Népszövetségi mandátumok az első világháború után

Kloska Tamás

Az első világháború előestéjén a Német Birodalom csekély számú (és jelentéktelenebb) gyarmattal rendelkezett, mint a többi nagyhatalom. A világégés kitörésével ez a néhány kevésbé értékes kolónia is a harcok színhelyévé vált. Míg Japán a csendes-óceáni térség német területeire fókuszált, addig Nagy-Britanniának a háború alatt a hadműveletek Afrikára való kiterjesztése volt fontos: többek között a Szuezi-csatorna védelme, a német flottabázisok és szikratávíró-állomások elfoglalása, később pedig a német tengeralattjáró-háború kiterjesztésének megakadályozása érdekében. A Német Császárság afrikai és csendes óceáni gyarmatait – néhány kivétellel – már a háború legelején elfoglalták az antantcsapatok, a volt Oszmán Birodalom közel-keleti arab nyelvű területeinek rendezése pedig az 1916-os évtől vált égetően fontos kérdéssé. Az első világháború végén ezekből a kérdéses területekből jött létre a mandátumrendszer, amely tulajdonképpen népszövetségi ellenőrzés álcája alatt a (főként brit és francia) gyarmati uralom további kiterjesztését jelentette.

   A világégés után a bevezetőben említett területeket a győztesek a hódítás jogán kívánták megtartani. Háborús erőfeszítéseiket anna a célnak az elérésére fordították, hogy a felosztás során majd minél nagyobb területet szerezhessenek meg a volt német gyarmatokból és oszmán területekből. Az 1919-es párizsi békekonferencián a németek gyarmataiktól való megfosztására a fő érv az afrikaiakkal szembeni embertelen bánásmód volt. A Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott tizennégy pont közül azonban az ötödik tartalmazta az önrendelkezés jogát is, kilátásba helyezve, hogy „az érdekelt lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos igényei, amelynek igényei jogosságát el kell bírálni.”[1] A Wilson által 1918. januárban megfogalmazott álláspont 1919-re már nem volt olyan szilárd, azonban az Amerikai Egyesült Államok megnövekedett befolyásával alapvetően mégis a brit és francia mohóság ellensúlyozására törekedett: a volt német kolóniákat addig gyarmattal nem rendelkező európai államok gyámságára kívánta bízni. Nagy-Britannia és Franciaország érthető módon mindent megtettek azért, hogy meggyőzzék Wilsont terve kivitelezhetetlenségéről, valamint arról, hogy a gyarmatok jövőjéről ők maguk tudnak a legmegfelelőbben gondoskodni. A kompromisszumot a brit–francia és amerikai álláspont között a népszövetségi mandáumrendszer jelentette. A mandátum, mint államforma új jogi képződmény volt.
A világégést lezáró Párizs környéki békeszerződések keretében megtörtént a vesztes államok egyes birtokainak újraosztása, azonban ez a már említett amerikai nyomásra ez nem járhatott a volt gyarmatok, valamint külbirtoknak tekintett területek nagyhatalmak általi annektálásával. Az 1919-es párizsi békekonferencia azt az elvet fogadta el, hogy ezeket a területeket egyes hatalmaknak kell – átmenetileg – felügyelniük, formálisan a Népszövetség égisze alatt. A mandátumterületek igazgatását illetően a mandatárius hatalmak számára korlátozó előírásokat is kikötöttek: nem létesíthettek katonai támaszpontokat, valamint a helyi lakosság közül sem állíthattak katonákat, továbbá a földek kisajátítása és a kényszermunka bármilyen formája is tiltva volt. A mandátumterületek igazgatását a Nemzetek Szövetsége előtti rendszeres, évenkénti beszámolási kötelezettséggel szabályozták, továbbá az erre a célra felállított Állandó Mandátumbizottság ellenőreit meghatározott időközönként be kellett engedni a szóban forgó területekre. Lényegében ez volt a mandátumrendszer, amelyet a Tízek Tanácsa (az öt nagyhatalom kormányfői és külügyminiszterei: Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán stb.) 1919. január 30-án fogadott el. A mandátumrendszer tulajdonképpen mellőzte Olaszországot az osztozkodásból, ellentmondva az 1915-ös londoni egyezménynek, amely alapján az olaszok az antant oldalán léptek be a háborúba. Kompenzációként az angolok Egyiptom, Szudán és Brit Kelet-Afrika határterületeiből adtak át földsávokat az olaszoknak, a franciákkal azonban nehezebb volt a megállapodás, ebből kifolyólag az olasz–francia ellentét a két világháború közötti korszakban is fennállt.[2]

„A hézag a hídon.” A brit Punch magazin karikatúrája a Népszövetségről. Forrás: Punch. 1919. december 10.

