“Bokánk már nem titok többé” – a nőideál és testkép változása a húszas években

„Kissé lefogytam… Nem sokat…Huszonhét kilót…Negyvenhárom vagyok, természetesen ruha nélkül, nem ruhával…Ne ijedj meg, azért eszem. Tegnapelőtt is ettem…Két citromot”[1]

Jelen cikk az első világháború utáni időszakban kialakult női testképről és a korszak női ideáljáról szól. Merüljünk el a húszas évek léböjtkúrás, fűző nélküli, bubi frizurás, festett ajkú bugyraiban – amely szószerint sokkolta a közvéleményt, de leginkább a férfiakat. A nagy háború utáni modern idők – kicsit késve – az évtized közepére tagadhatatlanul megérkeztek Magyarországra is, hiszen a rúzsok, a rövid frizurák és a legújabb párisi trendek a magyar közép és felső rétegek otthonaiban is felütötték a fejüket, hogy aztán némi módosulással begyűrűzzenek a városi népesség alsóbb rétegeinek életébe is. 

Női csoportkép 1927-ből. A felvételen jól látszik a női stílusváltozás: rövid haj, kifestett arc, térd fölé érő ruha/szoknyaalj, a korszaknak megfelelő bőszabású fazonok. Fortepan

„A nő, a frizurája, a mozgása, az egész atmoszféra, amely körülveszi, férfiasabb, fiúsabb, mint valaha. Még az optimisták is ijedten néznek körül: pardon, mi történik itt — hát elfiusodunk egészen!? Mert például ennek az „eaton-frizurának” [sic!] már fele sem tréfa!”[2]

Az első világháború volt a társadalmi változások zömének előidézője, különös tekintettel a középosztály nemi szerepeire. A húszas évek városi női ideálja tehát a korábbiakhoz képest sokkolóan szokatlan volt. A hadikórházakba, a gyárakba kényszerülő dolgozó nők a háború után nem akartak vagy a család megrendült anyagi helyzete miatt egyszerűen nem tudtak visszatérni a háztartás vezetéséhez. Noha gyakori jelenség volt, hogy a hőn áhított fix fizetéses férj „kifogása” után a feleség felhagyjon a munkával, a dolgozó nő archetípusa mégis ekkor jelent meg a hétköznapokban. De hiába a változás szele, a lábmutogató, ajkukat festő nők tömeges elterjedése, a társadalom egy része sóvárgott a Monarchia-beli napok ártatlan úrileánya után. Ahogy a modern „hóbortok” nagy ellenzője, az ajakszínezésében nemzethalált vizionáló Dr. Török Frigyes fogalmazott: Hungária ajka sohasem volt kifestve.[3]

„A rúzsos száj, mely pirosabbnak hazudja magát, mint amilyen, nemcsak színt, de mást is fog hazudni, a hazugság pedig szomorú betegség, amely öl és pusztít maga körül. […] A festett nő olyasvalami, mint amit nagy írónk, Herczeg Ferenc az Ocskay brigadérosban az árulóról, a selmáról ír: A selmát megfizetjük, de kezet nem fogunk vele.”[4]

Az évtized női ideálja, a Victor Margueritte La Garçonne (1922) című novellájának főszereplője után a fiús nő, a garçonne volt. Margueritte a korszak legérdekesebb és legkényesebb társadalmi kérdését, a modern, legényéletet élő lányok problémáját boncolgatta művében. S nem sokkal a novella első publikálása után a jelenség elkezdett hatni a divatra, s ezzel egyidejűleg a női testképre is: az egyenes vonalú, egyszerű szabású, a korábbinál jóval rövidebb (!), akár otthon is elkészíthető (tehát költséghatékony) ruhába öltözött nő teste szinte agárszerűen vékony lett. A századfordulón divatos, telt Gibson-girl ekkor már nem volt sikk. Nem is lehetett volna, hiszen az új szabású ruhák egy csípő-has-kar-mell tájt telt nőn egyszerűen nem mutattak jól.

„Hogy bokánk már nem titok többé, abba csak beletörődünk, hogy a legtöbb nő térde sem titok, abba ugyan nem törődtünk bele, de megszoktuk.”[5]

A garçonne a korábban nőies jegyeket viselő gardróbja mellett, a haját is megkurtította. Hiszen a bubi, a hátul erősen felnyírt, elöl egyenesen vagy hullámokban hordott frizura volt a trend. Az eton-frizurás, fogyókúrázó, szandálcipős úrinő a húszas években vírusszerűen terjedt el a Pesti utcákon. Míg néhány évvel korábban sminket viselni a könnyű erkölcsösség bizonyítéka volt, s a jó családból való úrileányt legalábbis pellengérre állították miatta, addig a háború után, s különösen az évtized végén, már a kávézó teraszán is elfogadott dolog volt felfrissíteni a „kikészített” arcot. A sminktermékek látványos használata gyakoribbá vált, amelyet akkoriban, megfelelő magyar szó híján az arc kikészítésének vagy az angol terminust használva, make-upnak hívtak. Az utcai make up “szettet” három termék alkotta: a pouder (púder), például a Khasana, Brázay-féle, Créme Simon, a rouge (rúzs) és a szempillaspirál. Utóbbit kis tégelyben árulták, amelyből egy fésűs ecsettel lehetett felvinni a festéket a szempillákra.

