CSI Budapest: a zugligeti hasfelmetsző

Korábbi cikkünkben írtunk az 1900-as évek eleji budapesti rendőrség nyilvántartó rendszeréről és akkor még nem nyilvános múzeumáról, ahol a sikeres elfogások mellett több megoldatlan ügy bűnjelei is helyet kaptak. Az egyik ilyen volt az 1898. június 24-én elkövetett vízivárosi kéjgyilkosság, amelyről a sajtóban számos, egymásnak ellentmondó állítás jelent meg. Egyes cikkek “sima” rablógyilkosságról tudósítottak, a kéjgyilkosság csak később jelent meg. Akkor viszont sok újságíró a tíz évvel korábban Londonban tevékenykedő – és ma is ismeretlen – Hasfelmetsző Jack tevékenységéhez hasonlította a kegyetlen gyilkost, nem alaptalanul.

1898. június 24-én délután a vízivárosi katonai temető melletti polgári temetőben, a Roderer kripta közelében egy idős asszony (a hírekben szerepel 62 és 80 év is) holttestére bukkantak a munkások. Természetesen azonnal értesítették a rendőrséget, akik minden kétséget kizáróan megállapították az idegenkezűséget. A gyilkosságról először a Pesti Napló számolt be, amely június 25-én közölte előző napi összefoglalóját. Eszerint

“A holttest nyakán, a jobb oldalon egy négy centiméter hosszú, szúrva metszett seb volt, azonkívül a mellkas baloldalán, a szegycsont mellett egy két centiméter hosszú, éles szélű szúrt seb, végre a hason három szúrás volt, melyek mindegyike okvetetlen halálos. A hulla zsebei ki voltak fordítva, s a nyakán a vékony fekete zsinór el volt szakítva, ami arra enged következtetni, hogy a gyilkos a tett elkövetése után áldozatát kifosztotta. A meggyilkolt kilétét mindeddig nem tudták megállapítani. Egyike a megjelent rendőröknek az asszonyban egy foglalkozásnélküli csavargónőre ismert, de nevét ő sem tudta megmondani. A megindított vizsgálat megállapította, hogy ma délután a temetőben magas, sovány szőke, züllött csavargót láttak kóborolni. A rendőrség azt hiszi, hogy minden valószínűség szerint ő a gyilkos, és erélyesen körözteti. Az éj folyamán több gyanús alakot be is vittek a főkapitánysághoz, de mindeddig a gyilkost nem sikerült kézrekeriteni.”[1] 

pretelli_ignac_sirkove-k.jpg
Pretelli Ignác plébános sírköve: ennyi maradt a Medve utcai temetőből

Egy rövid kitekintés erejéig érdemes elidőzni a helyszínnél, ugyanis a vízivárosi temetőnek semmi köze nem volt a Vízivároshoz. Az köztudott, hogy Buda első körben a Várhegyet, a mai Vízivárost és a Tabánt jelentette, így a közép- és kora-újkorban a temetőket is ehhez mérten létesítették. A város terjeszkedésével viszont több sírkertet áthelyeztek (erre még a 60-as években is volt példa). Az első vízivárosi temetőt legkésőbb 1695-ben nyitották meg, és a mai Szász Károly utcánál feküdt. Ezt az 1739/40-es pestisjárvány után bezárták – sokáig Pestistemetőnek nevezték – és a mai Medve utcában létesítettek új sírkertet. Miután ez megtelt, kb. 1760-tól a Városmajor keleti sarkába kezdtek temetkezni a budaiak, a Szilágyi Erzsébet fasor és a mai Moszkva Széll Kálmán tér találkozásánál. Ezeket a 19. század végéig felszámolták, a területeket beépítették. A helyőrség katonai temetője (ahol mások mellett Hentzi tábornok síremléke is állt) a mai Déli pályaudvarnál volt. Miután ez a temető is megtelt, 1785-ben megnyitották a mai Szilágyi Erzsébet fasor – Virányos út – Kútvölgyi út közötti területet. Itt hantolták el Martinovics Ignácot, Verseghy Ferencet és Vörösmarty lányait is, 1797-ben pedig a katonasírokat is ide telepítették át. A temető hivatalosan 1885-ben zárt be, de csak a 30-as években számolták fel. Na de vissza a nyomozáshoz!

