Az arab világ fenegyereke Budapesten – Kadhafi első kelet-európai útja

Negyven évvel ezelőtt ezen a napon egy nem mindennapi vendéget köszöntöttek a magyar fővárosban: már akkoriban is „extravagánsnak, furcsának és nárcisztikusnak” számító Moammer al-Kadhafit. A líbiai államfő először látogatta meg a kelet-európai országokat, amellyel jelezni kívánta, hogy a hetvenes évek végén az észak-afrikai államnak milyen jó viszonyt sikerült kiépítenie a „béketábor” tagjaival annak ellenére, hogy korábban rengeteg ideológiai nézetkülönbség és külpolitikai érdekellentét nehezítette a kapcsolatok elmélyülését. 

Teljes meglepetésként érte az egész világot, amikor 1969. szeptember 1-jén egy líbiai puccsról érkeztek hírek. Miközben az észak-afrikai ország uralkodója, Mohamed Idrísz el-Mahdi esz-Szenúszi[1] Törökországban nyaralt, addig az alig hetven főt számláló líbiai Szabad Tisztek nevű mozgalom egy szinte vértelen államcsínnyel megdöntötte a monarchiát. Az általuk felállított Forradalmi Parancsnoki Tanács (FPT) lemondó nyilatkozat aláírásra kényszerítette a trónörököst és bejelentette a Líbiai Arab Köztársaság megszületését, amely az 1951. december 24-én, három tartomány (Tripolitánia, Kirenaika és Fezzán) egyesüléséből létrejött Líbiai Királyság helyébe lépett. A „szabadság, egység, szocializmus” jelszavait hangoztató katonai csoport számára a követendő mintát az egyiptomi Szabad Tisztek 1952-es forradalma, az arab nacionalizmus és Gamel-Abden Nasszer egyiptomi elnök jelentette. Habár Kairó nem játszott közvetlen szerepet a hatalomátvételben, kétségtelen, hogy  a nasszerizmus és Egyiptom már az ötvenes évek elejétől  erőteljes befolyással voltak a líbiai társadalomra. Az arab nacionalista eszmék gyors terjedéséhez hozzájárultak az egyiptomi pánarab ideológiát hirdető rádiók (mint például az Arabok Hangja) és a Líbiában oktató egyiptomi tanárok is, akik mindig beszámoltak a legújabb regionális és világpolitikai történésekről. Mindezek tükrében korántsem meglepő, hogy a líbiai monarchia szerepe az 1967-es hatnapos háborúban szintén komoly indulatokat szült: a kormány egyáltalán nem ítélte el az izraeli támadást, nem támogatta Egyiptomot és Szíriát, s nem változtatott az angolszászokhoz fűződő viszonyán sem. Ezt pedig a hadsereg fiatal, ambícióúzus, nacionalizmus eszméjével túlfűtött katonatisztjei árulásként értelmezték, és megerősítette őket abban, hogy minél előbb el kell távolítaniuk „korrupt és Nyugat-barát” elitet.

A Szabad Tisztek közül az FPT vezetője, a húszas évei közepén járó Moammer al-Kadhafi emelkedett ki. Az ezredes akkoriban egy teljesen ismeretlen személynek számított az országon belül és kívül egyaránt, amihez jelentősen hozzájárult beduin származása. Az elszegényedett al-Kadhaf törzsből származó Kadhafi 1942-ben, a tengerparti Szirt városa melletti sátorban látta meg a napvilágot.[2] Középiskolai tanulmányait követően Bengáziban katonatiszti iskolát végzett, majd később továbbképző tanfolyamon vett részt Nagy-Britanniában. Ennek ellenére már nagyon korán kialakult benne a Nyugat-ellenesség: születése idején Líbia olasz megszállás alatt volt (meg nem erősített beszámolók szerint nagyapját olasz gyarmatosítók végezték ki, édesapját bár halálra ítélték, végül szabadon engedték), később brit-francia ellenőrzés alá került, végül az ötvenes évektől a monarchia rendkívül szoros kapcsolatokat épített ki az Egyesült Államokkal. Kadhafira szintén óriási hatással voltak Nasszer pánarabista eszméi és vallásos neveltetése (például többször betörte az alkoholt árusító üzletek ablakait), miközben folyamatosan vitába és verekedésbe keveredett a nyugati érzelmű honfitársaival.[3] 1964-ban létrehozta a Szabad Tisztek nevű mozgalmat, amelynek tagjai – az uralkodóház „züllöttségére” és „nyugatmániájára” adott egyfajta válaszként – nem jártak szórakozóhelyekre, nem fogyasztottak alkaholt, betartották az iszlám vallás előírásait, ezzel kivívva a líbiai társadalom többségének szimpátiáját.

