A szenesember lapátja és Guttman Bubi ékszerei

Papp István

A néhány hete megjelent kötet nagyszerűsége abban áll, hogy összeállítói mélységesen tisztában voltak azzal, hogy Trianon ma már nem csupán a békeszerződést jelenti, hanem a modern magyar történelem egyik legsúlyosabb válsággócát. Ennek részét képezte az első világháborús vereség, Károlyi Mihály kormányzása és a Tanácsköztársaság, a vörösök és a fehérek vérengzései, a diplomáciai alkuk, a menekültek kálváriája, az utódállamokban rekedt magyarok sorsa és a revíziós propaganda fejezetei. Ez a nagy történet valamikor 1918 végén kezdődik, ám hogy mikor ér véget, azt már bizony bajosabb megmondani.

Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek. Szerk., előszó, jegyz.: Kunt Gergely – L. Balogh Béni – Schmidt Anikó. Libri, Budapest, 2017. 466. o.

„Hogy mennyire simult a róm[ai] kat[otlikus] egyház is a pro[testáns] egyházakhoz ezekben a sorsdöntő napokban, talán nem éppen jelentéktelen bizonyítéka az is, hogy Majláth engem is tegezésre szólított fel, s ott többek előtt Józsi bátyámnak szólított.”[i]

1918. november 15-én rótta naplójába a fenti sorokat Ferencz József, Erdély idős unitárius püspöke. Aki egy kicsit is tisztában van azzal, hogy mennyire mélyen formálta a magyar történelmet a felekezeti megosztottság (elég Szekfű Gyulára gondolnunk, aki az 1930-as években az öt legnagyobb társadalmi ellentét között tartotta számon a katolikus-protestáns szembenállást[ii]), annak nyilvánvalóan jelzi az idők rendkívüliségét Majláth Gusztáv Károly püspök gesztusa. A mindennapi élet kereteinek megrendülése felett érzett veszély átfogó szolidaritást teremtett Erdélyben a magyar ajkú egyházak vezetői között.

Ez a történet csupán egy azon különleges, mellbevágó és felkavaró élethelyzetek közül, melyek a Trianon arcai című kötetben közölt naplókban, memoárokban, levelekben megőrződtek. A kötet levéltáros szerkesztői az MTA Lendület Trianon100 kutatócsoportja[iii] tagjaival (név szerint: Ablonczy Balázs, Bittera Éva, Hornyák Árpád, Mészáros Andor, Szeghy-Gayer Veronika, Szűts István Gergely, Veres Emese-Gyöngyvér) együttműködve nem csupán küllemében olvasásra csábító, hanem tartalmában is gondolkodásra serkentő művet hoztak létre. Mi módon lehetséges ez egy érzelmileg mindmáig túlterhelt és számos szempontból alaposan feltárt témakörben? Hogy színházi hasonlattal éljünk, éppen olyan kihívás Trianonról új és izgalmas kötetet létrehozni, mint a Bánk bánt vagy a Rómeó és Júliát a megszokott klisék nélkül megrendezni. A könyv mögött álló csapatnak alapvetően sikerült ez a nemes és cseppet sem egyszerű vállalkozás.