A Pesti Napló június 26-án arról írt, hogy sikerült azonosítani az áldozatot. Jelentkezett ugyanis szállásadója, aki elmondta, hogy az idős napszámos vagy munkásasszony özvegy Podolszky Alajosné, született Wend (máshol Wendl) Anna. Az is kiderült, hogy 24-én délután 2 óra körül indult el apja sírjához imádkozni.

“Pénze vagy ékszere nem volt és pár krajcárnál több alig lehetett nála. Az erszényt, melyben néhány krajcárnyi vagyonkája volt, megtalálták a sírok között üresen. Nyakán fekete zsinóron kis bádog amulett függött, amit a gyilkos valószínűleg ezüstnek nézett és e kis értéktelen dolog miatt követte el a gyilkosságot. Podolszkyné a városi szegényalapból kapott három forint havi segítséget.” [2] 

A cikkből az is kiderül, hogy a nyomozók sem tétlenkedtek, mert ekkorra már kihallgatták Dosits István és egy bizonyos Emmár gúny(?)nevű csavargókat. Bár a gyilkosságot nem sikerült rájuk bizonyítani, biztos, ami biztos alapon azért egy ideig bent tartották őket. Hasonlóan számolt be az esetről a Magyarország cikke, igaz a csavargókat nem említi, sőt az áldozattal kapcsolatos adatai is eltérnek kissé.

“A tettest eddig kinyomozni nem sikerült, de az esetre vonatkozólag, a mai nap folyamán a következő dolgokat adja a ma megejtett vizsgálat: Tegnap a vízivárosi temetőben történt rablógyilkosság áldozatát még nem bonczolták föl a törvényszék orvosai, mert erre vonatkozólag a megkeresés még nem érkezett az intézethez. A meggyilkolt személyazonosságát ma megállapította a vizsgálat az illető özv. Podolszky Alajosné, szül. Vend Anna budapesti születésű 62 éves cseléd, ki Keller Jánosnál, Üröm-utcza 34. sz. alatt lakott. Minthogy munkaképtelen volt, a szegényházból juttatott alamizsnából élt. Tegnap férje sírjához ment ki a a temetőbe, a halál évfordulója alkalmából.”[3] 

A vízivárosi temető térképe 1873-ból. Alul látszik az ördög-árok, ami a Hűvösvölgyi út, majd a Szilágyi Erzsébet fasor – Városmajor vonalon húzódik (Forrás)

A korabeli nyomozóknak nem volt könnyű dolguk: tanúk sehol, és bár a budapesti rendőrség élen járt a korszerű nyomozati módszerek alkalmazásában, azokat se nagyon tudta hasznosítani. Ekkoriban volt terjedőben a daktiloszkópia, de ehhez szükség volt 1.) használható ujjnyomra a tetthelyen, 2.) komoly adatbázisra, amit ekkortájt kezdtek csak létrehozni és/vagy gyanúsítottra, akinek az ujjlenyomatát össze lehetett vetni a helyszínen találtakkal. A fentebbi cikkben említett boncolásra végül sor került, és ekkor vált világossá, hogy az addig rablógyilkosságnak vagy félresikerült rablásnak hitt eset még annál is brutálisabb, mint amilyennek addig tartották. A Pesti Napló június 27-én számolt be arról, hogy

