A „bűnbánó” nemzetiszocialista

Albert Speer Hitler építésze, a nemzetiszocialista kormány fegyverkezési minisztere, akinek tevékenysége nélkül jóval hamarabb befejezhető lett volna a II. világháború. Nagyjából ez az a kép, ami általánosan elterjedt erről a rendkívüli személyiségről, és ami széles körben ismertté tette a nevét. De ki is volt ez az ember valójában?

Albert Speer 1905. március 19-én, jómódú polgári családban született Mannheimben. Szülei Luise Mathilde Hommel és Friedrich Speer voltak. A család vagyonát főleg az anyai ág alapozta meg: a Hommel család saját vállalkozást tartott fenn a századfordulón, míg Friedrich Speer kénytelen volt a saját lábán megállni, és építészként keresni kenyerét.

Albertnek egy öccse (Ernst) és egy bátyja (Hermann) volt, akikkel – a visszaemlékezéseiben írtakkal ellentétben[1] – nem volt jó viszonyban.[2] A hűvös légkör szüleivel való kapcsolatára is rányomta a bélyegét, joggal lehet tehát arra következtetni, hogy Speer gyermekkora nem volt boldog. Nem volt boldog annak ellenére, hogy emlékirataiból, vagy a Spandauból gyermekei számára küldött leveleiből más kép bontakozik ki.[3] A tizenéves Albert az iskolai tanulmányok során sem tűnt igazán ki, sőt, amint Gitta Serenynek bevallja, egy pajtásával versenyezve gyűjtötte be az intőket, mindössze azért, mert

„más akart lenni, mint amit elvártak tőle.”[4]

Talán már akkor is másként gondolkozott, vagy egyszerűen csak már akkor is ki akart tűnni társai közül, esetleg kamaszkori szembenállással magyarázható ez a viselkedés?

Az I. világháborút és az azt követő világgazdasági válságot a Speer családot nem érintette olyan súlyosan, mint Németország polgárainak többségét. A háború elvesztése mindössze annyi következménnyel járt számukra, hogy a sokat bombázott iparvárost, Mannheimet elhagyva vidéki villájukba, Heidelberg fölé költöztek. Itt a gyermek – mindössze 13 éves – Albertnek új lehetőségei nyíltak: felfedezte a természet szépségét, gyakran tett kirándulásokat a közeli erdőkbe, és végül az evezésben élete első nagy szenvedélyét találta meg, habár, mikor kis idő elteltével kormányos lehetett, habár – természetének később felerősödő vonásait jellemző módon előrevetítve – már inkább azt élvezte, hogy rendelkezhet társai felett. Ezzel kapcsolatban írta, hogy

„Ekkor sikerült először rákényszerítenem másokra az akaratomat. Nyolc alattvalóm volt, az evezősöknél ugyanis a kormányos a király, a többiek meg a rabszolgák.”[5]

Szintén a heidelbergi évekhez köthető, hogy Speer megismerkedett későbbi feleségével, Margaret Weberrel. Az egyszerű iparoscsaládból származó lánnyal való kapcsolata tovább rontott szüleivel való – felhőtlennek addig sem nevezhető – viszonyán. Ez odáig fajult, hogy évekkel később – 1928-ban – a sértett szülők még fiuk esküvőjére sem mentek el.[6]

A heidelbergi Speer-villa bejárata napjainkban. (Wikimedia Commons)

Speer időközben az érettségi közelébe került, és miután sikeresen abszolválta a vizsgát, szakmát kellett választania. Mint írja, a gimnázium legjobb matematikusa volt,[7] kézenfekvőnek látszott hát, hogy ezen az úton próbáljon meg érvényesülni. Ennek ellenére édesapja „meggyőző érvekkel” alátámasztva inkább az építészi pályát javasolta fiának, amit az el is fogadott.[8] Speer 1923-ban, nem túl nagy lelkesedéssel kezdte meg főiskolai tanulmányait Karlsruhéban.

„Utálom az egészet. Az előadások unalmasak, a tananyag érdektelen, a város pedig poros fészek.”[9]

– írta egy levelében Margaretnek. Mivel nem volt jó véleménnyel saját adottságairól sem – ugyanis nem tudott jól rajzolni –, megpróbált segítőkre lelni a főiskolán, azonban ez a próbálkozás sem járt sikerrel. Az 1924. évi tavaszi szemesztert ezért már a müncheni Műegyetem diákjaként kezdte meg – a korszakban Németországban ott volt a legmagasabb szintű felsőoktatás. Bajorország fővárosában egész más volt a diákélet, mint amihez Speer Karlsruhéban szokva volt. A jó tanárok mellett barátokra talált, olyanokra, akik segítették, és akikkel szabadidejét is együtt töltötte. A spandaui börtönből így ír erről gyermekeinek:

„Igyekeztünk minél kevesebbet tanulni, csak éppen annyit, hogy átmenjünk a vizsgákon, egyébként pedig szívtuk magunkba a kultúrát és jártuk a természetet. […] Hogy is képzelhettem, hogy építészmérnöki diplomát kapok? Őszintén szólva a vakációk éltettek, a gyalogtúrák, az evezőstúrák, a síelések Margrettel.”[10]

Persze könnyen lehet – mint láthatjuk, Speernek volt erre hajlama – hogy az igazságot ebben az esetben is megszépítve írta le.

Albert Speer 1943-ban. (Bundesarchiv, Bild 183-H29785)

A húszas évek Münchene nem csak egyetemi városként volt jelentős, hanem politikai központként is. A frissen idekerült, akkoriban egészen „apolitikus személyiség”-ként jellemzett[11] heidelbergi illetőségű diákra még a politikai életet alaposan felforgató, komoly megosztó szereppel bíró „sörpuccs” sem gyakorolt mély benyomást; mi több, szinte tudomást sem vett róla.[12] Az ifjú Speer 1925. őszén újra iskolát váltott. Berlinbe ment, ahol a még Münchenben megismert barátjával, Rudolf Woltersszel folytathatta tanulmányait. 1926-ban került a berlini egyetemre tanárként Heinrich Tessenow is, aki korának elismert építésze volt.[13] A professzor nagy hatást tett hallgatóságára, közöttük Speerre is, aki ettől kezdve komolyabban vette szakmáját noha a lustaság, ami későbbi életéből teljesen eltűnt, ekkor valamelyest még mindig jellemezte.[14] A „naplopás”, úgy látszik, mégsem hatalmasodott el a diákon, hiszen két évvel később, 1927-ben, a sikeres diplomaszerzés után Tessenow a mindössze 22 éves fiatalembert tanársegédjének nevezte ki. Ez a fordulat új távlatokat nyitott meg Speer előtt: olyan fizetéssel járó állást kapott, amelyből stabil, konszolidált háttérrel élhetett, így már nem csak az otthonról juttatott járandóságából kellett fenntartania magát. Szülei tiltakozása ellenére 1928. augusztus 28-án feleségül vette Margaretet. Minthogy a Speer család nem vett részt az esküvőn, az ifjú pár egy, Speerre olyannyira jellemző távirattal közölte sértett szüleivel a befejezett tényt:

„Összeházasodtunk. Albert és Gretel.”[15]

Albert Speer tanársegédként sem szakadt ki az egyetemi politikai élet pezsgéséből. Emlékirataiban homályosan fogalmaz: eszerint először diákjai vették rá arra, hogy felkeressen egy nemzetiszocialista gyűlést, bár „még nem győzték meg” arról, hogy valóban ez a helyes politikai irányzat.[16]

„A [nemzetiszocialista] gyűlés színhelye a Hansenheide nevű sörcsarnok volt. A piszkos falak, a szűk lépcső és az ütött-kopott berendezés szegényesnek hatott. Többnyire munkások jártak ide sörözni…”[17]

