Háború és béke a 17. században

Az oldalon már szó esett arról, hogyan és miért vált Hollandia az európai hatalmi játszmák tényezőjévé. De hogyan reagáltak az „új fiú” jelenlétére az olyan régi versenyzők, mint például Anglia?

Az 1648-as vesztfáliai békében Spanyolország elismerte Hollandia függetlenségét. Az „új” állam helytartója, II. Vilmos (az angol király sógora) azonban nem feltétlenül örült a békének. Az Orániai-ház örökletes helytartóságát ugyanis az állandó háborús helyzet tette szükségessé. A békekötés után nemcsak a háborús létszámra felduzzasztott hajóhadat és hadsereget építették le (a tartományok még a kisebb állandó hadsereget is soknak találták, mert az Orániai-ház „zsarnoki” eszközeitől féltették a föderatív berendezkedést), hanem az is felmerült, nincs szükség helytartóra vagy legalábbis nem ilyen kiterjedt jogkörrel. Mielőtt lépéseket tehetett volna, hogy megvédje örökletes jogait, II. Vilmost elvitte a himlő, csak egy utószülött fiút hagyott maga után.  Hollandiát innentől a hét tartomány küldötteiből álló rendi gyűlés (Staten-Generaal) kormányozta. A bel- és külpolitika legfontosabb szereplője két évtizeden át Johan de Witt, Holland (a leggazdagabb tartomány) főpenzionáriusa, a rendi gyűlés elnöke volt. Ő a béke politikáját követte, egyrészt azért, mert ez használt a kereskedelemnek (és olcsóbb is volt a háborúnál), másrészt egy esetleges háború azzal járt volna, hogy előretör az „orániai párt”. De Witt azonban nem tudta elkerülni az újabb háborút.

Johan de Witt az első angol-holland háború idején Adriaen Hanneman festményén (Wikimedia Commons)

Pedig a dolog békésen indult: Anglia lordprotektora, Oliver Cromwell felvetette egy angol-holland unió ötletét. Ezt a függetlenségüket féltő hollandok elutasították. Cromwell ezek után a szerinte túlságosan erőssé vált Hollandia befolyását és kereskedelmi erejét egy törvénnyel akarta korlátozni. A „Navigation Act” szerint az angol kikötőkbe csak angol hajós szállíthat árut, vagy olyan külföldi, aki a hazája termékeit hozza. Ezt háborúhoz vezetett, amiben a hollandok alulmaradtak, elsősorban az angol flotta főparancsnoka, Robert Blake miatt (pedig ő ötvenéves koráig csak szárazföldön hadakozott). Cromwell az 1654-es békeszerződéshez kötött záradékban kifejezetten megtiltotta, hogy az Orániai-ház tagjai a jövőben helytartók vagy főparancsnokok lehessenek (ezt az is motiválta, hogy meg akarta fosztani a száműzött Stuartokat egy potenciális szövetségestől). A tilalmat néhány évvel később de facto érvénytelenítették, addigra ugyanis megváltozott a helyzet Angliában.

Cromwell 1657-ben meghalt és néhány évnyi küszködés után az egyik hadvezére, George Monck hazahívta a száműzött walesi herceget. II. Károly addig Hollandiában élt, de ahogy visszatért Angliába (az érte küldött hajó  induláskor még a NASEBY nevet viselte Cromwell egyik győzelmének tiszteletére, de az új király már a  ROYAL CHARLES-ra szállt fel), vége szakadt a barátságnak. Cromwell hajózási törvényét eltörölték, de hoztak helyette másikat, ugyanazzal a tartalommal (és feltehetően ugyanabból az okból). Anglia és Hollandia 1662-ben kötött ugyan egy kereskedelmi szerződést, de ez nem írta felül a törvényt. Hollandia szövetségre lépett Franciaországgal. Az angol király öccse, Jakab yorki herceg, a Királyi Afrikai Társaság kormányzója (aki amúgy a hajóhad főparancsnoka is volt) megbízta a Társaság egyik hajósát, Robert Holmes-t, hogy szorítsa ki a hollandokat Afrikából. Az angolok több támadást intéztek az Aranyparton (a mai Ghánában) fekvő kereskedőtelepek ellen és lerohanták Új-Németalföldet (az észak-amerikai holland területeket) is. Hollandia 1665 januárjában hadat üzent Angliának.

Franciaország Hollandiát támogatta, de inkább csak elvben. Dánia is a hollandok oldalára állt egy félreértés miatt. Az angol hajóhad (a dán király jóváhagyásával) a holland kereskedőkön akart ütni egyet, de valamiért angol-dán összecsapás lett a vége. A hollandok nem csupán a saját erejükben és a szövetségeseikben bízhattak. Blake néhány évvel azelőtt meghalt (a restauráció után kihantolták a Westminster-apátságból, szóval akkor sem várt rá fényes jövő, ha kihúzza addig), az angol hajóhadat pedig megbénította a pénzhiány. Sok tengerész elszerződött kereskedőhajókra, mert így legalább megkaphatták a fizetést, míg II. Károly szolgálatában (ahogy panaszkodtak) a zsold felének a számvevőtiszteknél kellett kikötni, ha meg akarták kapni a másik felét. Jakab hercegnek és két alvezérének, Rupert hercegnek (az unokatestvérének) és Moncknak, Albemarle hercegének nem volt könnyű dolga.

Michiel de Ruyter, Hollandia titkos fegyvere, Ferdinand Bol 1667-es festményén (Wikimedia Commons)

Nyugat-Afrikában sikeresen hadakoztak a hollandok, a fő hadszíntéren azonban 1665 júniusában egy minden addiginál nagyobb vereségbe futottak bele Lowestoftnál. A tengeri csatában a főparancsnok, Jakob van Opdam is elesett. Ezután kénytelenek voltak új tengernagy után nézni és Michiel de Ruyterre esett a választásuk (ő nem volt vétkes a júniusi fiaskóban, mert az Aranyparton harcolt). Ő nemzeti hős Hollandiában (néhány évvel ezelőtt film is készült róla), de nálunk is ismert és kedvelt figura – egy későbbi háborúban ugyanis Lipót császár szövetségeseként harcolt és ő szabadította ki a gályára küldött magyar prédikátorokat. A „négynapos csatában” (1666. június 11-14.) legyőzte az angolokat, egy hónappal múlva viszont a Szent Jakab-napi ütközetben ő vesztett. A két fél már a „négynapos csata” előtt megkezdte a béketárgyalásokat, de ezek zátonyra futottak azon a kérdésen, hogy mi lesz az elfoglalt területekkel. Az angolok nem is nagyon siettek, mert úgy gondolták, a francia-holland szövetség az ellentétek miatt idővel felbomlik és akkor majd jobb pozícióból tárgyalhatnak. A franciák siettek volna a békekötéssel, de nem a holland érdekek miatt. XIV. Lajos kinézett magának néhány darabot Spanyol-Németalföldből (a jogcíme az volt, hogy az apósa, IV. Fülöp halála után ezeket a francia királyné örökölte), viszont nem eshetett neki a spanyoloknak, amíg leköti a holland ügy. A tárgyaló felek szándékai közti ellentétet azzal próbálták áthidalni, hogy bevontak egy semleges és többé-kevésbé mindenki számára elfogadható közvetítőt, XI. Károly svéd királyt.  Angliát közben pestisjárvány sújtotta, 1666 szeptemberében pedig leégett London. Az újjáépítésre szánt pénz egy részét a yorki herceg a hajóhad rovására szedte össze. Az ellenfél szorult helyzetét kihasználva de Ruyter 1667 júniusában támadásba ment át.

Az angol flotta fő ereje a Temze mellékfolyóján, a Medwayen horgonyzott és itt, Chathamben volt a legnagyobb hajóépítő telepük is. Persze a horgonyzóhelyet és a hajógyárat is szigorúan őrizték. A támadóknak először is el kellett volna hallgattatniuk Sheerness erődjét, ami a Medway torkolatát őrizte. Ezután felhajózni a nehezen járható folyón. A chathami dokkot egyrészt egy erődítmény (Upnor Castle) védte, másrészt a folyón átívelő zárólánc, ami mellett éjjel-nappal ott strázsált két hadihajó. És ha mindezzel végezték, ott van a probléma, hogyan léphetnek le. Ruyter viszont bízott az embereiben és az angol haditengerészet fogyatékosságaiban és neki lett igaza. Sheernesst például pénz híján nem tudták korszerűsíteni, így nem jelentett fenyegetést de Ruyterre, főleg azért nem, mert a helyőrség az első sortűzre megfutott (horgonyzott ugyan az erőd alatt egy angol hajó, de csak egy sortüzet adott le, aztán felhajózott – végül Chathamben kapták el). A nehezen járható tereppel sem akadt gond, mert a pénz (vagy a cromwelliánus meggyőződés) jó néhány volt tengerészt a hollandok oldalára állított. Monck lement Chathambe, hogy megszervezze a védelmet. Nyolcszáz emberből (nem világos, katonákról vagy munkásokról van-e szó) alig tucatnyit talált, a lánc ugyan megvolt, de az azt kiegészítő védművek (a pénzhiány vagy puszta hanyagság miatt) nem készültek el.  Munkások híján a magával hozott katonákat fogta be két ágyúállás megépítésére, csakhogy ehhez előbb fel kellett törni a raktárakat szerszámokért, mert a telep királyi biztosa, Peter Pett nem adott eleget. Mire Monck emberei elkészültek, befutottak a hollandok is.  A záróláncot menetből átszakították, azt az őrző két (a pénzhiány miatt rosszul felszerelt) hajót elsöpörték. Ami Upnor Castle-t illeti, ugyanaz volt a helyzet, mint Sheernessnél. A hollandok ezek után azt csinálhattak, amit akartak. De Ruyter, hogy még jobban megalázza az angolokat, még a zászlóshajót, a ROYAL CHARLES-t is zsákmányul ejtette – egyetlen lövés nélkül, a legénység ugyanis elmenekült. A hollandok ezek után minden gond nélkül elhajóztak. Londonban kitört a pánik, megrohanták a bankokat, mindenki attól félt, a hollandok visszajönnek és elviszik, ami a tűzvész után megmaradt. Az angol tengerészet egyik hivatalnoka mindenekelőtt elásta kertjében a pénzesládát, nehogy de Ruyterék ráakadjanak, ezután pedig feljegyezte (a biztonság kedvéért titkosírással vezetett) naplójába, hogyan is vélekednek a londoniak az esetről. Nyíltan visszasírták Cromwellt, hiszen az ő idejében nem eshetett volna meg ilyen szégyen, egyébként is minden szomszédos fejedelem rettegett tőle.