“A vízivárosi temetőben meggyilkolt öreg asszony, Podolszky Alajosné holttestét vasárnap délelőtt fölboncolták. A halál okát akarták az orvosok megállapítani s megdöbbenve tapasztalták, hogy a gyilkos nagy szakértelemmel valóságos orvosi boncolást vitt véghez a szerencsétlen asszony tetemén. A gyilkos, amint az orvosok megállapították, az első szúrást áldozatának nyakszirtjébe tette. Ez a szúrás, mely nyolc centiméter mély, föltétlenül halálos volt. De a gyilkos mégis csak ezután fogott hozzá rettenetes munkájához. Szive táján nagy rutinnal fölvágta az öreg asszony bordáit, úgy, hogy a szív látható lett. Késével erre keresztülütötte a holt asszony szivét. Majd fölvágta a bal- és jobb hónalját és végre egy rettenetes vágást tett a holttest hasán. Fölmetszette az öreg asszony hasát az altesttől egész a mellkasig, majd keresztbe az egész csipőhajlást, úgy, hogy az egész hasüreget a szó szoros értelmében föltárta. Emberi kéz által ily módon összecsonkitott holttest aligha feküdt még az Üllői-úti tetemház márványasztalán. Az orvosokban, mig a boncolási jegyzőkönyvet megírták, megerősödött a gyanú, hogy itt nem közönséges rablógyilkosságról van szó, hanem sokkal valószínűbb, hogy az öreg Podolszkyné úgynevezett kéjgyilkosság áldozata lett, oly módon, mint azok a szerencsétlen leányok, kiket London Whitechapel negyedében a hasmetsző Jack pusztított el. Lehetséges, hogy a gyilkosságot valami ideszakadt csavargó vagy cigány követte el babonából, mert a halott testén olyan sebzési formák vannak, melyek a legutóbb Németországban történt gyilkosságoknál fordultak elő. A rendőrség eddigi nyomozása arra terjed ki, hogy a meggyilkolt személyi viszonyait kipuhatolja. Nevezetesen kutatja életmódját, azokat, akikkel érintkezett, különösen kikkel legutóbb akadt dolga, mert nem lehetetlen, hogy az áldozat ismerősei között kell keresni a gyilkost. A meggyilkolt asszonyt még vasárnap délután koporsóba tették és kivitték a Kerepesi-úti temető halottasházába, ahonnan hétfőn délután temetik el.”[4] 

Ahogy láthatjuk, a nyomozók továbbra is sötétben tapogatóztak, a sajtó viszont már kapcsolatot talált mind Hasfelmetsző Jackhez, mind hasonló németországi esetekhez. A Hasfelmetsző Jack (Jack the Ripper) néven elhíresült gyilkos London Whitechapel negyedében öt prostituáltat gyilkolt és csonkított meg 1888 augusztusa és novembere között. A brit nyomozók is tanácstalanok voltak, kutatásuk során a zsidók elleni vérvádtól kezdve őrült művészeken át a királyi család tagjaiig rengetegen szóba kerültek gyanúsítottként. Mivel kiléte máig ismeretlen, személye ma is foglalkoztatja a történészeket, kriminológusokat és detektíveket, de alakja rendre felbukkan regényekben, filmekben és sorozatokban is. Gyilkosságairól a magyar újságok is beszámoltak, a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap és a Vasárnapi Újság mellett a Borsszem Jankó, sőt a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok is írt a Hasfelmetszőről, igaz utóbbi egy, a hírlapok szenzációhajhász híreit ostorozó cikkben. Annyi bizonyos, hogy ha a gyilkos olvasott újságokat, akkor értesülhetett az ügyről, amiből esetleg “inspirációt” meríthetett. És a németországi esetekről: a Pesti Hírlap például 1891. november 3-án számolt be egy aacheni gyilkosságról, amelyet hasonló brutalitással követtek el.

Hasfelmetszők Németországban – Pesti Hírlap 1891. november 3. 8. o.

A fentebbiekből az is megállapítható, hogy ha nem is intézményesen, de legalább a sajtóhíreken keresztül volt együttműködés az egyes országok rendvédelmi szervei között. A boncolásról és a nyomozásról a Magyarország is tudósított. A sebek leírása mellett ebben a cikkben is szerepel, hogy esetleg rituális gyilkosságról volt szó, a lap ugyanakkor sokkal optimistább a nyomozás várható eredményeivel kapcsolatban.