A mandátum fogalma: a Nemzetek Szövetsége által a világháború után a győztes hatalmaknak adott megbízatás a volt német gyarmatok és török területek kormányzására.

A mandátumrendszert a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 22. cikkelye szabályozta:

  1. Oly gyarmatokra és területekre nézve, amelyek az elmúlt háború következtében megszűntek az őket azelőtt kormányzó Államok fennhatósága alá tartozni, s amelyeken oly népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni, alapelvül mondatik ki, hogy ezeknek a népeknek jóléte és fejlődése a civilizáció szent hivatása, amelynek biztosítékait fel kell venni a jelen Egyeszségokmányba.
  2. Ez alapelv gyakorlati megvalósításának legalkalmasabb módja az, hogy a népek felett való gyámságra megbízást azok a fejlettebb nemzetek nyernek, amelyek segédeszközeiknél, tapasztalataiknál vagy földrajzi helyzetüknél fogva leginkább képesek és hajlandóak ennek a felelősségnek vállalására; ezek a nemzetek a gyámságot, mint a Szövetség megbízottjai, ennek nevében gyakorolnák.
  3. A megbízás jellegének az illető nép fejlődési foka, a terület földrajzi fekvése, gazdasági viszonyai és más egyéb körülményei szerint kell különböznie.
  4. Bizonyos közületek, amelyek azelőtt a Török Birodalomhoz tartoztak, a fejlettségnek oly fokát érték el, hogy független nemzetként ideiglenesen elismerhetők, azzal a feltétellel, hogy közigazgatásuk valamely Megbízott Hatalom tanácsadó és támogató vezetése alá helyeztessék addig az időpontig, amikor már önmaguk is tudják sorsukat intézni. A Megbízott Hatalom választásánál elsősorban ezeknek a közületeknek kívánságait kell tekintetbe venni.
  5. Más népek, különösen a közép-afrikaiak, olyan fejlődési fokon állnak, hogy a Megbízott Hatalmat kell felelőssé tenni a területnek olyan közigazgatásáért, amely a lelkiismereti és vallásszabadságot a közrend és a jó erkölcs követelte korlátozásokkal biztosítja, továbbá biztosítja bizonyos visszaéléseknek, mint a rabszolga-, fegyver- és szeszkereskedelemnek megtiltását, valamint erődök, hadi vagy tengerészeti támpontok létesítésének és a bennszülöttek katonai kiképzésének megakadályozását, kivéve, ha ez a kiképzés rendőri és területvédelmi célokat szolgál; a Megbízott Hatalomnak a Szövetség más tagjai részére is biztosítani kell a kereskedelem és áruforgalom azonos lehetőségét.
  6. Végül vannak olyan területek, mint Délnyugat-Afrika és a Csendes-óceán déli részének bizonyos szigetei, amelyek csekély népsűrűségüknél, kis terjedelmüknél, a civilizáció központjaitól való távollétüknél, a Megbízott Hatalom területével földrajzi összefüggésüknél vagy más körülményüknél fogva, legkedvezőbben a Megbízott Hatalom törvényei szerint és területének alkotó részeként igazgathatóak, fenntartva a bennszülött lakosság érdekében fentebb felsorolt biztosítékokat.
  7. A megbízás minden esetében a Megbízott Hatalomnak a Tanácshoz évenként jelentést kell tennie a reá bízott területről.
  8. Ha a Megbíztott Hatalom jogkörének, ellenőrzésének vagy közigazgatásának terjedelmére vonatkozólag a Szövetség tagjai előzetesen nem állapodtak meg, erre nézve minden egyes esetben a Tanács kifejezetten határoz.
  9. Állandó Bizottságot kell alakítani avégből, hogy a Megbízott Hatalmak évi jelentéseit átvegye, megvizsgálja és a Tanácsnak a megbízások végrehajtására vonatkozó minden kérdésben véleményt adjon.[3]

Lényegében háromféle – „A”, „B” és „C” jellegű – mandátumot létesítettek, amelyek a következők voltak (zárójelben a mandatárius állam neve):

A – olyan, az Oszmán Birodalom irányítása alatt állt közel-keleti területek, amelyek a társadalmi és politikai fejlődés viszonylag magasabb fokát érték el, így függetlenedésük rövid átmeneti időszak után képzelhető el. Ide tartozott Szíria és Libanon (Franciaország), valamint Palesztina, Transzjordánia és Irak (Mezopotámia Mandátum néven – Nagy-Britannia).

B – ebbe a típusba főként az afrikai volt német gyarmatok tartoztak, amelyek esetében a függetlenedés hosszabb távon volt lehetséges. „B” típusú mandátum volt Kamerun és Togo (Nagy-Britannia és Franciaország) Német Kelet-Afrika (Tanganyika – Nagy-Britannia, Ruanda-Urundi – Belgium és Portugália).

C – az utolsó kategória alatt a csendes-óceáni német gyarmatokat és Német Délnyugat-Afrikát értették, amely területeket igény esetén más államokhoz lehetett csatolni. Úgymint Német Délnyugat-Afrika (Dél-afrikai Unió), Német-Szamoa (Új-Zéland), Nauru (Nagy-Britannia Ausztrália által), Német-Guinea (Ausztrália), valamint a Mariana-, Karolina és Marshall-szigetek + a santungi német koncessziós területet mandatárius megbízatás nélkül (Japán).

A Német Birodalom volt gyarmatai („B” és „C” mandátumok)

A Német Birodalom volt gyarmatai. Forrás: Wikimedia Commons

Togo („B”)

Németország egyik első gyarmata volt, 1884-ben a német afrika-utazó Gustav Nachtigal Otto von Bismarck kancellár megbízásából a helyi törzsfőkkel való megegyezés után ugyanezen év július 4-én a területet német kolóniává nyilvánította. A legfejlettebb német gyarmatnak számított, Togóban utakat, hidakat és három vasútvonalat is kiépítettek, továbbá az afrikai német gyarmatok közül egyedül itt volt rádióállomás.[4] Rögtön az első világháború elején, 1914. augusztus 6-án brit és francia koloniális csapatok támadták meg; némi szórványos lövöldözés után a német helyőrség augusztus 27-én tette le a fegyvert, előtte azonban felrobbantották a rádióadót. Az antant ezzel első győzelmét aratta a világháborúban, egyúttal pedig a kapcsolattartás lehetőségét is megszüntette Berlin és a többi német gyarmat között.[5] A területen létrejövő brit–francia kondomínium 1916-ban összeomlott; Togot brit és francia zónákra osztották fel. Formálisan 1922. július 20-án hoztak létre népszövetségi mandátumként két külön területet: Brit- és Francia-Togoföldet. Brit-Togoföld 1956-ben a függetlenné váló Ghána (akkori nevén Aranypart) mellett voksolt, a francia rész pedig 1960-ban vált függetlenné.

Kamerun („B”)

Kamerunt portugál hajósok fedezték fel, akik a területet „Rákfolyónak” (Rio dos Camarões) nevezték el. A német gyarmatot szintén Gustav Nachtigal alapította 1884-ben, az infrastruktúra kiépítéséhez pedig kényszermunkarendszert vezetett be. Német-Kamerunt mindenfelől a későbbi ellenséges antantországok gyarmatai vették körül, 1914 augusztusában brit, francia és belga csapatok támadták meg. A németek viszonylag erősebb ellenállást fejtettek ki a térségben, az antantnak csak 1916 elejére sikerült a német csapatokat a szomszédos spanyol gyarmat, Rio Muni (ma Egyenlítői Guinea) területére kiszorítania.[6] Formálisan 1922. július 20-án osztották fel Brit- és Francia-Kamerunra mandátumterületként. A franciák fejlesztették az infrastruktúrát ás átalakították a kényszermunkarendszert, a britek pedig Nigériából kormányozták a saját részüket, így az őslakosok tulajdonképpen „a gyarmat gyarmatának” érezhették magukat. Francia-Kamerun 1960. január 1-én vált függetlenné, majd 1961-ben Brit-Kamerunban népszavazást tartottak, amelynek eredményeként a déli rész Francia-Kamerunnal egyesült, így megalakult a Kameruni Szövetségi Köztársaság. Brit-Kamerun északi része (muszlim-többségű terület) pedig a népszavazást követően Nigéria része lett.

Német Kelet-Afrika („B”)

