Orosz birodalmi évszázadok – Recenzió

Ha az orosz történelem jellegzetességeire gondolunk, általában a szélsőséges változások, a mélységek és magasságok, a rendkívüli gyorsaságú felemelkedések és az elsöprő erejű összeomlások jutnak eszünkbe, melyek nemcsak az orosz nép sorsát, hanem Eurázsia, illetve sok esetben az egész világ történetét befolyásolták. A Kijevi Rusz, a Moszkvai Nagyfejedelemség, a cári Orosz Birodalom, a Szovjetunió és az Oroszországi Föderáció tündökléseinek és hanyatlásainak folyamataiban azonban egy olyan állandó gondolat is megfigyelhető, aminek végigkövetése nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy ezen, egymástól számos tekintetben eltérő entitások sorsát egy egységes narratívában láthassuk – ez a gondolat pedig az orosz birodalmi eszme, az orosz birodalomépítés.

 

Szálkai Kinga

A Frank Tibor szerkesztésében megjelent Az orosz birodalom születései: Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről című kötet nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a történeti ruszisztika keretei között „végigtekintsen Oroszország birodalmi aspirációinak számos fejezetén,” megrajzolva „azt az ívet, melyet e hatalmas ország (…) a középkortól máig követ” (Frank 10.). A címben az „orosz birodalom” megjelölés tehát nem a tulajdonnévként megjelenő Orosz Birodalmat jelenti, hanem a birodalmi gondolat középpontjában álló elképzelést, illetve annak gyakorlati megvalósulásait. Ez a „születések” többes számából még egyértelműbbé válik: a gyűjtemény tanulmányai az orosz birodalmi törekvések mentén eltérő időszakokban létrejövő, egymástól területük, működésük és központi rendezőelvük szempontjából is sokszor különböző egységeket vizsgálnak meg. A kötet 2016-ban a „Magyar kutatók az egyetemes történelemről” című sorozat negyedik részeként jelent meg, a brit (2004), az amerikai (2007) és a német (2012) tematikájú köteteket követően, a Gondolat Kiadó kiadásában.

Az orosz birodalomépítés eszméjét és folyamatát a régió geopolitikai viszonyai nagymértékben meghatározták. Oroszország egyik legfontosabb geopolitikai jellemzője ugyanis, bármelyik vizsgált korszakban, területének stratégiai védhetetlensége – legalábbis bizonyos irányokból. A Kijevi Rusz és a Moszkvai Nagyfejedelemség számára folyamatos küzdelmet jelentett a stabil és védhető határok kialakítása, ez a tapasztalat pedig végigkísérte az orosz birodalmak történetét egészen napjainkig. Az orosz központi hatalom számára (irányítson az Kijevből, Moszkvából vagy Szentpétervárról) két fő stratégiai irány vált kiemelten fontossá az állam geopolitikai kiszolgáltatottságának kiküszöbölésére – mégpedig a közép-ázsiai sztyeppe és a kelet-európai síkság. A történelem során ezekből az irányokból érkeztek azok a kihívások, amelyek a leginkább fenyegetést jelentettek az orosz birodalmak számára, a mongol-tatár veszedelemtől egészen Hitler haderejéig.[1]