“A rendőrség, daczára a legerélyesebb nyomozásnak, a gyilkost ezideig nem kerítette kézre, de már van oly adatok birtokában, melyek igen valószínűvé teszik, hogy a gyilkos rövid idő múlva kezei közé kerül. (…) Eddig már a gyanúsítottaknak egész halmazát tartóztatta le a rendőrség, de egy-kettő kivételével a legtöbbet bizonyítékok hiányában a kihallgatás után azonnal szabadon bocsátotta.”[5] 

A Budapesti Hírlap június 27-i tudósítása is hasonló, bár a rituális gyilkosság említésénél ők sem bocsátkoznak feltételezésekbe a lehetséges elkövető etnikai hovatartozását illetően. Ők hasonló módszerrel elkövetett berlini eseteket hoztak fel, amiből arra következtethetünk, hogy a korszakban több, Hasfelmetsző Jackhez hasonló módszerrel “dolgozó” (vagy éppen őt másoló) gyilkos garázdálkodott.[6] Azért azt se felejtsük el, hogy cirka 15 évvel vagyunk a tiszaeszlári vérvád-per után, így érthető, hogy sokak érdeklődését felkeltette ez a nyomozati szál is. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre valószínűbbé, hogy a tettest nem tudják kézre keríteni. A Magyarország június 29-i számában már a vizsgálat eredménytelenségét pedzegeti, ugyanakkor érdekes nyomokat is közzétett. Az írásból kiderül, hogy mégis csak igazak voltak a rablógyilkosságról szóló hírek, ugyanis az özvegyasszony ékszereit elvitte a tettes. A rendőrkapitányság emiatt közleményt adott ki, amely arról szólt, hogy az

“1898. junius 24-én a vízivárosi temetőben meggyilkolt és kirabolt özv, Podolszki Alajosné birtokából a következő értéktárgyak raboltattak el:
I.
Egy pár kis arany lencsealaku fülbevaló, melynek vételára évekkel előbb 4 frt volt.
II.
Egy rézből készült, oválalaku, búcsúhelyről származó emlékérem, melynek egyik oldalán Mária képe látható «Maria, Mutter der immerwehrenden Hilfe» körirattal. A másik oldalon szent Alfonsius képe van «Heil. Alfonsius» «Maria hitt für uns» felirattal. Felhivatnak mindazok, a kik e tárgyak: az értéktárgy és emlékérem eladása, vagy áruba- bocsátása, vagy elzálogosítása körül tudomást szereznek, hogy azok az elárusítót, vagy elzálogosítót a legközelebbi rendőrnek adják át.”[7]

A vízivárosi temető néhány sírja (Forrás)

Azt sem zárhatjuk ki, hogy az elkövető megpróbálta rablásnak álcázni tettét, bár erről nem írtak a lapok. Bár ez a szál sem hozott eredményt, egy időre úgy tűnt, hogy más vonalon sikerül elkapni az elkövetőt. A rendőrség a mai nyomozásokhoz hasonlóan első körben már akkor is az áldozat családjában és ismerősei között kereste a tettest, hiszen sokkal valószínűbb, hogy ezek között akad valaki, akinek oka támad a gyilkosságra.