A valóság ezzel szemben az, hogy Hitler egy előadóteremben szónokolt, amit nem munkások, hanem mintegy ötezer egyetemi hallgató kísért figyelemmel. A diákok mellett a tanárok egy része is megjelent, köztük Speer és Tessenow szemináriumi csoportjának több tagja is jelen volt. Ők azonban nem vegyültek el a közönség soraiban, hanem külön pódiumon kaptak helyet. Jól látható tehát, hogy már akkor, 1930-ban is kiemelt politikai tényezőként kezelték a professzor tanítványait, bár maga Tessenow soha nem vált a nemzetiszocializmus hívévé.[18] Hitler beszéde akkora hatást tett Speerre, hogy utána egész éjjel magányosan gyalogolva próbálta feldolgozni az eseményeket.[19] Az építésznek sokáig nem sikerült feloldani a gondolataiban kavargó ellentmondásokat, Gitta Sereny szerint maga sem értette saját helyzetét: még akkori önmagát is következetesen „apolitikusnak” jellemezte és kívülállónak tartotta, noha a nemzetiszocialista gyűlésekre – eleinte barátai unszolására, később pedig már saját jószántából is – egyre gyakrabban látogatott el. S amikor már nem kételkedett többé, megérett benne az elhatározás: felvételét kérte a pártba. 1931. március 1-jén meg is kapta a 474481. sorszámú igazolványát.[20] Ezzel egyidejűleg a Sturmabteilungnak (SA) is tagja lett, ami egyértelműen bizonyítja, hogy politikai elköteleződése nem hirtelen döntésnek tudható be, hanem sokkal inkább megfontolt, felelősséggel hozott elhatározásnak.[21] Az SA ugyanis az egyre több tagot számláló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) fegyveres rohamosztaga volt, amelyet Ernst Röhm vezetett. Az SA tagjai a húszas és harmincas évek fordulóján rendszeres összetűzésekbe kerültek a rendőrséggel, és esetenként halálos áldozatokat is követelt egy-egy összecsapás, így a fegyveres csapat tagjává válni komoly elköteleződést jelentett.[22] A rohamosztagban mindössze egy évet töltött; gépkocsi-tulajdonosként ugyanis használatra ajánlotta autóját a párt tagjainak, de mivel az SA-nak nem volt gépesített egysége, Speert a következő évtől a Schutzstaffel (SS) motorizált kötelékébe osztották be.[23]

A fiatal, ámde máris biztos állást magáénak tudó építésznek nem kellett sokat várnia az első, NSDAP által adott megbízásra. 1932-ben Karl Hanke, Berlin körzetvezetője kereste fel, aki felajánlotta neki, hogy tervezze meg a fővárosi párthivatal épületének belső rekonstrukcióját. Speer kapva kapott az alkalmon, és „rohammunkában” dolgozott, hogy a novemberre kiírt választásokra elkészüljön; vagyis a nemzetiszocialisták az építőművészetet – bár itt még nem új építkezésről, hanem mindössze felújításról van szó – első ízben ekkor használták fel kampánycélokra. A rekonstrukció valóban befejeződött, ám a párt csúfosat bukott a választásokon. Feltehetően ennek a kudarcnak is köszönhető, hogy Speer és az iparosok honoráriuma jelentős késedelmet szenvedett, ez azonban nem rendítette meg az építész anyagi helyzetét.[24]

Ehhez hasonló több kisebb megbízás – például a Propagandaminisztérium belsejének átalakítása  – tette ismertté Speer nevét az NSDAP berkein belül, olyannyira, hogy maga Hitler is felfigyelt a határidőket pontosan betartó, dinamikus és fiatal párttag munkájára. Joseph Goebbels, az NSDAP propagandaminisztere naplójában így ír erről:

„1933. március 13. Mivel rengeteg probléma merült fel az épület átalakításával, sőt a saját szobáim berendezésével kapcsolatban is, rábíztam a dolgot néhány tapasztalt építőmunkásra, akiket az SA-ból jól ismertem. (…) [Ők] a leszedett stukkódíszeket meg a faburkolatot lehajigálták a főlépcsőn. Másnap reggel, amikor megérkeztek a derék vén bürokraták (akiket majd én fogok lehajigálni a lépcsőn), nagy volt a felzúdulás (…). Nem képesek megérteni, hogy sem a vénemberek, sem poros akták, sem idejétmúlt stukkók nem tudják feltartóztatni a forradalmat…”[25]