Az egykori német gyarmat a mai Ruanda, Burundi és Tanganyika területén feküdt, a kolónia alapjait Carl Peters vetette meg 1885-ben, amikor a kor szokásainak megfelelően a földet különféle „szerződésekkel” vásárolta meg a törzsfőnököktől és a szultánoktól. 1886. október 29-én Németország és Nagy-Britannia megállapodott kelet-afrikai érdekszféráik elhatárolásáról. Az egyezményben elismerték Zanzibár szuverenitását és a zanzibári szultán egy 10 mérföld mélységű szárazföldi területet kapott. 1887-ben Peters szerződést kötött a szultánnal: a Német Kelet-Afrikai Társaság átvette a zanzibári szárazföldi terület igazgatását s egyéves bérleti díj fejében a szultán nevében tengerparti vámokat állapíthatott meg. 1888-ban azonban a szerződés életbe lépése ellen kitört a Bushiri-felkelés, amelyet német tengerészgyalogosok vertek le. Az 1905 és 1907 között a fej- és kunyhóadó bevezetése miatt kitört maji-maji felkelés leverése több mint 75 ezer bennszülött életét követelte. A világháború kitörésekor Német Kelet-Afrika véderőinek parancsoka, Paul von Lettow-Vorbeck tábornok arra a következtetésre jutott, hogy a mintegy 2500 km²-es területen kevés emberével csak gerillaháborút érdemes folytatnia: német különítmények jártak át az északon szomszédos brit fennhatóságú Ugandába vasutakat rongálni. A part menti vizeken járőröző német Königsberg cirkáló pedig belopózott Zanzibár kikötőjébe és szétlőtte az éppen javítás alatt álló brit Pegasus nevű hadihajót. A németek üldözésére a britek indiai csapatokat hoztak a térségbe, majd 1916 márciusában a szövetségesek Brit Kelet-Afrikából, Észak-Rhodesiából, Nyaszaföldről és Belga-Kongóból (belga csendőrök) indítottak koncentrált támadást. A belgákat az angolok a kezdeti vonakodás után csak ekkor vonták be a hadműveletekbe, tartottak ugyanis attól, hogy győzelem esetén Belgium is be fog jelentkezni a német területekért. A kelet-afrikai gerillaharc 1917 őszéig folyt. Bár döntő csapást soha nem mértek rá, a folyamatos csetepaték lassan felmorzsolták Lettow-Vorbeck csapatait. A brit csapatok ugyan mindvégig nyomában voltak, ám sosem tudták bekeríteni. Lettow-Vorbeck csapata (175 német és 3000 askari) csak 1918. november 25-én, 14 nappal a világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezmény megkötése után tette le végül a fegyvert.[7] A volt német gyarmatot Ruanda-Urundi néven Belgium kapta meg mandátumként (hivatalosan csak 1922. július 20-án), ám ebből a területből egy kis sávot Portugáliának is juttattak. Belgium 1925-ben közigazgatásilag Kongóhoz csatolta Ruanda-Urundit.[8] Tanganyika szintén 1925-ben Nagy-Britannniához került. 1964-ben Tanganyika egyesült Zanzibár szigetével, az új állam neve Tanzánia lett.

Német Délnyugat-Afrika („C”)

Német Délnyugat-Afrika a mai Namíbia területét öleli fel. 1884-ben alapította Adolf Lüderitz, 1890-ben a Helgoland-Zanzibár egyezmény értelmében a Caprivi-sávval növelték meg a gyarmat területét. A kolóniára sok német telepes érkezett, mivel az gazdag volt gyémántban és aranyban. A herero és nama törzsek 1904 és 1907 között lázadtak fel a német gyarmati uralom ellen. A felkelés leverését a 20. század első népírtásának tekintik, a hererók a megtorlások során 75–80, a namák pedig 50–60 százalékos veszteséget szenvedtek.[9] A német kormány 2004-ben kért hivatalosan bocsánatot az eseményekért. A világháború kitörése után 1914 szeptemberében a Dél-afrikai Unió támadta meg a gyarmatot, a német helyőrség csekély ellenállást tudott csak kifejteni.A németek számára azonban kapóra jött a Dél-afrikai Unióban a búrok által az angolbarát kormány ellen kirobantott Maritz-lázadás, amely 1914. szeptember 15-től 1915. február 4-ig húzódott el. Csak a búr lázadás leverése után, július 9-én tudták legyőzni a német csapatokat.[10] Délnyugat-Afrika hivatalosan 1922. október 1-től lett a Dél-afrikai Unió mandátumterülete (csak angol nyomásra nem olvasztották be az Unióba). A dél-afrikai törvények érvényességét egyébként kiterjesztették Délnyugat-Afrikára is, így annak különállása végül még papíron sem érvényesült, gyakorlatilag a Dél-Afrikai Unió ötödik tartományává vált. Dél-Afrika egészen 1990. március 21-ig kormányozta a területet (igaz, a mandátumrendszert 1966-ban az ENSZ eltörölte).

Német Új-Guinea („C”)

A németek csendes-óceáni területei számítottak a legjelentéktelenebbnek kolóniáik közül. Gazdasági jelentőségük különösen csekély volt, inkább presztízsértéknek fogták fel őket. 1873-ban sikerült gyarmatosítaniuk Új-Guinea keleti felét, 1884-ben Otto Finsch 1884-ben nyilvánította a német császár birtokának a területet. Az első világháború alatt ausztrál csapatok támadták meg, minimális német ellenállás után 1914. szeptember végére az ausztráloké lett. Formálisan 1920. december 17-től kapta meg Ausztrália a mandátumot. 1975. szeptember 16-án vált függetlenné.[11]

Német-Szamoa („C”)

Német-Szamoa az utolsóként megszerzett csendes-óceáni német gyarmat volt. Az itteni német befolyás feszültségekhez vezetett a britekkel és amerikaiakkal, ezért 1899-ben háromhatalmi egyezményben rendezték a területi kérdéseket, a Német Birodalom a nyugati hosszúság 171. fokától nyugatra lévő szigeteket kapta meg. A terület 1908-ra önellátó gyarmattá vált. 1914-ben új-zélandi csapatok szálltak partra és ellenállás nélkül számolták fel a német ellenőrzést.[12] Új-Zéland 1920. december 17-én kapta meg Nyugat-Szamoa néven a terület mandátumát. Szamoa 1962. január 1-én vált függetlenné.

A Csendes-óceáni szigetek („C”) (Karolina-szigetek, Marshall-szigetek, Bismarck-szigetek, Salamon-szigetek, Palau, amelyek közül az első kettőt  Németország Spanyolországtól vásárolta meg az 1899-es német–spanyol szerződés értelmében 25 millió spanyol pesetáért), valamint a santungi koncessziós terület tulajdonosa mandatárius megbízatás nélkül Japán lett [13], aki már a világháború elején, 1914 októberében elfoglalta ezeket a szigeteket.

 

A volt Oszmán Birodalom területei („A” mandátum)

   Az Oszmán Birodalom területeinek felosztásával kapcsolatban előzményként mindenképp meg kell említenünk az 1916-os Sykes–Picot(–Szazonov) egyezményt és a megkötéséig vezető eseményeket. Az 1912–1913-as Balkán-háborúkból vereséggel kikecmergő, kimerült Birodalom a világháború idején még magában foglalta Szíriát, Palesztínát, Mezopotámiát és az Arab-félsziget nyugati, partmenti sávját, formálisan egészen Jemenig. 1914 novemberében a törökök a központi hatalmak oldalán léptek be a háborúba; ami nem keltett különösebben nagy aggodalmat az antanthatalmak körében. A britek mindenesetre a „biztonság kedvéért” megszállták Bászrát és a környező olajipari létesítményeket, továbbá az oroszokkal közös hadműveletben igyekeztek minél hamarabb kicsikarni a törökök ellen könnyűnek vélt győzelmet. Az oszmánok ugyanakkor nem várt meglepetéseket okoztak: a brit mezopotámiai expedíciós sereg egy részét – igaz, német segítséggel – 1916 elején bekerítették és megadásra kényszerítették, továbbá az ambiciózus Gallipoli-hadművelet is kudarcot vallott (ahol német tisztek és osztrák–magyar egységek is segítették a törököket, erről lásd:
http://nagyhaboru.blog.hu/2015/11/28/osztrak_magyar_tuzeregysegek_tevekenysege_a_gallipoli-felszigeten).
Az antanthatalmaknak be kellett látniuk, hogy az Oszmán Birodalom mégsem olyan könnyű ellenfél, mint amilyennek eleinte gondolták és nagyobb erőket kell mozgósítani a legyőzéséhez. Ez a feladat elsősorban a britekre hárult, akik Bászra és a Szuezi-csatorna felől kíséreltek meg ismét behatolni török területre, ehhez azonban igyekeztek felhasználni a helyi arab lakosságot is. Az első világháború alatt a modern arab nacionalizmus alapvetően angol kreáció volt. Nem  lehet kétséges, hogy az arab nacionalizmus előbb-utóbb mindenképpen megjelent volna, azonban első történelmi színrelépése az Oszmán Birodalom szétveréséhez és a Közel-Kelet felosztására irányuló európai tervekhez kapcsolódik. A britek által szervezett törökellenes felkelés 1916 júniusában realizálódott: Mekkában Husszein serif, a környező sivatagban pedig fiai, Fejszál és Abdullah vezetésével. A Fejszálhoz küldött brit összekötő tiszt, Thomas Edward (Arábiai) Lawrence egészen Bejrút környékéig vezetett portyákat a törökök ellen.[14]
   Az arabok és britek kooperációja felkeltette a franciák gyanakvását. Amikor 1915-ben a törökök elleni hadműveletek intenzívebbé váltak, a nyugati hadszíntéren a háborús veszteségek javát addig inkább viselő franciák is „bejelentkeztek” a várható osztozkodásra a török területeket illetően, noha a közel-keleti hadszíntéren egyelőre minimális volt a katonai jelenlétük. Hogy a területi vitákat időben rendezzék, 1916-ban Nagy-Britannia és Franciaország a brit Sir Mark Sykes (aki egyébként 1919-ben spanyolnáthában hunyt el), és a francia François Georges-Picot diplomaták nevével fémjelzett egyezményben döntött a felosztásáról. Az egyezmény „a közvetlen vagy közvetett igazgatás vagy ellenőrzés” kifejezést használta, és Franciaországnak juttatta a Damaszkusz–Moszul vonaltól északra eső, stratégiailag fontos és olajban gazdag területet, míg Nagy-Britanniának ettől délre a Gáza–Kirkuk vonaltól terjedő térséget.[15] Az egyezmény titkos volt, így az arabokhoz delegált brit tisztek kormányuk kétértelmű kommunikációja nyomán nyugodt lelkiismerettel tettek ígéretet az önálló arab államiság létrehozására. A Sykes–Picot egyezményt formálisan az oroszokkal is jóváhagyatták (ezért pontosabban Sykes–Picot–Szazonov egyezményként kell említenünk, Szergej Szazonov orosz külügyminiszter volt), azonban a bolsevik hatalomátvételt követően az új orosz vezetés egyik első lépése a titkos cári megállapodások nyilvánosságra hozatala volt. A szerződést az Izvestia és Pravda újságok közölték 1917. november 23-án. A kiszivárogtatás botrányt okozott, ugyanis a háborúba éppencsak belépő Egyesült Államok elnöke, a népek önrendelkezési jogának szószólója, Wilson is elítélte a titkos megállapodást, ráadásul növelte az antanthatalmak és az arabok közötti bizalmatlanságot.

A Sykes–Picot(–Szazonov)-egyezmény. A kékkel színezett rész francia, a piros pedig brit fennhatóság alá kerül, az A zóna francia, a B pedig brit befolyási terület lesz. Forrás: Wikimedia Commons

   Az 1918 októberében bekövetkező török katonai összeomláskor az Arábiai Lawrence-szel kooperáló arabok igyekeztek minél nagyobb területet fennhatóságuk alá vonni: a mudrosi fegyverszünet napjáig (október 30.) a brit csapatokkal közösen nagyjából az egyezmény szerinti francia zónában lévő Aleppó vonalánál álltak meg, míg a mezopotámiai brit csapatok megkísérelték a főként kurdok lakta Moszuli Vilajet elfoglalását. Ezt követően az arabok Fejszál vezetésével meg is kezdték egy szíriai arab királyság megalakítását, amely a tervek szerint magában foglalta volna Palesztinát, Szíriát, a mai Jordániát és Libanont, valamint a mai Törökország egy kisebb részét. A franciák értelemszerűen nehezményezték, hogy az arabok Damaszkuszban saját államot alakítanak, azt pedig főleg nem nézték jó szemmel, hogy az arab tervek szerint a kék, francia megszállású zóna is Nagy-Szíria részévé válik. Erődemonstrációként 1919 novemberében a korábbinál nagyobb francia kontingenst tettek partra Bejrútban. A francia csapatoknak három feladatuk volt: 1. Megszállni és ellenőrzés alatt tartani a mai Libanonnal nagyjából egyező sávot (amely a Sykes–Picot egyezmény értelmében Franciaországé). 2. Megszállni a még török irányítás alatt lévő, szintén a franciáknak ígért Anatóliai területeket. 3. Kiterjeszteni a francia a befolyást az A zónára, és amennyiben lehetséges, elzavarni Fejszált és arabjait. A franciák 1920 elején a Fejszál által megalakított Szír Királysággal való „határvillongást” követően elfoglalták Damaszkuszt, így közvetlen francia ellenőrzés alá vonták a belső területeket is. Szíria pacifikálása mellett azonban már nem maradt erejük a második célra, az anatóliai területek elfoglalására. Ezek a területek az 1920. augusztus 20-i sèvres-i béke értelmében magukban foglalták Urfa és Gaziantep városát is, de a Kemal pasa (a későbbi Atatürk) vezetésével fellépő törökökkel a franciák némi csetepaté után céljaik elérése nélkül tűzszünetet kötöttek.[16]
   Míg az európai rendezést illetően Nagy-Britannia a mértékletesség hívének látszott, addig a Közel-Keleten a brit külpolitika az orosz gyarmati konkurencia kiesésével teljes mozgásszabadsághoz jutott, és a tradicionálisnak mondható vonalat kezdte el újra követni. A britek India biztonságát elképzelhetetlennek tartották erős közel-keleti, különösen törökországi pozíciók nélkül. A fentebb említett francia–török tűzszünetnek az angolok nem örültek, az volt a gyanújuk ugyanis, hogy a törökök kihasználják a Szíriából a franciák miatt Mezopotámiába kiszorított arab csapatok által a brit területeken kirobbantott lázadást és megszállják Moszult. A kimerült törököknek erre végül már nem maradt elég erejük, a britek pedig Fejszál iraki trónra ültetésével stabilizálták közel-keleti helyzetüket, a moszuli kérdés rendezését pedig a törökökkel egyetértésben a Népszövetségre bízták (amely 1924 augusztusában kezdett el foglalkozni az üggyel).[17] Abban, hogy Moszul végül az Iraki Királyságé (és általa a mandatárius hatalom Nagy-Britanniáé) lett, nagy szerepet játszott gróf Teleki Pál – mint nemzetközileg elismert földrajztudós – magyar miniszterelnök is. Lásd Nyári Gábor erre vonatkozó írását: 
http://www.southeast-europe.org/pdf/25/dke_25_m_h_Nyari-Gabor_Teleki-Pal-es-a-Moszul-kerdes.pdf

   A Sykes–Picot egyezmény a Szentföld hovatartozásának kérdését sem rendezte. Mivel azonban a britek nagy véráldozattal foglalták el azt, be akarták biztosítani magukat Palesztinában. Éppen ezért Nagy-Britannia az 1917-es Balfour-deklarációval egy „zsidó nemzeti otthon” létrehozására tett ígéretet. A cionista aspirációk felkarolásától az angol vezető körök sokat vártak, ugyanis a cionizmus ellensúlyt jelenthetett az ébredő arab nacionalizmussal szemben, amitől egyébként joggal tarthattak, hiszen öntudatuk felkeltéséhez saját maguk járultak hozzá a világégés során.[18] A közvetlen brit irányítású Palesztinát a zsidók és az arabok megfelelő együttélésének biztosítása érdekében különválasztották a Jordánon túli területektől, amelynek uralkodójává (Transzjordánia emírje) Fejszál testvérét, Abdullahot tették meg.

   1923-ra az egykori török területeken tehát négy új államalakulat jött létre: Szíria és Libanon Mandátumterület (francia kézben), Palesztina Mandátumterület (brit kézben), Transzjordánia Mandátumterület és Irak Mandátumterület (brit kézben, de viszonylag autonóm kormányzattal). Mekka környéke rövid időre valóban függetlenné vált, később pedig Szaúd-Arábiába olvasztották. A francia szíriai és libanoni mandátum 1943-ig tartott, a két függetlenné vált állam területéről 1946-ban távoztak az utolsó francia csapatok. Palesztinában a brit mandátum 1948. május 14-én szűnt meg, így David Ben-Gurion Tel-Avivban kikiálthatta az önálló Izrael állam megalakulását. Az utolsó brit katonák ugyanezen év június 30-án hagyták el az országot, rögtön ezután pedig kitört az első arab–izraeli háború. Transzjordánia 1946. május 25-én vált függetlenné és felvette a Transzjordániai Hasemita Királyság nevet, majd 1949-től elhagyta a Transz-nevet. Irak számára névleg az 1930-ban megkötött angol–iraki szerződés hozta el a függetlenségét, amely két évvel később, 1932. október 9-én lépett hatályba. 1932-ben Irak a Népszövetségbe is belépett, azonban ez nem jelentette a teljes függetlenséget, mivel továbbra is brit csapatok állomásoztak az országban.
A közel-keleti arab területeken a párizsi békekonferencia – és a mandátumrendszer – a gyarmati uralom kiterjesztését jelentette. A túlnyomó befolyást élvező brit és francia szűklátókörűség és mohóság olyan erőket szabadított fel, amelyek az egész térség, sőt az egész világ számára a destabilizációt jelentették. A jóvátehetetlen döntések elmélyítették a Nyugat és a Kelet közötti szakadékot, konzerválták a Közel-Kelet elmaradottságát és a szegénységét, erősítették vagy megteremtették a szembenállást keresztények és muszlimok, valamint zsidók és muszlimok között.[19] Az angolok és franciák mandátumterületeiken lényegében a korábbi gyarmataikon meghonosított uralmi rendszerüket alkalmazták. Délnyugat-Afrika kivételével a német telepesek mindenhonnan távozni kényszerültek, vagyonukat pedig elkobozták. A versailles-i békével a legnagyobb kiterjedésű afrikai birtokkal rendelkező Franciaország félmillió négyzetkilométernyi területtel és 3,5 millió lakossal, Nagy-Britannia pedig kétmillió négyzetkilométerrel és ötmillió lakossal növelte meg gyarmatbirodalmát.[20] Az átmenetileg diktáló, majd béketeremtő szerepéből visszavonuló Egyesült Államok pedig mind Európát, mind magát a Nemzetek Szövetségét magára hagyta. A versailles-washingtoni békerendszer békétlenségben hagyta nemcsak Európát, hanem a Közel-Keletet is.

A mandátumrendszer 1926 körül. Forrás

   A mandátumrendszer „utódja” az Egyesült Nemzetek Szervezete által létrehozott gyámsági rendszer. A Gyámsági Tanácsot 1945-ben hozták létre, a Népszövetség mandátumrendszere helyébe lépő gyámsági rendszer felügyeletére. A gyámsági területek a korábbi mandátumrendszer területeiből és a második világháborúban vesztes országok elcsatolt területeiből tevődtek össze. A gyámság alatt álló területek mindegyike független állammá vagy más állam szerves részévé vált. 1994. november 1-jén az utolsó ilyen terület, Palau függetlenné válása után befejezte működését, de hivatalosan még mindig létezik.


A nyitóképen: Uncle Sam (az Egyesült Államokat megtestesítő figura, magyarul talán a legtalálóbb megfogalmazás rá az „állambácsi”) tehetetlenül nézi, ahogy az európai hatalmak elvetik a háborúskodás magvait az első világháború után. Forrás

 

Jegyzetek:

[1] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1983. 22. p.

[2] Afrika története a 19–20. században. In: Búr Gábor: Afrika-történeti tanulmányok. Mundus, Bp., 2009. 34–35. pp.

[3] Halmosy, 1983. 38–52. p.

[4]  Németh István – Juhász Dániel: Német gyarmatpolitika a 19–20. század fordulóján. Grotius E-Könyvtár 48/2012. 42–43. pp.

http://www.grotius.hu/doc/pub/SIQUOQ/2012_9_nemeth-juhasz_grotius_e-konyvtar_47.pdf (2018.06.14.)

[5] Búr, 2009. 32. p.

[6] Uo.

[7] Németh–Juhász, 2012. 60–63. pp.

[8] Uo. 35. p.

[9] A Hererók halálmenete. Egy alig számon tartott évforduló. In: Búr Gábor: Afrika-történeti tanulmányok. Mundus, Bp., 2009. 218. p.

[10] Németh–Juhász, 2012. 60. p.

[11] Hudson, W. J.: Australia’s experience as a mandatory power. In: Australian Outlook. 19. (1965) 1. 35–46. pp.

[12] Smith, Stephen John: The Samoa (N.Z.) Expeditionary Force 1914–1915. Ferguson & Osborn, Wellington, 1924. 58. p.

[13] Halmosy, 1983. 56. p.

[14] Barr, James: A Line in the Sand – Britain, France and the Struggle That Shaped the Middle East. [ebook] Simon & Schuster, London, 2011.

[15] Balogh András: A békekonferencia és az arab világ. In: História. 1995/5-6. 20. p.

[16] A határok, amelyeket az Iszlám Állam meghaladna. Pangea. Minden, ami földtudomány.
http://pangea.blog.hu/2015/04/15/a_hatarok_amelyeket_az_iszlam_allam_meghaladna (2018.06.14.)

[17] Diószegi István: A két világháború közötti időszak diplomáciatörténete, 1919–1939. Ikva, Bp., 1992.

[18] Balogh, 1995. 20. p.

[19] Uo. 21.

[20] Afrika története a 19–20. században. In: Búr Gábor: Afrika-történeti tanulmányok. Mundus, Bp., 2009. 35. p.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

A határok, amelyeket az Iszlám Állam meghaladna. Pangea. Minden, ami földtudomány.
http://pangea.blog.hu/2015/04/15/a_hatarok_amelyeket_az_iszlam_allam_meghaladna (2018.06.14.)

Balogh András: A békekonferencia és az arab világ. In: História. 1995/5-6. 17–21. pp.

Barr, James: A Line in the Sand – Britain, France and the Struggle That Shaped the Middle East. [ebook] Simon & Schuster, London, 2011.

Búr Gábor: Afrika-történeti tanulmányok. Mundus, Bp., 2009.

Diószegi István: A két világháború közötti időszak diplomáciatörténete, 1919–1939. Ikva, Bp., 1992.

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1983.

Hudson, W.J.: Australia’s experience as a mandatory power. In: Australian Outlook. 19. (1965) 1.

Matz, Nele: Civilization and the Mandate System under the League of Nations as Origin of Trusteeship. In: Max Planck Yearbook of United Nations Law. Vol. 9. 2005. 47–95. pp.

Németh István – Juhász Dániel: Német gyarmatpolitika a 19–20. század fordulóján. Grotius E-Könyvtár 48/2012.

http://www.grotius.hu/doc/pub/SIQUOQ/2012_9_nemeth-juhasz_grotius_e-konyvtar_47.pdf (2018.06.14.)

Northedge, F.S.: The League of Nations: Its Life and Times, 1920–1946. Holmes & Meier, Leicester, 1986.

Smith, Stephen John: The Samoa (N.Z.) Expeditionary Force 1914–1915. Ferguson & Osborn, Wellington, 1924.

Facebook Kommentek

További írásaink