A honvéd hét szerencséje

Kazári József volt híradó őrmester azon kevesek között van, akik megjárták a Don-kanyart és az 1944/45-ös harcokat, majd a szovjet fogságot is, és mindenhonnan sikerült ép bőrrel hazajutniuk. Emlékeit, amelyek nagyrészt az 1942/43-as harcokról szólnak, 2001-ben vetette papírra, és azokban „hét szerencsét” emel ki, vagyis hét olyan helyzetet, amikor az amúgy is húzós helyzet még húzósabbra váltott, de valami miatt a nagyobb bajt sikerült elkerülnie (vagy a nagyobb baj kerülte el őt). Mostani írásomban ezt a hét szerencsét mutatom be, kiegészítve azokkal, amiket 2013-as beszélgetésünk során mondott el.

Kazári József 1922-ben született Celldömölkön, és 1941. október 1-jén vonult be önként katonának; Budapestre került a gyorshadtest híradózászlóaljába, de mire véget ért a kiképzése, az alakulat hazatért a keleti frontról. Mivel minden áron a frontra akart jutni (18 évesen kinek ne lennének olyan vágyai-álmai, amelyekre később finoman szólva is kritikusan tekint), átkérette magát Szombathelyre, a III. hadtest híradózászlóaljába, amely 1942 februárjától nagyban készülődött arra, hogy a 2. hadsereg kötelékében részt vegyen a keleti front tavaszi hadműveleteiben.

Lelőtt szovjet csatarepülőgép Osztrogozsszk egyik utcáján 1942 nyarán (FORTEPAN)

1942-ben a Magyar Királyi Honvédség három hadseregparancsnoksággal rendelkezett; a frontra induló csapatokat a 2. alárendeltségébe osztották be, a kivonuló csapatok rendje azonban jócskán eltért a hivatalos szervezettől. Egyrészt ideiglenes jelleggel egy páncéloshadosztályt és egy repülődandárt hoztak létre (előbbit a németek látták el harckocsikkal, többnyire második vonalbeli technikával), a három hadtestet pedig úgy állították össze, hogy az ország minden  területét egységesen terheljék a behívásokkal. Kivételt a román határ melletti VI. és IX. hadtest képezett, innen a fokozódó nemzetközi helyzet miatt csak kis számban vittek el csapatokat. Emiatt lehetett, hogy az egyes hadtestekbe, illetve ezredekbe „idegen” alakulatok is kerültek, ami sok hátránnyal járt; a tisztek és a legénység nem ismerték egymást, összeszoktatásra pedig nem nagyon volt idő. A rohanást jól mutatja, hogy Kazári József januárban adta be áthelyezési kérelmét, március 16-én került Szombathelyre, április 12-én pedig már indult is a frontra.

Eleinte a lehetőségekhez képest minden jól haladt; május elején a III. hadtest (kb. 50 000 fő összlétszám) német csapatokat váltott le, komoly harctevékenységre csak június 28. után került sor. Ekkor indult meg az a hadművelet, amely során (főleg a 9. könnyűhadosztály) elfoglalta Tyim városát, és július első hetére a magyar csapatok felzárkóztak a Don folyóra. A szovjetek ugyanakkor Urivnál, Scsucsjénél és Korotojaknál nagyobb, további öt helyen pedig kisebb hídfőket meg tudtak tartani. A kicsiket és a korotojakit később sikerült felszámolni, az urivi és scsucsjei azonban végig megmaradt, sőt ezekből indult el 1943 januárjában a katasztrofális eredményekkel járó támadás is. Július közepétől szeptember közepéig zajlottak a hídfőcsaták, amely során a magyar csapatok lehetőségeikhez mérten mindent megtettek a hídfők elfoglalásáért, de a rendelkezésre álló eszközökkel és létszámmal nem járhattak sikerrel. Például amikor a páncéloshadosztályt Urivhoz vezényelték, akkor Scsucsjénél támadtak, majd amikor odadübörögtek a harckocsik, akkor Korotojaknál kezdtek mozgolódni. A III. hadtest eleinte mintegy 50 kilométeres arcvonalszakaszt védett az urivi hídfőnél, majd a 7. könnyűhadosztályt kivéve északabbra, Voronyezs alá tolódtak (a könnyűhadosztályt végül át is tették a IV. hadtesthez). Mivel a hadtest szakaszának jelentős részén nem volt szovjet hídfő, a katonák többsége viszonylag nyugodtan élhetett, őket „csak” kisebb támadások, illetve mesterlövészek és tüzérek háborgatták. A második vonalbeli alakulatok helyzete annyiban is különleges volt, hogy őket általában nem érték el közvetlenül a harccselekmények; többnyire házakban is lakhattak, otthonosabb körülmények között és az ellátásuk is jobb volt valamivel. Nekik viszont a partizánokból jutott ki, bár a magyar hadsereg arcvonala mögötti partizánmozgalom jóval gyengébb volt mondjuk a brjanszki erdő ellenállásánál.

A magyar 2. hadsereg helyzete, északon a III. hadtesttel. (Forrás)

A III. híradózászlóalj Kurszkban rakodott ki, majd előbb Sztarij Oszkolba, végül Szemigyeszjatkojéra került, a hadtestparancsnokságra. Persze egyes rajai-szakaszai „összevissza” települtek, ahogy a szükség megkívánta, ugyanis nekik kellett biztosítani a kommunikációt felfelé a hadsereg felé, és lefelé a hadosztályok és közvetlen alakulatok irányába is. A hídfőcsaták lezárultával nagyobb harcok 1943 januárjáig nem voltak a magyar arcvonalon, január 12-én viszont előbb az urivi, majd másnap a scsucsjei hídfőből is megindult a szovjet támadás; az első igazából egy komolyabb felderítővállalkozás volt, ugyanakkor a nem várt sikerek miatt előbbre hozták a fő hadműveletet. A Vörös Hadsereg csapatai ugyanis pár óra alatt áttörték a 4. gyalogezred nem túl combos védvonalát, és több kilométer szélességben és mélységben sikerült betörniük a magyar arcvonalba. Mivel az egyetlen komolyabb tartalék, a Cramer-hadtest csak késve került bevetésre (ehhez meg kellett várni Hitler utasítását), mire megindultak, már két helyen szakadt át a Vécsey Béla alezredes (35. gyalogezred) által csak „gatyamadzag-vonal”-ként emlegetett harcvonal. A szovjetek január 17-re gyakorlatilag elvágták egymástól a hadtesteket; a IV. és a VII. délnyugat felé vonult vissza (néha a korábban megszalasztott olaszokkal együtt), részben kaotikus körülmények között. A III. hadtestnél egyelőre „nyugalom” volt, ugyanakkor azt tudták, hogy az Urivnál áttört szovjetek északnak fordulva bármikor a hátukba kerülhetnek. A német alárendeltségbe helyezett szombathelyi hadtest igyekezett megakadályozni bekerítését, és folyamatosan, harcolva vonultak vissza északnyugati irányba. Kazári Józseféket is ekkor érte el a támadás „oldalszele”;

„Mi be lettünk kerítve, kb. 8000 fő. Körvédelemre rendezkedtünk be. Pár nap múlva támadásokat intéztek ellenünk, éjjel-nappal lőtték a falunkat. Én egy rajjal a dombtetőn, a szélmalomnál voltam tüzelőállásban. Igen szerettem a golyószóróval bánni, amire még Budapesten képeztek ki. Első szerencsém; Makrai barátom adja a kezembe a golyószóró tárat, amint veszem el tőle, abban a pillanatban ellőtték a keze fejét.”