A Kunt Gergely, L. Balogh Béni és Schmidt Anikó szerkesztők által jegyzett előszóban nem egyszerűen összefoglalják, hogy mit is várhat az olvasó a kötettől, hanem megpróbálják elhelyezni a művet a kérdéskör eddigi irodalmában, s elméleti szempontból is megindokolni a források válogatásának szempontjait. A szerkesztők névsora önmagában is biztató: L. Balogh Bénit elsősorban a két világháború közötti magyar-román kapcsolatok avatott szakértőjeként ismerik a történelem iránti érdeklődő olvasók[iv], illetve ő szerkesztette az utóbbi évek egyik legnagyobb szakmai és közéleti visszhangot kiváltó forrásgyűjteményét is, amely a Vörös Hadsereg magyarországi szerepét vizsgálta.[v] Vagyis a jelen kötetben egyszerre érvényesülhetett tárgyismerete, illetve levéltárosként és szerkesztőként megszerzett szakmai rutinja. Kunt Gergely neve ugyancsak ismerősen cseng a modern magyar társadalomtörténet iránt érdeklődők számára, elég csupán néhány hónapja megjelent, doktori disszertációján alapuló kötetére utalnunk.[vi] Aligha tévedünk nagyot, ha úgy véljük a Trianon arcai mögötti elméleti háttér nem kis mértékben az ő tudását és meggyőződését tükrözi. Schmidt Anikó történeti érdeklődése ugyan korábbi korok iránt nyilvánult meg, hiszen a XVI. századi Oszmán Birodalmat választotta doktori értekezése témájául, viszont a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársaként évek óta foglalkozik magántermészetű források, így naplók begyűjtésével. Többek között a kötetben szereplő Zichy Eleonóra naplóját is elemezte egy tanulmányában.[vii]

Térjünk rá ezek után az Előszó – Trianon tanúi című bevezető írásra (9–21.o.), amely a napokban komoly irodalmi díjban részesült Tompa Andreától vett idézettel indít. A választás két dolgot is nagyon markánsan jelez: egyrészt fontos szerep jut a kötetben az emlékezetnek, pontosabban az eddig meg nem szólalók emlékezetének, ezen belül a női elbeszéléseknek, másrészt az irodalom is megjelenik, mint a múlt feldolgozásának egyik fontos lehetősége a történetírás mellett. Ez már előre vetíti, hogy a megszokott, az eseménytörténetre, diplomáciára, kormányzati lépésekre fókuszáló művek helyett valami mást kap az olvasó. Mindezt a szerkesztők így indokolják: „Eltérően a hivatalos iratoktól, amelyek legtöbbször a hatalom álláspontját tükrözik »az egyéni ízű és zamatú elbeszélések« az egyes ember szemszögéből tárják elénk a múltat.”[viii] Ez az állítás természetesen igaz, de azért óvatosan kell vele bánni. Sosem szabad elfeledni, hogy a politikusok is emberek, ráadásul 1918 és 1920 között jelentős elitcsere történt a Magyarországon, és számosan kerültek vezető pozícióba olyanok, akik közemberként élték át a korábbi hónapokat, éveket. A politikusokat is befolyásolják az érzelmeik, tapasztalataik, nekik is vannak rokonaik, ismerőseik. Felosztani a társadalmat közemberekbe és politikusokra bizonyos mértékig érthető, de nem abszolutizálható szempont.

Néhány oldallal később azt olvashatjuk, hogy „a kortársi tapasztalatok újra felfedezése az egyik fő célja”[ix] a kötetnek. Ezzel megint csak egyet lehet érteni, csupán kérdés, hogy ezek a tapasztalatok nem épültek-e be ugyanúgy a politikai döntéshozók tetteibe, nem befolyásolták-e szándékaikat, így nem jelentek-e meg az eddigi szakirodalomban is. Hiszen a menekültkérdés, az optáns ügy, az utódállamokban végrehajtott földreformok, vagy éppen a közös hadsereg fölbomlása, a vörös- és a fehérterror, a revíziós propaganda olyan erős, a mindennapokat átható tapasztalatok voltak, amelyek a politikai elit tagjai is érintették. Mindezt csupán azért teszem szóvá, mert azért elég bajosan lehet az Andrássy/Zichy család tagjait, Teleki Pált, Jászi Oszkárt, vagy Lucian Blaga-t és Alexandru Vaida Voevodot nem a politikai elit meghatározó tagjai közé sorolni, főként úgy, ha voltaképpen félhivatalos iratokat idézünk tőlük. Összességében nem érzem minden esetben termékenynek a politikai elit kontra rajtuk kívül álló társadalom megközelítést, hiszen a Trianon arcai hasábjain szereplő püspök (Ferencz József), főispánok (Ostffy Lajos, Visy László), színházigazgató (Faragó Ödön) vagy vezető publicista (Krenner Miklós/Spectator) a regionális/megyei elitek meghatározó szereplői voltak. Ezzel semmi gond nincsen, hiszen nagyon ritkán sikerül egy parasztember vagy egy gyári munkás véleményét megismerni Trianonról (bár szerencsére találunk e kötetben is ragyogó példákat: így Mezei Márton visszaemlékezését és Jámbor János verses elbeszélését), így viszont a művet végigolvasva éppen az rögzül az emberben, hogy a téma kapcsán a középosztály és az értelmiség tapasztalatainak története nagyon közel állt a politikai elit véleményéhez és elgondolásaihoz. Vagyis nem egy másfajta történet rajzolódott itt ki, hanem egy eddig is ismert, csak éppen jóval színesebben, izgalmasabban, sokrétűbben. Hangsúlyozom, hogy már  önmagában ezért is megérte kiadni e munkát, mivel gazdagodott, árnyaltabb lett ennek révén a trianoni kérdéskörről meglévő tudásunk. Az, hogy az elméleti előfeltevést nem igazán sikerült bizonyítani, tulajdonképpen mellékes szál.