Oroszország birodalmi aspirációi tulajdonképpen ezekre a területi fenyegetésekre válaszul erősödtek meg: a cél egyrészt a természetes, jól védhető határok elérése, másrészt, ahol ez nem lehetséges, a pufferzónák, befolyási övezetek kialakítása volt. Mindkét törekvés kulcsát a területi terjeszkedés jelentette. Az évszázadok során egyre inkább bevett gondolattá vált az, hogy az orosz állam hatalmát és biztonságát csak expanzióval, a peremterületek feletti uralom megszerzésével és megerősítésével lehet növelni. E gondolat strukturálta az orosz birodalmak születéseit, sokszor soha nem látott mértékű terjeszkedését és hatalmi koncentrációját. Az új területek és a befolyási övezetek megtartása igen nagyfokú centralizációt igényelt, és sajátos funkciókat ruházott az orosz államra. Így alakult ki a ma is ismert, és az orosz társadalom által nagyrészt máig elfogadott kép az óvó, védelmező és legfőbb igazságtevő államról (Szvák 16.), melynek rendkívüli kihívásokkal kell szembenéznie, ami legitimálja szélsőséges kilengéseit is. Jelenleg nemcsak az oroszság körében, hanem világszerte is elterjedt az a gondolat, hogy Oroszország különleges, a külső szemlélő számára talányos és kiismerhetetlen, soha meg nem érthető hatalom, mely másságát abszolutizálva igényt tart egy sajátos felsőbbrendűség-tudatra. E felsőbbrendűség-tudat legitimálja sajátos igényeit és elzárkózását bizonyos eszmeáramlatokkal, szemléletekkel szemben, illetve szintén ez eredményezi azt a felfogást, hogy éppen különlegessége miatt nem kérhetők számon rajta a nemzetközi rendszer és a nemzetközi közösség normái (Szvák Nyikonovtól, 16-17).

A húsz tanulmányt tartalmazó kötet négy nagy egységbe rendezi az orosz birodalmi gondolat gyakorlati megvalósulásának vizsgálatát, melyek címei a következők: Gyökerek, Térfoglalás, Cárok birodalma, Szovjetek uniója? Mindezt Frank Tibor szerkesztői előszava vezeti fel, és két magyar vonatkozású tanulmány zárja keretbe. A kötet elején Szvák Gyula historiográfiai jellegű írása kiváló előkészítést nyújt a kötet további kutatásainak értelmezéséhez azzal, hogy kontextusba helyezi a magyarországi történeti ruszisztikát, bemutatja annak gyökereit, útkeresését, legfőbb polémiáit és lehetséges új kutatási irányait. A kötet zárótanulmánya Tükör által címmel külön szerkezeti egységet alkot, és témáját tekintve is elkülönül a többi fejezettől. Széchenyi Ágnes írása esetében ugyanis egy irodalomtörténeti munkáról van szó, aminek fő célja, hogy bemutassa az orosz birodalmi irodalom fogadtatását, helyét és szerepét Magyarországon 1825 és 1945 között. A tanulmány az irodalom politikai vonatkozásainak áttekintése révén visszacsatol a magyarországi oroszság-kép értelmezéséhez, és ezen kapcsolódási pont révén nagyon plasztikusan képes bemutatni, hogy hogyan is befolyásolta az orosz birodalmi eszme (illetve annak gyakorlati megjelenései) Magyarország sorsát a mindennapi életben, akár esztétikailag, akár a társadalmi és politikai gondolkodás területén.

A kötet tulajdonképpeni törzsszövege Oroszország középkori gyökereinél kezdi meg az orosz birodalmak születéseinek áttekintését, majd nagy hangsúlyt fektet I. (Nagy) Péter és II. (Nagy) Katalin időszakára. Végigkíséri a 19. századi cári Oroszország történetét a Romanovok bukásáig, és a Szovjetunió birodalmi jellegének áttekintése után eljut Vlagyimir Putyin 21. századi birodalomépítési törekvéseiig a posztszovjet gazdasági integráció keretei között. Ne gondoljuk azonban, hogy pusztán a birodalmi eszme és annak megvalósulásainak vizsgálata képezi minden tanulmány témáját. A kötet ennél jóval sokoldalúbb, a hagyományos kérdéskörök feldolgozása mellett kevésbé klasszikus témákkal is foglalkozik, új irányultságú és megközelítésű, esetenként teljesen új forrásanyagokat is feldolgozó kutatásokat is beemel. A kötet sokszínűségéhez az is nagymértékben hozzájárul, hogy a szakma „nagy öregjei” mellett a fiatalabb generáció tagjai is lehetőséget kaptak érdeklődési területeik bemutatására.

Az egymást időrendben követő tanulmányok között Font Márta írása az első, mely Oroszország középkori gyökereit térképezi fel. Bemutatja a Kijevi Rusz létrejöttét, és áttekinti azokat a sokszor vitatott történeti szálakat, amelyekből a Moszkva felemelkedése felé haladó folyamat szövődik, így eljutva a tatár függés időszakától az orosz földek gyűjtésén át a mai Oroszország alapjainak megvetéséig. Gyóni Gábor tanulmánya ezt a vonalat folytatja, Moszkva és „legnagyobb zsákmánya”, Novgorod küzdelmére fókuszálva, különösen III. Iván uralkodása idején. Szili Sándor írásával a kötet a 17. századi orosz birodalmi gyökerek tanulmányozására tér át, méghozzá arra az időszakra, amikor Szibéria meghódításával a középkori moszkvai állam regionális középhatalomból eurázsiai világbirodalommá válik (Szili, 60). Mindhárom tanulmány nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa azokat az egymásnak gyakran ellentmondó történeti narratívákat, amelyek az orosz birodalmiság gyökereinek vizsgálatát övezik.

A Térfoglalás című szerkezeti egységben a 17-18. század orosz birodalmáról kap részletes képet az olvasó. Sashalmi Endre tanulmánya a Nagy Péter korabeli birodalmi diskurzust mutatja be egy kevésbé megszokott szemszögből, méghozzá a császári Róma hatásainak vizsgálatával a vizuális művészetek, azon belül is az ikonográfia, illetve a dicsőítő próza területein. Filippov Szergej írása éles váltással az orosz autokrácia és a reformok több irányból is terhelt viszonyát elemzi. Kritikai elemzést ad az orosz reformtörekvések Nagy Pétertől II. Miklósig lezajlott hullámairól, hangsúlyozva a felvilágosodás, az autokrácia és a felülről irányított reformok ellentmondásait. Varga Beáta és Gebei Sándor tanulmányai a birodalom nyugati határai felé tekintenek, és az ukrán-orosz és lengyel-orosz kapcsolatok 17-18. századi alakulásáról adnak összetett képet. Ukrajna sorsa jól példázza azokat a nehézségeket, amelyekkel a központi orosz hatalomnak az eltérő társadalmi-politikai berendezkedésű peremterületek elfoglalása során szembesülnie kellett, illetve az expanziót kísérő és legitimáló birodalmi retorikai elemekről is képet kaphatunk. A Lengyelországról szóló tanulmány pedig arra keresi a választ, hogy miként volt lehetséges, hogy a „17. század elején még az ’orosz cári titulussal’ rendelkező lengyel király” (Gebei 133) a 18. század utolsó éveiben „a koronát és a kormányzást ’Minden (Rusz) Oroszország Császárnőjének kezébe helyezte’” (Gebei 150). A szerkezeti egységet Szaniszló Orsolya tanulmánya zárja, mely igazán érdekes színfoltot jelent. Az írás azzal a különleges időszakkal foglalkozik, melynek során 1725 és 1796 között négy nő (I. Katalin, I. Anna, I. Erzsébet és II. Katalin) is elfoglalhatta a cári birodalom trónját, míg egy (Anna Leopoldovna) pedig régensként uralkodott, amire sem korábban, sem később nem volt példa az orosz történelemben. Szaniszló kutatása a női trónöröklés szabályozását és annak akadályait vizsgálja, illetve számba veszi azokat a sajátos, erre a korszakra jellemző körülményeket, amik megteremtették a lehetőséget a nők uralkodására az orosz birodalom felett.

A harmadik nagy szerkezeti egység a Cárok birodalma címet viseli, témája pedig az a 19. század, amelynek során a cári Oroszország nagyhatalommá vált, és igényt tartott a valódi világbirodalmi befolyásra is. Bodnár Erzsébet tanulmánya az ezzel kapcsolatos kötelezettségekre helyezi a hangsúlyt, és áttekinti, hogy milyen hatásai voltak annak, hogy Oroszország mélyen involválódott az európai ügyekbe, és nagy szerepet vállalt a szövetségi rendszerek alakításában is. Mindezt főként a keleti kérdés és a Balkánon való szerepvállalás példái illusztrálják. Suhajda Szabolcs egy másik nagy jelentőségű ügyet vesz górcső alá a birodalom nyugati határai mentén, mégpedig a lengyel kérdést, azon belül is az Oroszország védnöksége alá tartozó a Kongresszusi Lengyelország időszakát. A tanulmány az 1827 és 1848 között a Császár Őfelsége Személyes Kancelláriájának III. ügyosztálya nevet viselő politikai titkosrendőrség dokumentumai alapján vizsgálódik, melyek nagy része csak 2006-ban került nyilvánosságra. A birodalom nyugati ügyeinek elemzését fontos eszmetörténeti áttekintések követik. Medzibrodszky Alexandra tanulmánya az orosz birodalmiság felfogásaihoz kapcsolódik, Konsztantyin Leontyjev, a „csalódott szlavofil” munkásságán keresztül elemezve egy kevésbé közismert eszme, a bizantizmus legfőbb alapvetéseit, mely a későbbi eurázsiai iskola egyik előképeként értelmezhető. Az írás kiválóan bemutatja az orosz felsőbbrendűségi felfogás gyökereit, illetve annak az európai haladással és liberalizmussal szembeni kritikáját is. Gyimesi Zsuzsanna az orosz kozmizmus gondolatkörével foglalkozik, és azt elemzi, hogy miért éppen Oroszország adott teret a 19-20. század fordulóján ezen komplex gondolkodási irány kialakulásának, melynek középpontjában az ember és a világegyetem kapcsolata áll, a metafizikai és vallási elgondolásokat a természettudományos racionalizmussal összekapcsolva. Bebesi György tanulmánya a szerkezeti egység zárásaként visszavezeti a kötet folyamát Oroszország birodalmi történetének kronologikus áttekintéséhez, és a cári birodalom legutolsó válságát, a Romanovok bukását mutatja be, számos összefüggés és oksági viszony felvázolásával.

A negyedik szerkezeti egység címében egy árulkodó kérdőjelet találhatunk: Szovjetek uniója? A kérdőjel több gondolatra is vezetheti az olvasót, kezdve talán azzal, hogy a Szovjetunió valójában mennyire tekinthető a klasszikus orosz birodalmi eszme megvalósulásának. Mind a szovjet retorika és eszmerendszer, mind a szovjet hatalom konkrét gyakorlati működése afelé mutat, hogy a birodalmisághoz való viszony igen sok ellentmondással terhelt, bár egyértelműen meghatározó eleme a Szovjetunió történetének, a kérdőjel használata így meglehetősen helyénvalónak tekinthető. Emellett utalhat arra is, hogy vajon valójában mennyire valósult meg a szovjetek és szövetségeseik uniója és együttműködése a vizsgált időszakban, mely témával a tanulmányok részletesen is foglalkoznak. A fejezet tanulmányait áttekintve azonban egy újabb gondolati csavarral oda is eljuthatunk, hogy a frappáns címadás már Putyin Eurázsiai Gazdasági Uniójára is utal, amivel kapcsolatban gyakran felmerül az a vád, hogy létrehozásának hátterében a Szovjetunió újjáélesztésére való törekvések, de legalábbis klasszikus birodalmi ambíciók állnak.

A negyedik szerkezeti egység tanulmányai meglehetősen szerteágazóak, és egyik sem tűzte ki maga elé azt a célt, hogy teljességében vizsgálja meg a Szovjetunió időszakának birodalmi eszméhez köthető motívumait. Ehelyett egy-egy szűk területre koncentrálva, konkrét történelmi személyek, kérdések és időszakok kapcsán mutatják be a birodalmiság gyakorlati megjelenési formáinak egy-egy szeletét. Frank Tibor tanulmánya Joseph E. Davies moszkvai nagykövet visszaemlékezéseinek meglepően torz tükrében dolgozza fel a szovjet-amerikai kapcsolatok alakulását a 30-as évek végén, míg Krausz Tamás a német-szovjet megnemtámadási egyezményt, illetve az annak értékelése körül kialakult polémiát elemzi kritikai szempontból, rávilágítva egyes történetírói narratívák elfogultságaira és azok magyarázataira. Fóris Ákos ismételten egy szűk időszakot és témát helyez érdeklődése és kutatása középpontjába: az 1945 és 1949 közötti szovjet-magyar kapcsolatokkal foglalkozik a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdése kapcsán. Munkájában a háborús bűnösök kiadatásának jogszabályi hátterét, illetve a két ország közötti ilyen jellegű együttműködés alapvetően aszimmetrikus, a magyar hatóságok alárendeltként való kezelésén alapuló gyakorlatát mutatja be. E szerkezeti egységben Baráth Magdolna tanulmánya kapcsolódik a legközvetlenebbül a Szovjetunió és a birodalmi eszme viszonyához: a klasszikus diplomáciatörténeti áttekintés témája Sztálin 1941 és 1949 közötti érdekszféra-alapú, „földrajzi biztonságra” és expanzióra összpontosító külpolitikája. Galicza György a már említett putyini Eurázsiai Gazdasági Unió sikerességének, illetve az azt elősegítő eszmetörténeti háttérnek a bemutatásával feszíti szét a Szovjetek uniója? kereteit. A tanulmány részletesen foglalkozik az eurázsianizmus alapvetéseivel, birodalmi eszméhez való kapcsolódásával és Oroszország-képével, melyeket a posztszovjet reintegrációs kísérletekre vetít ki.