Mivel az ellenség megállítására esély nem nagyon volt, a III. hadtest alakulatai „vándorló katlanokat” képeztek, vagyis úgy vonultak vissza, hogy közben igyekeztek minden irányba védekezni, és a lehető legjobban lassítani a szovjeteket. Természetesen ez nem volt egyszerű; a németek sokszor viselkedtek kegyetlenül a honvédekkel, akiket ráadásul nem egyszer „golyófogónak” használtak. Az egészet fokozta az élelem- és lőszerhiány, valamint a -35 fokos hideg. Egyes források szerint utóbbi csak -20-22 fok volt, de aki volt már téli túrán vagy várt buszra akár csak fél órát is a mostani vagy tavalyi hidegekben, az el tudja valamennyire képzelni, hogy milyen lehetett az „alaphelyzet”. Erre jött még az is, hogy február 1-jén Stomm Marcell altábornagy, a III. hadtest parancsnoka, miután a németektől parancsot kapott, hogy Tyim irányába támadjon, feloszlatta seregtestét. Döntését máig vitatják, az ugyanakkor tény, hogy a magyaroknak se élelme, se lőszere nem volt, viszont egy parancsnok sosem hagyhatja magára ilyen módon az embereit. Kazári József és a folyamatosan fogyatkozó csapata (híradók és a hozzájuk csapódó katonák) annyiban volt szerencsésebb, hogy viszonylag hamar délnyugat, vagyis Sztarij Oszkol felé vehették az irányt (Ivanovka irányába január 27-én törtek ki), ahol egy ideig gyülekeztették a magyar csapatokat. Viszont mire odaértek, nyomukban volt a Vörös Hadsereg;

„Állandóan menni és menni kellett. Aki leült pihenni, mert elfáradt, az az út szélén lelte halálát, mert megfagyott. Lángoló falvakon kellett keresztül mennünk. A melléképületekből és vermekből lőttek ránk. Sztarij-Oszkol felé közeledve a magas dupla vágányú vasúti pályán folytattuk utunkat. Akkor már a híradós barátaim közül hatan voltunk és meg volt a kettő szánkónk. Egyszer csak megállt az oszlop, mert Sztarij-Oszkolba nem tudott bemenni az előőrs. Alig, hogy várakoztunk egy fél órát, már zúdult is ránk a tüzérség és az aknavetők tüze. (…) Az egyik szánkón Vida Jenő tizedes pihent takarók alatt, akinek el voltak fagyva a lábai. Szólok neki, hogy jöjjön át a vasúti pálya másik oldalára, hogy a lövésektől védve legyünk. De ő azt válaszolta, jó meleg helye van, marad a szánkón. A lovaknak dobtam egy kis szalmát, meg szoktam őket simogatni, most ez elmaradt. Erre én gyors ugrással mentem le a sín tetejéről a pálya túlsó oldalára. De alig hasaltam le, már be is voltam terítve fagyos rögökkel és porral. A lejjebb lévő barátaim kérdezték, hogy mi van? Válaszoltam, mindjárt megnézem, csak először ki kell törölnöm a sok port a szemeimből. Milyen látvány fogadott? 6-8 szánkóba fogott ló fekszik a síneken. Meghalt Jenő barátunk is. 10 másodpercen múlott az életem. Második szerencsém. Tüzeltek ránk még egy jó ideig. A tüzelés mikor megszűnt, a szánkóról magunkhoz vettük a kenyérzsákot, még található kétszersültet, konzervet és nekivágtunk a mezőnek. Térdig érő hóban mentünk a réten. (…) Így négyen folytattuk utunkat, irány Tyim.”

A III. hadtesthez tartozó 9. könnyűhadosztály harcai: megfigyelhetőek a nyugati és déli-délnyugati irányú kitörések, Kazári Józsefék az utóbbi irányban jutottak ki a harcterületről (Molnár-Szabó 30. o.)

Sztarij Oszkol, mint a térség nagyobb városa és vasúti csomópontja kiemelkedő szerepet játszott a visszavonulás során. Január közepétől német és magyar csapatok védték, de utóbbiak kivonása folyamatosan zajlott, hiszen harcértékük igen csekély volt a több napos visszavonulás után. Szabó Péternél olvasható, hogy a III. hadtest maradék alakulatai a német 26. hadosztály nyomában járva február 2. és 4. között érték el a várost, feltehetőleg Kazáriék is ezen csapatok között voltak.[1]  Ezt valószínűsíti, hogy Ivanovka 60 kilométerre van Sztarij Oszkoltól, ennek megtételéhez az adott körülmények között 2-3 napra legalább szükség volt, a hadisírnyilvántartó adatai szerint viszont Vida Jenő tizedes a III. híradózászlóaljból február 7-én hunyt el Sztarij Oszkolban (bár az is elképzelhető, hogy a zűrzavarban később anyakönyvezték, ahogy az is, hogy ekkor csak súlyosan megsebesült, de bajtársainak nem volt lehetősége erről meggyőződnie).[2] A kis csapat ezt követően Tyim felé vonult vissza, továbbra is ellátás nélkül, ám a szerencse ismét melléjük szegődött:

„Tyimből továbbmentünk, elérkeztünk egy cukorgyárhoz. A kapuban német őrök, a gyárból német katonák hordták ki zsákszámra a cukrot. A magyarokat nem engedték be. Harmadik szerencsém; érkezett egy szánkó német katonával, a katona irány a gyárba. Mivel sütött a nap, a katona köpenye a szánkóra volt téve. Felvettem gyorsan és szaladtam be a gyárba, fogtam el fél zsák cukrot és már vittem is ki. A köpenyt gyorsan visszatettem a szánkóra, mi meg nekiestünk a cukorevésnek. Minden zsebünket, holminkat megpakoltuk cukorral és a csatorna partján a napsütésben beszélgetve mentünk Szudzsa felé.”

hirados_gyak.jpg
Híradókatonák gyakorlaton. A képen a 35/II. távbeszélőszakasz honvédei (Szimedli József felvétele, magángyűjtemény)

Január végétől Szudzsán gyülekezett a IV. hadtest maradéka (a hadsereget papíron 24-én vonták ki az arcvonalból), illetve mindenki más is, aki el tudott jutni oda. Ekkorra a Vörös Hadsereg előrenyomulása már lelassult, így a III. hadtest még harcoló részein kívül a többiek kicsit kifújhatták magukat, megindult a sorok rendezése. Ekkor már volt lehetőség arra is, hogy a sebesülteket és betegeket nagyobb arányban szállítsák haza, bár a körülmények – ahogy azt az alábbiakból is láthatjuk – messze nem voltak ideálisak.

„Csodák-csodája a templom előtt találkoztam Kovarszky Gyula gh. főnökömmel [róla sajnos további adatokkal nem rendelkezünk, csak azt tudjuk, hogy zászlósként szolgált ekkor – GyS], akit az egész visszavonulás alatt nem láttam. Ez volt a negyedik szerencsém. Átöleljük egymást és mondta, hogy menjek vele a szállodába. A tiszteken nem volt rangjelzés, így én is gyorsan eltávolítottam a csillagot a zubbonyomról. Beszélik, hogy holnap megérkezik a kórházvonat Magyarországról. Ez tényleg valóság lett. Az épületekből gépkocsikkal (mentőkkel) szállítottak ki bennünk az állomásra. A meleg kocsikban, fehér ágyakon pihentünk nemsokára. Azt hittük, hogy a mennyországban vagyunk. Evésre úgy ébresztettek fel bennünket. Hála Istennek, mivel lövésem, fagyásom, sebesülésem nem volt, reggel már a konyhára jelentkeztem mosogatónak és segítettem az ételek elhordásában is.”

Kazári Józsefnek szerencséje volt, hogy el tudott vegyülni a tisztek között – és az átéltek után érthető, hogy kihasználta a lehetőséget – így alakulata előtt érkezett haza, pontosabban egy szegedi hadikórházba. Itt egy ideig „lapított”, vagyis nem jelezte szüleinek, hogy megérkezett, de az egyik nővér megírta nekik. A szülők persze kétségbeesetten rohantak Szegedre, ahol viszont először nem találták fiúkat, akit tévedésből Kozár néven írtak be a listára…