A kötet három nagy részre tagolódik, amelyek közül az első kettő eléggé egységes, következetesen válogatott és jól szerkesztett. Mind a Naplók, mind a Visszaemlékezések című fejezet jól követhető, logikusan rendezett szövegközlés. A Levelezések, egyéb személyes és félhivatalos dokumentumok címet viselő rész kissé eklektikus, hiszen a Jászi Oszkárhoz küldött, tehát a hivatalos kormányzati ügymenet részét képező levelek keverednek itt a békedelegáció tagjainak félig hivatalos, félig magánjellegű leveleivel, és egy Aradról menekült fiatalember hányattatott élettörténetéről tudósító írásokkal, valamint két népi szemtanútól származó szöveggel. Úgy vélem a harmadik nagy szerkezeti egység némiképpen kilóg a kötet egységes felépítményéből, érdemes lett volna még egy kicsit csiszolni ezen a részen.

A naplók közül talán az egyik legjobb Tarczay Gizelláé, aki 1918 őszén kapta meg tanítói diplomáját Zágrábban. Voltaképpen A hűtlen folyam című naplóregényét, illetve magánnaplóját ismerhetjük meg. Apró pontatlanság, hogy a szerkesztett cím szerint 1919. VI. 16-áig mutatják be a naplót (57. o.), ám valójában 1919. január 1-jével véget ér a szöveg. A fiatal tanítónő élettörténete nagyon szerencsétlenül alakult, hiszen szándékosan választotta a horvát fővárost felsőfokú tanulmányai színhelyeként. Ám magyarként nem taníthatott, és mivel csak 1927-ben tért vissza Magyarországra itt pedig éppen azért lett gyanús, mert túl sokáig halogatta ezt a lépést. A szövegben megjelenik a háborús vereség okainak boncolgatása, amelyet így magyarázott: „Isten elfordult tőlünk, s ellenünk küldte az idegen világrész erejét: Amerikát. Az letiport.”[x] Másrészt Tarczay az egyetlen a kötet szereplői közül, aki megemlít egy voltaképpen kézenfekvő, de azóta sem túlságosan hangoztatott tényt: „Más körülmények között hogy tudnánk örülni ennek a vívmánynak! 400 évi keserves együttlét után végre megint független a magyar!”[xi] Az is érdekes ahogyan éles szemű megfigyelőként érzékeli milyen problémák támadhatnak a többnemzetiségű utódállamokban: „Egy horvát asszony azt mondta, hogyha itt ezentúl a szerbek lesznek az urak, ő elmegy innen, s lesz magyar.”[xii]