Amikor a Münchenben élő birodalmi főépítészt, Paul Ludwig Troostot 1933-ban, már a nemzetiszocialista párt győzelme után Berlinbe rendelték, hogy a kancellári lakosztályt átépítse, az idős mester nehezen ismerte ki magát a fővárosi viszonyok között. Hitler korábban egyszer már találkozott Speerrel, így most eszébe jutott, hogy közvetlenül őt utasítsa, hogy segítsen a főépítésznek, és ahol csak tudja, gyorsítsa fel a kivitelezés munkáját.[26] A Führer már ekkoriban is kitüntető figyelemben részesítette Speert: Az eljövendő közös munkát és kettőjük senki máshoz nem hasonlítható, közvetlen kapcsolatát szinte szimbolikus módon előlegezi meg a következő eseménysor: egyszer ugyanis, amikor a kancellár megtekintette a lakosztály átépítési munkálatait haladását, a látogatás végeztével így szólt Speerhez: „Jöjjön, menjünk ebédelni.” A fiatal építész kabátja azonban munka közben gipszporos lett, ezért először Hitler magánlakosztályába mentek, ahol a Führer saját, sötétkék zakóját adta kölcsön az építésznek. Ezután ültek asztalhoz. Goebbels, aki szintén hivatalos volt az ebédre, rögtön észrevette a zakón a mindössze egy példányban létező, és a Führer tulajdonában lévő, aranyból készült NSDAP-jelvényt. A propagandaminiszter azonnal felelősségre vonta Speert: „Hát maga… hogy kerül magához az a jelvény?” Hitler rendre utasító nyugalommal szólt közbe: „Az én kabátom van rajta. Üljön ide.” – mutatott maga mellé.[27]

Speer a megszállt Párizsban, Hitler és Arno Breker szobrász társaságában, 1940-ben. (Wikimedia Commons)

1934. január 21-én elhunyt Paul Ludwig Troost, a Harmadik Birodalom főépítésze. Ilyen előzmények után nem volt kétséges, hogy Speer örökli a helyét, noha éppen csak akkor töltötte be 28. életévét. Címe eleinte csak formális volt; az igazán komoly megbízásokra még várnia kellett. Az első ilyen a Birodalmi Kancellária épületének megtervezése volt. Speer tervei elnyerték a Führer tetszését, az épület azonban csak később, 1938-ban épült fel. Az elégedett Hitler pedig nem érte be ennyivel, hanem újabb feladatokat készített elő építésze számára. 1936-ban Hitler az általa alapítandó Nagynémet Birodalom fővárosának, Germaniának a megtervezésével bízta meg Speert. Minthogy Berlint teljesen át kellett alakítani ahhoz, hogy a terveket meg lehessen valósítani, a munkafolyamat nagyon összetett volt: nem csak a későbbiekben építendő épületeket kellett megrajzolni, illetve statikusokkal elvégeztetni a szükséges számításokat, hanem a város már létező problémáit – pl. közlekedési csomópontok kialakítását – is meg kellett oldani.[28] A tervek grandiózusságára jellemző, hogy a várost kelet-nyugati irányban átszelni hivatott, új sugárút szélessége elérte volna a 120 métert, és a „Népek csarnokának” kupolája 250 méter magasságba emelkedett volna.[29]

Berlin rekonstrukciója soha nem jutott túl a tervezés fázisain. Mindössze egyetlen, fából készült makett épült, ám ez is áldozatul esett a várost ostromló Vörös Hadsereg csapásainak. A tervrajzok legnagyobb része azonban átvészelte a világégést, és jelenleg a koblezni Bundesarchiv megbecsült tulajdonát képzik, valamint sok vázlat található a Speer család archívumában is.[30] Az „építész” Speer pályafutása 1942-ben ért véget. Fritz Todt, a Német Birodalom fegyverkezési minisztere Hitlernél tett látogatása után repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt, halálának körülményei máig sem tisztázottak.[31] A Führert nem rendítette meg túlságosan miniszterének elvesztése: alig néhány órával a tragikus esemény után Speert nevezte ki Todt utódjának. Így lett a művészből politikus és ennek a döntésnek köszönhetően került húsz évre börtönbe is, hogy ott legyen kénytelen szembenézni múltjával.

