Mandzsúria az 1940-es években

1931 szeptemberében Japán lerohanta Mandzsúriát. Fél évvel később  kihirdették egy  új állam, az 1945-ig létező Mandzsukuo megalapítását. A II. világháború után gyorsan követték egymást a kormányok a tartomány élén. Hogyan látták és élték meg ezt a helyiek?

Mandzsukuo államfője Kína utolsó császára, Pu Ji lett, aki lényegében a köztársaság kikiáltása óta arra várt, hogy visszakerüljön a trónra. Ideiglenes jelleggel csak a kormányzói címet kapta meg. A visszaemlékezésében (amiből Bertolucci híres filmje készült) azt írja, ekkoriban egyáltalán nem érdekelte, mit és hogyan csinálnak a japánok Mandzsúriában, egyedül az foglalkoztatta, visszaállítják-e a császárságot. Ideiglenes jelleggel csak a kormányzói címet kapta meg és egy évet kértek tőle, amíg meglesz a császárság is. 1932 augusztusában titkos szerződést kötött a japánokkal.

„A szerződés […] lényege [az volt], hogy Mandzsukuo védelme és a társadalmi rend fenntartása teljes egészében Japánra hárul. Japán ellenőrzi a vasutakat, kikötőket, a vízi- és légi utakat, szükség esetén újakat is létesíthet. Az anyagi eszközök előteremtéséért, valamint a japán hadsereg által igényelt felszerelésekért Mandzsukuo felel. Japánnak joga van bányák nyitására, a természeti kincsek kiaknázására. A japánok tisztségeket viselhetnek és letelepedhetnek Mandzsukuóban.”

A „kormányzónak” nem is azzal volt baja, hogy ezek után Mandzsukuo nem nevezhető függetlennek (a szerződés voltaképpen a kész helyzetet rögzítette, mindezt anélkül is birtokolták a japánok, hogy ő megengedte volna), hanem azt kifogásolta, hogy cserébe nem kapta meg a császári címet. A kínai kormány ráadásul tiltakozott a japán támadás ellen és a Népszövetség beavatkozását kérte. A kiküldött vizsgálóbizottság Mandzsúria (népszövetségi felügyelet alatti) közös kormányzását javasolta (a kormány japán és kínai és semleges tagokból állt volna). A kérdést végül az oldotta meg, hogy Japán kilépett a Népszövetségből, Pu Ji pedig 1934 márciusában végre (megint) trónra léphetett. Hamar rájött azonban, hogy ez egyáltalán nem olyan, mint a régi, azt (és úgy) kell csinálnia, amit a japánok mondanak neki (az például szóba sem jöhetett, hogy az 1937 után elfoglalt kínai területeket Mandzsukuóhoz csatolják). Az emlékiratai szerint ő volt a villanymotor, a mandzsúriai japán hadsereg az áramforrás, a japán attasé pedig a vezeték. De hogyan érzékelték a „gép” működését az alattvalói? Erről egy családtörténetként induló visszaemlékezés árulkodik (ti. egy idő után a szerző már a saját életét meséli el). A könyv szerzőjének, Csang Zsungnak[1] az édesanyja 1931-ben született és már ebben a rendszerben nőtt fel (egy alkalommal a császárral is találkozott).

Pu Ji (Wikimedia Commons)

 

„[…] sok ember számára magától értetődően az ország feje volt, mandzsu császár, az Ég Fia. Húsz évvel a köztársaság kikiáltása után […] Mandzsúriában sem volt az embereknek sok fogalmuk róla, hogy ők egy Kínának nevezett ország polgárai. […] Az iskolában úgy tanították anyámat, hogy Mandzsukuo a hazája. Két kínai köztársaság volt határos vele, az egyik [a Kuomintangé] ellenséges […] a másik [egy japán bábállam] baráti. Nem tanult olyasmit, hogy volna Kína, melynek része Mandzsúria.”

A család a Koreai-félszigettől nyugatra élt.

