Emberáldozatok a köztársaság kori Rómában

Tóth Gergely

A vallás, és ezáltal az istenek megjelenése magával hozta a különféle szabályokat, imákat, rítusokat. Az egyes mítoszokban gyakran találkozhatunk régebbi szertartásokkal vagy azok eredetét magyarázó történetekkel. A rítusok közül kiemelkedőek az egész közösség által különféle okokból – pl.: bajelhárítás, istenek kiengesztelése, egy kérés teljesülése stb. – bemutatott áldozatok, amelyeknek több fajtáját különböztethetjük meg: 1.) étel- és italáldozatok; 2.) növényáldozatok; 3.) véráldozatok. Ez esetben lehet szó állat vagy emberáldozatról, utóbbinál kényszerített és önkéntes áldozatot különböztethetünk meg.


Ezek az eljárások mágikus eredetűek voltak, de nem mágia útján érik el pozitív hatásukat, hanem csupán segítenek az isteni gondviselésben, az istenek jóindulatának elnyerésében. Az ajándékokat könyörgő szavaknak kellett kísérniük, amelyek általában kötött formulaként hangzottak el, s e tekintetben még közel álltak a mágikus varázsigékhez. Pontatlan megfogalmazás esetén az istenek tévedhetnének, mert ők az elhangzott szavakat, és nem a mögöttük lévő szándékot veszik figyelembe. A szavakat meghatározott mozdulatok is kísérik. Bizonyos istenekhez csak fedett fővel, másokhoz csak fedetlenül szabad közelíteni. Egy hibás szó vagy egy eltévesztett mozdulat, és máris hatástalan lesz a könyörgés.1

Az étel- és italáldozat megjelenése a görögök szerint Prométheusz titánhoz köthető, aki Zeuszt rászedve elérte, hogy az áldozati állatoknál a csont és a zsír kerüljön a tűzbe. A növényáldozatra jó példa Numa Pompilius2 életrajza. A történet szerint Numa a villámok elleni engesztelőáldozat bemutatásáról érdeklődött Iupiternél, és elérte, hogy emberáldozat helyett csupán hajat, hagymafejet és élő tengeri halat kellett áldozatként bemutatni.3  A véráldozatoknál az állatok fajtája és mennyisége az adott istenhez és a kérés nagyságához kapcsolódott. Rómában a földek termékenységét biztosító Ceres ünnepén, április 15-én vemhes tehenet áldoztak, gondolván: a termékeny állat vére termékennyé teszi a földet. A „kutya-csillagzat” (canicula) felbukkanásakor várható kánikula, hőség pusztító hatásának elhárítása végett kutyát áldoztak Robigusnak, a gabonarozsda istenének. Ünnepét, a Robigaliát április 25-én tartották.4

File:Ceres statue.jpg
Ceres szobra (Wikimedia Commons)

Nagy válságok idején ver sacrum mellett döntöttek a rómaiak (szent tavasz), aminek értelmében mindent, ami tavasszal született, felajánlottak egy istennek, általában Iupiternek. Az állatokat feláldozták, a gyerekeket pedig kitelepítették Róma területéről, hogy alapítsanak egy új coloniát, amikor elérik a 20. életévet. Ilyen szertartásról Kr.e. 217-ből tudunk a II. pun háború idején, de a gyerekek kitelepítéséről viszont nem.5 Livius így ír erről:

„Az állam fennmaradása és a háború győzelmes befejezése miatt ver sacrum rendezésére hoztak senatusi határozatot. Ezután M. Aemilius praetor – Fabius consul helyett, akit lekötött a háború gondja – a papi testülethez intézett kérdésére azt a választ kapta C. Cornelius Lentulus főpaptól, hogy a ver sacrum ügyében a nép véleményét kell kikérni, mert a nép határozata nélkül nem történhet felajánlás. A néphez intézett hagyományos kérdés feltétele, s annak elfogadása után még 333.333 és 1/3 as költséggel megrendezendő ünnepi játékokra tettek fogadalmat. A fogadalmak előírás szerinti elhangzása után áldozati ünnepet hirdettek.6

Az emberáldozatok a legértékesebb ajándékok az istenek szemében. Olykor az emberáldozatokat kannibalizmussal ötvözték. Ez megtalálható az ősi galloknál, kínaiaknál, de a görögöknél is (arcadiai beavatási rítusok, ahol a beavatottnak meg kellett ízlelnie egy levágott fiú húsát). A kőkorban az emberáldozat általános gyakorlat lehetett és a világ szinte minden részén előfordult.7 Amerikában a maják Chac esőistennek szűz leányokat fojtottak kútba, az aztékok pedig hadifoglyoknak vágták ki a szívét  Huitzilopochtli, a napisten részére.

A görög mitológiában az istenek megsértése miatti engesztelő áldozat többször is előfordul: Kassziopeia megsérti Poszeidónt, ezért fel kell áldoznia szépséges leányát, Andromédát. A lányt végül Perszeusz menti meg a Medusa-fej segítségével. A trójai háború kezdetén a görög hajóhad a szélcsend miatt nem tudott kifutni Auliszból. Kalchas jós kijelenti, hogy a szélcsend mindaddig fog tartani, míg Agamemnon engesztelő áldozatul nem hozza leányát, Iphigeniát Artemisznek, akit a neki szentelt szarvas lelövésével megsértett. Agamemnon hosszabb habozás után beleegyezik leánya feláldozásába, de Artemisz a feláldozás pillanatában elragadja Iphigeniát. A két történet közös mozzanata az, hogy a véráldozat végül nem következik be, és nem vonják a szereplők magukra az istenek haragját.