Maszkmester dolgozik a színésznő sminkjén. (Tolnai Világlapja 1935. 35. évf. 51-52. sz. 87. Arcanum Digitális Tudománytár)

Az előadóművészek (értsd színészek, táncosok stb.) kikészítéséhez szélesebb skálájú termékpalettát használtak, itt már megjelent az alapozó, illetve a különböző színezett krémek, amelyek az arcárnyékolás, a bőrhibák eltüntetésének hatásos eszközei voltak. Az előadóművészek arcára dramaturgiai okokból sokkal több festék került – s ez nem csak a hölgyek, hanem az urak körében is elfogadott, sőt elvárt volt.

Az utcai (jobb oldal) és a színpadi (bal oldal) smink közötti különbséget szemlélteti a Színházi Életben megjelent kép. (Színházi Élet 1932. 23. évf. 5. sz. 92. Arcanum Digitális Tudománytár)

A rajzolt íves szemöldök is jellegzetes, amely divatos maradt még a harmincas években is. Noha a körömápolásban már megjelenik a körömlakk (leginkább a világos színeket, körömport, körömpasztát, esetleg körömfényt használnak), a hosszú lángvörös körmök korszaka csak a következő évtizedben érkezett el. Szintén az évtized fordulóján figyelhető meg, hogy a szépségipar külföldi kifejezéseit elkezdik átültetni a magyar nyelvbe, a nőknek szánt magazinok már nem az eredeti (általában francia) kifejezéseket használják egy-egy terméktípus esetében, hanem a ma is használt magyarosított formákat: így a pouder helyett a púdert és a rouge helyett a rúzst. A ma is használt szakkifejezések ekkor terjedtek el a köznyelvben.

A fogyókúrás eszközök nem ismertek határokat, a haskötőtől elkezdve a fogyasztófűzökön át a súlyfelesleggel küszködő divathölgyek mindent bevetettek – gyakran egy kisebb vagyont költöttek olyan szerekre és eszközökre, amelyektől szószerint a csodát várták. (Tolnai Világlapja 1927. 26. évf. 48. sz. 20. Arcanum Digitális Tudománytár)

Minthogy a testkép karcsúvá alakult, megjelent az oly jól ismert fogyókúra. Fogyókúrázni kellett, hol egészségügyi, hol esztétikai okból. A kilók elleni örökös küzdelem forrását valahol itt, ebben az évtizedben kell keresnünk. Egyre másra jelentek meg a hirdetések, a magazincikkek és a szakkönyvek, amelyek mind a “felesleges” kilóktól való megszabaduláshoz osztogatták a különböző (jó?!) tanácsokat. A helyes – vagy inkább annak vélt – táplálkozás mellett megjelentek a bizarr és az általában teljesen hatástalan „fogyasztógépek”.

„Van egy fogyasztógép is, ezt még el kell mondanom, mert nagyon ötletes, — csak fogyasztani nem tud, de azért nagyon kellemetlen. Ez egy pléhlapokkal bélelt nagy karosszék, melybe lepedőkkel letakarva mezítelenül beleültetik az elszánt fogyókúrást. Testére, ahova éppen lehet, homokzsákokat tesznek, melyeknek összes súlya száz kilogram. Mikor ez megvan, a szék fémlapjaiba elektromos áramot bocsájtanak, mely persze elkezdi az áldozatot rázni és ringatni, aki viszont minden rángásánál kénytelen testével a rajta levő száz kilót egy kicsit megemelinteni. Egy órán át a száz kilót ilyenformán sok ezerszer felemeli, tehát horribilis munkát végez.” [6] – részlet Dr. Török Frigyes A fogyás őrülete cikkéből (1926).

A Mihály Ottó Gyógyárúnagykereskedés Khasana terrmékcsaládjának reklámja egy korabeli női magazinban. (Színházi Élet 1927. 18. évf. 50. sz. 107. Arcanum Digitális Tudománytár)

A karcsúság mellett a másik kulcsszó a fiatalság volt, a húszas években először nem volt szégyenletes dolog egy idősebb divathölgynek fiatalabbnak látszani. Járhatott kezelésekre, festethette ősz szálakkal tarkított haját. Mi több, felvehette a harcot a ráncok ellen, így ennek a ma is nagyon elemi problémának a kezelése is ebben az évtizedben vált általánosan elterjedté – egyben nyílt titokká. A konzervatívabb gondolkodásúak, akárcsak a rúzs használatát és a fogyókúrát, a fiatalság megőrzésére tett kísérleteket is elvetendőnek és a természetes folyamatokkal ellentétes cselekedetnek tartották.