“A rendőrség mindennap razziát tartott s vagy száz csavargót fogdosott össze, de a rablógyilkos nem volt közöttük. Az áldozat temetésén nem jelent meg legközelebbi rokona, az unokaöccse, Podolszky Ferenc. Ez föltűnt a rendőrségnek és már tegnap detektívek keresték mindenfelé. Ma aztán váratlan fordulat történt a dologban, mert a gyilkos állítólag kézrekerült. A policia ugyan még nem tudatta ezt a sajtóval, de lehet, hogy csak azért, mert a vizsgálat még nincs befejezve. A vízivárosi temető őre ugyanis ma délután elmondta egy úriasszonynak, a ki a temetőben járt, hogy Podolszkyné gyilkosát elfogták és ez senki más, mint Podolszky Ferenc. A vérengzés idejében ugyanis két fiú a sírkert egyik cseresznyefáján lopkodta a gyümölcsöt, a mikor egyszerre észrevették, hogy nem messze tőlük egy öreg asszony és egy fiatal suhanc hangosan vitatkozik. A legény pénzt kért, de az asszony elutasította és hozzálátott a sírdomb gyomlálásához. A legény erre hátulról nyakszirtjére szúrt s a mikor az asszony összerogyott, meg többször megszúrta. A két fiú meglapult a fán s csak akkor ereszkedett le róla, a mikor a gyilkos már eltávozott. Annyira megrémültek, hogy a szörnyű jelenetet csak ma mondták el édesatyjuknak, a ki persze rögtön jelentést tett a rendőrségnek. A fiúk által adott személy leírás teljesen ráillik Podolszky Ferencre, a kit ma délután megtaláltak és letartóztattak. így mondja el ezt a temető őre, hogy mennyiben felel meg a valóságnak, holnap talán kiderül.”[8] 

 – írta június 30-án a Budapesti Hírlap. A kettejük között kialakult vita a gyilkosságra ugyan alapot adhatott, de a különös brutalitásra nem feltétlenül. Mindenesetre Podolszky Ferencet később szabadon engedték. Arról, hogy bűncselekmény vagy csak bizonyítottság hiányában engedték el, nem írtak a lapok. Július 3-án a Magyarország hozta fel ismét az esetet; beszámoltak a korábbi rendőrségi közleményről, és a gyilkosság idejével kapcsolatban is közöltek adatokat.

“Podolszky június 24-én két órakor délután távozott el hazulról, 3 órára a temetőbe érkezeit s 6 óra tájban lelték holtan. A gyilkosság tehát 3 és 6 óra között történt. Az időben sok ember időzött a temetőben, részint munkások kik füvet kaszáltak, részint mások. Az eddig kinyomozottak s kihallgatottak semmi pozitív adattal nem tudtak szolgálni. Annak idején az elrabolt tárgyaknak: egy lencsealakú arány fülbevalót s a Szent Alfonz-éremnek leírását (sic!) a rendőrség már közreadta, de eddig senki sem akadt, a ki a tárgyak értékesítése kapcsán nyomra vezethetett volna. A rendőrség most annak, a ki a tettes kilétére nézve nyomravezető adatokat képes szolgáltatni 100 forint jutalmat ad.”[9]

A budapesti bűnügyi nyilvántartó, 1905, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény
Rendőrségi nyilvántartó az 1900-as évek elején (Forrás)

Az eset, legyen bármilyen brutális, hamarosan kikerült a hírlapírók látóköréből, így egyre kevesebbet foglalkoztak vele. A közvéleményt ugyanakkor érdekelte az eset, ami rávilágított a környék rossz közbiztonságára, vagy legalább is a helyiek – divatos mai kifejezéssel élve – szubjektív biztonságérzetére. A sajtó több esetben írt a környék rossz közbiztonságáról; a viszonylag ritkán lakott, erdős-bozótos helyekre  előszeretettel vették be magukat csavargók és mindenféle kétes egzisztenciák, akiket érthetően nem szívesen láttak a budai polgárok. Felmerült, hogy meg kellene kétszerezni a fővárosi rendőrállományt és új őrsöket telepíteni, mások csak a rendőrök fizetését emelték volna meg, hogy motiváltabban legyenek. A Budapesti Hírlap július 6-án tudósított Rudnay Béla rendőrfőkapitány a zugligetiek megnyugtatására tett erőfeszítéseiről.