„Jinzhou nagyváros volt, […] Mandzsukuo kilenc tartományi székhelyének egyike. […] Több textilgyárral és két olajfinomítóval is dicsekedhetett, továbbá fontos vasúti csomópont is volt, sőt saját repülőtérrel rendelkezett. […] A tanárok mind azt mondták, hogy Mandzsukuo a földi paradicsom. De anyám már olyan fiatalon is tudta, hogy ha ezt a helyet paradicsomnak lehet nevezni, akkor csakis a japánoknak az. […] Ha egy helybéli gyermek egy japánnal találkozott, főhajtással kellett, hogy üdvözölje, és utat kellett, hogy engedjen neki, még akkor is, ha a japán volt a fiatalabb. A japán gyerekek meg gyakran megállították a helybélieket, és ok nélkül megverték őket. A tanulóknak, akárhol találkoztak is, szertartásosan kellett üdvözölniük tanítóikat.”

Mindez (a hozzájuk eljutott töredékes hírek szerint) még mindig jobb volt, mint vidéken.

„Észak-Mandzsúria hatalmas síkságain [a japánok] felégették a falvakat, a maradék lakosságot pedig stratégiai falvakba terelték össze. A lakosság egyhatoda, mintegy ötmillió ember vesztette el otthonát, tízezrek lelték halálukat. A bányamunkásokat japán felügyelet alatt halálra dolgoztatták, hogy japán exportra termeljenek – Mandzsúria [ugyanis] igen gazdag volt természeti kincsekben.”

Idővel a városiak is izelítőt kaptak a japán gazdálkodásból.

„1942-ben a japán hadsereg […] kezdett kifogyni a munkaerőből. Anyám egész osztályát összeírták textilgyárban végzendő munkára, de a japán gyerekeket is. […] A japán lányok könnyű munkát végeztek, például ablakot tisztítottak [és az ellátásuk is jobb volt], de a helybélieknek fonógépet kellett kezelniük, ami még a felnőttek számára is nagyon megerőltető és veszélyes munka volt. Legfontosabb teendőjük [az volt], hogy összekössék az elszakadt szálakat, mialatt a gép tovább mozgott. […] a japán munkafelügyelő kegyetlenül megverte őket [ha lassan vagy ügyetlenül csinálták]. A lányok rettegtek. Az idegesség, hideg, az éhség és a kimerültség együtt sok balesetet okozott. Anyám osztálytársainak több mint a fele megsebesült.”

A japán uralom (a városlakók számára időnként enyhébb, időnként durvább formában) 1945 augusztusáig tartott, amikor Japán és Mandzsukuo összeomlott.

 „Augusztus 23-án a háztömbfelügyelők felszólították a lakosságot, hogy másnap vonuljanak ki az állomásra az oroszok fogadására […] anyám csatlakozott a hatalmas, lelkes ifjú tömeghez, mely színes háromszögletű zászlókkal vonult fel […] Anyám győzedelmes hősöknek képzelte a szovjet harcosokat, tekintélyes szakállú lovas katonáknak. Ehelyett csapatnyi sápadt bőrű legényt látott elnyűtt öltözetben […] Mintegy ezer orosz katona állomásozott Jingzhouban, és amikor megérkeztek, az emberek hálásak voltak nekik, hogy segítettek megszabadulni a japánoktól. De az oroszok új problémákat okoztak.”

Szovjet katonák egy mandzsúriai gyárban. Edwin A. Pauley felvétele. Library of Congress, LC-USZ62-77124

 

Az „új problémák” sajnos ismerősek az 1945 utáni magyar történelemből. A gyárak elvitele „jóvátétel” címén, a fosztogatás (furcsa módon az ottani szovjet katonák is óragyűjtők voltak), a nők tömeges megerőszakolása. Egyedül a  „málenkij robot” nem szerepel a könyvben, ha szerencséjük volt, tényleg megúszták.

„A japán fegyverletétel idején a kommunisták és a Kuomintang-csapatok egyaránt annyi területet foglaltak el, amennyit tudtak, de a Kuomintangnak sokkal nagyobb és jobban felszerelt hadserege volt. Mindkét erő teret akart nyerni a [közös ellenség miatt felfüggesztett] polgárháború felújítására […] Mandzsúria gazdasági jelentősége miatt kulcsfontosságú csatatérnek számított. A kommunisták csapatai, mivel ők közel voltak, elfoglalták […] Az amerikaiak azonban segítettek Csang Kaj-seknek, hogy megvethesse a lábát. […] Az oroszok formálisan elismerték Csang Kaj-sek Kuomintang-kormányát […] az egysége[i]ket [november közepén] visszavonták Mandzsúria északi részébe.”