Speer miniszterként is igen komoly sikereket könyvelhetett el magának. Miután jelentősen leegyszerűsítette a gyártási folyamatok megkezdéséhez szükséges bürokráciát, a német hadigazdaság termelése 1944-re soha nem látott magasságokba emelkedett. Tette mindezt annak ellenére, hogy a szövetségesek egyre komolyabb károkat okoztak az ipari létesítményekben, és a munkaerő morálja sem érte el a korábbi évek szintjét. Mindez azonban már nem volt elegendő ahhoz, hogy megmentse Hitler birodalmát: Speer számára hamarosan világossá vált, hogy hazája elvesztette a háborút. Minthogy a Führer parancsba adta a „felperzselt föld” taktikájának alkalmazását, a miniszter saját szakállára szabotálta az utasítás végrehajtását, sőt, odáig ment, hogy az egyes üzemekben fegyvereket osztogatott az ott dolgozóknak, hogy ellenállhassanak az esetlegesen romboló szándékkal érkező német katonáknak.[32] Érdekes ellentmondás az, hogy a Sztálin számára készített jelentés szerint – amely főleg Hitler inasának, Heinz Lingének és a Führer adjutánsának, Otto Günschének vallomására épül – Speer azt javasolta Hitlernek, hogy a várhatóan a nyugati szövetségesek által majdan elfoglalandó területeken álló gyárakat ne robbantsák fel, hanem csak bizonyos kulcsfontosságú alkatrészeket távolítsanak el belőlük, hogy azok használhatatlanok legyenek. Ahogy pedig bevonulnak a megszállók, a termelőegységeket újból üzembe lehetne helyezni; ezzel egyszerre biztosítanának munkalehetőséget, termelékenységet, és együttműködési hajlamot a nyugatiakkal. Az orosz csapatok által elfoglalt területeken azonban továbbra is a „felperzselt föld” taktikáját kell alkalmazni. A dokumentum szerint a Führer elfogadta az ötletet, mert abban reménykedett, hogy a Ruhr-vidék gyárosai ezáltal könnyebben felvehetik a kapcsolatot az angolszász iparosokkal, és elősegíthetik egy különbéke kötését a nyugati nagyhatalmakkal, hogy aztán együtt fordulhassanak a Szovjetunió ellen.[33] A miniszternek valóban volt egy ilyen elgondolása, de Hitler szigorúan parancsba adta a rombolást – amelyet Speer elszabotált.

Albert Speer modellt ül Arno Breker szobrásznak 1942. körül. (Wikimedia Commons)

A művész, a teremtő építész Speer senkihez sem hasonlítható módon közel állt Führeréhez, a tervezőasztalon és a csekély számú megvalósult műben mindent megtett, mindenre hajlandó volt Hitler elképzeléseinek valóra váltásához. Talán ő volt az egyetlen, aki megértette és méltányolta a grandiózus tervek politikai célját, propagandisztikus jelentőségét. A Führer személyiségével is lenyűgözte, és rábírta, hogy tehetséges alkotó fantáziáját teljes egészében az ő szolgálatába állítsa. Miniszterként és pártkatonaként mégsem követhette azonban a kancellár utasításait a pusztításokra vonatkozóan, amelyek értelmetlenségéről már azok elrendelésekor is szilárdan meg volt győződve. Talán ez a lépés tükrözi a leghívebben a nemzetiszocialista eszmékhez fűződő ellentmondásos viszonyát.

A Harmadik Birodalom összeomlása után Speert vádlottként a nürnbergi törvényszék elé idézték. A fő vád „mindössze” az lehetett ellene, hogy külföldi – deportált – munkaerőt alkalmazott a német üzemekben. Az egykori miniszter nem tagadott, sőt, a „közös felelősség” rá eső részét is magára vállalta. Egy dologban azonban következetes maradt: a zsidók sorsáról – állítása szerint – mindvégig nem volt tudomása. Kérdéses, hogy egy ilyen magas pozíciót betöltő hivatalnok hogyan élhetett teljes tudatlanságban, hiszen háborús Németországban létfontosságú volt például a vasútvonalak szállítókapacitása, amit a deportálások jelentősen lecsökkentettek. Többször felmerült az a probléma, hogy az egyes fegyverszállítmányok – bár a gyárakból még idejében kikerültek – mégsem jutottak ki a harcoló alakulatokhoz szállítási nehézségek miatt. Kevéssé valószínű tehát, hogy a fegyverkezési és lőszerellátási miniszternek ne lett volna tudomása arról, hogy milyen tevékenység okozza ezeket a fennakadásokat.