Korabeli holland festmény a győzelemről (Wikimedia Commons)

Ezek után az angolok már hajlottak a békére, ugyanis nem volt mivel (és főleg miből) háborúzniuk. Ráadásul a franciák közben nekiestek a spanyoloknak. Anglia és Hollandia is attól félt, hogy a Napkirály túlságosan megerősödik. A békeszerződést most már igazából meg lehetett volna kötni a svéd közvetítők nélkül is, de a szöveg végére azért odabiggyesztették, hogy

„a szerződő felek hálásan elismerik a baráti szolgálatot és fáradhatatlan igyekezetet, amivel a Svéd Királyság legfenségesebb Uralkodója […] Isten támogatása által, segített véghezvinni ezen békítés jótékony munkáját, ezzel az eredménnyel. […] mindkét fél megegyezésével [úgy döntöttünk], hogy [garanciaként és hálából] a fent nevezett svéd királyi Őfensége egész királyságával, birtokával, tartományával és jogaival legyen benne foglalva ezen szerződésbe…”

De mit is tartalmazott a békeszerződés?

„… a mai naptól kezdve igaz, erős és sérthetetlen béke, őszinte barátság, közeli és szorosabb szövetség és egyetértés legyen Nagy-Britannia legfenségesebb Uralkodója és a Nagy és Hatalmas Holland Egyesült Tartományok Rendi Gyűlése [ez a Staten-Generaal], valamint […] a nevezett felek uralma alatt, bárhol is elhelyezkedő területek, vidékek és városok alattvalói és lakosai között. […] minden gyűlölködés, ellenségeskedés és háború […] be legyen szüntetve és el legyen törölve […] mindkét fél tartózkodjon mindenfajta fosztogatástól, pusztítástól, károkozástól, bántalmazástól a szárazföldön csakúgy mint a tengeren és az édes vizeken mindenhol.”

Mi volt a helyzet a háború során elfoglalt területekkel?

„… ezentúl [mindkét fél] megtarthatja és birtokolhatja […] mindazon területet, szigetet, várost, erődöt, helyet és kolóniát […] melyeket ezen háború során vagy bármikor ezt a háborút megelőzően a fegyverek erejével vagy bármely egyéb módon a másik féltől megszerzett és megtartott.”

Az angolok tehát megszerezték Új-Németalföldet, más hadszíntereken viszont a hollandok voltak szerencsésebbek, így lett övék Suriname. És mit hozott a béke a tengeren?

„… minden hajó, […] mely a háború alatt vagy bármikor ezideig [angol vagy holland kézre] került […] legyen és maradjon jelenlegi birtokosánál, bármiféle jóvátétel és visszaszolgáltatás nélkül. […]  minden hajó, […]  mely bármelyik fél kezére kerülne jelen szerződés megkötését és közzétételét követően: a Csatornán vagy a Brit-tengeren tizenkét napos időtartamon belül, az Északi-tengeren ugyanazon időtartamon belül, a Csatorna bejáratától a St. Vincent-fokig [Portugália DNy-i sarkáig] hat héten belül, valamint az említett fokon túl és az […] Egyenlítő ezen oldalán, és hasonlóképpen az Óceán és a Földközi-tenger között tíz héten belül, és attól kezdve,  a fent nevezett vonalon [az Egyenlítőn] túl mindenütt az egész világon nyolc hónapon belül legyen és maradjon […] a birtokosainál.”