A „Vadhattyúk” után másfél évtizedből kiadott Mao-életrajzból kiderül, hogy ez azért máshogy történt. Ennek persze csak a külpolitikai kontextus tekintetében van jelentősége, a történet lényege (amit a helybeliek érzékeltek belőle) változatlan. A Vörös Hadsereg „ideiglenesen” ott állomásozott egy darabig, aztán távozott és a Kínai Kommunista Pártra hagyott mindent. Csakhogy jóval tovább maradtak három hónapnál. Eredetileg csakugyan arról volt szó, hogy a japán kapituláció után három hónappal kimennek, az elfoglalt területeket visszaadják (átadják) Csang Kaj-seknek (cserébe megkapják Mongóliát). Sztálin viszont halogatta a dolgot és arra fordította az időt, hogy felszerelje a kínai hadsereget. Mao és Csang Kaj-sek (a szuperhatalmak nyomására) tárgyalásokba bocsátkozott és 1945. október 10-én még egy „békeszerződést” is aláírtak, de mindketten tudták, ez nem jelent semmit. Mindkét fél folytatta a felkészülést a mandzsúriai hadjáratra. Elvileg egy jól felszerelt, nagy létszámú hadsereg állt Mao rendelkezésére. Itt kötöttek ki a japánoktól zsákmányolt fegyverek, a mandzsukuói hadsereg fogságba esett katonái és a „jóvátételként” leszerelt gyárak munkásai. November közepén azonban megérkeztek Délről a Kuomintang amerikai mintára felszerelt és kiképzett elitcsapatai és átgázoltak rajtuk.

„…új hadsereg vonult be a városba, néhány hónap alatt immár a negyedik […] tiszta uniformist viseltek, csillogtatták új amerikai fegyvereiket. Ez volt a Kuomintang. Az emberek tapsolva és éljenezve tódultak ki a házakból a szűk, sáros utcákra. Anyám […] maga is integet[ett] és éljent kiabál[t].’Ezekről a katonákról már el lehet hinni, hogy megverték a japán hadsereget’ – gondolta magában.” 

1946 májusában, a szovjetek kivonulása után megismétlődött a novemberi história. Truman a helyzet elfajulásától félve odaküldte Marshall tábornagyot, aki (a támogatás leállításával fenyegetőzve) négyhónapos fegyverszünetre kényszerítette a Kuomintangot.  Mao ezt kihasználva újjászervezte a hadseregét és a fegyverszünet lejárta után sikerült visszavernie az újabb támadást. Miközben Észak-Mandzsúriában a két hadsereg egymást csépelte, délebbre a helyiek kezdtek kiábrándulni a Kuomintangból.

„…az emberek jóindulata a Kuomintang iránt hamarosan keserű csalódássá változott. Tisztjeik többsége Kína más tájairól érkezett, leereszkedően viselkedtek a helybéliekkel […] és kioktatták [őket], hogy hálásnak kell lenniük a Kuomintang iránt, mert felszabadította őket a japán uralom alól. […] akiknek a kezébe az [oroszok meghagyta] üzemeket adták […] nem értett[ek] hozzá, hogy újra életet leheljen[ek] a gazdaságba […] nem dolgoztak [a gyárak] teljes kapacitással, a hasznot pedig jórészt maguk [az új tulajdonosok] rakták zsebre. A Kuomintang politikai kalandorai beköltöztek a japánok által üresen hagyott, elegáns házakba. Jinzhou polgármestere, Han úr […] meggazdagodott a japánoktól és a velük együttműködő helybéliektől elkobzott javakból […] a helybéliek a városi kormányzatot ’Han házának’ hívták, mert megtömte rokonaival és híveivel a városházát. […] Úgy elterjedt a korrupció, hogy Csang Kaj-sek külön szervezetet hozott létre a leküzdésére. ’Tigrisverő osztag’-nak nevezték, mert a korrupt hivatalnokokat félelmetes tigrishez hasonlította a nép. Az osztaghoz nyújthatták be panaszaikat az emberek. De hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a hatalmasok ezen a módon sajtolnak pénzeket a gazdagokból.”

Korrupció tehát volt, működő gazdaság és főleg élelem azonban nem. Utóbbi egyrészt azért hiányzott, mert a kommunisták uralták a vidéket, másrészt azért, mert a parasztok egyébként sem vágytak a városba, hiszen ahhoz számos ellenőrzőponton kellett áthaladni és mindenhol „vámot” szedtek. Vidékre viszont textilt nem lehetett szállítani, mert azt a kormány tiltotta meg („vám” fejében persze lehetett). Az élelmiszerhiányt tovább súlyosbította, hogy közben megnőtt a kereslet – az Észak-Mandzsúriából érkező menekültek miatt.