A kötet tanulmányainak rövid áttekintése után még inkább látható, hogy Az orosz birodalom születései: Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről egy valóban sokszínű és sokoldalú tanulmánykötet, mely folyamatosan változó fókusszal vonultat fel pillanatképeket, folyamatelemzéseket és nagy összefüggéseket Oroszország birodalmi törekvéseinek történelme kapcsán, a tárgyalt témáknak megfelelő részletességgel, de folyamatosan megtartva a birodalmi gondolat alakváltozatait a reflexiók középpontjában. A szerzők a hagyományos megközelítésektől és témáktól az egészen újszerű kérdésfeltevésekig és gondolatokig széles spektrumon sorakoztatják fel narratíváikat, melyek leírását historiográfiai viták igen tudatosan kritikai szemléletű bemutatása keretezi.

A recenzens egyetlen fájó hiányosságot tapasztalt a kötet olvasása során. Az orosz birodalom nyugati határai számos alkalommal előtérbe kerültek a tanulmányokban, a másik fő stratégiai irány, a déli határvidék, a sztyeppe és Turkesztán azonban teljes mértékben kimaradt az elemzések köréből. Sem a Kaukázus, sem Közép-Ázsia nem kerül említésre a kötetben, holott az orosz birodalmi eszme és az eurázsianizmus megértésében és szemléltetésében igen fontos lenne ezen régiók helyének és szerepének megértése.

Ettől a hiányosságtól eltekintve azonban a kötet egy valóban aktuális és hiánypótló munka, mely érdekes és hasznos olvasmányt nyújthat a téma iránt érdeklődő közönségnek, beleértve az egyetemi hallgatókat és oktatókat is. A magyar olvasóközönség számára az orosz birodalmi gondolat egyébként is több, mint történeti érdekesség vagy a világpolitika alakulását befolyásoló elem. Magyarország földrajzi közelsége miatt mindig közvetlen érintettje is volt a pulzáló orosz birodalom születéseinek és hanyatlásainak, és, ahogyan azt a kötet fülszövege is írja: „Nemzeti történetünket csak ezek ismerete alapján érthetjük meg: a legtöbb fontos magyar esemény mögött európai vagy globális változások, konfliktusok, átrendeződések húzódnak meg.” Az orosz birodalom születései: Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről című tanulmánygyűjtemény nemcsak részletes, szakmailag igényes és időszerű áttekintést ad Oroszország birodalmi aspirációinak számos fejezetéről, hanem egyértelműen közelebb viszi az olvasót annak megértéséhez is, hogy mindezek a törekvések hogyan hatottak Magyarország sorsára.

Az orosz birodalom születései: Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről (Szerk.: Frank Tibor. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016. 414 p.)


Jegyzetek:

[1] George Friedman (2008): The Geopolitics of Russia: Permanent Struggle. Stratfor Worldview, <http://worldview.stratfor.com/article/geopolitics-russia-permanent-struggle > Hozzáférés: 2017. április 3.

Borítókép forrása

Facebook Kommentek