Gallia összes törzse szinte babonásan vallásos. Aki súlyos beteg, vagy életveszélyes helyzetbe kerül, emberáldozatot mutat be, illetve emberáldozat bemutatására tesz fogadalmat, melyet azután a druidákkal végeztet el. (Emberéletért emberélet.) Egyes közösségek óriási bábukat készítenek rőzsefonadékból, belsejébe embereket zsúfolnak, utána pedig meggyújtják. Azt gondolják, kedvesebb isteneik előtt, ha bűnöst, rabláson, tolvajláson rajtakapott embert áldoznak fel nekik; ha azonban ilyen nem akad, ártatlanokat áldoznak fel.8

Csata előtt a gallok „Marsnak” ajánlották fel a várható hadizsákmányt; ha győztek, a kezükre került állatokat feláldozzák. A gallok a temetéseknél a halottal elégették kedvenc tárgyait, állatait, nagyszabású temetéseknél olykor legkedveltebb szolgáikat és klienseiket is a lángoknak adták.9 A gallok egyik istene, Esus, aki a fűzfákhoz kapcsolódott, és emberáldozatokat követelt. Faemberként ábrázolták, amint fákat vág, ill. nyes. (Lucanus írt róla, emellett Párizs és Trier közelében találtak hozzá kapcsolódó feliratokat.)10 Azt vizsgálva, hogy a rómaiak gyakorolták-e az emberáldozatot, elég változatosak a leírások. Az emberáldozatok széles körben elterjedtek voltak az emberiség történelmében. A rómaiak számára ismert volt az emberáldozat, és esetenként szimbolikusan eljátszották valamivel helyettesítve. Néhány tudós szerint a gladiátorviadalok is egyfajta aspektusai az emberáldozatoknak.11

File:Le Pilier des Nautes 01.JPG
Esus egyik ábrázolása (Wikimedia Commons)

A religio Romanában olykor-olykor, az államot fenyegető nagy vész esetén mutattak be emberáldozatot, illetve egyes vallási szertartások visszavezethetők a hajdani emberáldozatokhoz. Pl.: május 14/15. egy Vesta-szüzekhez kapcsolódó rítus, az Argei, amikor rongybábukat körbehordoztak, majd bedobták őket a Tiberisbe a Pons Supliciusról. Cicero szerint a bábuk öreg embereket helyettesítettek. Az ehhez hasonló Feriae Latinae ünnep április végén volt, és bábukat akasztottak fel a fákra a korábban használt fiatal fiúk helyett.12 A Lemuria, azaz a halotti szellemek kiengesztelésének napja után következő Argei ünnep előzményeként Róma városának 27 kijelölt pontján még az év kezdetén, március 17-én alkalmi szentélyeket állítottak fel. Ezekben összekötözött kezű-lábú szalmabábokat helyeztek el. Május 15-én a szalmabábokat a Vesta-szüzek és a pontifexek, élükön Iupiter papjának, a Flamen Dialisnak ez alkalomra gyászruhába öltözött feleségével összegyűjtötték, majd ünnepélyesen a Tiberisbe vetették.13 A szertartáson Iupiter papjának felesége sem fejét nem díszítheti, sem haját nem fésülheti meg.14 (Az Argeit a hagyomány szerint Numa király alapította.15)

Még specifikusabb, ha különbséget próbálunk tenni az emberáldozat és a rituális gyilkosság között. Az emberáldozatnál a társadalom úgy véli, egy isten vagy annak kultusza megköveteli a rendszeres emberéletet. A rituális gyilkosság egy, a körülmények szülte reakció (pl.: csapások, bűnök, prodigiumok stb.), ahol a társadalom végrehajtja rituálisan egy ember megölését, remélve, hogy az isteneknek szentelt áldozat legitimizálja az erőszakot, visszaállítja a rendet, megelőzi a közelgő katasztrófát. Az emberáldozatnál az istenek megkövetelik az áldozatot, míg a rituális gyilkosságnál az istenek ezt elfogadják, értékelik a gyilkosságot, mint megtisztelő gesztust. Az emberölés ezen mindkét fajtája az isteni segítséget akarja megkapni, hogy megelőzzön vagy megoldjon egy krízist, miközben megtisztítja a közösséget. Az emberáldozatok rendszeresek és preventívek, míg a rituális gyilkosságok alkalomszerűek és reaktívak.16

Az aztékok vérengző emberáldozatairól már mind hallottunk. Ha összehasonlítjuk a rómaiak gyakorlatával, a különbségek igen sokfélék. Az aztékok emberáldozatai az ünnepségek részei voltak, emellett rendszeresek. A legnevezetesebb az Emberek megnyúzásának ünnepe a második hónapban. Mivel az ünnepek rendszeresek voltak, állandóan kellettek az áldozatok (elfogott ellenséges harcosok, rabszolgák vagy különféle okokból nők és gyerekek is), akiknél csak az számított, ellenségek legyenek, tekintet nélkül korra, nemre, társadalmi rangra.17 A szerencsétleneket igen véres módon áldozták fel: általában először kitépték a szívüket, majd megnyúzták őket, végül a testüket feldarabolták. Az efféle rítusok különféle teátrális elemeket is tartalmaztak, hogy az azték társadalom hierarchiáját újra és újra fenntartsák, valamint biztosítsák a sikereket a harcmezőkön. A rómaiaknál az emberáldozat igencsak különbözött. A leginkább szembetűnő az áldozás módja: az aztékok lemészárolt áldozatainak húsából fogyasztottak is, míg a rómaiak például egy gall és görög pár feláldozásánál gondosan ügyeltek arra, hogy kerüljék a közvetlen erőszakot (lásd.: lentebb). Jellemző volt, hogy a rómaiak lerombolták ellenségeik templomait és szentélyeit hódításuk részeként, és nagy arányban gyilkolták le elfogott ellenségeiket. Amit viszont fontos tudni a köztársaság középső korszakának vallási felfogásáról, hogy a rómaiak nem láttak párhuzamot saját háborúik, valamint a római és ellenséges istenek konfliktusai között.18

Azték emberáldozat (Wikimedia Commons)

A római vallás, habár már a korai időkben különböző helyettesítő megoldások alkalmazásával kiküszöbölte az emberáldozatok kegyetlen szokását (lásd: Argei), rendkívüli esetekben előfordulhatott embereknek áldozatként történő bemutatása. A Város alapításakor Cerer, a pomerium védője megölte az első király testvérét, Remust. Ez talán nem egyszerű gyilkosság volt, hanem áldozat Róma fennmaradásáért. Hasonló okokból áldozhatták fel Álmos vezért is Erdőelve országában, akinek az áldozata minden bizonnyal önkéntes lehetett. (De erről máig vitatkoznak a történészek).19

A kora köztársaság idején találunk példát arra, amikor bűnözőket ajánlottak fel sacer-ként, vagyis az isteneknek adandónak. A XII. táblás törvények VIII. táblája írja elő, ha egy patrónus becsapja klienseit, sacer-nek nyilvánítják. Ezekben az időkben a vallási és polgári törvények még nem váltak szét.20 Livius említi, amikor a tarquiniibeliek21 307 római foglyot áldoztak fel Tarquinii városának fórumán, ami miatt bosszúból a rómaiak egy győztes csata után a legelőkelőbb foglyok közül 358-at korbácsoltak meg, és fejeztek le bárddal a Fórumon Kr.e. 356-ban. A tarquiniibeliek talán csak az emberáldozatok egy etruszk formáját követték, de a rómaiak válasza a bosszúból fakadt, nem kultikus indíttatásból.22 A vallási eskü megszegése miatt többször bűnhődtek meg a Vesta-szüzek, így engesztelve ki a rómaiak az isteneket. De kik is azok a Vesta-szüzek?

A középső- és késő köztársaság korában a Vesta-szüzeket azon prominens családok lányai közül választották ki, ahol mindkét szülő életben volt. A szolgálatuk 30 évig tartott, de sokan életük végéig papnők maradtak. A Vesták őrizték a szent tüzet, ami a közösség szívét szimbolizálta, emellett számos rítus tartozott kötelességeik körébe. A lányok kikerültek atyáik fennhatósága alól, de ellentétben minden hajadon nővel a római társadalomban, nem gyámkodott senki felettük, leszámítva a pontifex maximust, akinek a hatalma alá kerültek. A pontifex maximus volt a főpap, a pontifexek testületének a feje, akinek jogában állt megbüntetni a Vestákat, amikor azok megszegték valamely kötelességüket. Amikor egy Vestát súlyos vétséggel vádoltak meg, mint pl. elvesztette a szüzességét (incestum), a pontifexek testületének tárgyalásán, amit a pontifex maximus vezetett, halálra ítélhették a papnőt, ha bűnösnek találták. A kivégzés módja az élve eltemetés volt. Az erkölcstelen Vesták kivégzésénél ez volt a bevett gyakorlat.23 Plutarchos a következőket írja: „Aki gyaloghintójuk [t.i.: a Vesta-szüzeknek] elé lép, halálbüntetéssel lakol. A Vesta-szüzeket kisebb vétségekért megvesszőzik, néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst mezítelenre vetkőztetik, a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik. Ha a papnő elveszíti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a városfalon belül, van egy latinul agger-nek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb föld alatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat tesznek, mellette mécsest gyújtanak, s a legszükségesebb élelmiszerekből odakészítenek egy csöppnyit: kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják elhárítani maguktól azt a vádat, hogy a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölik meg. A bűnöst keresztülviszik a forumon egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről egy hang ne hallassék ki. A gyaloghintót az emberek mélyen lesújtva kísérik útján, és mindenki kitér előle. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, és nincs szomorúbb napja a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák eloldják a szíjakat, a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az égre emeli az istenekhez, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai elfordítják arcukat, a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a kívül maradottak felhúzzák a létrát, utána pedig sok földet hánynak a bejáratra, míg egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.24

Vesta-szűz (Wikimedia Commons)

Halicarnassosi Dionysios szerint Tarquinius Priscus25 uralkodása idején temették el élve a Vesta Pinariát.26 M. Fabius és Lucius Valerius consulságának évében (Kr.e. 483-ban) háború tört ki a veiibeliekkel és a volscusokkal. Fenyegető, égi csodajelek mutatkoztak rendszeresen. Az istenség haragjának okát nem találták, akár állati belekből, akár madarak röptéből jósoltak, minthogy hiba esett a vallási szertartásokban. Az ijesztő jelek azonban végül is arra vezettek, hogy erkölcstelenséggel vádolva elítélték és kivégezték Oppiát, az egyik Vesta-szüzet.27 Hogy valóban bűnös volt-e, nem tudjuk. Ezután találunk még hasonló eseteket a római történelemben, mint pl.: Kr.e. 472-ben, Kr.e. 420-ban, Kr.e. 337-ben, és Kr.e. 266-ban, amikor a bűnös papnőt, Capparoniát a bevett szokással ellentétben felakasztották.28

Tudunk három alkalomról, amikor a Vesta papnők körüli botrányok mellett, a rómaiak két gallt és két görögöt (két férfi és két nő) eltemettek élve a Forum Boariumon Kr.e. 228-ban, 216-ban és 114/113-ban. Állítólag a Sibylla-könyvek tanácsolták ezt. Itt már nem rómaiak az áldozatok, hanem Róma ellenségei. Néhány tudós a Kr.e. 228-as emberáldozatot a Gallia Transalpina területén élő gallok inváziójának előjeleként tekinti. C. Cichorius kimutatta, hogy mindegyik esetet a Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrányok előzték meg. Arra jutott, hogy ezeket az áldozatokat a Sibylla-könyvek írták elő, ami azt jelentheti, hogy a Kr.e. 228-as áldozatnak semmi köze a gall invázióhoz. Ellenben A. Eckstein szerint az emberáldozatokat nem pusztán a Vesta-szüzek erkölcstelensége miatt mutatták be. Úgy véli, a Kr.e. 216-os és Kr.e. 114/3-as eset is a pax deorum megzavarását jelentette, ami miatt a Római Köztársaság veszélybe került. A Kr.e. 216 és 114/3 éveinek áldozatai összefüggnek a cannaei katasztrófával, illetve a Kr.e. 114-ben a scordiscusoktól elszenvedett római vereséggel. Az utóbbi esemény nem különösebben volt veszélyes, és nem fenyegette közvetlenül Rómát. Ha ezt a gondolatot követjük, érdekes, hogy az emberáldozatok szembetűnően hiányoznak, az alábbi eseteknél, amikor pedig igen csak indokolt lett volna; pl.: amikor mindkét Scipio elesett Hispániában (Kr.e. 212) vagy a gall salassusok elleni vereség Kr.e. 143-ban, illetve a Kr.e. 105-ös kimber diadal Arausiónál. Kijelenthetjük, a vereség, a háború vagy a vallásos aggodalom ritkán eredményezett emberáldozatot. Ezért a Vesta-szüzek erkölcstelensége mégiscsak meghatározó szerepet játszhatott.29 A Kr.e. 228-as emberáldozatokról beszámoló forrásaink nem beszélnek a 3 évvel későbbi gall invázióról. Ha a rómaiak készültek egy nagy erejű gall invázióra (ahogy Polybios írja), amit emberáldozattal kívántak elhárítani, akkor ezt miért nem említi egyetlen más forrás sem?30 Láthatjuk, a Kr.e. 228-as áldozat és a Kr.e. 225-ös invázió közötti kapcsolat kevéssé lehetséges31.

A Forum Boarium térképen (Wikimedia Commons)

A Kr.e. 216-os, cannae-i vereség utáni eseményről így számol be Livius:

Nemcsak a szörnyű csapások s az ezenfelül mutatkozó csodajelek töltötték el őket rémülettel, de az is, hogy ebben az évben két Vesta-szűzre, Opimiára és Floroniára bizonyosodott rá a paráznaság bűne; ezért az egyiket ősi hagyomány szerint a Porta Collinánál élve eltemették a földbe, míg a másik saját kezével vetett véget életének. L. Cantilius főpapi írnokot – ezeket ma kisebbik főpapoknak nevezik -, akivel Floronia paráználkodott, a főpap a Comitiumon addig vesszőzte, míg az ütések alatt kilehelte lelkét. Mivel ezt a bűnt, mint ennyi csapásnak közepette lenni szokott, szerencsétlen előjelnek tekintették, felszólították a decemvireket, hogy tekintsenek bele a Sibylla-könyvekbe, Q. Fabius Pictort pedig elküldték a delphoi jósdához, megtudakolni, milyen imákkal és könyörgésekkel engesztelhetik ki az isteneket, s mikor ér véget a roppant csapások sorozata. Közben a sorskönyvek intésére több rendkívüli áldozatot mutattak be. Többek között a Forum Boariumon egy gallus férfit és nőt, s egy görög férfit és nőt befalazott, földalatti üregbe zártak, amelyet már előzőleg is bemocskoltak a római vallási szertartásokhoz teljességgel méltatlan efféle emberáldozattal.”32

A Kr.e. 115 és 113 között bekövetkezett erkölcsbotrány utáni következmények azonban már nem ilyen egyértelműek. Három Vesta-szűz: Aemilia, Licinia és Marcia lett megvádolva erkölcstelen életviteléért, mivel római lovagokkal folytattak bűnös viszonyt. (Tehát a hat fős Vesta-papi testület fele). A per hosszas huzavona után a „legbűnösebb” Vesta-szűz kivégzésével, a másik kettőnek enyhébb büntetésével zárult le. Plutarchoson kívül azonban más forrás nem említi az erkölcsbotrány következményei közül a gall és görög személyek eltemetését. Előfordulhat, hogy az efféle vallási megnyilvánulás a régi etruszk befolyás egyik öröksége, Róma így próbálva elhárítani a jövőbeli katonai katasztrófákat, gallokat és görögöket felajánlva, mint korábbi és mint jövőbeli ellenségek, akik megfelelően reprezentálják az „ellenség” szó fogalmát. Más szavakkal, míg a görögök és gallok halála a Sibylla-könyvek által utasított szokatlan emberáldozat lehetett, addig a Vesták halála rituális kivégzés volt.33

A legnemesebb az önkéntes áldozat, különösen, ha azt egy magas rangú személy teszi meg, ugyanis az istenek nagy sikert csak megkülönböztetett értékű áldozat ellenében nyújtanak. Ezt a célt szolgála a római devotio (önfeláldozás). A személy áldozatnak ajánlja fel magát, mint pl. egy hadvezér a győzelemért. A hadvezér egy összetett rítus kíséretében felajánlja magát „Tellusnak és a Maneseknek” (alvilági istenek), hogy a csatában bekövetkezett halálával az ellenséget is elragadják az istenek. (Devotio a neve egy mágikus átoknak is.)34 Egybe fonódik az átok és az önfeláldozás. A római történeti hagyomány több példát is ismer. A legnevezetesebb a három Decius Musnak, nagyapának, apának és fiúnak az devotiója, Kr.e. 340. (latinok ellen), 295. (szamniszok ellen) és 279. évben.35

A csata nem messze zajlott le a Vesuvius lábától, a Veserisbe vezető út mellett. A római consulok, harcba vonulás előtt, áldozatot mutattak be. Úgy mondják, Deciusnak megmutatta a jóspap, hogy a májnak a rómaiakra vonatkozó felén a “fej”-nek nevezett egyik lebeny hiányzik, mintha levágták volna. Egyébként az istenek kegyesen fogadták áldozatát. Manlius áldozata kiválóan sikerült.

– Minden rendben van – mondta Decius -, ha tiszttársam kedvező jósjeleket kapott!

Ezután, a hadsorokat a fentebb ismertetett rendben felállítva, megkezdték az ütközetet. Manlius vezényelte a jobb-, Decius a balszárnyat. Kezdetben mindkét fél egyforma lelkesedéssel küzdött, majd a jobbszárnyon a dárdások, nem tudván feltartóztatni a latinok előrenyomulását, a második vonalig hátráltak. A kavargásban Decius harsány hangon odakiáltotta M. Valeriusnak:

– Valerius, most van szükség az istenek segítségére! Felkérlek, mint a római nép főpapját, mondd el az imát, amellyel legióinkért áldozatul felajánlhatom magamat.

A főpap ráparancsolt, vegye fel szegélyes togáját, burkolja be fejét, s kezét a toga alatt állához emelve, s a lába alá fektetett gerelyre rálépve, mondja el a következőket:

– Ianus, Iuppiter, Mars atyánk, Quirinus, Bellona, Larok, jövevény és hazai istenek, akiknek hatalmatok van rajtunk és ellenségeinken, s ti, halottak istenei! Azért esdek, azért könyörgök hozzátok, fogadjátok kegyesen felajánlásomat, adjatok erőt és győzelmet a quirisek római népének, sújtsátok félelemmel, rémülettel, halállal a quirisek római népének ellenségeit. E szavakkal kifejezett ígéretem szerint a quirisek római népéért, államáért, seregéért, legióiért, segédcsapataiért, magammal együtt felajánlom az alvilág isteneinek és a Földnek az ellenség legióit, segédcsapatait.

Könyörgését befejezve lictorokat küldött T. Manliushoz: jelentsék idejében tiszttársának, hogy felajánlotta magát a seregért. Ő maga, gabii köntöst öltve, fegyveresen lovára szökkent, s az ellenség sűrűjébe vágtatott. Emberfeletti lénynek látszott mindkét sereg előtt, mintha az ég küldte volna, hogy áldozatként lecsillapítson minden isteni haragot, s hogy a pusztulást övéitől elhárítva, az ellenségre fordítsa. Nyomában járt a teljes rémület és rettegés, zavar fogta el először a latinok hadijelvény-hordozóit, majd továbbterjedve, az egész sereget. Jól lehetett látni, hogy amerre csak elvágtat, az emberek, mint akiket valami gonosz csillag lángja perzselt meg, reszketni kezdenek, s mikor a rázuhogó dárdák alatt végre összerogyott, a latin csapatok már teljesen fejüket vesztve menekültek, üresen hagyva a csatateret. A rómaiak pedig, a babonás félelem alól felszabadulva, mintha csak most hangzott volna el a csatára hívó jel, újra kezdték a harcot.”36

File:Jacob Matthias Schmutzer - DECIUS MUS DEUTET SEINEN OFFIZIEREN DEN TRAUM.jpg
Decius Mus beszámol álmáról tiszttársainak – 18. századi metszet (Wikimedia Commons)

Azt hiszem, helyénvaló itt megjegyeznem, hogy a consulnak, dictatornak, praetornak jogában áll – ha az ellenséges legiókat áldozatul fel akarja ajánlani -, hogy maga helyett – tetszése szerint – valamelyik besorozott legióban szolgáló polgárt ajánlja fel. Ha a felajánlott személy meghal, akkor rendben van a dolog, ha nem hal meg, akkor hét láb magas vagy ennél is nagyobb képmását el kell ásni, s engesztelésül állatot kell vágni fölötte. A helyhez, ahol a képmást elásták, nem közelíthet római tisztségviselő. Ám ha valamelyikük – mint Decius is tette – saját magát akarja feláldozni, de nem hal meg, az ilyen önmagát felajánló személy sem magáért, sem az államért nem mutathat be – szentségtörés nélkül – áldozatot. Ha Vulcanusnak vagy valamely más istennek akarja felajánlani fegyvereit, állatáldozat vagy más szertartás kíséretében megteheti. A dárda, amelyen a consul könyörgés közben állott, nem kerülhet az ellenség kezébe. Ha mégis odajut, Marsot disznó-bika-juh-áldozattal kell kiengesztelni.”37

Ezeket a sorokat olvasva láthatjuk, hogy a rómaiak mennyire rugalmasak és gyakorlatiasak tudtak lenni vallási kérdésekben (is). Kr.e. 295-ben Sentium mellett a rómaiak egy gall-szamnisz sereggel ütköztek meg. A római csatasor felbomlott, és többen futásnak eredtek. A hadsorok útjába állva visszahívta a futókat, majd mivel a rendetlenül menekülőket semmiképpen sem tudta megállítani, név szerint idézve apját, P. Deciust, ezt mondta:

– Miért is késlekedem vállalni családunk végzetét? Hisz a mi nemzetségünk hivatása, hogy áldozatként elfordítsa az államot fenyegető veszedelmet. Íme, felajánlom magammal együtt az ellenséges legiókat a Földnek és az alvilág istenségeinek!

E szavak után felszólította M. Livius főpapot, akinek csatába indulva megtiltotta, hogy eltávozzék mellőle: mondja el előtte annak az imának szavait, amellyel magát és az ellenség legióit a Quirisek római népének hadseregéért felajánlhatja. S ugyanolyan szavakkal, ugyanolyan öltözetben mondta el fogadalmát, mint apja, P. Decius, mikor Veserisnél, a latin háborúban felajánlotta magát. Az ünnepélyes fogadalomhoz még hozzáfűzte, hogy maga előtt fogja hajtani a rémületet, menekülést, gyilkolást, vérontást, s hogy az égi és alvilági istenek haragját, a megsemmisülés átkát viszi az ellenség hadijelvényeire, hajítódárdáira és fegyvereire, és együtt pusztul majd a gallusokkal és a samnisokkal. Ezzel az ünnepélyes esküvel felajánlva magát és az ellenséget, odavágtatott, ahol legsűrűbbnek látta a gallus hadsorokat, s ott is esett el, belerohanva a reá szegezett dárdákba.38 A római sereg itt is győzni tudott, és a halott consul testét ez esetben is csak másnap találták meg, melyet szintén lándzsák borítottak. A harmadik esetről sem Livius, sem Plutarchos nem ír.

Rómában különféle alkalmakkor prodigiumok, azaz előjelek bolygatták fel a kedélyeket. Livius könyveiben gyakran számol be efféle csodajelekről, mint amikor villám csapott valamely isten templomába, egy szobor vérzett, kőeső esett, három holdat láttak stb. Ezeket a különféle és változatos csodajeleket a rómaiak megpróbálták valahogyan „lecsillapítani”. Előfordult azonban ezekhez kapcsolódó rituális gyilkosság is, amikor „torz gyermek” jött a világra, és ezt rossz ómennek vélvén a rómaiak megölték. Erre találunk példát Kr.e. 207-ben:

A vallásos szorongástól épp hogy megszabadult lelkeket ismét megzavarta az az újabb, Frusinóból érkezett híradás, hogy ott négyévesnek látszó gyermek született, de nem is annyira nagysága keltett feltűnést, inkább az, hogy – akár a Sinuessában két éve született csecsemőnél – nem lehetett tudni, hogy fiú-e vagy lány39. Ezt az Etruriából odahívott haruspexek mindenesetre szörnyű és rettenetes csodajelnek nyilvánították, s kijelentették, hogy Róma területén kívül, úgy, hogy ne érjen hozzá a földhöz, a mély tengerbe kell süllyeszteni. A gyermeket élve egy ládába zárták, kivitték a mély tengerre, s ott a vízbe hajították. A pontifexek azt is elrendelték, hogy háromszor kilenc szűznek kell végigvonulnia egy éneket énekelve a Városon.40

Az emberáldozatok utolsó fajtája a gladiátor viadalok, amelyek kezdetben vallási szertartásokhoz kapcsolódtak. Nem volt olyan római isten, amelyik megkövetelte a rendszeres áldozatot, és valószínűtlen, hogy a régi rómaiak úgy érezték, a halottaiknak emberáldozat kell, mint temetési rítus. A nyilvánosan történő gyilkosságok, amelyek a halott lelkének történő felajánlások, temetéseken Rómában Kr.e. 264-ig nem dokumentálhatók.41 A hagyomány szerint az első küzdelmet Kr.e. 264-ben rendezte Iunius Brutus temetése idején két fia. A küzdelem a temetés utáni kilencedik napon történhetett három pár harcossal, akiket ekkor még nem gladiátornak, hanem bustuariusnak hívtak (bustrum: sírkamra vagy halotti máglya szóból). A halotti játék a gyászidő végét jelezte. Az első összecsapás a Forum Boariumon zajlott, amely azután többször adott helyszínt az efféle rituáléknak.42 A gladiátori munus nem tisztán hétköznapi esemény, hanem emberáldozat, ami nem hivatalos eleme a római vallásnak, és a Kr.e. I. századig nem volt rendszeres része az állami fesztiváloknak.43

Amikor a Kr.e. II. század végén a barbár Bletonesi törzs tagjai embert áldoztak isteneiknek, büntetés végett Rómába rendelték a törzs vezetőit. Mihelyt kiderült, hogy ősi szokásuk értelmében jártak el így, szabadon engedték őket, és csupán a jövőre vonatkozóan tiltották be az emberáldozást.44 A köztársaság kései éveiben a rómaiak egyre inkább megborzadtak az emberáldozatoktól, ezért Kr.e. 97-ben P. Licinius Crassus Dives45 consulsága idején egy szenátusi határozat betiltotta ezt. Ezután a rómaiak üldözték ennek művelőit, és úgy vélték, az emberáldozat a barbárság és a római civilizáción kívüli világ ismertetőjele.46 Ezt követően az emberáldozat és a kannibalizmus a romlottság egyik legfőbb ismérvévé vált. Amikor Kr.e. 63-ban Lucius Sergius Catilina a consulválasztás elvesztése után „puccsal” próbálta magához ragadni a hatalmat, a híres szónok és politikus Marcus Tullius Cicero hiúsította meg ebbéli terveit. Ezután Catilináról és társairól több szóbeszéd is elterjedt:

„Akadtak ez idő tájt, akik szerint Catilina, beszéde végeztével, mikor bűntársait eskütételre kényszerítette, borral kevert embervért hordott körül serlegekben; és csak akkor fedte fel terveit, mikor az átok terhét fejükre vonva már mindannyian megízlelték az italt – ahogy ez az ünnepi áldozatoknál is szokás. Állítólag azért járt el így, hogy kölcsönös bűnük tudatában annál hűségesebbek legyenek egymáshoz. Némelyek szerint azonban sok egyébbel együtt ezt is olyanok találták ki, akik úgy hitték, hogy enyhítik a Cicero ellen később támadt gyűlöletet, ha az elítéltek vétkeit felnagyítják.47

A késő köztársaságban előfordultak politikai gyilkosságok, melyeket áldozatként próbáltak bemutatni. Amikor például a Kr.e. 46-os játékok alkalmával Caesar néhány katonája lázongott, hármat közülük kivégeztek. Cassius Dio azt mondja, úgy ölték meg őket, mint egyfajta vallásos rítus, noha a Sibyllák nem írtak ilyet elő, és nem volt semmiféle más jóslat sem erre vonatkozóan, ám mégis feláldozták őket a Campus Martiuson a pontifexek és Mars papja, és a fejüket a Regia közelében függesztették ki. Ez nem az istenek kifejezett akarata volt, de Caesar megpróbált „szakrálizálni” egy katonai büntetést.48

Cicero a Szenátus előtt beszél Catilina ellen – Ceasare Maccari festményén (Wikimedia Commons)

A kereszténység megszületése és elterjedése után érdemes megfigyelni a rómaiak és keresztények viszonyát: a pogány rómaiak azt állították, a keresztények embereket áldoznak, csecsemőket ölnek meg, vért isznak, ugyanis a Kr.u. II. század második felében a rómaiak szemében a keresztények egy olyan szekta, amely elutasítja a római vallás legfőbb sajátosságait. A IV. és V. században már a keresztény szerzők vádolták a pogányokat, miszerint démonok irányításával embereket áldoznak – Saturnusnak minden év decemberében gladiátor játékok keretében és Iupiternek a Feriae Latinae alkalmával. Mindkét fél ugyanazokat a vádpontokat sorakoztatta fel a másikkal szemben (pl.: kannibalizmus), kiemelve a saját kultúrája felsőbbségét a másiké fölött, a „másik”, a barbár a civilizálttal szemben, aki a rosszban hisz, szemben az igazhitűvel.49

A Nyugatrómai Birodalom bukása után több mint ezer évvel az azték birodalmat megtámadó keresztény spanyolok elborzadtak a véres, koponyákkal teli, kegyetlen és „istentelen” templomoktól. Tenochtitlan megszállása után a spanyolok megpróbálták betiltani az azték emberáldozatokat. Cortez alvezére, Alvarado a Huitzilopochtli tiszteletére rendezett szertartáson az emberáldozat megakadályozása végett a templom udvarán megtámadta és lemészárolta a védtelen résztvevőket50. Ennek következménye egy spanyol-azték háború lett, aminek végén Tenochtitlan városa elpusztult és aztékok ezrei haltak meg.


