“Móni”, a vaslady, avagy vendégjáték a flottillánál

Amikor 1914. július 29-én a Monarchia megkezdte Szerbia elleni hadjáratát, nem hogy világháborúra, de még hosszabb hadjáratra sem számítottak. Az pár nap alatt világossá vált, hogy az igencsak puskaporos helyzetben majdnem minden európai (és később sok Európán kívüli) állam veszett mozgósításba és hadüzenet-küldözgetésbe kezd. Kicsivel több idő kellett ahhoz, hogy rádöbbenjenek, a szerbek sem adják olcsón a bőrüket. Ez utóbbiban az is közrejátszott, hogy az osztrák-magyar haderő csak korlátozott erőkkel kezdte meg az offenzívát, mert az egységek többségét a keleti frontra tartalékolták. A szerbiai hadjárat során hatalmas hangsúlyt kapott a haderőnemek közötti együttműködés, amelynek módszereit menet közben kellett tökéletesítenie a hadsereg és a Duna Flottilla embereinek. Mai cikkünkben az együttműködés egy rendhagyó epizódját mutatjuk be.

Teljesen elhibázott döntés volt az is, hogy nagyjából észak-déli irányban támadtak, mert így első körben erőszakos folyamátkeléssel kellett kezdeniük (ráadásul a Duna és a Száva is elég nagy folyam, jól védhető jobb parttal), később pedig a hegyvonulatokon is át kellett kelniük. Az magától értetődött, hogy a határhoz közel fekvő Belgrádot (lánykori nevén Nándorfehérvárat) gyorsan elfoglalják; ez november 30-án sikerült is, de egyrészt két héttel később vissza kellett vonulniuk, másrészt fővárosuk elfoglalása nem iktatta ki a szerb vezetést és a harci kedvet sem csökkentette. A hadműveletekben nagy szerepe volt a cs. és kir. Duna Flottillának, amely monitorai révén Európa egyik legkomolyabb folyami ereje volt. Mai egyik főszereplőnk is egy monitor, méghozzá az 1914 őszén még újnak számító Enns, amely (koránt sem fegyvertelen) elődeihez képest is nagyon masszív ágyúparkkal bírt. Másik főszereplőnk a történet krónikása, Dr. Berend Miklós önkéntes törzsorvos, aki “vendégjátékosként”, a szárazföldi csapatok orvosaként vett részt a hajó egyik akciójában.

A Körös (vagy a Maros) Belgrádot lövi. A monitorok adták le az első világháború első lövéseit. (Wikimedia Commons)

Berend doktor előbb a szerb, majd az orosz fronton szolgált, népfelkelőknél, később az 5. huszárezredben. Visszaemlékezései már 1916-ban megjelentek, és igen kiváló forrásnak számítanak. Naplója mellett felhasználta alakulata irattárát, tiszttársai és a legénység visszaemlékezéseit is. Emellett igen tehetséges író is volt, könyve emberi, olvasmányos, kiváló stílusban íródott. Katonai szolgálatra önként jelentkezett, és nagyon gyorsan szembesült a háború borzalmaival, a járványokkal és Szerbia érthetően ellenséges lakosságával is. Orvosi feladatai mellett ráadásul alkalmanként futár- és utászfeladatokat is ellátott, így szakterületén kívüli háborús élményeket is szerzett. Részben ilyen volt az Enns fedélzetén tett “kirándulás”. A Dunán és Száván bevetett monitorok  általában párban dolgoztak (pl. Maros és Leitha/Lajta, Temes/Bodrog) és kiemelkedő fontossággal bírtak. Sokszor egy-két hajó elég volt komolyabb támadások felszámolására, és viszonylag védettek voltak a tüzérségi találatokkal szemben. Az aknák ugyanakkor komoly veszélyt jelentettek, amit jól mutat, hogy a Temes 1914. október 23-án aknára futva süllyedt el. Az Enns ennek másnapján csatlakozott az igencsak leterhelt kötelékhez.

Related image
Az Inn vonalrajza. Hátul a három kis “félgömbben” voltak a tarackok (hajoregiszter.hu)

Az Enns monitort 1914. október 17-én állították szolgálatba. Elődeinél nagyobb és jóval korszerűbb volt. Két 12 cm-es ágyúja (lőtáv 15 km) mellett három 12 cm-es tarackkal (a tatrészen), hat géppuskával és két 7 cm-es, légvédelmi célokra is használható löveggel szerelték fel. Vízkiszorítása 526 tonna, hossza 60,4 méter, szélessége 10,3, merülése 1,3 méter volt. A háborúban többször kapott találatot, de ellentétben testvérével (Inn), megúszta a nagy világégést. 1918 végéig Budapesten volt, majd Jugoszlávia (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) kapta meg. Drava néven szolgált 1941. április 12-ig, amikor a német légierő Dunacsébnél elsüllyesztette. 1943-ban a magyar folyamerők kiemelték, hogy helyreállítsák, de a háború vége miatt erre nem került sor. 1946-ban visszavontatták Jugoszláviába, három évvel később pedig szétbontották.

Történetünk néhány nappal ezt követően indul, nem messze Belgrád felett – a hajók eredetileg Zimonyban (ma Zemun, Szerbia) és a Száva menti Brodban állomásoztak. Ekkoriban a monarchiás és szerb tüzérség rendre elkeseredett párbajokat vívott, amibe majdnem napi szinten kapcsolódtak be a monitorok és őrnaszádok. Berend doktor több alakulatnál is rendszeres vendégnek számított, így nem meglepő, hogy egyik este az 5. ágyús ezrednél – borozgatás közben – ismerkedett meg történetünk további szereplőivel.

“A »Jancsi« ez a magyar fényszóró meg a »Gyuri« (a szerbek reflektora) folyton dolgoznak. Gyuri mindig a Dunát lesi; fél a monitoroktól, akiket »gummikutya« néven tisztelnek a szerbek. volna eltalálni a Gyurit, adatunk is le két pohár bor közt egész sortüzeket telefonon a 15-ösökből [15 cm-es közepes löveg], de ha P. kapitánynak nem szelel a szivarja, mérgében a Kalimegdánra is üzen a 18-as Haubitz-okból [tarack]. (…) Ha a Jancsi fénye megpihen a Kalimegdánon, élesen válik ki a „Nyebojsza” torony; a nagy 15-ös távcsővel még a repedések is meglátszanak rajta.”[1] 

A Nyebojsza-torony a Száva és a Duna összefolyásánál (Wikimedia Commons)

Látható, hogy Belgrád csak karnyújtásnyira volt, ahogy az is, hogy a katonák előszeretettel adtak nevet olyan harceszközöknek is, amelyeknek hivatalosan nem is volt. A monitorok sem véletlenül kapták a gumikutya elnevezést, ugyanis a legtöbb lövedék egyszerűen lecsúszott az ívelt hajótestről, ami amúgy is minimális célpontot kínált. A doktor 26-án jelentkezett “önkénytesnek” a monitor-osztaghoz, amiről így írt:

“A monitor-ütközetek most, sajnos, még érdekesebbek lesznek, mint eddig, jelentkeztem is hozzájuk önkénytesnek mert most süllyedt el a szegény »Temes« három napja, tegnap pedig Pancsovánál fogtunk ki egv torpedót és tudjuk, hogy egy angol aknalerakó tisztet kaptak most a szerbek. Ki is van akasztva a védő háló mind a két hadihajón.”[2]

A védőhálók, amelyekhez hasonlót a egy ideig a tengeri hajókon is használtak, egyrészt a torpedók, másrészt a sodoraknák ellen védte a páncélosokat. A módszer csak álló helyzetben volt használható, menetben különféle aknaszedő készülékeket használtak a későbbiekben, amelyeket a hajó orrára szerelhettek. Berend doktor elismeréssel írt az Enns-ről, ahova végül is beosztották, mondván olyan az egész, mint egy kis csatahajó, igaz eléggé zsúfoltan helyezkedik el minden és mindenki a páncéltestben. Bevetésre sem kellett sokáig várnia, amelyen elképesztő élményekkel gazdagodott.

