Az utolsó ostrom

Budapest 1944/45-ös ostroma a főváros történetének egyik legjelentősebb, és egyben legtragikusabb időszaka is. Az 52 napon át tartó városharc katonák és civilek tízezreinek életét követelte, és akkor még nem beszéltünk a várost ért borzalmas károkról. Elpusztult az összes híd, a közműhálózat nagy része, több belövést kapott a Parlament is. A legkomolyabb károkat a Várnegyed szenvedte el, ami nem csoda, hisz itt volt a védők központja, és ez a városrész tartott ki a legtovább. A vár, illetve az akkori I. kerület ostromtörténetét (van ilyen szó?) dolgozta fel a Mihályi Balázs, Tóth Gábor és Tulok Péter szerkesztésében 2018 februárjában megjelent A várnegyed ostroma – Buda 1944-45 című tanulmánykötet, amelyet mai cikkünkben mutatunk be.

1944 október végén a szovjet csapatok már mélyen bent jártak Magyarország területén, Sztálin pedig parancsot adott, hogy menetből foglalják el a fővárost, amelyet a német vezetés (hadműveleti szinten már mindenhol ők dirigáltak) erőddé nyilvánított. Budapest védelme a zalai olajmezők és a német birodalmi területek védelmét is jelentette, Hitler ezért zárkózott el attól, hogy nyílt várossá minősítse. Bár a szovjetek menetből nem tudták bevenni a várost, az ősz végén már a pesti oldalon, a mai agglomerációs övben kiépített Attila-vonalon zajlottak a harcok. A lakosság, noha sejtette a jövőt, nem nagyon számított ilyen hosszú ostromra, és ennek megfelelően kevesen tartalékoltak élelmet. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a jegyrendszer és a háborús hiánygazdaság miatt sokszor nem is nagyon volt mit tartalékolni… A várost elhagyni sem volt egyszerű, hiszen az utak tele voltak német és magyar csapatokkal, valamint a keleti országrészből menekülő civilekkel, meg aztán senki sem hagyja hátra szívesen otthonát, addig felépített életét (ezt jól mutatja Szarajevó ostroma is).

Vérmező, háttérben az Attila út házai.
Kiégett vitorlázógépek a Vérmezőn (MILITARY MUSEUM OF SOUTHERN NEW ENGLAND / FORTEPAN)

A német-magyar vezetés azzal számolt, hogy a pesti hídfőben, illetve a Duna nyugati (budai) partján kiépített állásaik megfogják a Vörös Hadsereg támadását, így Budát nem erősítették meg. December 26-ra azonban teljessé vált a körülzárás, amit az is mutatott, hogy pár nappal később már a Szépilona remíznél csörömpöltek a T-34-esek. A védőket annyira váratlanul érte a budai támadás, hogy volt olyan alakulat, amelynek egy tisztje úgy értesült a szovjet betöréséről, hogy egy ismerőse felhívta telefonon, és közölte, az oroszok már a spájzban a kertje végében vannak. Ennek ellenére Buda tartott ki tovább, ami a földrajzi viszonyok ismeretében érthető: a hegyes terep, a sokszor elszórtan elhelyezkedő villák-házak és a kacskaringós utak nem tették lehetővé a szovjet páncélosfölény kihasználását. És hát ott volt a vár, amely ha önmagában nem is jelentett komoly akadályt a 20. században, az alatta húzódó barlangrendszer (amit sok helyen bunkerekké építettek ki) nagyban segítette a védőket. A hegy mélyén kórházak és segélyhelyek épültek ki, itt működtek a parancsnokságok és rengeteg élelem/lőszer/hadianyag is elfért a föld alatt. A védők és a lakosság ugyanakkor végig nehéz helyzetben volt, utánpótlásra ugyanis nem nagyon számíthattak; január elejéig ugyan működött egy légihíd – a Lóversenypálya eleste után csak a Vérmezőn szállhattak le a gépek – de az így bejuttatott ellátmány a katonáknak is kevés volt, nem hogy az összezsúfolódott civileknek. Végül február 11-én a megmaradt 18 000-20 000 védő (és hozzájuk csatlakozott civilek) más lehetőség híján megpróbált kitörni a gyűrűből, de ez csak pár száz főnek sikerült. És most nézzük a kötetet!