“A zugligeti egyesület értekezletet tartott a minap és igen aggodalmasnak találta a közbiztosságot a Zugligetben és elhatározta, hogy az emberek testi és vagyoni épsége érdekében fölszólal az illetékes helyen. A főkapitány erre vonatkozólag ma hosszan nyilatkozik és fölsorolja azokat a bűneseteket, a melyek május elseje óta történték a Zugliget és Svábhegy területén. E szerint a vízivárosi temetőben egy rablógyilkosság történt, azonkívül négy helyen baromfit, egy félzsák virágmagot, két pávát, egy bőröndöt, egy asztalterítőt, öt asztalkendőt, két gipszfigurát, néhány kávés edényt, nyolc forintot, egy ezüst órát, egy aranyórát, egy aranygyűrűt és egy pár ezüst függőt loptak el különböző helyeken. A tolvajok megkerültek. Ahol tizenötezer főnyi nyaralóközönség van, mondja a főkapitány, a fölsorolt esetek után nem számítva a rablógyilkosságot nem ítélhető rossznak a közbiztosság (sic!). A rendőrök szaporításánál szükségesebb a fizetésük javítása, mert a mai létszám elégséges a rend megvédésére. Egyebekben pedig ígéri a főkapitány, hogy megszaporíttatja a rendőri őrjáratokat a Svábhegyen és a Zugligetben.”[10] 

A fentebb említett bűncselekményeket olvasva – még ha figyelembe vesszük azt is, hogy sokat akkor sem jelentettek be – érthető, hogy az addig pávalopásokon és kisebb balhékon “szocializálódott” környékbeliek mennyire megdöbbentek a rabló és/vagy kéjgyilkosságon. Azon bűncselekményekről, amelyek nem jutottak a hatóság tudomására, igen éles hangú cikkében számolt be a Magyarország, amely szintén tudósított erről a találkozóról.

“Ezen kimutatások szerint a sok ezer hektárra menő területen két hónap alatt leszámítva a vízivárosi temetőben elkövetett gyilkosságot mindössze csak apróbb lopások fordultak elő. A főkapitány úr itt a nevetségesen kicsinyes dolgok egész halmazát sorolja fel, s mindegyik esetnél külön-külön legalább tízszer felemlíti, hogy a tettes kézrekerült, az útonállásokról, rablótámadásokról, melyek az elmúlt időben e tájon történtek, azonban mélységesen hallgat a főkapitány úr. A vízivárosi temetőben történt rablógyilkosság után szeretnénk ott látni azt a fentebb említett, nagyon szépen hangzó slágert: A tettes kézrekerült.”[11]

Rudnay Béla egy 1903-as karikatúrán: sokszor volt élcelődések célpontja (Forrás)

A főkapitánynak sem lehetett könnyű a időszak, ha más nem azért, mert egy héttel később a főváros közigazgatási bizottságánál tartott beszámolót, és bár igyekezett az eredményeket kiemelni, a temetői gyilkosság mellett több kemény esetről is számot kellett adnia.

“A rendőri eseményekben bővelkedő június hónapról ma számolt be a főkapitány a főváros közigazgatási bizottsági ülésén. Kielégitönek mondta a múlt hónap közbiztonsági állapotát, bár 1346 bűncselekmény fordult elő, a többi közt a IV. kerületi kapitányságon történt gyilkosság, a vízivárosi rablógyilkosság, négy rablótámadás és egy nagy postasikkasztás. A főkapitány panaszkodott azokra az újságokra, a melyek koholt vagy kiszínezett rablótámadásokról Írtak. A mesék közé sorozta szatmári Mester Károly esetét, bár eleinte a rendőrség is azt hitte, hogy a fiatal embert hurokkal fojtogatták és megkéselték, de másodnapra kiderült, hogy maga Mester inszcenálta a romantikus rablótámadást. Fölemlítette, hogy a sok rablóhistória annyira megfélemlítette Budapest lakosságát, hogy egész sereg új rendőrszoba fölállítását kérik, a mi csak a rendőri létszám megkétszerezésével lenne teljesíthető. Kapott a vidékről olyan levelet, a melyben azt kérdik tőle, hogy bátran eljöhetnek-e a fővárosba.”[12]

