Egy francia katona Moszkvában

Napóleon 1812-ben hatalmas hadsereggel indult meg Oroszország ellen. Katonái között akadt egy altiszt, aki nem csupán nagy adag szerencsével rendelkezett (ugyanis túlélte a megpróbáltatásokat), hanem az utókor szerencséjére jó emlékezőtehetséggel is. Először a rákövetkező évben, porosz fogságban vetette papírra az emlékeit, ezt két évtizeddel később kiegészítette. A teljes szöveg először 1896-ban jelent meg, az olvasók pedig képet kaphattak arról, milyen is volt a híres hadjárat „alulnézetből”.

Adrien Bourgogne őrmester a hadjárat idején 27 éves volt (valamikor a visszavonulás alatt ünnepelte a születésnapját) és a császári gárda önkéntesei között szolgált. A „vélites” (a nevet az ókori Rómából vették) menet közben tanulták ki a „szakmát”. Bourgogne 1806 óta katonáskodott, végigcsinált két koalíciós háborút, részt vett a spanyolországi hadjáratban és csak egyszer sebesült meg. [1]

„Az Oroszországba vezénylő parancsot 1812 márciusában kaptuk meg a portugáliai Almeidában […] Átvonultunk Spanyolországon, menetelésünk minden napjára jutott egy ütközet, olykor kettő is. […] Bayonne-ból postalovakkal mentünk tovább, és így érkeztünk Párizsba, ahol is pihenőre számítottunk. De két nap múltán a császár seregszemlét tartott, és a pihenést hozzánk méltatlan dolognak mondván, […] négyesével kocsiba ültettek bennünket, egészen Meaux-ig [így mentünk], onnan szekereken a Rajnáig, megállás nélkül. […] gyalog vonultunk végig Frankfurt nagyhercegségen, Frankónián, Szász-, Porosz – és Lengyelországon […] elértük Pomerániát, és június 25-ének reggelén […] átkeltünk a Nyemen folyón, és behatoltunk Litvániába, az első orosz tartományba.”

 

További menetelés és harcok után (a „Moszkva folyó menti csatában”, ahogy a franciák a borogyinói csatát nevezték, csak nézőként volt jelen, mert a császár nem vetette be a gárdát) szeptember 14-én érték el Moszkvát.

 

„… keresztüljutván egy nagy erdőn, magaslatot vettünk észre a távolban. […] Az elsők, kik már fölértek a csúcsára, hátraintegettek, és így kiabáltak a mögöttünk jövőknek: ’Moszkva! Moszkva!’ […] Szép nyári nap volt: a napfény visszaverődött az aranyozott kupolákon, harangtornyokon és palotákon. Jó néhány fővárost láttam már, Párizst, Berlint, Varsót, Bécset, Madridot, de azok csak olyan mindennapos érzelmeket váltottak ki bennem. Itt másképp volt: mint mindenkit, engem is valami mágikus érzés kerített hatalmába […] kínlódás, veszély, fáradtság, nélkülözés, minden feledve lett, csak az járt a fejünkben, hogy micsoda öröm lesz birtokba venni Moszkvát, jó téli szállásra találni benne és másfajta hódításokat tenni, mert ilyen a francia katonavirtus…”

A látvány nem csupán a francia katonákra volt ilyen hatással.

 

„… az én őrizetemre bíztak több tisztet, kik a nagy Moszkva folyó melletti csatában estek fogságba, néhányuk beszélt franciául. Volt köztük egy pópa is […] a dombra érve az összes hadifogoly meghajolt és többször keresztet vetett. Odamentem a paphoz, s megkérdeztem, miért teszik. ’Uram, mondta, a hegyet, amelyen állunk, az Üdvözülés hegyének hívják, a szent várost megpillantva pedig minden jó moszkvainak meg kell hajolnia és keresztet vetnie.”

 

A nagy remények után kiábrándítóan hatott a valóság.

 

„A Gárda összes dobja megperdül, aztán felhangzik a ’Vigyázz!’ vezényszó. Ez jelzi, hogy bevonulhatunk a városba. Délután három óra volt; [díszegyenruhában,] szoros szakaszoszloppal masíroztunk be, élünkön a zenészekkel […] Alig értünk a külvárosba, máris szembetalálkoztunk néhánnyal azokkal a nyomorultak közül, akiket [a felderítést végző lovasok] kizavartak a Kremlből; mindnek vad ábrázata volt, kezükben puska, dzsida, vasvilla. […] Aztán újabbak jöttek, ránk sütötték fegyvereiket, némelyikük puskájának a závárzatában csak kis fadarab volt. […] Meglepődtünk, hogy [a „népfelkelőkön” kívül] egy lelket sem látunk, még csak hölgyeket sem, akik meghallgatnák zenekarunkat, mely azt játszotta, hogy ’Miénk a győzelem!’ Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy elcsöndesedést. Arra gondoltunk, hogy a lakosok, nem mervén mutatkozni, az ablakok redőnyei mögül figyelnek bennünket. Csak egy-két libériás inast láttunk itt-ott, meg néhány orosz katonát.”

Az „Öreg Gárda” (veteránok) egyik gránátosa Édouard Detaille festményén (Wikimedia Commons)

 

A jeges „fogadtatás” nem csupán a borogyinói győzelem örömét keserítette meg, hanem sokkal fontosabb hatása is volt. A városok elfoglalásakor az volt a bevett szokás, hogy a csapatok parancsnoka megbeszéli a helyi közigazgatás vezetőivel, hol szállásolják el a katonákat és milyen ellátmányt kell előteremteni. Moszkvában nem volt kivel tárgyalni és a katonák úgy segítettek magukon, ahogy tudtak.

 

„Kiértünk a Kormányzóság terére; zárt oszlopalakzatban felsorakoztunk Rosztopcsinnak […] a palotájával szemben [ő volt Moszkva kormányzója]. Aztán bejelentették, hogy az egész ezred készültségben marad, és senki semmiféle ürüggyel nem távozhat […] egy órán belül az egész tér [így is] tele lett mindenféle földi jóval, borral, pálinkával, cukrozott gyümölccsel, […] cukorsüveg[ek]kel, némi liszttel; de kenyér nem volt. Bementünk a téren álló [elhagyott] házakba ételt-italt kérni […] kiszolgáltuk magunkat. Azért is volt olyan jó dolgunk.”

Hamar kiderült, hogy azért annyira nincs jó dolguk.

„Érkezésünk után egy órával megkezdődött a tűzvész. […] Kiderült, hogy a bazár ég, a kereskedőnegyed: ’Valószínűleg a fosztogató katonák gyújtották föl vigyázatlanságból – mondták az emberek -, miközben élelem után kutattak az üzletekben.’[…] Sokan, akik nem vettek részt ebben a hadjáratban, azt mondják, hogy Moszkva égése lett a hadsereg veszte […] én [azonban] sokakkal együtt az ellenkező nézeten voltam; az oroszoknak nem kellett volna felgyújtaniuk a várost, magukkal vihették vagy a Moszkva folyóba szórhatták volna az élelmet, tíz mérföldes körzetben letarolhatták volna a vidéket […] s két héten belül okvetlenül el kellett volna vonulnunk. A tűzvész után is maradt ház elég, hogy el lehessen helyezni az egész hadsereget, de még ha mind leég is, ott voltak a pincék.”

 

Wincenty Placzkowski, aki a császári gárda lengyel könnyűlovas-ezredében szolgált, így ír a tűzvészről:

 

„Moszkva úgy égett, oly hatalmasan és rettenetesen, mintha vulkán tört ki volna a város szívében: különböző színű – piros, szürke, zöld – gigantikus lángoszlopok csaptak föl azokon a pontokon, ahol az előző hetekben […] gyúlékony készleteket halmoztak fel. Később megtudtuk, hogy a paloták és lakóépületek tulajdonosai puskaporból, kénből és salétromból tűzaknákat készítettek, […] hogy lángra lobbanva, a bekvártélyozott ellenség vesztét okozzák. […] A város tizenegy napon át éjjel-nappal égett, s a tűz olyan hatalmas volt, hogy a várostól több mérföldnyire még koromsötét éjszaka is nappali világosság honolt.”

Moszkva 1813-as térképe; a vörössel jelzett területen pusztított a tűz (Wikimedia Commons)

 

Igazából nem tudni, mi okozta a tűzvészt. A franciák és az oroszok egymásra hárították a felelősséget. Rosztopcsin először azt állította ő adta parancsba, hogy így „fogadják” Napóleont, miután azonban kegyvesztett lett és Franciaországba költözött, könyvet írt a dologról, amiben már tagadta, hogy valaha is ilyet tett volna.[2]. Bourgogne viszont többször is találkozott gyújtogatókkal és szerinte a kormányzó város kiürítésekor elvitte a tűzoltókat meg a felszerelésüket is. Voronyenko moszkvai rendőrfőkapitány, amikor később azt kérték tőle, számoljon be a történtekről, a következőket vallotta: „Szeptember 14-én reggel öt órakor Rosztopcsin gróf elküldött a cári borpincékbe és a vásárcsarnokba meg a rendőrparancsnokságra, s utasított, hogy ha a franciák váratlanul bevonulnak, igyekezzem mindent elpusztítani tűz által, amit én meg is tettem, egész este tízig, különböző helyeken, amennyire csak erőmből tellett, és az ellenség jelenlétében.” [3]  Amikor a rendőrfőkapitány is lelépett, a börtönökből „minden mindegy” alapon kiengedett rabok a zavarosban halászó moszkvaiakkal együtt folytatták a gyújtogatást és fosztogattak is (az egyik palotát a védőőrizetre kivezényelt gárdisták – köztük Bourgogne – szeme láttára gyújtották fel Moszkva határában). A császár parancsot adott Mortier marsallnak, a város kormányzójának az oltásra, de eszközök nélkül nem sokra ment; csak az elfogott gyújtogatókat lövethette főbe.

Fjodor Vasziljevics Rosztopcsin gróf Salvatore Tonci festményén (Wikimedia Commons)

A strázsamestert és bajtársait a tűzvész sem tartotta vissza egy kis városnézéstől.

 

„… kíváncsiságból benéztünk a lövöldözős házba [ti. ahonnan rájuk lőttek], mert igen tetszetős külseje volt. […] Átvágtunk egy nagy udvaron, és láttuk, hogy […] valójában csodálatos palota […] soha életemben nem láttam olyan gazdagon és fényűzően berendezett lakást, mint amely a szemünk elé tárult. A legkáprázatosabb egy flamand és talján festménygyűjtemény volt. Mindeme kincsek közül leginkább egy gyönyörű fegyverekkel teli láda ragadta meg a figyelmünket, szét is hordtuk. Jómagam egy pár lovassági pisztolyt szereztem, gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott tokban, továbbá egy tárgyat, mely a puskapor hatásfokának a mérésére szolgál.”

 

A Kormányzóság terére visszaérkezve azt látta, a bajtársai sem fogták vissza magukat.

 

„mintha a világ összes népeinek seregszemléjén lettem volna; katonáink ugyanis kalmüköknek, kínaiaknak, kozákoknak, tatároknak, perzsáknak, törököknek voltak öltözve, más részük drága prémbe burkolózott […] francia udvari viseletbe öltözöttek is akadtak […] a teret elborították a különféle ínyencségek, volt ott minden, amit csak szem-száj kívánhat: rengeteg bor és pálinka, némi friss hús, sok sonka, jókora halak, egy kis liszt, de kenyér egy darab sem. […] A Császár még bevonulásunk napján parancsot adott Mortier marsallnak, hogy akadályozza meg a fosztogatást. A parancsot minden ezredben kihirdették, de mikor kitudódott, hogy maguk az oroszok gyújtják fel a várost, a katonákat nem lehetett többé visszatartani: mindenki elvette, amire szüksége volt, meg azt is, amire nem volt szüksége.”

 

A fosztogatás nem korlátozódott csak a franciákra. Eugéne Labaume, az itáliai hadsereg vezérkari tisztjének visszaemlékezései szerint „tizenhat, más-más nyelvű és szokású nemzet egyesült erővel engedett szabad folyást alantas vágyainak abban a tudatban, hogy pusztításait a tizenhatból csak egynek tulajdonítják csak.”  És nem kizárólag az alacsonyabb rangúak tettek így. Az ugyancsak az itáliai hadsereghez tartozó württembergi Albrecht Adam (foglalkozására nézve festő, valószínűleg ezért is vitték magukkal) egy (nem tudni, milyen nemzetiségű) tábornok parancsának engedelmeskedve próbálta „megmenteni” az egyik palota szépművészeti gyűjteményét. Az általános erkölcsi bomlás a Gárdát sem kerülte el.

„… berendeztük szálláshelyünket, és élelmet szereztünk, mintha hosszú moszkvai tartózkodásnak néznénk elébe. Hét nagy láda pezsgőnk volt raktáron télire és sok spanyol bor, portói; ötszáz üveg jamaicai rumot mondhattunk magunkénak, több mint száz nagy cukorsüveggel rendelkeztünk, és mindez hat altiszté, két nőé meg egy szakácsnőé volt. […] Sonkánk is volt bőven […] aztán volt sózott hal, […] néhány zsák liszt, két nagy hordó faggyú, azt először vajnak néztük; sörben sem volt hiány”

Bourgogne (a katonák többségéhez hasonlóan) nem elégedett meg ennyivel és naponta elindult „készletezni”. Mindeközben a császár nem tudta, mihez kezdjen. Az oroszok nem voltak hajlandóak beismerni, hogy vereséget szenvedtek. Mialatt a császár a békeküldöttségre várt, a seregben elterjedt a hír, hogy amennyiben az oroszok leteszik a fegyvert, újra életbe lép az angolok ellen Tilsitben kötött szövetség és a két hadsereg majd India ellen megy. A katonák addig is jól érezték magukat Moszkvában – és ezzel nem voltak egyedül. Placzkowski visszaemlékezései szerint a tűzvész után a városba visszaszivárgott lakosok egyrészt üzleteltek Napóleon katonáival, másrészt segítettek nekik keresgélni. „Cimboraságot kötöttek a franciákkal és németekkel és ásókkal, szekercékkel, csákányokkal együtt járták a romokat […] s a zsákmányon megosztoztak. Így van ez, mióta világ a világ: a háború egyeseket tönkretesz, másokat gazdaggá.”  Ekkor még úgy tűnhetett, Bourgogne az utóbbiak közé tartozik. Amikor kivonultak Moszkvából, az első megállónál elégedetten vette számba a hadizsákmányt.

„… több font cukor [volt a borjúban], rizs, egy kis cvibak, fél üveg pálinka, egy kínai hölgy arannyal és ezüsttel átszőtt selyemszín ruhája, arany- és ezüstcsecsebecsék, köztük Iván nagy keresztjének [a Kreml székesegyházának csúcsdísze], azazhogy aranyozott ezüst borítólemezének egy darabkája. […] Benne volt a díszegyenruhám is, meg egy nagy női lovaglóköpeny […], aztán két, egy-egy láb hosszú és nyolc-nyolc hüvelyk széles ezüstkép dombormívű alakokkal: az egyik Parisz Ida-hegyi ítéletét ábrázolta, a másik Neptunust tengeri lovak vonta kagylószekerén. […] Több medáliám meg egy briliánsokkal ékesített orosz hercegi érdemérmem is volt. […] az oldalamon vadásztáska lógott széles ezüstpaszományon. Mindenféle apróság volt benne, így egy arany- és ezüstfeszület, meg egy kis kínai porcelán váza […] ma is megvannak, ereklyeként őrzöm őket. Aztán a lőporszarum, a fegyvereim és hatvan töltény töltéstáskástul. Képzeljenek hozzá mindehhez egészséget, vidámságot, tettrekészséget, no meg abbéli reményemet, hogy tiszteletemet tehetem a mongol, kínai és indiai hölgyek előtt, s máris maguk előtt áll a Császári Gárda önkéntes strázsamestere.”

Az út azonban egyáltalán nem Indiába vezetett…


 

[1] Bourgogne iratai a Becsületrend adatbázisában, a harmadik oldalon (képen) vannak a szolgálat adatai

http://www.culture.gouv.fr/LH/LH025/PG/FRDAFAN83_OL0329078v001.htm

 

[2] Feleki László a császár háromkötetes életrajzának végén lévő ironikus névmutatóban azzal jellemzi a kormányzót „ő gyújtatta fel Moszkvát, pontosabban: nem ő gyújtatta fel Moszkvát.”

 

[3] A szöveget közlő Castelot szerint a rendőrfőkapitány „vallomást tett […] a moszkvai törvényszék előtt”, de bővebb részletekkel nem szolgál. Az irat „a moszkvai Hadtudományi [!]  Levéltárban” található.

Forrás:

BOURGOGNE strázsamester emlékezései Napóleon oroszországi hadjáratáról. Európa Könyvkiadó (Emlékezések), Budapest, 1986.

Felhasznált irodalom:

BRANDYS, Marian: Napóleon és a lengyelek. Európa Könyvkiadó (Századok-emberek), Budapest, 1978.

CASTELOT, André: Napóleon. Európa Könyvkiadó (Századok-emberek), Budapest, 1972.

FELEKI László: Napoleon. „A csodálatos kaland” (3 kötet). Magvető, Budapest, 1976.

ZAMOYSKI, Adam: 1812. Napóleon végzetes oroszországi hadjárata. Park Könyvkiadó, Budapest, 2008.

A nyitóképen a 25. (württembergi) hadosztály hadnagya, Christian Wilhelm von Faber du Faur rajza Moszkváról (Wikimedia Commons).

 

 

Facebook Kommentek