Ilyenkor szokás azzal nyitni, hogy különleges kötetről van szó, és ezt esetünkben messze nem csak az illendőség diktálja! Bár Budapest ostromával kapcsolatban számos szakmunka és napló/visszaemlékezés jelent meg, ezek azonban vagy az ostrom egészével, vagy egy abban részt vett katonai alakulat történetével foglalkoznak. A most bemutatott könyv már amiatt is kiemelkedő, hogy egyfajta helytörténeti-mikrotörténeti szempontból mutatja be az ostromot, és ami még érdekesebbé teszi, hogy katonai és civil szemszögből is megismerhetjük az eseményeket. A kötetben 14 tanulmány kapott helyet, amelyek többnyire kevéssé ismert résztémákkal foglalkoznak; a Budapesten maradt diplomaták tevékenységét bemutató fejezetből például megtudhatjuk, hogy mit csinált Wallenberg, Perlasca vagy éppen Carl Lutz, amikor nem embereket mentettek, de külön alfejezet foglalkozik a spanyol Angel San Briz-zel is. A svéd, norvég és svájci, vagyis semleges diplomaták mellett az ő helyzete különleges volt; noha Spanyolország sem lépett be a háborúba, Franco tábornok németbarát politikát folytatott, sőt önkénteseik megjárták a keleti frontot is. Persze a németbarátság 1945 elejére erősen alábbhagyott, és részben ennek is köszönhető, hogy a spanyol követ sokak életét megmenthette. (Tulok Péter: Követségek a vérzivatarban – Diplomaták az ostromlott Budapesten 1944-45-ben)

a Táncsics Mihály (Verbőczy) utca 1., a korábbi brit követség udvara, balra világos kabátban Carl Lutz svájci diplomata.
A volt brit követség udvara 1945-ben, balra Carl Lutz  (ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH/AGNES HIRSCHI/FORTEPAN)

Szintén alig ismert téma a budapesti légihíd története, amelyet most Punka György repüléstörténész dolgozott fel (Légihíd Budapestért) német és magyar források, valamint visszaemlékezések alapján. A háborúban a németeknek valahogy nem volt szerencséje a légihidakkal; Krétán ugyan működött a dolog, de csak rövid távon és borzalmas veszteségekkel, de sem Sztálingrádot, sem Budapestet nem sikerült ellátniuk a levegőből. Ez nem csoda, hiszen több százezer embernek élelmet, gyógyszereket, lőszert és ruházatot juttatni ma is óriási feladat. 1944-45-ben ráadásul mindezt kiépített repterek nélkül, folyamatos ellenséges tűzben kellett végrehajtani, ráadásul télen, elég sokszor ködben-havazásban.

„Na végre itt van Pest… De mi ez? Gyöngykaláris már vízszintesen is repül? Megrázkódik belé a gép, ahogy az egyik szem »beleakad«! Hű-ellenséges gép! Mi pedig tele vagyunk lőszerrel! – buktatni, ködbe menni, utána fordulni! Eltűnt! Phüh… De nincs idő az idegeskedésre, egy fényszóró kezd utánunk érdeklődni! Nem, a mi gépünk nem köt utcai ismeretséget, mereven elfordulunk, ahogy jól nevelt Ju-hoz illik.” 283

– emlékezett vissza ifjabb Újváry László, az egyik Junkers Ju-52-es rádiósa, akinek apja pilótaként vett részt a légihídban. Az idézetben említett gyöngykaláris nem volt más, mint egy légvédelmi gépágyúból kilőtt nyomjelzős sorozat. Papíron napi 80 tonna ellátmányt kellett volna Budapestre juttatni (ebből 20 tonnát ledobással, konténerekben), de ennek csak a töredékét sikerült teljesíteni, főleg a Lóversenytér eleste után, hiszen a Vérmező csak kisgépek és vitorlázók számára volt alkalmas. Ez utóbbiak is sokszor fékezőrakétákkal és fékernyővel tudtak csak leszállni. Rengeteg volt a katasztrófa is, ezek közül a legismertebb az Attila út egyik házába csapódott DFS-230-as esete. Az írás bemutatja a légihíd mindkét oldalát, a naponta életveszélyes bevetésekre vállalkozó magyar és német repülősökét, valamint az ellátmányt fogadókét is. A leszállópályák kivilágítása önmagában életveszélyes feladat volt, a leszálló vitorlázógépeket pedig azonnal szét is kellett szedni és elvinni az útból – ezt a feladatot sokszor tizenéves leventék végezték. Egy másik „tisztán” katonai témájú írás Rohánszky Mihály Menekülés az Ördögárok-csatornában című tanulmánya, amely a német és magyar vezetők kitörési kísérletét mutatja be, szó szerint alulnézetből. Az Ördögárok ma is Buda legjelentősebb vízelvezetője, amelybe akkoriban még szennyvizet is eresztettek; a csatorna a Horváth-kerttől a Hűvösvölgyi úti katonai akadémiáig fedett volt, így adta magát, hogy a várból itt kíséreljék meg a menekülést. Pfeffer-Wildenbruch tábornok, Budapest parancsnoka, és Hindy Iván altábornagy, a budapesti magyar csapatok vezetője is erre próbált meg kijutni a gyűrűből, ám egyiküknek sem sikerült. A csatorna kijáratánál ugyanis olyan ellenséges tüzet kaptak, hogy katonáik többségével együtt vissza kellett fordulniuk. A visszaemlékezésekből (ezek közül kiemelkedően érdekes Hindy altábornagy feleségéé, aki férjével tartott a kitöréskor) és a szerző néhány évvel ezelőtt készített felvételeiből képet kaphatunk arról, hogy milyen lehetett az egyre szűkülő, sötét és büdös csatornában órákon át bolyongani. Katonák a „főszereplői”Mihályi Balázs: Kihallgatások nyomában – Jegyzőkönyvek a kitörésben elfogottakkal című írásának. A tanulmány több, a szakmát és a közvéleményt máig foglalkoztató kérdést jár körbe: szerepel benne a védősereg és a kitörésben részt vevők létszámával kapcsolatos problémakör (előbbit a szovjetek olyan magasra tették, hogy aztán több tízezer civillel „kellett” kipótolni a hadifoglyok létszámát), Osztyapenkó és Steinmetz kapitány halálának körülményei és a hidak felrobbantásának kérdése. Több eredeti jegyzőkönyv, köztük Pfeffer-Wildenbruché és Usdau-Lindenau alezredesé (ő volt a német IX. hadtest vezérkari főnöke) is helyet kapott a tanulmányban.