„Anyám Kuomintang-ellenes érzései egy idő óta egyre erősödtek. Nem tudott más alternatíváról, mint a kommunistákról, és különösen megragadták ígéreteik, hogy véget vetnek a nőkkel szembeni igazságtalanságnak. […] Elhatározta, hogy csatlakozik a kommunistákhoz.”

A két fél közül a számokat tekintve a Kuomintang állt jobban, csakhogy rosszabb volt a vezetésük, Csang Kaj-sek ugyanis nem tudta (vagy csak nem akarta) rákényszeríteni az akaratát a tábornokaira, akik egymással is civakodtak. A mandzsúriai helyzet rendezését rálőcsölte az ottani főparancsnokra, Vej Li-huangra, aki a korábbi sikerei miatt „Száz Győzelem Vej” néven vált ismertté. A százegyedik, a kommunisták legyőzése azonban sehogy sem akart összejönni. Csang Zsung feltételezése szerint azért nem, mert Vej a kommunisták ügynöke volt.[2] A város körül kiépített védelmi rendszer papíron remekül nézett ki (Vej a szemleútján bevehetetlennek nevezte), csakhogy mindent kiloptak belőle, amit lehetett. A maradékról és a védők létszámáról és viszonyairól pedig a kommunisták nagyon pontosan értesültek – az olyan önkéntes hírszerzőknek köszönhetően, mint amilyen Csang Zsung anyja is volt. Ő a Kuomintang egyik ezredesének – egy iskolatársnője bátyjának – akaratlan segítségével továbbította az üzeneteket – vidéki kirándulásnak álcázva a dolgot (az ezredest vagy a szerelem vakította el, vagy meg akarta alapozni a jövőjét a kommunisták győzelme esetére – akik végül agyonlőtték). Még egy lőszerraktárt is felrobbantott, miután a kommunisták 1948 szeptemberének közepén megérkeztek. A város, Mandzsúria kulcsa egyhónapos ostrom után esett el. Itt megint olyasmi következett, amit szüleink vagy nagyszüleink elbeszéléséből mi is ismerhetünk: az újjáépítés.

Az ostrom (Wikimedia Commons)

„ Az ostrom vége utáni reggelen a kommunisták fölhívást intéztek a város lakóihoz, hogy […] állítsák vissza az élet rendjét. […] Október 20-án már az üzletek többsége is kinyitott, bár az utcákról még nem tisztították el [sic!] az összes holttestet. Két nappal később a tanítás is megkezdődött. […] Többé már nem rettegtek az éhínségtől. A kommunisták búzával, sóval és szénnel látták el a szűkölködőket. A Kuomintang soha semmi ilyet nem tett, így a segély nagy hatással volt az emberekre. Ezenkívül a kommunista katonák […] minden tőlük telhetőt megtettek, hogy példás magatartásukat bizonyítsák, éles ellentétben a Kuomintang seregével. […] A jinzhoui bankok december 3-án nyitottak ki újra, az áramszolgáltatás is megindult a következő napon. […] a vízszolgáltatás is helyreállt [30-án]. 31-én megindult a vasút.”

A helybeliek ezek után azt hitték, jobb lesz, de tévedtek


[1] Az Európánál megjelent könyvek borítóján Jung Changnak írják a nevét, de a Vadhattyúkból kiderül, hogy a „Csang” a családneve; fel is jegyzett olyan beszélgetést, ahol Csang Zsungnak nevezték.

[2] Az állítás meggyőző erejét nagyban csökkenti, hogy a Mao-életrajz szerint a polgárháború alatt elért kommunista sikerekért kivétel nélkül az ilyen „alvó ügynökök” feleltek. Őket 1927 előtt vagy 1936 után „építették be”, amikor a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt éppen szövetségesek voltak.

Forrás

Jung CHANG: Vadhattyúk. Kína három lánya. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.

Felhasznált irodalom

Jung CHANG – HALLIDAY, Jon: Mao – Az ismeretlen történet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

PU Ji: Az utolsó kínai császár voltam. Láng Kiadó, Budapest, 1989.

A nyitóképen japán katonák valahol Mandzsúriában (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek