A “nagy építészeti vita”

A II. világháborút követően Magyarország romokban hevert. A „koalíciós éveknek” nevezett periódus alatt az építészet legfőbb feladata a romeltakarítás, az újjáépítés és a lakhatás biztosítása volt. Azonban ebben a nehéz történelmi helyzetben is voltak olyan presztízsberuházások, melyek indokoltsága erősen megkérdőjelezhető. Mindezt tetézte, hogy az egyre erősebbé váló kommunista befolyás, majd hatalomátvétel alapjaiban változtatta meg az építészeti stílust, hiszen a modernista irányzatokat a mintának tekintett Szovjetunió nem tűrte el. A magyar építőművészeknek tehát alkalmazkodniuk kellett a rezsim követelményeihez, azaz a szocialista realizmus „szellemében” kellett tervezniük. Ez azonban nem egyik napról a másikra történt…

A háború utáni évek építészetének több vonatkozásban is szimbólumokat hordozó alkotása a Dózsa György úton épített Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) székháza. Szimbolikus, mert stílusában a még építése idején, 1947 és 1950 között is markáns alkotásra képes modernista irányzat képviselője. Szimbolikusnak tekinthető, mert tervezői között volt a magyar szocialista realista építészet egyik fő ideológusa, Perényi Imre, és a főváros ezen korszakának főépítésze, Preisich Gábor is. Jelképesnek tekinthető már alapkövének letétele is: az ünnepélyes eseményre mindössze néhány héttel a Szociáldemokrata és a Kommunista Párt egyesítését követően, 1948. július 18-án került sor. Az alapkövet pedig a szakszervezet korábbi jeles tagja, Rajk László belügyminiszter helyezte el, akit alig egy évvel az esemény után már a rendszer árulójaként helyeztek vád alá. S végül: az épület szakmai megítélése ismét mindent eláruló, szimbolikus formában jellemzi és fogja szinte keretbe a korszak monumentális építészetben tükröződő ideológiáját. Az alapkőletételi lapon a következő felirat olvasható: a ház „örök időn át fogja hirdetni az építőmunkások alkotóképességét.”[1] Rajk és a tervezők 1948-ban bizonyára arról is meg voltak győződve, hogy alkotásukkal méltó formában teszik ezt. 1951-ben azonban ugyanazt az épületet – és tegyük hozzá, részben legalábbis ugyanazok – sajnálatos módon még évtizedekig fennálló szégyenfoltnak tartották a szocialista realista építészet egén…

A MÉMOSZ-székház eredeti állapotában. Forrás: Fortepan 24352.

Mindezen szerteágazó előzmények után, az ideológiailag helyes stílusért folytatott küzdelem következő állomása az építészeti stílusfordulat végső kikényszerítése volt. A cél elérésére a Magyar Dolgozók Pártja Agitációs és Propaganda Osztálya 1951. áprilisában – a szabad véleménynyilvánítás demokratikus látszatát keltő – vitát kezdeményezett.[2] A javasolt tematika és a hivatalosan meghívott szakemberek névsora azonban egyértelműen előre vetítette a résztvevő építészek mozgásterét és az egész vita – természetesen az azt követő időkre nézve kötelező iránymutatásokká emelkedő –, konklúzióját. A konferencia a hivatalos célkitűzés szerint Perényi Imre (1913-2002) Nyugati dekadens áramlat a mai építészetben és Major Máté (1904-1986) Zűrzavar mai építészetünkben című előterjesztését elemezve, a szocialista építészet stiláris kérdései és feladatai témakörét tárgyalta. A művészeti életet képviselő, meghívott szakértők között Lukács György filozófus (1885-1971) és Bernáth Aurél festőművész (1895-1982) is szerepelt. A „bírálóbizottság” elnöki tisztét Horváth Márton (1906-1987), az Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének és az Agitációs- és Propaganda Osztályának tagja, egykori építész, a Szabad Nép pártlap szerkesztője töltötte be, míg az „ítélőbíró” a rendszer legfőbb kultúrideológusa, Révai József volt.[3] Az elnökségnek Gerő Ernő és Farkas Mihály is tagjai voltak, és mindenek felett még maga

„Rákosi elvtárs […] is […] igen komoly érdeklődéssel”

követte az eseményeket. Akárcsak a korszak koncepciós pereiben, a végeredmény mindenki előtt előre ismeretes volt: a modernizmus stílusirányzatát képviselő Major Máté tisztában volt azzal, hogy semmiképpen sem kerekedhet a „szocialista építészet” ügye mellett kardoskodó Perényi Imre fölé.[4]

Elsőként, a „vád képviseletében”, Perényi Imre kapott szót. Ő élesen bírálta a nyugati államok „kozmopolita, imperialista és elfajzott” építészetét, majd kifejtette, hogy a szocializmust építő Magyarország sajnálatos módon semmilyen építészeti eszközzel sem fejezi ki ideológiai elkötelezettségét. A népi demokratikus fordulat számos új feladat elé állította a tervezőket. Az építészek azonban ahelyett, hogy ezek megoldásához az irányt mutató szovjet példaképekhez nyúltak volna, a Nyugatot próbálták „majmolni.” Példaképpen a Nyiri István által 1949-ben tervezett Sztálin téri [mai nevén Erzsébet téri – K. M.] buszpályaudvart elemezte: ez véleménye szerint nem volt más, mint a

„formák trükkszerű, bravúros alkalmazásával, az építészeti múlt megcsúfolásával, ugyanakkor a környezet és a valós igények figyelmen kívül hagyásával az amerikai milliárdosok »vadnyugati« villáinak utánzása.”[5]

Mindezek mellett a kivitelezést is fölöslegesen drágának találta. Ezek voltak tehát azok a túlkapások, amelyek miatt elengedhetetlenné vált egy reális, tiszta építészeti formanyelv érvényre juttatása, amely már csak a Szovjetunió iránymutatását figyelembe véve sem lehet más, mint a szocialista realizmus.[6] Perényi azonban nem csak egyes épületeket, hanem egész városokat kívánt ezen elvek szerint létrehozni. Meggyőződése volt, hogy a főváros 1951-es rendezési tervében nem sikerült teljesen kiküszöbölni a nyugati befolyást: a szocialista városok bizonyos esetekben ugyanis „fokozott építészeti kialakítást” igényelnek. Olyat, amely a megfelelően kiválasztott, érdemesnek ítélt helyszíneken reprezentatív kialakításra törekszik. Perényi szavait helyesen értelmezve olyat tehát, amely a magyar pártállami diktatúra hatalmi reprezentációjának célravezető eszköze, s amely ebben a formában alkalmas a rendszer építészeti legitimációjának megteremtésére. A szocialista várost véleménye szerint természetesen minden részletre kiterjedő módon, egységes egészként kell megtervezni: előre meghatározandónak gondolta a homlokzati síkokat, az épületmagasságokat és a főbb tömegeket, s a jelen lévő építészek szemére vetette, hogy Magyarországon csak kivételképpen készítettek ilyen jellegű, komplex terveket.[7]

Perényi előterjesztésében pozitív példát is állított a szakmai közönség elé: dicséretben részesítette a Rimanóczy Gyula által frissen tervezett, műegyetemi „R” épületet, amelyet alkotója konzervatív stílusának eleganciája emelt véleménye szerint a modernista épületek átlaga fölé.  Követendőnek tartotta, hogy az építész nem riadt vissza az újításoktól, miközben azonban, némiképpen mégis sajnálatos módon, a stilizált antik elemek felhasználásával kétségkívül eklekticizáló modort alakított ki. Perényi egyértelmű tetszését azonban Nyiri Istvánnak a Népstadion mellé tervezett metróállomása nyerte el: ebben vélte felfedezni ugyanis a klasszikus hagyományoknak és a modern, szocialista kor követelményeihez való alkalmazkodásnak az ideális ötvözetét. [8]

A Nyiri István által tervezett buszpályaudvar. Forrás: Fortepan 91545.

Eszmefuttatását az építész annak megállapításával zárta, hogy az építészet mindenkori és legfontosabb feladata szocializmus „pozitív üzenetének” hordozása és ahhoz méltó formanyelven történő tolmácsolása. Legyen szó reprezentatív középületről, lakóházról, falusi családi házról, vagy iparcsarnokról. Mindezen gondolatok jobb megértése céljából építésztársainak a szovjet szakirodalom alapos tanulmányozását ajánlotta. És mi sem természetesebb annál, hogy a magyar építőművészet megreformálását az orosz eredményekre támaszkodva javasolt.[9]

Perényi állásfoglalását követően a vitában Major Máté kapott szót, hogy Zűrzavar mai építészetünkben címmel megtarthassa a modern építészet melletti „védőbeszédnek” szánt előadását. Az építészet alkotásait a „használati” és „esztétikai” funkciót egymástól elválaszthatatlanul önmagukban egyesítő objektumokként mutatta be, s hangsúlyozta, hogy azok mindkettőnek egyformán megfelelni kötelesek. Az esztétikai funkciót, vagyis a formát korszakonként, a közízléssel és az igényekkel együtt változó tényezőnek minősítette. Egy-egy új forma megjelenése azonban nem feltétlenül jelent a régitől való teljes elszakadást. Az ilyenfajta – természetesen az archaizálást elkerülő –, kontinuitás véleménye szerint azonban nem befolyásolja szükségképpen az épületek esztétikai megjelenését.[10] Hangsúlyozta azonban azt, hogy a stíluskeveredés súlyos vétek:

„Minden burzsoá építészet csúcsa az eklekticizmus.”

– tette mintegy védekezésképpen hozzá. Major előadásában – kötelező elemként – az „osztálytársadalmak” tervezőinek bírálata következett. A minden „nemzeti jelleget” mellőző, a „kozmopolitizmus” szelleme által egészen eluralt, „nyugati” művészetben ugyanis a gondoskodás és az esztétikum fent vázolt szerves egymás mellett élése helyett az önmagáért való forma, a célnélküli puszta reprezentáció dominanciája érvényesül. Ezzel szemben – folytatta Major – a magyarországi „új építészet” meghatározó nemzeti gyökerekkel rendelkezik, amelyek a 16-18. századig nyúlnak vissza. Addig a korig, amelyben a tudomány és technika fejlődése lehetővé tette a gépesítést és komolyabb vasszerkezetek gyártását. [11]

A modernista építészetnek ugyanis – ahogy erre Major megnyilvánulásának folytatásában rámutatott –, nemcsak formai, hanem anyaghasználatbeli jellemzői is vannak, sőt, bizonyos mértékben éppen az új anyagok és szerkezetek alkalmazásának lehetősége volt hatással a formák megváltozására, a modernizmus sokat kárhoztatott jegyeinek kialakulására. Az acélszerkezetek és a vasbeton felhasználása új lehetőségeket nyitott az alaprajzi elrendezések tervezésében, lehetőséget teremtett azok nyitottabbá, az új igényeket jobban figyelembe vevő módosítására. Szem előtt tartva természetesen azt az örökérvényű irányelvet, miszerint „minden lépték mértéke az ember” Az előadó alapvető funkcionalista tételeket is megfogalmazott: a külső megjelenést, vagyis a homlokzatot főként az épület funkciójának kell meghatároznia. A homlokzat csak így lesz valódi külső fal, nem pusztán az épület elé helyezett maszk, hanem „értelmes arc, ami hűen tükrözi a funkciót.”[12] A homlokzati díszítés tekintetében is önmérsékletre intett Major: a szépség legfőbb forrásának magát a szerkezetet, a felhasznált anyagokat, a minőséget, a textúrát és a kivitelezés minőségét tekintette.

Major az egyes építkezések várható költségeit is a terveket döntő módon befolyásoló szempontként vette számításba. A feltétlenül szükséges reprezentatív beruházásokon kívül, a mindennapi élet szükségleteit kielégítő épületek esetében a kiadások feltétlen mérséklését szorgalmazta. Az újonnan épített lakások méretét például a lehető legkisebbre csökkentette volna. Kis alapterületük ellenére a funkciót alaposan figyelembe vevő tervezéssel javasolta ezek jó használhatóságát biztosítani. A költségek redukálására az előregyártás, a szabványok egységesítése és a tipizálás nyújtott további lehetőségeket.[13]

Major előadásnak további részében attól sem riadt vissza, hogy kritikával illesse a Szovjetunió építészetét. Hangot adott ugyanis azon nézetének, miszerint az 1933-ban tartott építészeti kongresszus szocialista realista stílusra vonatkozó egyértelmű iránymutatása ellenére a szovjet építészetben tulajdonképpen építészeti-formanyelvi káosz uralkodik. Ezt a tételt elsősorban a hagyományos orosz stílusnak a kongresszus határozatai ellenére történő mellőzésével támasztotta alá, amit a gyakorlatban feltehetően az indokolt, hogy a szocializmus megkövetelte változatosság ezen elemek másolásával esetlegesen hátrányt szenvedett volna. A szocialista realizmus stílusa – zárta beszédét Major meglepő határozottsággal – még hazájában, a Szovjetunióban is kiforratlan. Semmiképpen sem időszerű tehát annak „szolgai módon” történő átvételét szorgalmazni mindaddig, amíg annak végleges elmélete és formanyelve ki nem alakul.[14] Könnyen elképzelhető, hogy még e burkolt kritika is milyen megdöbbenést, netán félelmet válthatott ki a résztvevők között. Az építész maga így emlékezett vissza erre:

„[Miután elhangzottak a beszédek – K. M.], megindult a vita. Azaz megindult volna, ha valaki elsőként jelentkezett volna. Az ilyenkor szokásos, kínos csend tette próbára az idegeket. Előbb Révai, aztán Horváth kezdte noszogatni a jelenlévőket. […] Elsősorban azok óvakodtak a szótól, akik végső fokon nekem adtak igazat, és nem tudták, hogy ezt miként mondják meg anélkül, hogy ártanának maguknak. […] Annál többen voltak az egyetértők, Perényi hívei, akik a vitától azt várták, hogy felszólalásukat érdemeik közé fogják sorolni.”[15]

Révai József 1950-ben. Forrás: Wikimedia Commons.

A helyzet olyannyira feszültté vált, hogy Révai is szükségét érezte egy –végső soron erősen kioktatás-ízűre sikerülő – kommentárnak:

„Mi az összbenyomás a lezajlott vitáról? Kétségtelenül az, hogy a felszólalók csak Major elvtársat támadták – egyesek élesebben, nyíltabban, mások közvetve, kevésbé nyíltan. Perényi elvtárssal senki sem vitatkozott. […] Tehát több bátorságot, gerincességet, kiállást és az elvi álláspontok nyílt képviseletét kérem az elvtársaktól.”[16]

A hatalom kultúráért felelős politikusa azonban hamarosan „ítéletet” hirdetett. A szovjet tapasztalatok átvételét természetesen nem másolásnak fogta fel, hanem a szükséges segítség igénybe vételének, amelyre – ebben az esetben – a magyar szocialista-realista építészet volt rászorulva. Az építőművészetet nem titkoltan ideológiai és ezzel egyszersmind politikai ügynek tekintette, amelynek szerepe, hasznossága a kommunista rendszer propagandájának részeként ölt testet.[17] Átfogó bírálatban részesítette a „fordulatot” megelőzően érvényesülő modernista irányzatok képviselőit, akiket határozottan az általa preferált formanyelvre való áttérésre és önkritika gyakorlására ösztönzött:

„Attól senki nem lesz opportunista, hogy felülbírálja korábbi nézeteit.”[18]

– fogalmazta meg elvárásait a miniszter. Határozottan kinyilvánította, hogy a modern stílusban épített épületekkel „elégedetlen a kormány, a Párt és a nép; mert túl drágán építenek csúnyát.” Mintegy elrettentő példaként attól sem riadt vissza, hogy sorra vegye a leginkább kritikával illetendő alkotásokat, amelyek még „évtizedekig állni fognak a mi szégyenünkre”. A „fényűző” MÉMOSZ „kastély-székház”, amely maga a „betonba öntött szindikalizmus” elsőként szerepelt ebben a sorban:

„[Ennek – K. M.] tekintetében egységfront van Perényi és Major elvtárs között: mindketten meg vannak vele elégedve. [Pedig – K. M.] a székháznak széles nagy folyosói vannak, mintha úri kaszinó lenne, vagy mintha a parlamenti folyosókat akarták volna utánozni. Ennélfogva a munkaszobák […] kicsik. Rosszul használták ki a teret a tervezők.”[19].

Mindezeket összegezve a székházat semmiképpen sem találta sem méltónak, sem alkalmasnak arra, hogy egy igen jelentős szakszervezet képviseletében a Párt és a tömegek közt jogosan elvárható közvetítő szerepet betöltse. Ugyanilyen éles hangon bírálta a rakparti Belügyminisztérium palotáját is:

„Nem is beszélek a Belügyminisztériumról, amely messziről úgy fest, mint valami papírskatulya, amelybe szarvasbogarakat rak a gyerek és lyukat fúr bele, hogy a bogarak levegőt kapjanak.”[20]

Nem kerülte el figyelmét a „kacsalábakon” álló csepeli tanoncotthon és a Szabad Nép székházának homlokzata sem, ahol a nyílászáróik

Nem [is – K. M.] ablakok, hanem »zárható nyílások«, amelyekkel több a kár, mint a haszon.”[21]

A Szabad Nép székháza. Forrás: Fortepan 24775.

A stíluskeresés problémáját Révai egy, a párizsi és a moszkvai metró összehasonlításának szemléletes példával illusztrálta. Míg a francia főváros vasútjai célszerűek és funkcionálisak, de ürességükkel és sivárságukkal a reménytelenség és a robotolás érzetét keltik használóikban, a szovjet főváros földalatti állomásai szobrászati és építészeti eszközökkel, fényűző módon táplálják a dolgozók lelkébe azt az érzést, hogy minden nap ünnepnapnak számít. Az orosz földalatti a dolgozók tudatának céltudatos formálása mellett az esztétikai igényeket is messzemenően kielégíti, s ezt a kettős szerepet betöltve teljesíti tökéletes formában építészeti küldetését. Részt vállal tehát a szovjet építészet legfőbb céljának megvalósításában, a szocialista embertípus kinevelésében és igényeinek kielégítésében. Megfelel a kényelmi, fizikai, szellemi és esztétikai elvárásoknak, miközben szembetűnően és hatásosan emlékezetben tartja az alkotó társadalmi rendszer nagyságát és büszkeségét.[22]

A magyarországi építészek számára Révai követendő nemzeti előképként a polgári forradalmak építészeti stílusát, a klasszicizmust jelölte meg. A klasszicizmust, „mert akkor még az ember volt a mérték.” Pollack Mihály, Hild József, Lajta Béla valamint Lechner Ödön alkotásait tartotta elsősorban alkalmasnak arra, hogy kellő mérlegelést követően helyet kaphassanak az új formavilágban. Konkrét építészeti előképek meghatározására Révai ekkor azonban nem vállalkozott. Általánosságban természetesen kerülendőnek vélte az archaizálást, a hagyományoknak csak a modern kor igényeivel való megfeleltetés után biztosított létjogosultságot. A vitát lezáró konklúziójában Révai az építészetet, mint a legtartósabb műveket teremtő művészeti ágat közüggyé nyilvánította. Ennek megfelelően az Építésügyi Minisztérium hatáskörébe utalta a stiláris kérdések további mérlegelését, majd az építészet jövőjéről is gondoskodni szándékozva, az építészképzés felülvizsgálatát és megreformálását szorgalmazta.[23]

Major Máté pályáján az „Új Építészet” melletti nyílt állásfoglalás nem maradhatott következmények nélkül. A vitát követően le kellett mondania néhány korábbi funkciójáról: az 1951-1952-es tanévre már Kardos Györgyöt választották az építészkar dékánjává, az Építés-Építészet című folyóirat szerkesztőbizottsági tagságát pedig Lux László vette át tőle. Hamarosan napvilágot látott tollából a folyóirat szempontjából önkritikaként hangzó, valójában azonban Major szemléletét bíráló összefoglalás is:

„Az Építés-Építészet […] eddigi munkásságában nélkülözte azt a politikai éberséget és szakmai felelősséget, mely a nyugati kozmopolitizmust és imperializmust szolgáló építészeti irányzatot féken tartotta, sőt visszaszorította volna. […] Ezzel hazánk kulturális felemelkedésének egyik fontos kérdésében, az építőművészetben – akarva, nem akarva – a művészeti reakció eszköze lett.”[24]

Mindezek ellenére Major Máté nem vált egészen kegyvesztetté. Rákosi Mátyás 1952. március 9-én töltötte be 60. életévét. Születésnapját – hatalma és a személyi kultusz tetőpontján – országszerte ünnepelték. Az újonnan alapított Magyar Építőművészet című folyóirat 1952. évi 1. száma díszhelyen köszöntötte Sztálin legjobb magyar tanítványát:

„Kedves Rákosi elvtárs! […] E hatvanadik születésnapon a Magyar Építőművészek Szövetsége minden építőművész nevében hosszú életet, sok-sok alkotó, teremtő esztendőt kíván. Kívánjuk, hogy a Szovjetunió és a nagy Sztálin elvtárs nyomdokain vezesse a pártot s a dolgozó magyar népet a szocializmus építéséért, és a béke megvédéséért folytatott nagyszerű harcban.”[25]

Ezt az üdvözletet pedig a vitában vesztes egykori modernista, a lap egyik szerkesztője, Major Máté fogalmazta…

A szocialista realizmus egyik ikonikus épülete: a Népstadion  soha be nem fejezett”tornya”. Forrás: Wikimedia Commons.


Jegyzetek

[1] Prakfalvi – Szűcs 2010, 35.

[2] A vita lényegét és jelentőségét részletesen bemutatja: Prakfalvi – Szűcs 2010, 61.

[3] Major 2001, 235.

[4] Major 2001, 234.

[5] Perényi 1951, 475. Érdekes ellentét, hogy az építész nem említi negatívumként az ugyancsak modernista szellemben épített Dózsa György úti MÉMOSZ-székházat: annak tervezésében ugyanis Gádoros Lajossal, Preisich Gáborral és Szrogh Györggyel ő maga is részt vett.

[6] Perényi 1951, 475-476.

[7] Perényi 1951, 477.

[8] Perényi 1951, 482.

[9] Perényi 1951, 483.

[10] Major 1951, 17-18.

[11] Major 1951, 19.

[12] Major 1951, 20-21.

[13] Major 1951, 21.

[14] Major 1951, 23-28.

[15] Major 2001, 236.

[16] Révai 1951, 467.

[17] Révai 1951, 468.

[18] Révai 1951, 467.

[19] Révai 1951, 470.

[20] Révai 1951, 470.

[21] Révai 1951, 470-471., részletesen elemzi: Prakfalvi – Szűcs 2010, 61-62.

[22] Révai 1951, 472.

[23] Révai 1951, 474.

[24] Az idézetet közli: Major 2001, 241.

[25] Major 2001, 246.

 

Felhasznált források és szakirodalom

Major 1951

Major Máté: Zűrzavar mai építészetünkben. In.: Vita építészetünk helyzetéről. Budapest, 1951. 17-44.

Major 2001

Major Máté: Tizenkét nehéz esztendő. In.: Lapis Angularis III. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. Budapest, 2001. 234-266.

Perényi 1951

Perényi Imre: 1951. a fordulat éve a magyar építőművészetben. In.: Építés-Építészet III. (1951) 9-10. sz. 475-483.

Prakfalvi – Szűcs 2010

Prakfalvi Endre – Szűcs György: A szocreál Magyarországon. Budapest, 2010.

Révai 1951

Révai József: Az új magyar építészet kérdései. In.: Építés-Építészet III. (1951) 9-10. sz. 467-474.

Facebook Kommentek

További írásaink