A spandau börtön bejárata. Albert Speer 20 évet raboskodott az épületben. (Wikimedia Commons)

A nürnbergi katonai bíróság Albert Speert húsz évnyi börtönre ítélte, amit ő az utolsó percig letöltött. Szabadulása után nem tért vissza eredeti szakmájához; hátra lévő éveiben iratait rendszerezte és publikálta. Az egykori birodalmi főépítész, Hitler nemzetiszocialista kormányának minisztere végül 1981-ben, Londonban hunyt el.


Jegyzetek és felhasznált irodalom

Eberle – Uhl 2006:

Eberle, Henrik – Uhl, Matthias: A Hitler-dosszié. Budapest, 2006.

Speer é. n.:

Speer, Albert: Hitler bizalmasa voltam. Budapest, é. n.

Sereny 1998:

Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Budapest, 1998.

Zádor – Genthon 1974:

Zádor Anna – Genthon István (főszerk.): Művészeti lexikon. Budapest, 1974. 4. köt.

[1] Speer é. n. 12-13.

[2] Sereny 1998. 30.

[3] „Tavasszal, mikor Heidelbergben már langyosak az esték, sokszor a teraszon rendezték meg az estélyeket… Ha a puncsostál elég közel volt a zölddel befuttatott korláthoz, mi, fiúk [Speer és két fivére] a levelek védelme alatt odalopódzkodtunk, átnyúltunk a korláton a tálért, és üresen tettük vissza…” Az idézetet közli: Sereny 1998. 57.

[4] Sereny 1998. 54.

[5] Az idézetet közli: Sereny 1998. 55.

[6] Sereny 1998. 60.

[7] Speer é. n. 18.

[8] „Apám nagy örömére így döntöttem el, hogy építész leszek, akárcsak ő és az ő édesapja is.” Az idézetet közli: Speer é. n. 18. Sereny azonban kételkedik Speer szavában: a történész ugyanis azt vallja, hogy a fiatalember csak édesapja elvárásainak próbált megfelelni ezzel a pályával. Sereny 1998. 75.

[9] Az idézetet közli: Sereny 1998. 75.

[10] Az idézetet közli: Sereny 1998. 76.

[11] Sereny 1998. 81.

[12] Sereny 1998. 81.

[13] Heinrich Tessenow (1876-1950) építész volt, aki elsősorban lakóépületek tervezésével foglalkozott. Műveiben az egyszerű, letisztult vonalak jellemzőek, amelyek szigorúan funkcionális feladatokat látnak el – tehát Speer későbbi tervei szöges ellentétben álltak a professzor nézeteivel. Zádor  – Genthon 1974, 527.

[14] „Zseniális naplopó volt, aki rajzait pénzért szegény és magánál szorgalmasabb diáktársaival készíttette el.” – írja Speerről naplójában Rudolf Wolters. Az idézetet közli: Sereny 1998. 84.

[15] A távirat szövegét közli: Sereny 1998. 85.

[16] Speer é. n. 24.

[17] Az idézetet közli: Sereny 1998. 93.

[18] Sereny 1998. 93.

[19] Speer é. n. 25.

[20] Sereny 1998. 98.

[21] Sereny 1998. 107.

[22] Sereny 97-98.

[23] Sereny 1998. 107.

[24] Speer é. n. 32.

[25] Az idézetet közli: Sereny 1998. 113.  

[26] Sereny 1998. 115-116.

[27] Sereny 1998. 117.

[28] Speer é. n. 84.

[29] Sereny 1998. 122.

[30] Sereny 1998. 767.

[31] Speer é. n. 209.

[32] Speer é. n. 466-467.

[33] Eberle – Uhl 2006. 262.

Facebook Kommentek