Korabeli felvételek, amikor Kadhafi egy tömegdemonstráción bejelenti az új vezetés céljait.

Az FPT Nyugat-ellenessége és Kadhafi gazdasági-szociális intézkedései, mint például a több mint tízezer olasz telepes földjének kártérítés nélküli államosítása, valóságos sokként érte a „tőkés országokat”. Ehhez párosult még, hogy Tripoli felgyorsította az amerikai katonák távozását az országból és az új vezetés 1970 júliusára már átvette az irányítást a Wheelus amerikai légitámaszpont felett, így a NATO – tunéziai bázisait leszámítva – szinte teljesen kiszorult a Földközi-tenger déli részéről. Ezért korántsem meglepő, hogy a Szovjetunió és a keleti blokk országai pozitívan tekintettek a líbiai forradalomra, és egyfajta potenciális szövetségest láttak az észak-afrikai országban.

Kadhafi egy plakáton reklámozza a Zöld könyvét és arról szóló, Bengáziban tartott háromnapos nemzetközi szemináriumot 1979-ben. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban az ígéretes kezdetek ellenére rövid időn belül megtorpantak a Líbia és a keleti blokk közötti kapcsolatok. Ezek az ellentétek elsősorban Kadhafi személyéből és ideológiai nézeteiből fakadtak. Ugyanis az ezredes nyíltan hangoztatta az antikommunizmusát, állandóan támadta a Szovjetuniót az ateista rendszere miatt. Sőt, azért is kritizálta, mert szerinte Moszkva „elárulta a harmadik világot, amikor szövetkezett (sic!) az Egyesült Államokkal”.[4] A hetvenes évek elején a szocialista országok diplomatáinak mozgását éppúgy korlátozták, mint a nyugatiakét, miközben tiltották Marx és más kommunisták műveinek terjesztését. Kadhafit a legtöbb kelet-európai vezetés egy „vallási fanatizmus által elvakított” személynek tartotta, aki egy olyanfajta „líbiai szocializmust akar megvalósítani, amelyet nem Marx tanai, hanem iszlám előírásai határoznak meg”. A líbiai elnök eszméit összefoglaló, három kötetben megjelent Zöld könyvet egyenesen „dilettánsnak, összefüggéstelennek és a marxizmus-leninizmus tanok torz kicsúfolásának” tartottak.[5]

Az ideológiai ellentéteken kívül az sem segített, hogy Tripoli céljai gyakran szembementek a szovjet geopolitikai érdekekkel. Az 1971-es szudáni kommunista puccs idején a hatalmon lévő nacionalista diktatúrát támogatták. Sőt, a líbiai vadászgépek kényszerítették leszállásra azt az utasszállítót, amelyen a megbukott szudáni államcsíny szervezői próbálták meg a „népi demokráciákba” elmenekülni, de végül Kadhafi személyesen szolgáltatta vissza őket Kartúmnak, ahol kivégezték őket. Líbia Irakkal azért szakította meg a diplomáciai kapcsolatait, mert barátsági és együttműködési szerződést írt alá Moszkvával. Egyiptomnak többször gratulált, mert Anvar Szadat elnök 1972-ben kirúgott több mint 15 ezer kelet-európai tanácsadót és a líbiai államfő szerint Kairó „végre véget vetett minden szovjet befolyásnak Észak-Afrikában”. Az ilyenfajta kirohanások és nyílt érdekellentét miatt a Kreml a hetvenes évek közepére lényegében teljesen lemondott arról, hogy Kadhafi valamikor a jövőben képes lesz „haladó nézeteket” vallani, mivel  „még a legalapvetőbb kérdéseket, mint az osztályharc vagy a tőke szerepe, sem bírta megérteni”.