 

Jegyzetek

1 Hahn István: Róma istenei. Bp., 1975 11. o. (A továbbiakban: Hahn)

2 A hagyomány szerint Róma második, szabin nemzetiségű királya.

3 Plutarchos: Párhuzamos életrajzok I. Osiris Kiadó, Bp. 2001 Numa 15. (A továbbiakban: Plutarchos)

4 Hahn 11. o.

5 Lesley Adknis – Roy A. Adkins: Handbook to life in ancient Rome 312. o.(A továbbiakban: Handbook to life in ancient Rome)

6 T. Livius: A római nép története a város alapításától. Európa Könyvkiadó, Bp. 1982 XXII. 10. (A továbbiakban: Livius)

7 Jan N. Bremmer: Human sacrifice 2007 2. o.

8 C. Iulius Caesar: A gall háború. Európa Könyvkiadó, Bp. 1968 VI. 16. (A továbbiakban: Caesar: A gall háború)

9 Caesar: A gall háború VI. 17. 19.

10 Handbook to life in ancient Rome 289. o.

11 Donald G. Kyle – Spectacles of Death in Ancient Rome, 1998 36. o. (A továbbiakban: Donald G. Kyle)

12 Human sacrifice in Ancient Rome by M. Horatius Piscinus

13 Hahn 52. o.

14 Hahn 88. o.

15 Livius I. 21.

16 Donald G. Kyle 36. o., 37. o.

17 Várhelyi, Zsuzsanna – The Specters of Roman Imperialism: The Live Burials of Gauls and Greeks at Rome (in: Classical Antiquity, Vol. 26, No. 2 (October 2007) 282. o. (A továbbiakban: Várhelyi)

18 Várhelyi 283. o.

19 A ház, illetve ország fennmaradásáért történő véráldozatnak állít emléket a Kőmíves Kelemen c. vers is.

20 Human sacrifice in Ancient Rome by M. Horatius Piscinus

21 Tarquinii városa Rómától északra található, lakói az etruszkok voltak.

22 Donald G. Kyle 37. o.

23 Paul Erdkamp: War, Vestal virgins and live burials in the Roman Republic. In Religion and Classical Warfare. II: The Roman Republic. 2017 13. o., 14. o. (A továbbiakban Paul Erdkamp 2017)

24 Plutarchos: Numa 10.

25 Róma ötödik, etruszk származású királya.

26 Paul Erdkamp 2017 14. o.

27 Livius II. 42.

28 Paul Erdkamp 2017 15. o.

29 Paul Erdkamp – Polybius, the Ebro Treaty, and the Gallic Invasion of 225 B.C.E. (in: Classical Philology, Vol. 104, No. 4 (October 2009) 497-499. o. (A továbbiakban: Paul Erdkamp 2009)

30 Paul Erdkamp 2009 499. o.

31 Paul Erdkamp 2009 498. o.

32 Livius XXII. 57.

33 Donald G. Kyle 38. o.

34 Handbook to life in ancient Rome 312. o.

35 Hahn 26. o.

36 Livius VIII. 9.

37 Livius VIII. 10.

38 Livius X. 28.

39 Ez azért is érdekes, mert a leírás valószínűleg egy hermafrodita gyermekre vonatkozik, amely jelenség nem lehetett teljesen idegen az ókorban, hiszen maga a „hermafrodita” szó is egy görög mítoszból származik: történt ugyanis, hogy egy Hermaphroditos nevű ifjút egy nimfa a szerelmével ostromolt, mindhiába. Végül a nimfa egy alkalommal rávetette magát a fürdőző ifjúra és könyörgésére az istenek eggyé változtatták őket.

40 Livius XXVII. 37.

41 Donald G. Kyle 40. o.

42 Roland Augeuet: Kegyetlenség és civilizáció – A római játékok. Európa Könyvkiadó, Bp. 1978. 17. o.

43 Donald G. Kyle 40. o.

44 Hahn 61. o.

45 Ő később Hispania Ulterior helytartója Kr.e. 96-93 között.

46 Human sacrifice in Ancient Rome by M. Horatius Piscinus

47 P. Sallustius Crispus összes művei. Helikon Kiadó, Budapest, 1978. Fordította: Kurcz Ágnes. Catilina összeesküvése. 22.

48 Donald G. Kyle 38. o.

49 Donald G. Kyle 37. o.

50 Michael E. Smith: Aztékok. Szukits Könyvkiadó, Debrecen, 2004. 254. o.

Bibliográfia

Paul Erdkamp: War, Vestal virgins and live burials in the Roman Republic. In Religion and Classical Warfare. II: The Roman Republic. 2017

Paul Erdkamp – Polybius, the Ebro Treaty, and the Gallic Invasion of 225 B.C.E. (in: Classical Philology, Vol. 104, No. 4 (October 2009)

Jan N. Bremmer: Human sacrifice. 2007

Várhelyi, Zsuzsanna – The Specters of Roman Imperialism: The Live Burials of Gauls and Greeks at Rome (in: Classical Antiquity, Vol. 26, No. 2 (October 2007)

Lesley Adknis – Roy A. Adkins: Handbook to life in ancient Rome, 2004

Michael E. Smith: Aztékok. Szukits Könyvkiadó, Debrecen, 2004

Plutarchos: Párhuzamos életrajzok I. Osiris Kiadó, Bp. 2001

Donald G. Kyle – Spectacles of Death in Ancient Rome, 1998

T. Livius: A római nép története a város alapításától. Európa Könyvkiadó, Bp. 1982

Roland Augeuet: Kegyetlenség és civilizáció – A római játékok. Európa Könyvkiadó, Bp. 1978.

P. Sallustius Crispus összes művei – Catilina összeesküvése. Helikon Kiadó, Budapest, 1978. Fordította: Kurcz Ágnes.

Hahn István: Róma istenei. Bp., 1975

C. Iulius Caesar: A gall háború. Európa Könyvkiadó, Bp. 1968

M. Horatius Piscinus: Human sacrifice in Ancient Rome

A nyitóképen: Decius Mus önkéntes áldozata Rubens festményén

Facebook Kommentek

További írásaink