Augusztusban azért még felbukkant egy hír a zugligeti hasfelmetszőről, sőt egy alkalommal úgy tűnt, megtalálták a tettest is. A Budapesti Hírlap augusztus 24-én arról számolt be, hogy

“Az idei nyár rendőri krónikája nagyon velkedik a szenzációkban: nem kevesebb, mint három rablógyilkosság történt, a mi még akkor is sok, a mikor kemény a tél és tömérdek a munkátlan ember. Júniusban a vízivárosi temetőben meggyilkoltak egy öreg asszonyt és elraboltak tőle húsz krajcárt, busz nappal ezelőtt két forintja miatt megöltek egy munkást a rákospalotai vasúti töltés mellett és ma éjszaka halálra sebesítettek egy szerencsétlen fiatal asszonyt, hogy vagyonkáját elrabolhassák. Valamennyi eset a kültelken történt és a rendőrség dicséretes buzgalmából a gyilkosok, egy kivételével kézrekerültek.”[13] 

Ugyanez a lap adta hírül 30-án, hogy elfogtak egy bizonyos Farkas Bálintot, akit gyanúsítottként hallgattak ki Podolszkyné meggyilkolása ügyében, bár végül tudott alibit igazolni. Az csak apróság, hogy a cikkben tévesen június 18-ra teszik a gyilkosság időpontját.

Posztoló rendőr a Nádor utcában egy kocsma előtt 1896 körül. Részlet Klösz György felvételéből, Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum
Posztoló rendőr a Nádor utcában 1896 körül (Forrás)

“Két nappal ezelőtt, június 18-án meggyilkolták és kirabolták a zivárosi temetőben a hatvan esztendős özvegy Podolszky Alajosnét, de a merénylő még mindig nem került meg, mert személyleírása nagyon hiányos. Tegnap végre azt hitte a rendőrség, hogy elfogta a régen keresett bűnöst. Letartóztatott ugyanis egy Farkas Bálint nevű embert, a ki sikkasztásért volt körözve. A vizsgáló rendőrkapitány sok olyan gyanús körülményre akadt, a mi valószínűvé tette, hogy Farkas ölte meg az öreg cseléd- asszonyt. Tegnaptól máig vallatták, végre kiderült, hogy Farkas ártatlan a gyilkosságban, mert igazolni tudta, hogy a bűncselekmény idején nem volt Budapesten.”[14] 

A vízivárosi temetői kéjgyilkosság ügye a mai napig megoldatlan: elképzelhető, hogy a tettes a gyanúsítottak között volt, csak nem találtak ellene bizonyítékot (akár tévedés, akár a kor technikai színvonala miatt), ahogy az is, hogy sosem került a rendőrség látókörébe. Azt csak remélni tudjuk, hogy több áldozatot nem szedett…

 

 

 

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

 


Felhasznált források

[1] Pesti Napló 1898. június 25. 9. o.

[2] Pesti Napló 1898. június 26. 9. o.

[3] Magyarország 1898. június 26. 7-8. o.

[4] Pesti Napló 1898. június 27. 4. o.

[5] Magyarország 1898. június 27. 5. o.

[6] Budapesti Hírlap 1898. június 27. 4. o.

[7] Magyarország 1898. június 29. 8. o.

[8] Budapesti Hírlap 1898. június 30. 4. o.

[9] Magyarország 1898. július 3. 7. o.

[10] Budapesti Hírlap 1898. július 6. 9. o.

[11] Magyarország 1898. július 6. 7. o.

[12] Budapesti Hírlap 1898. július 12. 7. o.

[13] Budapesti Hírlap 1898. augusztus 24. 7. o.

[14] Budapesti Hírlap 1898. augusztus 30. 7. o.

A régi vízivárosi temetők

Eltűnt temetők nyomában Budapesten

A nyitóképen: rendőrök munkában a századfordulón (illusztráció)

Facebook Kommentek

További írásaink