A többi szocialista országhoz hasonlóan Magyarországnak sem sikerült kezdetben jó viszonyt kiépítenie Líbiával. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Budapest már a líbiai monarchiával is csak megkésve, 1967. július 1-jén tudta felvenni a diplomáciai kapcsolatokat, miközben a bolgárok vagy a lengyelek a hatvanas évek közepén kereskedelmi irodákat üzemeltettek a legnagyobb városokban. Mivel nem volt önálló magyar követ (az egyiptomi nagykövetet akkreditálták az észak-afrikai országba), ezért a magyar vezetés semmiféle konkrét információval nem rendelkezett a forradalomról vagy az országban zajló folyamatokról. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy Budapest csak későn, szeptember 13-án ismerte el az FPT-t. Rácz Pál Líbiába akkreditált kairói nagykövet megjegyezte a jelentésében, hogy a magyar távolságtartás miatt

valamennyiük (a többi szocialista ország  K.L.) számára érthetetlen volt a részünkről történt késői elismerés.”[6]

Ugyanúgy egészen 1975-ig elhúzódtak a magyar nagykövetség megnyitásáról szóló tárgyalások (Szűts Pált nevezték ki az első önálló magyar nagykövetnek). A líbiai-magyar kapcsolatokban szintén komoly hátráltató tényezőknek számítottak Kadhafi nézetei. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) belső köreiben terjesztett, a líbiai államfőről készült politikai portréban megjegyezték, hogy „jellemének nagy hiányossága nagyfokú szubjektivitása, hirtelen haragú, ellentmondást nem tűr, még a közvetlen társai részéről sem”. Ezenkívül figyelmeztettek arra, hogy

„… a vallásossága miatt a materialista filozófiát nem tudja elfogadni. Ehhez hozzájárul még az is,  hogy a forradalom után rengeteg különböző adaptációt olvasott el, s ezeket hiányos műveltsége miatt nem tudta beleilleszteni nézeteibe.” [7]

Szokatlan módon ezek a negatív vélemények felbukkantak a magyar sajtóban is. A Népszabadság egyik 1973-as cikkében úgy írt Líbiáról, hogy bár nem vitathatóak el a forradalom eddigi társadalmi-szociális eredményei, de az észak-afrikai állam még mindig az arab világ legelmaradottabb országai közé tartozik. A szerző – és közvetve a párt – egyáltalán nem rejtette véka alá a Kadhafival kapcsolatos elképzeléseit:

„Az évszázados szokásokra, hagyományokra épülő rendszerét Kadhafi szocializmusnak nevezi, és szembeállítja azt a marxizmus—leninizmus elvein felépülő szocialista renddel. Ez utóbbit elutasítja, mert osztályuralmon alapul, az araboknak pedig — szerinte — a különböző társadalmi rétegek közötti együttműködés társadalmát kell felépíteniük. A szocialista országokról hivatalosan, mint baráti államokról beszélnek, de a sajtóban, egyes vezetők, főleg Kadhafi megnyilatkozásaiban nem ritkák a rájuk szórt legképtelenebb rágalmak… () Végső soron egyre megy, hogy tapasztalatlanságuk, túlfűtött nacionalizmusuk miatt nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás egyedüli nemzetközi biztosítéka az összefogás minden antiimperialista erővel, elsősorban a Szovjetunióval.” [8]

 