Visy László volt pécsi főispán naplója felhívja a figyelmet arra tényre, hogy amit utólag szemlélünk, az bizony nem feltétlenül esik egybe a kortárs tapasztalatokkal. Hiszen ma már jól ismertek a békeszerződés következményei, viszont 1919 tavaszán sokkal képlékenyebb volt a helyzet. Akkor még egyáltalán nem tűnt evidensnek, hogy Pécs és Baja városa, illetve Baranya megye nem tartozik-e majd Jugoszláviához, valóban kivonulnak-e a szerb csapatok. Bármilyen paradox módon is hangozhat, de az ő távozásukat is sikerként könyvelhetjük el, nem csupán a soproni népszavazás eredményét. Ifj. Andrássy Gyulának, a Monarchia utolsó külügyminiszterének és Tisza István valódi politikai ellenpárjának a felesége, Zichy Eleonóra naplóját olvasva rá kell döbbenünk, hogy maradt Magyarországnak olyan, igaz nem túl terjedelmes része, amelyet sem az idegen megszállás, sem a különböző színű terrorcsapatok tevékenysége nem érintett. 1919 szeptemberében úgy teltek a napok a Győr megyei Dénesfán (ahol két év múlva IV. Károly repülőgépe leszállt), mintha valami távol kontinensről szállingóznának a hírek:

„Mily boldogság otthon lenni! Kezdjük lassan felvenni régi szokásainkat. Kája és Boy reggelenként kilovagolnak, Józsi szarvasbőgésre megy Gyuri fivérével. (Megérkezett a várva várt kézipoggyászunk Lajtaújfaluról, Guttman Bubi ékszereivel együtt, amelyeket Bernben elég indiszkréten rám bízott. A nagy poggyász még útközt van.) Molnár fáradhatatlanul beszéli a proletár terrort. Szörnyű idők lehetnek.”[xiii]

Ha valóban az előszóban megfogalmazott szemléletet akarták a szerkesztők érvényesíteni, tudniillik a politikától távol álló kisember nézőpontját bemutatni, akkor Kainz György hajózási hivatalok naplója igazi gyöngyszem, talán a legjobb forrás, amelyet olvashatunk. Ő ugyanis nem bennfentes, nincsen befolyásos ismerősei, az újságokból, pletykákból tájékozódik, retteg és bizakodik, szinte vallásos tisztelettel szól Apponyi Albertről, antiszemita érzelmeket táplál, retteg az árvíztől, a náthával bajlódik, liszt után nyomoz, s egyszerre csak kitör belőle a jobb élet utáni vágy:

„Óh, szép biedermeier korszak! Miért nem élhettem én benned? Akkor nem voltak nihilisták, bolsevikiek, nem volt vörösterror meg fehérterror, nem volt pogrom. Nem, az emberek békésen, megférve éltek, a szépnek, a kultúrának, a művészeteknek, éltek maguknak, élvezték az életet!”[xiv]

Ez volt talán az első szöveg, amelyből mindenfajta magasabb szempont hiányzott, persze megjelenik a békekonferencia folyamata, beszivárognak az újságok hírei, de mégis az az ember érzése, hogy valahol mindez mellékes: egy önmagáért, családjáért rettegő kispolgárt látunk, aki valahol mélyen esendő. Nem ismerem a napló egészét, de megkockáztatom, önmagában is megérni külön kötetben kiadni, vagy bőséges terjedelme okán egy komoly válogatást összeállítani belőle.

Ugyanezt a jó tanácsot nem tudom megtenni Czucza Emma naplójával kapcsolatban, mivel itt egy pápai helytörténeti kiadvány nagyon szerencsés kézzel kiválasztott újraközlésével van dolgunk. Az Erdélyből a dunántúli kisvárosba érkező, s nagyon lassan egzisztenciát teremtő tanítónő alakja hasonlóan összetett személyiség, mint az előbb bemutatott Kainz Györgyé. Egyrészt nagyon bátran vetett papírra olyan nehéz dilemmákat, mint az alábbi: „Hiába, na, rossz vagyok. Magyarság ide vagy oda, nem lett volna szabad szeretteimet elhagynom!”[xv] Másrészt nagyon plasztikusan jelenítette meg a vagonlakók életét, akik az emberi nagyvonalúsággal és becstelenséggel, kicsinyességgel és váratlan jó szándékkal egyaránt találkoztak. Az utóbbira példa a szénhordást megidéző jelenet: „Akart-véletlenül eltéved a szenesemberek lapátja, és a szén a szegény menekültek vedrébe esik.”[xvi]

