér Lajos. Egy népi kommunista politikus pályaképeFehér Lajos életrajza különösen fontos lehet azoknak, akik a modern magyar mezőgazdaság kialakulása iránt érdeklődnek. Azok számára is ajánlott irodalom, akik kíváncsiak a Kádár-rendszer plasztikus hatalomgyakorlási módszereire, akiket érdekel a „háttérmunkások” története. A népi motívumok, azaz egy parasztfiú politikussá válása miatt a könyv társadalomtörténeti hasznossága sem megkérdőjelezhető. Illetve a magyar olvasó talán annak megértéshez is közelebb juthat, hogy a falu egyedi és semmihez sem hasonlítható világából miért csak a csend maradt hagyatékul. Egy kicsit tehát mindenki vehet belőle. Ez pedig egy politikusi életrajz esetében – ritkaság.

Papp István: Fehér Lajos – Egy népi kommunista politikus pályaképe. Állambiztonsági Szolgálatok történeti Levéltára – Kronosz Kiadó, Budapest, 2017.

 

 

 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[1] Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Magvető, Budapest, 2018.

[2] Fehér Lajos: Így történt. Magvető, Budapest, 1979.

[3] Bolyai Kollégium: Az első „népi kollégium”, amelyet 1939-ben hoztak létre azzal a céllal, hogy a szegény sorsú (főleg paraszt) diákok otthonra lelhessenek egyetemi tanulmányaik során. A háború után kiteljesedő népi kollégiumok mozgalmát végül is 1949-ben törte le az államhatalom. PBővebben lásd: Papp István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.

[4] Papp István: Fehér Lajos. Egy népi kommunista politikus pályaképe. Állambiztonsági Szolgálatok történeti Levéltára – Kronosz Kiadó, Budapest, 2017. 86-87.

[5] A Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO): 1945-től fogva a kommunista párt és a szovjetek által irányított „államvédelmi” szervezet, az ÁVO és az ÁVH elődje.

[6] Papp 2017: 220.

[7] Idézi: Papp 2017: 265.

[8] Papp 2017: 343. (Kiemelés tőlem.)

A nyitóképen a szeghalmi Lenin utca 1962-ben. (www.iho.hu)

Facebook Kommentek