A Líbiával kapcsolatos álláspont a hetvenes évek közepétől alakult át, ahogyan változott Kadhafi külpolitikai orientációja. Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy Tripoli kapcsolata az arab nacionalista államokkal mélypontra süllyedt. Például hiába írtak alá  Egyiptom, Líbia és Szíria uniójáról szóló bengázi határozatot 1971-ben, két évvel később már megszűnt ez az „egységállam”.  A líbiai elnök egyre nyíltabb konfliktusba került Szadat vezette Egyiptommal, amely a negyedik arab-izraeli háború (1973) után béketárgyalásokba kezdett az izraeli diplomáciával. Ezt Kadhafi az „arab nacionalizmus és Nasszer-örökség” elárulásának minősítette. Emiatt úgy gondolta, hogy az ő feladata lesz vezetni az arab világot, sőt Tripoli lesz az egész Afrikai kontinens meghatározó politikai ereje. Ezért Kadhafi olyan neveket vett fel, mint „minden muszlim imámja, afrikai királyok királya vagy a leendő Afrikai Egyesült Államok első elnöke”. Ehhez még párosult egy rendkívül erős Izrael-ellenesség is, ami miatt a líbiai ezredes lett a palesztin terrorszervezetek egyik legnagyobb támogatója, és gyakran a líbiai titkosszolgálattal közösen szerveztek meg néhány merényletet.

 

1971-ben Bengáziban egy asztalnál ülve Anvar Szadat (bal) Moammer Kadhafi (közép), Háfez el-Aszad (jobbra) éppen aláírják Líbia-Egyiptom és Szíria uniójáról szóló nyilatkozatot. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban a „líbiai nagyhatalmiság” létrejöttéhez szükség volt az új fegyverekre és a hadsereg modernizációjára. Mivel már Nyugattól nem kapták a fegyvereket, ezért Líbia a „béketábor” felé fordult a kérelmeivel. Az igazi áttörést az jelentette, amikor Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, 1975-ben Líbiába látogatott. Ezt a látogatást Kadhafi egy évvel később egy moszkvai úttal hálálta meg. A találkozó Tripoli számára igencsak gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen a felek összesen 12 milliárd dollár értékű fegyvervásárlási szerződéseket írtak alá: Líbia nemcsak kézifegyvereket, légvédelmi rakétákat és tüzérségi eszközöket kapott, hanem – Irak után másodikként – TU-22 szuperszonikus bombázókat, MiG-25-ös vadászgépeket és rengeteg közepes harckocsit (T-72). Ezzel együtt 600 szovjet szakértő utazott az észak-afrikai országba, miközben több száz líbiai katona kapott katonai oktatást Kelet-Európában.[9]A Szovjetunió azért változtatta meg a Líbiához való korábbi hozzáállását, mert egyre nyugtalanabbul figyelte Egyiptom közeledését az Egyesült Államokhoz. Szadat ugyanis nemcsak béketárgyalásokat folytatott Izraellel, hanem egyre több amerikai fegyvert vásárolt, illetve több közel-keleti kérdésben is nyíltan Washington mellé állt. Ezért a szovjetek az 1977 július végén kirobbant, három napig tartó, de több száz halálos áldozattal járó egyiptomi-líbiai határháborúban Tripoli mellé álltak. A Kreml hírszerzési jelentésekkel, az egyiptomi radarok zavarásával segítették a líbiaiakat, miközben a szovjet, kubai, szíriai és az észak-koreai pilóták vezették a MiG-25-ös vadászgépeket (arról viszont nem szólnak a források, hogy a külföldi pilóták harci cselekményben részt vettek volna).[10]

1978-ban a líbiai elnök, bizonyítva az új szövetségesei iránti elkötelezettségét egy népes delegáció kíséretében meglátogatta – Románia kivételével – az összes „baráti országot”. Az országa nevét 1977-ben Líbiai Arab Népi Szocialista Dzsamáhrijjára (Tömegek Államára) változtató Kadhafi először Bulgáriában állt meg. Utána Csehszlovákiába utazott, ahol Gustáv Husák, a Csehszlovákia Kommunista Pártjának első titkára és köztársasági elnök, Fehér Oroszlán-rend (Řád Bílého lva) érdemrenddel tüntette ki. Itt elsősorban katonai bázisokat és támaszpontokat látogatott meg, s fegyvervásárlási szerződéseket kötött a csehszlovák vezetéssel: T-55-ös és T-62-es közepes harckocsik, több tízezer darab kézifegyver és tankelhárító rakéta, L-39-es oktatógépek.[11]