A két ország (mai kifejezéssel élve) kölcsönös kiadatási egyezményt kötött. A békeszerződés függelékében II. Károly kifejtette, kik ennek az elsődleges célpontjai:

„… ha bárki [holland területen tartózkodna] azok közül, aki bűnösnek találtatott […] felség- és hazaárulás vádjában az áldott emlékezetű I. Károly […] ellen, és törvényesen elítélték a fenti dolgokban, jogaitól és vagyonától megfosztották és halálraítélték […] akkor a States General [a holland rendi gyűlés] vagy annak bármilyen hivatalnoka tartóztassa le őket és vegye őrizetbe és rabként küldje Angliába…”

A Stuartok visszatérése után II. Károly általános amnesztiát hirdetett (valószínűleg azon az alapon, hogy ha a polgárháború és a köztársaság időszaka alatt elkövetett tettekért általános felelősségre vonás következne, a fél országot meg kellene büntetni). A nagylelkűsége azonban nem vonatkozott azokra, akik a Hosszú Parlament által felállított különbíróságban ültek és halálra ítélték az apját. A „királygyilkosokat” összefogdosta és kivégeztette (Cromwellt kihantolták és a király kivégzésének tizenkettedik évfordulóján felakasztották és lefejezték, a fejét pedig karóra tűzték) vagy életfogytiglant kaptak.

A két ország arra is ígéretet tett, hogy közösen küzdenek a kalózok ellen, akik részben épp a háború miatt szaporodtak el. Mindkét állam előszeretettel adott ki ugyanis kalózleveleket, amelyekben engedélyezték, hogy magánszemélyek vagy társaságok (jutalék fejében) állami támogatással kalózakciókat hajtsanak végre, ha csak az ellenséget ütik. A békekötés után az ilyen engedélyek érvényüket vesztették (birtokosaik pedig sokszor átnyergeltek „magánvállalkozónak”) és nemcsak a korábbi tulajdonosaik, hanem az „engedély” nélküli kalózok is számíthattak a megtorlásra. Ezen túl is részletesen szabályozta és szavatolta a szerződés a tengeri kereskedelem (és a kereskedők) biztonságát.

A hollandok szempontjából azonban az igazi eredményt nem is a békeszerződés tartalmazta, hanem az ugyanazon a napon aláírt hajózási és kereskedelmi szerződés, ami rést ütött a „hajózási törvényen”.

„jogos legyen a States Generalnak és alattvalóinak Angliába szállítani a hajóikon, minden olyan árucikket, amely Alsó vagy Felső Németországban terem, kerül előállításra vagy gyártásra, melyeket általában nem olyan gyakran és könnyen szállítanak a tengeri kikötőkbe […] más egyéb úton, mint az Egyesült Tartományok területein és birtokain keresztül, akár szárazföldön, akár folyón.”

Ilyen eredménnyel a tarsolyában de Witt el tudta érni, hogy 1667-ben „végleg” eltöröljék a helytartói tisztséget.  Anglia, Hollandia és Svédország összefogott a franciák ellen (sikerült is meghátrálásra kényszeríteniük a Napkirályt, aki a győzelmei ellenére le kellett mondjon a hódítások egy részéről) és logikus lett volna, hogy ez így is marad.  XIV. Lajos azonban szövetséget ajánlott Károlynak, akit (a hollandok feletti győzelem belpolitikai hozadéka mellett) főleg a franciákról legombolható pénz motiválhatott, a kincstár ugyanis kiürült. Az „igaz, erős és sérthetetlen béke” 1672-ben egy csapásra véget ért…


Forrás:

Békeszerződés Anglia és a Holland Egyesült Tartományok között (ford., bev. PALOTÁS Zsolt). Documenta Historica 83., Szeged, 2010.

Felhasznált irodalom:

BORUS György: Az angol-holland háborúk valódi okai. Aetas 26. (2011) évfolyam 2. szám 120-28. oldal

PRAK, Maarten: Hollandia aranykora. Osiris, Budapest, 2004.

REGAN, Geoffrey: Haditengerészeti baklövések. A tengeri hadviselés melléfogásai az ókortól a 20. századig. Alexandra, Pécs, 2001.

SZÁNTÓ György Tibor: Oliver Cromwell. Egy katonaszent élete és kora. Maecenas, Budapest, 2005.

WEISZHÁR Attila – WEISZHÁR Balázs: Háborúk lexikona. Athenaeum, Budapest, 2004.

A nyitóképen  a “négynapos csatáról” készült holland festmény (Wikimedia Commons)

 

Facebook Kommentek

További írásaink