Az 5. kerületi Princesse hölgyfodrász szalon kliensei és alkalmazottai 1932-ben. Fortepan

A különböző krémek mellett, az egyre népszerűbbnek számító szépségszalonok egymással versengve kínálták a legújabb ránctalanító módszereket és különféle – néha egészen bizarr – kozmetikai kezeléseket. Legyen szó ránctalanításról, fogyókúráról vagy kozmetikai szerekről, a legdivatosabbnak mindig a külföldi, különösen a francia (elvétve amerikai) termékek számítottak. A fővárosban fodrászatok, kozmetikai szalonok várták a szépülni vágyókat, az illatszer-kereskedések és a drogériák pedig biztosították az otthon is alkalmazható szépségápolási cikkeket. Ez az időszak a nagy márkák térnyerése előtti utolsó pillanat, amikor még egymás mellett létezett a házi boszorkánykonyha (értsd a tojásos hajpakolás és a márciusi hóban mosakodás házi praktikája) és a vegyipar által előállított hazai és külföldi késztermékek használata.

„Mi van a modern hölgy toalettasztalán? Miből áll a modern nő szépségarzenálja? Nappali arckrém, éjjeli arckrém, lemosóvizek, krém esős időre, krém szeles időre, pórusokat tágító vagy összehúzó folyadékok, a legkülönbözőbb színárnyalatú púderok aszerint, hogy melyik harmonizál jobban őnagysága ruhájával és hangulatával. Rúzs az arcra, szájra, körömre, folyékony és kompakt. Szemöldök és szempillafesték, parfőmök, parfőmszerek, púderpamacsok, csipeszek, kefék, fésűk, kézitükrök, vattapapiros és még ezernyi más apróság.”[7]

Glück Sándor Lafayette-áruházának nyitása 1925-ben új dimenziókat nyitott meg a magyar (úri)asszonyok előtt. Glück ugyanis neves, ám addig nehezen beszerezhető külföldi márkákat árult, csak a példa kedvéért: Roget-Gallet rúzst és púdert, Lohse liliomtejet, Elida sampont és fogpasztát, orosz kölnit (nem, nem a Krasznaja Moszkvát!). Az évtized végére annyira elterjedt a szépségápolási cikkek vásárlása és használata, hogy az 1927-ben benyújtott fényűzési adótervezet a sampont és a „kultúrember legelemibb szükségletét”, a mosdószappant is meg kívánta sarcoltatni.[8] Ami az árakat illeti: 1928-ban A Magyar Illatszer- és Háztartásicikk Kereskedők Országos Egyesülete által megállapított irányárak szerint egy Guerlain parfüm 40 pengőt, a némileg olcsóbb kategóriába tartozó Leichner rouge 2,40 pengőt, a Leichner púder pedig 1,44 pengőt kóstált. Összehasonlításképp 1929-ban egy mérnök átlagos havi keresete 440 pengő volt. [9].

A Lafayette áruház termékkatalógusa 1925-ből. Az előadóművészeknek a sminktermékek elsősorban munkaeszköznek számítottak, ezért nekik külön árengedmény járt. (Színházi Élet 1925. 16. évf. 15. sz. 103. Arcanum Digitális Tudománytár)

Az évtized nagy változásokat eredményezett, a ránctalanító és fogyasztó kezelések, a hidratáló krémek és a sminktermékek begyűrűztek a mindennapokba. Általános fogyasztócikkekké váltak egy középosztálybeli nő számára, aki a haját sütötte, ajkát rúzsozta, bőrét pedig cologneval locsolta.


Jegyzetek és felhasznált források

[1] Kosztolányi Dezső: Tanulmányfők. Úriasszony. 29. évf., 21. sz. 1927. május 18. p. 22.

[2] Lubkovszky Károly: Nadrágszerep – mindannyiunknak! Színházi Élet,37. sz. 1925. p. 84.

[3] Dr. Török Frigyes: A rúzs. Uj Idők, 33. évf., 14. sz. 1926 Húsvét p. 384.

[4] Uo.

[5] Lubkovszky Károly: Nadrágszerep – mindannyiunknak! Színházi Élet,37. sz. 1925. p. 84.

[6] Dr. Török Frigyes: A fogyás őrülete. Uj Idők, 32. évf., 11. sz. 1926. március 14. p. 290.

[7] A toalettasztal fejlődése Évától – Miss 1930-ig. Színházi Élet, 20. évf., 17. sz. p. 114.

[8] Az Illatszerész. 7. évf., 17. szám. 1927. szeptember 1. p. 1.

[9] Bene Lajos: A mérnökök szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapesti Statisztikai Közlemények 71/4. p. 73.

Borítókép forrása: Fortepan

A háború alatti és a két világháború közötti női életmódtörténetről lásd bővebben Szécsi Noémi-Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő (1914-1939) 2017-ben megjelent kötetét.

Facebook Kommentek

További írásaink