Kenyérrel és sóval köszöntik Kadhafit Prágában. Középen Gustáv Husák. A kép forrása: ČTK

Prága után Budapest következett, hiszen az elmúlt években a líbiai-magyar kapcsolatok szintén jelentős javulásnak mentek keresztül. Magyarország elsősorban élelmiszereket és textíliákat adott el, mégpedig szokatlanul nagy mennyiségben: 1978-ban Líbia két milliárd forint értékben importált magyar árukat. Ugyanebben az évben egy 100 fős magyar szakértői kontingens tartózkodott az országban, akik részt vettek a helyi modernizációs projektekben. Például a Bengáziban lévő cementgyárat is magyarok építették és az odavezető út egy részét  „magyar útnak” nevezték el.[12]A korábbi, Kadhafival kapcsolatos pejoratív vélemények – legalábbis hivatalosan – eltűnőben voltak az MSZMP-ben és a sajtóban egyaránt. A Népszabadság már egyenesen azt írta, hogy végre „Líbia magára talált”, és

„a kezdeti, főként ideológiai természetű idegenkedés után mind szorosabbak, sokoldalúbbak a kapcsolatok”.[13]

Líbia jelentőségének megnövekedését Magyarország harmadik világbeli politikájában jól szimbolizálta, hogy amikor Kadhafi repülőgépe június 23-án leszállt a Ferihegyi repülőtéren, akkor a magyar politikai vezetés színe-java várta őt: Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Bíró József külkereskedelmi miniszter, Czinege Lajos honvédelmi miniszter, Szűts Pál, Magyarország líbiai nagykövete stb. Az úttörők virágokkal, a felsorakozott magyar katonák 21 tüzérségi díszlövéssel fogadták a líbiai államfőt. A Kadhafit szállító konvoj elment a Hősök terére, ahol az ezredes megkoszorúzta a Magyar Hősök Emlékművét. Ezután az Országgyűlés épületéhez hajtottak, ahol megkezdődtek a bilaterális tárgyalások, amelyek elsődlegesen gazdasági  (élelmiszerkereskedelem), műszaki-tudományos (magyar szakértők kiutazása és alkalmazása) és kulturális (kulturális szerződés) témákat érintettek. A hivatalos program végeztével Losonczi Pál vacsorát adott Moammer al-Kadhafi tiszteletére az Országház Vadásztermében.

Losonczi Pál üdvözli Kadhafit a budapesti repülőtéren. A kép forrása: Népszabadság – Arcanum Digitális Tudománytár.

A magyar sajtó címlapon számolt be arról, hogy hazánkban tartózkodik az „új Líbia küldötte”. Rövid életrajzokat közöltek az ezredesről, valamint a kelet-európai körútjának legfontosabb állomásait részletezték, külön hangsúlyozva, hogy Kadhafi még Lengyelország és az NDK előtt állt meg Magyarországon. Ekkor már kizárólag dicsérő szavakkal illeték a líbiai államfő gazdasági-, szociális-, és társadalompolitikáját.

„Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a független és szabad Líbia ugyancsak a társadalmi haladás útjára lépett. Lenyűgöző tempóban valósul meg a nomád sivatagi ország iparosítása, az ország olajkincsének kiaknázása, a korszerű, önellátó mezőgazdaság megteremtése, a XX. századhoz méltó élet- és lakásviszonyok kialakítása”. [14]

Június 25-én Kadhafi és Kádár János – a Népszabadság cikkírója szerint – „szívélyes baráti légkörben tájékoztatták egymást”.[15] A két nappal később kiadott közös közleményükben elsősorban a nemzetközi és a közel-keleti kérdésekkel foglalkoztak, mint a palesztinkérdés, a libanoni polgárháború, Egyiptom „imperialistákhoz való fordulása”, az afrikai és a közel-keleti „fajüldöző rendszerek” elítélése.[16] Ugyanakkor csak nagy általánosságban beszéltek a líbiai-magyar kapcsolatairól, igazából semmi konkrétumot nem tartalmazott, hogy milyen gazdasági kérdésekben sikerült megállapodniuk a feleknek. Aznap délután Kadhafit sétahajókázni vitték, amely során megtekinthette Budapest nevezetességeit és megcsodálhatta a Duna-kanyar szépségét.

A líbiai vezető elsősorban a mezőgazdasági témák iránt érdeklődött, ezért másnap megszerveztek neki egy kirándulást a Rákosmezei Termelőszövetkezetbe, ahol Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter fogadta őt. Tóth Imre, a szövetkezet elnökhelyettese a mezőgazdasági nagyüzem tevékenységéről tájékoztatta az ezredest. A kirándulás „fénypontja” az volt, amikor a szövetkezet dolgozói nevében  díszes csikóbőrös kulacsot nyújtottak át Moammer Kadhafinak.[17] Hétfő délután búcsúztatták el őt a Ferihegyi repülőtéren – ismét 21 díszlövéssel – és az eseményen már Kádár is megjelent. Kadhafi az NDK-ba repült, onnan pedig Lengyelországba ment.

Népszabadság címoldalon számol be a Kadhafi távozásáról és a líbiai-magyar „közös célokról”. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár.

A líbiai államfő az elutazása előtt meghívta Kádár Jánost Líbiába, de ő nem élt a lehetőséggel és később mindig Losonczi Pált küldte az észak-afrikai országba tárgyalni. Kadhafi három évvel később járt újra a régióban és 1981 szeptemberében ismét megállt Magyarországon. Ekkor Tripoli számára Budapest számított az egyik legfontosabb kereskedelmi partnernek a keleti blokkban, és vice versa. Annak ellenére, hogy már katonai területen –  erről bővebben lásd Germuska Pál „Kadhafi fülei” című tanulmányát – szintén kiemelt kooperáció zajlott a felek között, az MSZMP-ben és a magyar diplomáciában alig változott a Kadhafiról kialakított korábbi negatív kép. Még a nyolcvanas évek elején készült külügyi jelentésekben is olyat lehet olvasni róla, mint

a Nagy Szeptemberi Forradalom – Kadhafi K.L. – vezetője kapkod, nem érti a világan folyamatban zajló változásokat. Ideológiai, politikai elméletei változóak, a szélsőségek között mozognak. Elméleti felkészültsége felületes, filozófiai ismeretét másodlagos forrásokból, alkalomszerűen szerezte… Tárgyalási stílusa rapszodikus, rendszertelenül vált témákat. Egyszerűen szólva: nem volt könnyű eset.[18] 

 

A nyitókép Kadhafi 1981-es szeptemberi útján készült.

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre. 

Levéltári források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

Sajtóforrások:

Népszabadság 

Népszava 

Felhasznált szakirodalom:

Blundy, David – Lycett, Andrew: Qaddafi and the Libyan Revolution. Little Brown & Co., Boston and Toronto, 1987.

J. Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Ronen, Yehudit:  Vestiges of the Cold War in Libya’s “Arab Spring”: Revisiting Libya’s Relations with the Soviet Union. In: Journal of Middle Eastern and Islamic Studies (in Asia). Vol. 8, No. 2., (2014), 66-95.

Sieber, Karel – Zídek, Peter: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Ústav mezinárodních vztahů, Praha, 2009.

Hivatkozások és jegyzetek:

[1] A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása alapján történt.

[2] Az 1942-es esztendő csupán a „közmegegyezésen” alapuló dátum. A beduinok ugyanis akkoriban nem tudtak írni-olvasni, és semmiféle születési nyilvántartást nem vezettek. Egyes életrajzi írók (David Blundy) még azt is felvetik, hogy Kadhafi az 1930-as évek végén látta meg a napvilágot. Blundy – Lycett, 1987: 35.

[3] Brit levéltári források szerint Kadhafi ölte meg a bengázi katonai akadémia főparancsnokát, mert a britekkel és az egyiptomiakkal kapcsolatos véleménye miatt gyakran került vele vitába. Blundy – Lycett, 1987: 48-49.

[4] Ez annyira parázs témának számított, hogy amikor 1973-ban az el nem kötelezett országok algíri találkozóján Fidel Castro beszédet tartott, akkor Kadhafi bekiabálással zavarta meg az előadást és elítélte Kubát, mert az Egyesült Államok helyett immáron „egy másik szuperhatalom uralma alá került”.  J. Nagy, 2017: 132.  Később viszont rendeződött a viszony az államfők között, és kiemelten szoros együttműködés alakítottak ki katonai és titkosszolgálati téren.

[5] Röviden a Zöld könyvben hangoztatott eszmék arról szóltak, hogy az ateista-materialista Kelet és az anyagias-gyarmatosító Nyugat között létezik a „harmadik egyetemes elmélet”, amelynek fő forrása az iszlám szent könyve, a Korán. Eszerint a szocializmus a társadalmi igazságosság megteremtésével egyenlő, amelyet az államnak kell biztosítani és ehhez a már meglevő iszlám vallási elemeket kell felhasználni, mint például a zakát. Kadhafi elítélte a képviseleti demokráciát („a parlament a nép hamis képviselete”) , s közvetlen demokráciát tartotta az egyetlen járható útnak (népi kongresszusok felállítása). Ugyanúgy nyíltan elutasította az osztályharcot, a „népi demokráciákat” és a pártok létezését. A keleti blokkban a kommunista ideológiára nézve annyira problémásnak ítélték a Zöld könyvben hangoztatott „Kadhafi-eszméket”, hogy egyes szocialista országokban elvették azoktól a líbiaiaktól, akik tanulni vagy dolgozni jöttek. Csehszlovákiában még lefordítani sem engedték, ezért csak szocializmus bukása után, 1990-ben adták ki először cseh nyelven. Sieber – Zídek, 2009: 341.

[6] MNL OL XIX-J-1-j, Líbia 1969. 64.d. 001666.

[7.] MNL OL XIX-J-1-j, Arab országok, 1975. 143. d. 1-002002/113 sz. dok.

[8] Csáki B. Gyula: Négy évvel a forradalom után. In: Népszabadság. 31. évf., 212. sz., 1973. szeptember 11.

[9] Ronen, 2014: 77.

[10] Ennek ellenére még a későbbi években is előfordult, hogy a Líbia és Szovjetunió összevitatkozott egy-egy regionális kérdést illetően. Moszkvának például nem tetszett Kadhafi ugandai és csádi beavatkozásai, amelyekkel a líbiai államfő szembement a szovjet szub-szaharai érdekekkel. Ezzel párhuzamosan Tripoli a libanoni polgárháborúhoz való szovjet hozzáállás, Szíria támogatása és nyolcvanas évek közepétől zajló amerikai-szovjet enyhülés miatt bírálta Kremlt.

[11] Sieber – Zídek, 2009: 206.

[12] J. Nagy, 2017: 135-136.

[13]  Böcz Sándor: Líbia magára talált. In: Népszabadság. 33. évf., 272. sz., 1975. november 20.

[14] Az új Líbia küldötte. In: Népszabadság. 36. évf., 145. sz., 1978. június 23.

[15]  Kádár János és Muammar al-Kadhafi találkozója. In: Népszava. 106. évf., 148. sz., 1978. június 25.

[16] Közös közlemény Muammar al-Kadhafi magyarországi látogatásáról.  In: Népszava. 106. évf. 149. sz., 1978. június 27.

[17] Elutazott Budapestről a líbiai államfő. In: Népszava. 106. évf. 149. sz., 1978. június 27.

[18] J. Nagy, 2017: 241.

Facebook Kommentek