Ezt követően egy rövidebb nyugalmas időszak következett Kazári József életében, aki továbbra is a híradózászlóaljban szolgált, a végén már őrmesterként. 1944. március 19., vagyis a német megszállás a nagykanizsai laktanyában érte, és nem sokkal később ismét egy kelet felé tartó vonaton találta magát. A németeknek és szövetségeseiknek ekkor már sehol sem állt a zászló; 1944 januárjában részlegesen mozgósították a magyar 1. hadsereget is, amelyet a Kárpátok északi részének védelmére rendeltek. A magyar vezetés azzal számolt, hogy a fegyverszünetig (ekkor még bíztak abban, hogy brit-amerikai ejtőernyősök érkeznek Magyarországra) kitartanak a szovjetek ellen, akik amúgy sem kockáztatják meg a súlyos áldozatokkal járó hegyi harcot. Egyrészt ebben tévedtek, másrészt a német megszállás után nem sokkal az 1. hadsereg utasítást kapott, hogy a Kárpátok előterében, Galíciában tömje be a visszavonuló német hadseregek között keletkezett rést. A korlátozott támadás végül április 17-én indult meg a Kolomea-Obertyn-Ottynia vonal irányába, és első körben sikerrel zárult. A magyar és német erők májustól védelemre rendezkedtek be, az állandó erődítésekből álló Árpád-vonal előtt több ideiglenes állást is kialakítottak.  A 7. hadosztályt (akkor már háromezredes normál hadosztály volt, nem kétezredes könnyű) júniusban vezényelték ki a frontra erősítésnek. Kazári Józsefék előbb Kolomea és Stanislau (vagy Sztanyiszlav, Stanislaw, ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna) térségébe kerültek.

1_hds.png
Az 1. hadsereg 1944 áprilisi hadművelete (Ungváry 259. o.)

A szovjetek közben június 23-án Belorussziában, július 13-án pedig Nyugat-Ukrajnában lendültek támadásba, a magyar arcvonalon július 22-én kezdődött az offenzíva. A szovjetek már első nap visszadobta a 7. és 16. hadosztályt, előbbi a késve kiadott visszavonulási parancs miatt egy hét alatt csaknem felmorzsolódott. A seregtestet ráadásul bűnbaknak is kikiáltották, majd feloszlatták, és megmaradt állományával a többi hadosztályt töltötték fel (ez utóbbi katonai szempontból indokolt volt). Maga a III. hadtest augusztus 20-án került az 1. hadsereg kötelékébe, ekkor a 6., 13. és 16. gyaloghadosztályok és az 1. ejtőernyős csoport alkotta. Az 1. hadsereg ugyanakkor hiába védekezett keményen (szeptember közepén egyes alakulatai még a Kárpátok előterében tartották állásaikat), az augusztus 23-án bekövetkezett román átállás borította a sakktáblát. Megkezdődött a Székelyföld, majd Erdély kiürítése… 1944. augusztus 29-én a szovjet és román egységek átlépték az akkori, majd kb. egy hónap múlva a mai magyar határt is. Az 1. hadsereg ugyanakkor még október közepén is tartotta Kárpátalja egy részét; a III. hadtest 15-én vonult vissza az Árpád-vonalba. Ekkor már csak a 6. hadosztály és a 2. hegyidandár alkotta a seregtestet (elvezénylések miatt), amely a Lupkowi-hágótól az Uzsoki-hágóig tartó szakaszon védekezett. Október 18-án ugyanakkor megindult a visszavonulás; a szovjetek kis híján bekerítették a magyar 1. és 2. hadsereget, valamint a mellettük harcoló német csapatokat, bár tervük a debreceni páncéloscsata néven ismertté vált ellentámadás miatt nem járt sikerrel.

Magyar lőállások aT Tisza partján 1944 októberében (Arcanum Digitális Tudománytár)

A folyamatos visszavonulás és az egyre romló körülmények miatt a magyar csapatok harcértéke folyamatosan csökkent, amit csak tetézett a nyilas hatalomátvétel. A németek is egyre inkább megbízhatatlanként kezelték a honvédeket, így rendre szétszórták a magyar alakulatokat a német csapatok között. A III. hadtest még részt vett az Alföldön zajló harcokban, majd novemberben parancsnokságát feloszlatták. Kazári József végül az Alföldön és Budapesten keresztül érkezett előbb Komáromba, majd Dunaszerdahelyre, ahonnan a mai Ausztriába vitték át egységét; a háború utolsó hónapjaiban megpróbálták újjászervezni az 1. hadsereget, de ez végül nem valósult meg. Itt estek amerikai hadifogságba, majd nem sokkal később újfent jött az a bizonyos kelet felé tartó vonat, ami az ígéretek ellenére is jóval túl ment nem csak Budapesten, de még Mátészalkán is…

„Olyan elbocsátó papírokat kaptunk, amelyeket amerikai és orosz tábornokok írtak alá. Elláttak bennünk 1 heti élelemmel is. Amint jöttünk hazafelé, egyszercsak az oroszok megállították az oszlopot, a kapott iratokat semmisnek tekintették és a Zwettli táborba tereltek be bennünket. Ott voltunk kb. 3 hétig, majd gyalogmenetben Gmündbe mentünk orosz őrök kíséretében. Ott bevagoníroztak bennünk, ránk zárták a vagonajtókat és irány Magyarország felé. Rákosrendező – Szolnok – Debrecenen át Királyháza, és a végállomás Máramarossziget volt. Azzal hitegettek bennünk, hogy ott kapjuk meg az elbocsátó papírokat. Mikor este megérkeztünk a kivilágított, szögesdróttal körülvett táborhoz és láttuk azt, hogy kb. 50 méter távolságra őrök veszik körbe a tábort, már tudtuk azt, hogy itt elbocsátás nem lesz. Úgy is történt, 20 nap múlva ismét vagonba kerültünk. Irány vissza Debrecen – Szajol – Nagyvárad – Kolozsvár – Marosvásárhely – Konstanzába, a Fekete-tenger partjára érkeztünk. Kettő hét után rakodni kezdtük az élelmet egy hajóba. Azzal mentünk volna át a Szovjetunióba. De jött olyan hír, hogy egy foglyokat szállító hajó aknának ütközött és keresik, hogy nincs-e még több akna a környéken. Úgy hallottuk, hogy kb. 2-3 nap múlva indulunk csak. Elérkezett szeptember 1. Éjjel az orosz őrök jöttek hozzánk és kérdezték, hogy óra-csizma van-e, mert mehetünk haza. Ötödik szerencsém. Valóra vált a hazajövés, ugyanis akkor jelentette be Sztálin elvtárs, hogy a magyar foglyokat elengedi. Hajnalban már kimentünk a lágerből, ami egy lebombázott halfeldolgozó gyár volt, a mellette levő learatott búzatáblás földön írták meg az elbocsájtó papírokat. Mi voltunk az elsők, akik nyitott vagonajtók mellett jöttünk haza Magyarországra. Szegedre a Kendergyárba kerültünk megfigyelésre, onnét jöttem haza Celldömölkre. Hatodik szerencsém: a celli búcsúra itthon voltam.”

A celldömölki búcsút szeptember 9-10-én tartják, így ekkor sikerült igen hamar hazajutnia. Sok katonának és civilnek azonban nem volt ilyen szerencséje, ugyanis tízezreket vittek a Szovjetunióba több éves kényszermunkára. Külön érdekesség, hogy Kazári József végig „másik háborúként” beszélt az 1944/45-ös harcokról, amelyekről sajnos nem árult el annyi részletet, mint a Don-kanyarról. 2013-ban rögzítettünk vele egy beszélgetést, amelyben úgy fogalmazott, hogy

„Én ugye visszajöttem, aztán megint beleestem, de az már másik háború volt. Akkor a magyar határra, meg Stanislau – Kolomea környékére mentünk ki, Németmokránál jöttünk át, amikor az orosz áttörte a vonalat. A III. hadtestben voltam akkor is, a híradókkal, mindig. Mi mindig hátrább voltunk valamivel mindig. Amikor áttörtek, beszorultunk a Kárpátokba. Ez a második háború, ez már nem volt olyan veszélyes. Utána elmentünk, Máramarosszigetre, aztán részt vettünk Budapest ostromában. Szálasi akkor vette át a hatalmat és behoztak bennünket Hajdúhadházról, aztán Nagykovácsiba kerültünk, onnan elvittek Komáromba, aztán Nagymegyer, Dunaszerdahely, onnan nyugatra, aztán amerikai fogság.”[3]

Egy szerencse azonban még hátra van! Ennek a gyökere 1942 őszéig nyúlik vissza; a hátország lakossága, bár a háborús erőfeszítések nem határozták meg még a mindennapokat, több módon is igyekezett segíteni a fronton harcolókat. Voltak füstmentes napok, amikor cigarettát-dohányt ajánlottak a harcosoknak, akadt élelem és téli ruha gyűjtési akció is. A legkülönlegesebb azonban az „írj levelet egy katonának hadművelet” volt, amely során lányok-fiatalasszonyok írhattak egy-egy random honvédnek, akinek egyrészt biztosan jól esett a figyelem, másrészt ki tudja, hány ilyen levelezésből lett később kapcsolat-házasság és hasonló. Kazári József novemberben szabadságra ment haza, és amikor visszatért, egy ilyen levél várta egyenesen Sümegről, amelyet bajtársai meghagytak neki. A levelezés egy ideig folytatódott, de aztán a szovjet áttörés miatt megszakadt, mígnem

„1948 szeptemberében Celldömölkről Horváth esperes úr vezetésével búcsúsok mentek vonattal Sümegre. Én a barátommal, anyámra hallgatva elmentem. És mi történt vasárnap reggelre? 5 év után álmodtam egy olyan nevet, hogy Ányos Erzsébet – Sümeg – Alsó-Tokaly u. 4. Ő lenne az a diákleány, aki nekem küldte a szentképet? Körmenet végén mondtam a barátomnak, nézd ott van 5-6 lány, akiknél nincs csomag, biztos ők idevalósiak lehetnek. Odament hozzájuk és csodák csodájára azt a választ kapta, hogy itt voltak ők (Ányosék) velük, de hazamentek. A címet megkérdezte és valóban az általam megálmodott cím volt. Elmentünk a lakásra, a mama és a papa volt otthon. A mama sütötte a húst, a papa a szobában volt. Kérdeztem, Ányosék itt laknak? A válasz: igen! Akkor jó helyen járunk! A papa behívott bennünk a szobába és megkínált egy kis sümegi vörösborral. Nemsokára megérkeztek a leányok is. Hát bizony a 12 éves kisleányokból 17-18 éves szép leányok lettek. Mamához mentek a konyhára. A mama keze széttárásából lehetett látni, hogy nem tudja, hogy kik vagyunk. Mivel búcsúra jöttünk, mondták, hogy maradjunk ott ebédre. Egy kis unszolás után elfogadtuk az ajánlatot. Ebéd közben is többször kérdezték, hogy mondjuk már el, hogy kik vagyunk. Egyszer csak felálltam, és ezt mondtam: „Én vagyok az a katona, akinek 1942-ben levelet írtak. Annak a honvédnak, aki még ma nem kapott levelet.” Lett nagy öröm, sírás stb. Estig maradtunk. Mivel már voltak udvarlók, megköszönve mindent elbúcsúztunk. Ez volt a hetedik szerencsém.”

Talán most készül egy válaszlevél? (Gádoros Lajos / FORTEPAN)

Azt csak feltételezhetjük, hogy a hetedik szerencse a filmvászonra illő találkozásra utal, és nem arra, hogy végül nem „fogták ott” udvarlónak…

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével készült.


[1] Szabó 2002, 239. o.

[2] Vida Jenő halotti lapja

[3] Kazári József közlése

Források és felhasznált irodalom

Kazári József visszaemlékezései, 2001 (kézirat, a szerző birtokában) A külön nem jelölt idézetek innen származnak.

Kazári József interjú, Celldömölk, 2013. május 30. Készítette: Baucsek Rajmund és György Sándor

György Sándor: A magyar királyi honvéd 16. felderítőosztály harcai az 1. hadsereg kötelékében 1944-1945. Históriaantik, Budapest, 2012.

Szabó Péter: Don-kanyar Zrínyi Kiadó, Budapest 2002.

Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943 – 1945 Puedlo Kiadó, Debrecen, 2009.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

www.hadisir.hu

A nyitóképen hóban araszoló honvédek valahol a Don-kanyarban, még az áttörés előtt (Székely Márton/ FORTEPAN)

 

Facebook Kommentek