“Részt is vettünk egy kis kiránduláson Belgrád alá. Nagyon egyszerű a monitorok taktikája. Csendesen, eloltott lámpákkal, mint egy árnyék, siklik a vizén, akkor ahhoz képest, hogy a Haubitz-ok mennek-e akcióba, vagy nagyobb távolságra a nagy 12 cm.-sek, az elejével, vagy a végével fordul a támadott pontra. Megáll csendben, eldördülnek .az ágyúk, ugyanabban a pillanatban kilobban a reflector fénycsóvája s a pár másodpercig tartó világításban hat géppuska golyózuhatagokat bocsát a megtámadott pontra. A következő percben mielőtt meglelhetett volna az ellenséges fényszóró csend, sötétség, hátra teljes erővel, vagy el oldalt, hogy öt perc múlva más helyről újítsa meg a támadást. Reng és reszket, megrázkódik az egész hajó a dörgéstől és egészen belekábul az, aki először hallja a torony-ágyúkat énekelni. Mindig sűrű gépfegyver és ágyútűz fogadja a »gummikutyákat«, ha megjelennek; mindig keresi őket a »Gyuri« a vízen. És nem ok nélkül. Mert a »Móni« könnyebben kilesheti a pozícióikat, mint mi a Laudon-kaszárnyából, vagy a Hunyady-toronyból, és megy is a szikratávirat rögtön a tüzérséghez »tűz alá venni ezt, meg azt a pontot«, s akkor a 15-ösök meg a 18-asok teljes erővel szólnak a koncertbe. Sűrűn kopog a golyó a falon, de az nem árt; a figyelő-résekbe ma nem tévedt egyik se; csengetnek a shrapnellek a levegőben: »halál-állomás: beszállani!«; de bizony mi nem szállunk be; egy, két gránát mellettünk csapja föl a vizet és egész geyzereket zuhant a fedélzetünkre, de ezek megszokott dolgok és: csak csigavér! Elvégezzük a dolgunkat szépen, elhallgattatunk egypár ágyút, szétugrasztunk egy csomó szerbet, látjuk szaladni, meg összeesni őket a reflector gépfegyvergolyóktól benépesített sugárkévéjében, azután vissza, s öt perc múlva  »Messieurs, le diner est servie!« És milyen diner! csak civilizált ember koromban ettem így s durva egyenruhám szégyenlősen húzódik meg a flottatisztek uniformisa mellett, akik akkor is tudnak elegánsak lenni, ha meghalni mennek! Diner után hagytam el a monitort, hogy egy typhusbetegünknek utána nézzek. — Choleramentesek vagyunk, hála Istennek és büszkék vagyunk rá.”[3]

Az Enns menetben, korabeli képeslapon (austrianphilately.com)

A “kirándulás” az augusztus 11. és december 1. közötti legkeményebb időszakban játszódott. Az érthető, hogy a szárazföldieket lenyűgözte mind a technika, mind pedig az a védettség, amelyet a monitor biztosított. Persze ez sem volt tökéletes, amint azt a Temes példája is mutatja, sőt október 3-án a Leitha/Lajta is súlyosan megrongálódott. A szárazföldi katonák számára viszont a védettség és tűzerő ilyen kombinációja új, és érthetően sokkoló élményt jelentett. A kis visszaemlékezésből megismerhetjük a páncélos hajók harcmodorát is, amely csak kis mértékben tért el az adott egység fegyverzetéhez idomulva. A legöregebb hajók egy-egy lövegtoronnyal rendelkeztek, a Temes-osztálynak rendhagyó módon két oldalra is volt kilövése, így egy “Y” alakzat két szárát is tudta egyszerre lőni, az Enns-osztály pedig – ahogy olvashattuk is – elöl ágyúkkal, hátul tarackokkal rendelkezett. Ezekkel és a géppuskákkal nagyon hatékony harceszköznek bizonyultak, nem véletlenül tettek meg minden a szerbek megsemmisítésükre. Az is látható, hogy a hajók egyben tűzvezetést is végeztek, vagyis irányították a szárazföldi lövegeket többnyire olyan célokra, amelyeket ők nem tudtak tűz alá venni. Az külön érdekes, ahogy a szárazföldi tiszt szembesült a haditengerészet szokásaival; bár a klasszikus lövészárok-háború ekkor még a jövő zenéje, de a bakák csak álmodhattak fedélzeten tapasztalható körülményekről. Nem véletlenül alakult ki a flottatisztek elit-tudata sem…

A veszteségeket ezúttal sikerült elkerülni, Berend doktornak nem akadt munkája a fedélzeten, és hamarosan vissza is került eredeti alakulatához:

“A túlparti szerb erdők árnyékában lassankint eltűnnek a hadihajók fenyegető sötét körvonalai, csak az árbóc és a szikratávíró merednek az égnek, mintegy megfordított fölkiáltó-jel, amelyre egy gondolatjel van fölakasztva.”[4]

Munkában az Enns főtüzérsége. A kép az Al-Dunán készült a Románia elleni harcok idején (hajoregiszter.hu)

[1] Berend 50. o.

[2] Uo. 50-51. o.

[3] Uo. 51-52. o.

[4] Uo. 52. o.

Források és felhasznált irodalom:

Berend Miklós: Dr. Berend Miklós hadi önkéntes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Adatok a magyar honvédség, főképp az 5. h. huszárezred történetéből. Senyei József honv. tüzérhadnagy rajzaival. Singer és Wolfner, Budapest, 1916.

Daruka Norbert: A magyar hadihajózás helyzete az I. világháborúban Műszaki Katonai Közlöny 2014/2. 81-92. o.

Szíjj Jolán – Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban – Lexikon A-Zs, Petit Real Kiadó, Budapest, 2000.

www.hajoregiszter.hu

A nyitóképen az Enns és az Inn 1917-ben a Dunán

Facebook Kommentek

További írásaink