Bár a korábbiakban bíráltam az előszóban kifejtett elméleti keretet, mégis fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a kötet egyik erénye, és erre bizonyára felfigyelnek a történeti forrásokkal dolgozó kutatók, hogy nagyon jól érzékelteti az eltérő forrástípusok adottságait. Pusztán az a tény, hogy a naplók után az emlékiratok következnek, világosan kifejezésre juttatja, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha a memoárokban közölt információikat kritika nélkül vesszük át. Míg a naplókban nyilvánvalóan ott lüktet a közvetlen események kiváltotta öröm és bánat, higgadtság és felháborodás, az író sokkal kevésbé rejti véka alá érzelmeit, sokkal őszintébb, addig a visszaemlékezéseknél nagyon látványosan megmutatkozik az utólagos szerkesztői szándék. Ez nem is lehet másként. Így Alexandru Vaida Voevod vagy éppen Faragó Ödön kassai színházigazgató visszaemlékezése sokkal inkább az 1944 utáni, illetve 1943 körüli felfogásának vizsgálatára alkalmas, voltaképpen a Trianon óta eltelt tapasztalatok tükrében vonják meg a történések mérlegét.

Talán Lucian Blaga memoárrészlete a leginkább meglepő, hiszen ő valahol ingadozik a költő, mint ember és a diplomata, mint román nacionalista álláspontja között. Kicsit olyan ez, mint Illyés Gyula tépelődése a németek 1946-os kitelepítésekor. Blaga felidézi azt a szászsebesi éjszakát, amikor román katonák dúlták fel a kisvárost:

„Fejbólogatva hagytam ott a pusztulás udvarát, s elindultam a város központja felé. Az egyik utcasarkon néhány nagyhangú, részeg katona hancúrozott. A sapkájukba dugva, mint valami látványos tollak, a szép Mici kisasszony fényképei. Így hívták annak a szász kereskedőnek a lányát, akit oly kegyetlenül sújtott az éjszakai vihar – vihar, amelyben hétszáz év névtelen gyűlölete tört elő a tudat küszöbe alól…”[xvii]

A jeles román költő értelmezését ellenpontozza Marko Protić szerb ortodox esperes, aki azt az elégtétellel vegyes örömöt idézi fel egy horvát újságíróról szólva, amelyet bizony nagyon sok nemzetiségi értelmiségi érezhetett: „Az óra 6 óra 35 percet mutatott, amikor Laza vidáman azt mondta: Finis Hungariae!”[xviii] Ugyancsak az elégtétel érzése bukkan fel Páldi Vilmos felvidéki tanító és karvezető memoárjában. Bőségesen áradnak soraiból a nyitrai és vágsellyei magyarokat ért sérelmek és keservek, ugyanakkor nem feledkezik meg arról a szlovák tanítóról sem, aki mindenféle soviniszta érzést elvet és arra hivatkozva áll ki a magyar tanítási nyelv mellett, hogy 1918 előtt a szlovák gyerekek számára követelte ugyanezt. Ám 1938 mindent felülírt Páldi Vilmos számára: „Imrédy miniszterelnök rádión keresztül közvetített szózatát Isten igazságos ítéleteként fogadjuk.”[xix] Ahogy bizonyára oly sokan a korabeli Magyarországon.

