A telefonfülkék és a vonalas telefonok elsüllyedt világa- visszapillantás a szocialista időszak vonalas telefonjaira

Tóth Eszter Zsófia

Ma már elképzelhetetlennek tűnik, de a szocialista időszakban csak úgynevezett vonalas telefon vagy más néven vezetékes telefon volt, amelyhez alig lehetett hozzájutni. A telefonvonalak korlátozottan álltak a fogyasztók rendelkezésére, részben a hiánygazdaság sajátosságai miatt, így telefonnal rendelkezni státusszimbólumnak számított. Aki rendelkezett telefonnal, annak kábelen keresztül vezették be a lakásba a szolgáltatást és a telefonkészüléket a falba kellet bedugni. A készüléket érdemes volt úgy elhelyezni, akár egy telefonasztalkára, hogy telefonálás közben le lehessen mellé ülni, ugyanis nem tartozott hozzá hosszú zsinór, így telefonálás közben mást csinálni – mondjuk főzni – nem lehetett. Csak telefonálni.

A telefonszerelők nem mindig csak telefonszerelők voltak, lehettek az állambiztonság emberei is: ha valakinek lehallgatták a telefonját, azt technikailag meg kellett oldani. Voltak, akik úgynevezett ikervonalat kaptak, ez azt jelentette, hogy két embernek közösen volt egy vonala, tehát, ha az iker beszélt, nem lehetett telefonálni. Erről és a téves kapcsolásokról még népszerű kabarétréfa is született, Kern András Halló Belvárosa (amelyet mi is előadtuk az általános iskolánkban a Ki mit tudon 1985-ben, és megnyertük a vetélkedőt):

Aki pedig nem jutott vonalas telefonhoz kénytelen volt telefonfülkéből telefonálni, eleinte tantusszal, vagyis telefonlásra alkalmas érmével, később kétforintossal. A telefonfülkék előtt sor is kialakulhatott, életbevágóan fontos hívás esetén ezt igazán nehéz volt kivárni. Főként, hogy sokan a saját hívásukat tartották a legfontosabbnak, egyáltalán nem igyekeztek gyorsan lebonyolítani. E cikkben annak járok utána, hogyan cikkezett a korabeli sajtó a telefonínségről és a telefonfülkékről.

„A nagyvárosi ember számára manapság a telefon — élet- szükséglet, éppúgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, mint a villanyvilágítás vagy, a közlekedés. Ezernyi szaladgálástól kíméli meg a telefon, csak hat számot kell feltárcsáznia. Telefonon intézi hivatalos ügyeit, így beszéli meg a hétvégi programot baráti körével, s még az olyan család sem ritka Budapesten, ahol a gyerekek tanulását is telefonon ellenőrzik a szülők.”

– írta a Magyar Ifjúság 1971. április 4-i száma.[1] Több ezren szerettek volna akkor telefonhoz jutni, de nem kaptak. Előnyt élveztek a telefonvonalhoz jutásnál bizonyos foglalkozások művelői, így például a katonák, rendőrök. Ekkoriban már volt automata telefonközpont, amelyet a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban gyártottak. A telefon hazai térhódításával kapcsolatosan Puskás Tivadar feltalálón kívül a Tungsram Gyár, majd annak utódjának, a Standardnak a nevét érdemes megjegyezni. A telefonközpontok Rotary, majd nagyobb üzemekben Crossbar rendszerrel működtek. 1975-ben egy telefon telepítése 30 ezer forintjába került a postának.[2] És ismerkedjünk meg egy olyan történettel, amikor egy munkásnő országgyűlési képviselő telefonhoz jutott protekcióval és összefogással:

„Idefigyelj, M. bátyám, volna egy borzasztó nagy kérésem. Próbáljál engemet hozzásegíteni […] telefonhoz. Ha engem a választóim meg akarnak találni […] nem tudok velük kapcsolatot teremteni, mindenhol nem lehetek ott. […] Idefigyelj, Én annyit tudok neked segíteni, mondta, hogy oda foglak vinni a közlekedési miniszterhez, és mondd el neki is ugyanúgy, ahogy nekem elmondtad. […] Odamentünk. […] Egy hét vagy pár nap eltelt, egyszer csak jött egy levél […] Országgyűléstől jött, és olvasom, […] hogy ő ezt meg tudja nekem oldani, megértette a problémámat és segíteni szeretne, de akkor 10 ezer Ft-ot be kellene két napon belül fizetnem […] 10 ezer Ft-ot, az olyan volt akkor, mint most egy millió. […] és előteremtettük.” [3]

Kristóf tér, szemben az Anna presszó.
Csak az apró legyen elég… Kristóf tér, 1980 (FORTEPAN)

A telefonfülkék előtti várakozás rendszeresen élcelődések tárgya volt:

„Az utcai telefonfülke előtt borzas fiatalember áll. Kezében tantuszt szorongat, és türelmetlenül tekintget a fülke belsejébe, amelyet egy középkorú, sovány, égőszemű férfi tart megszállva. Ismert életkép ez a pesti utcán. A várakozó, akiben legalább egy félórára való téma gyülemlett fel, a dühtől remegve figyeli, hogy a bitorló, aki minden emberiességből kivetkőzve betolakodott a fülkébe, már több, mint három perce beszél.”[4]

Ugyancsak slágertémának számított a telefonfülkék rongálása. 1961-ben több, mint ezer fülke volt Budapesten.

„Villamosjegyet, vas húszfillérest, gombokat, gyufaszálat dobnak bele, sót az egyik készülékből középen átfúrt, cérnára kötött érmét szedtünk ki. Még takarékosabb volt az a »leleményes« telefonáló, aki időt és fáradságot nem kímélve, egy érméből kettőt t csinált. Az alig két milliméter vastagságú tantuszt finom gépfűrésszel kettévágta. Sok bosszúságot okoz az is, hogy a fülkék egy részéből az hiányzik az üveg. A Tavaszmező utcában szemtanúi voltunk, amikor a »támasztékhoz szokott« telefonáló kiesett az üvegezetlen fülkéből.”[5] 

A rongálási kísérlet előfordult, hogy sikeres volt Óbudán:

„A patika sarkán telefonfülke: gyakorlati fizikai képességeink próbaköve. Nem tudom már, ki jött rá, azt sem, hogy mi erre a magyarázat: ha gombostűvel átszúrtuk a vezetéket, és a gombostűt a készülék fém részéhez érintettük, ingyen telefonálhattunk. Persze nem volt kinek, de ha már nem kellett fizetni, akkor felhívtunk boldog-boldogtalant.”[6]

Csoportkép hölgyekkel és telefonnal, 1983 (FORTEPAN)

Előfordult a telefonfülkék nem rendeltetésszerű használata is:

„A telefonfülke például fölöttébb alkalmas arra, hogy ott a férfiak megkössék cipőfűzőjüket, a hölgyek megigazítsák harisnyakötőjüket, sőt, meghibásodott eleganciájuknak diszkrétebb kellékeit… A telefonfülkében lottószelvényt kitölteni az álmoskönyv tanítása szerint is szerencsét jelent. […] Esőben a telefonfülke szinte nélkülözhetetlen az uzsonnázóknak, az ácsorgóknak, a megfáradtaknak, sőt, az aludni vágyóknak is.”[7]

 A rendszerváltás időszakára előfordult olyan is, aki már 25 éve várt telefonra. Aztán amikor az 1990-es évek elején megjelentek a mai mobiltelefonok már nem táskanagyságú, hanem hordozható elődei, a közvélemény először nehezen fogadta el azt a jelenséget, hogy az emberek az utcán telefonáltak, úgy tűnt, mintha magukban beszélnének és a készüléket egyenesen bunkofonnak nevezték. Mindez mára már a múlté.

Deák Ferenc tér, a metró lejárócsarnoka.
A Deák téri metrókijárat telefonfülkével, 1971. (FORTEPAN)


Felhasznált források:

[1] Magyar Ifjúság, 1971. április 4. 22. o.

[2] Népszabadság, 1975. szeptember 9. 8. o.

[3] Interjú D. M.-néval. Mogyoród, 2006. július 25. in: Kádár leányai 32-34.

[4] Ludas Matyi, 1963. február 21. 3. o.

[5] Népszava, 1961. november 14. 8. o.

[6] Budapest, 1979. február 22. o.

[7] Népszava, 1967. április 19. 2. o.

Irodalom:

Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010.

A nyitóképen: lelkes irodistalány és telefonja 1981-ből. Vészi Ágnes/FORTEPAN

Facebook Kommentek