Végezetül érdemes felhívni a figyelmet egy olyan szempontra is, amelyről egyre kevesebb szó esik manapság. 1989-et követően többek között éppen az volt az egyik komoly érv az európai integrációs törekvések mellett, hogy ennek révén orvosolható majd a határon túli magyar kisebbségek számos panasza és nehézsége, s a légiessé váló határokon át könnyebb lesz tartani a kapcsolatot. Ebből a szempontból szimbolikus értékű Hargita Árpádné dr. Miklós Ágnes személye, aki családtagjai visszaemlékezéseit gyűjtötte össze és bocsátotta  a szerkesztők rendelkezésére. Ő maga pedig egyike volt annak a négy magyar köztisztviselőnek, akik végig részt vettek a magyar EU-tagsághoz elvezető tárgyalásokon.

A könyv utolsó száz oldala jelenti a legrövidebb fejezetet, amelynek válogatási szempontjaival kapcsolatos véleményemet már kifejtettem. Azt itt olvasható levelek közül jelen sorok íróját leginkább a békekonferenciára küldött magyar delegáció tagjainak izoláltságát, tehetetlenségét, semmitevésre kárhoztatott heteit bemutatók ragadták meg. Kicsit A fekete kolostor rideg normandiai napjai jutottak eszembe, volt valami hasonlóság a Keletről jött magyar delegációval való bánásmód és Kuncz Aladár bezártsága között. Legizgalmasabbnak, legérdekesebbnek ezzel együtt az utolsó két dokumentumot találtam. Mezei Márton visszaemlékezésében szikáran rögzítette a tényeket, s ez a kíméletlennek tűnő őszinteség sokkal kijózanítóbb, mint a két világháború között s azóta is megszülető revíziós lázálmok: „1918-ban ismét bejöttek a románok Erdélybe, most már harc nélkül, csak úgy szépen besétáltak, és ott is maradtak mind a mai napig.”[xx] Még különlegesebb, a régi széphistóriákat idézi fel a Barcaújfalun élt Jámbor János, aki verses énekben formálta meg az székelység 1918 utáni vesszőfutását. Úgy vélem ez a két, utolsóként közölt forrás a társadalomtörténeti elemzés remek lehetőségét kínálja, Kainz György naplójához hasonlóan.

Azt hiszem az eddig is írtak is meggyőzték az olvasót arról, hogy a Trianonnal kapcsolatos irodalom eredeti és igen színvonalas kiadvánnyal gyarapodott. A szerkesztők, a kötetben publikált forrásokat feltáró történészek méltán számíthatnak a szakma és a művelt nagyközönség rokonszenvére.

A kötetet június 4-én 14:00-kor Romsics Ignác mutatja be a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának Bécsi kapu téri épületében.


[i] Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek. Szerk., előszó, jegyz.: Kunt Gergely – L. Balogh Béni – Schmidt Anikó. Libri, Budapest, 2017. 33.

[ii] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest. Hasonmás kiadás 1989. 427–434.

[iii] A kutatócsoport működésének eddigi eredményeiről lásd a vonatkozó honlapot: trianon100.hu

[iv] Példának okáért lásd Küzdelem Erdélyért – A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 Akadémiai, Budapest, 2013. című kötetét.

[v] „Törvényes” megszállás – Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015.

[vi] Kamasztükrök. A hosszú negyvenes évek társadalmi képzetei fiatalok naplóiban Korall, Budapest, 2018.

[vii] Schmidt Anikó: A sorsfordító 1918-1919-es évek Zichy Eleonóra naplójában. www.archivbet.hu/a-sorsfordito-1918-1919-es-evek-zichy-eleonora-naplojaban Letöltés ideje: 2018. május 23.

[viii] Trianon arcai 10.

[ix] Trianon arcai 13.

[x] Trianon arcai 53-54.

[xi] Trianon arcai 54.

[xii] Trianon arcai 71.

[xiii] Trianon arcai 136-137.

[xiv] Trianon arcai 196.

[xv] Trianon arcai 212.

[xvi] Trianon arcai 223.

[xvii] Trianon arcai 296.

[xviii] Trianon arcai 308.

[xix] Trianon arcai 340.

[xx] Trianon arcai 443.

Facebook Kommentek

További írásaink