háttérben a Bazilika.
Ideiglenes sírok, háttérben a Bazilika (UNGVÁRY KRISZTIÁN / FORTEPAN)

Külön tanulmány, Kalakán László A Várnegyed egészségügyi viszonyai Budapest ostroma alatt című írása foglalkozik a Várhegy higiéniai-egészségügyi helyzetével, és ezekre a többi tanulmány is kitér a szükséges mértékben. Annak ellenére, hogy a vár alatti barlangokban több kút is akad, állandó gond volt a vízhiány. Ezt csak fokozta, hogy 1944 decemberében egy német utásznak harckocsiárok-készítés közben sikerült az Ostrom utcai főnyomócsövet is felrobbantania, aminek következtében a várbeliek jó fél évig vezetékes víz nélkül maradtak. Sokan kényszerültek havat olvasztani, mert bár voltak vízgyűjtő medencék  – a Kapisztrán téren és a Mátyás templomnál is – ezeknél először fel kellett törni a jeget, ráadásul a vízért igyekvőkre előszeretettel lőttek a szovjetek is. A Várhegy mindennapjairól Deáky Zita Élet a Várban az ostrom idején című írásából kaphatunk képet. A nehézségek mellett néhány túlélési „praktikát” is megismerhetünk a dolgozatból, amelynek külön érdekessége, hogy több olyan visszaemlékezőt szólaltat meg, akik gyerekként élték át az ostromot, és ha fizikailag nem is, de lélekben ebben a néhány napban váltak felnőtté. Az 1930-ban született Lesznyik Angyalka és családja bizonyos szempontból a szerencsésebbek közé tartozott, mert legalább nem éheztek.

„…az édesapám úgy felkészült erre az ostromra, megélve az első világháborút, hogy hihetetlen mennyiségű élelmiszert, befőttet tettünk el. Óriási vizes ballonokban ivóvizet tárolt lent a pincében. Amit nekünk minden héten teljesen ki kellett üríteni. Amíg folyt a víz a csapból, nem sokáig, pár hónapig, de minden héten ürítettük és töltöttük fel újból  a vizes ballonokat. (…) Zöldség homokba elrakva, ládába elrakva. (…) Szárazétel, bab, lencse, borsó, ami csak száraz étel lehetett, édesapám mindent elspájzolt.” 152

Az Úri utca 19. számú házzal és lakóival külön írás (Buzinkay Géza: Egy vári ház lakóinak sorsa az sortom alatt: az Úri utca 19.) foglalkozik; az egyik lakó, Buzinkay György vízért ment, amikor megsebesült, és február 9-én a Sziklakórházban halt bele sebesülésébe. A vízhiány mellett az egyre romló élelmezési helyzet is fokozta a megpróbáltatásokat; 1945 elején már „örömünnepnek” számított, ha lóhúst tudtak szerezni. Az élelemhiánynak, illetve az emiatt fokozottan fellépő betegségeknek főleg az idősek és csecsemők-kisgyerekek estek áldozatul, ahogy azt Mihályi Balázs Polgári veszteségek az I. kerületben Budapest ostroma (1944-45) során című tanulmányából is megtudhatjuk. A szerző külön kitér az öngyilkosságokra is; a vészterhes időszakban nagyon sokan – többen családostul – végeztek saját magukkal, bár olyan hullám, mint később Berlin ostroma során, nem volt. Maga az ostrom, a félelem és az, hogy hetekig-hónapokig kellett pincékben élniük, nagyon megviselték a lakókat, akiket aztán nem egyszer a Vörös Hadsereg katonái is megtámadtak/kiraboltak. Ebből a szempontból is érdekes az Úri utca 19. története, oda ugyanis elég korán beszállásoltak tisztek; bár a szovjetek tönkretették azt, ami a belövések után megmaradt, jelenlétük védelmet biztosított a többi vöröskatona garázdálkodása ellen. Témájában ide kapcsolódik Tóth Gábor tanulmánya is, amely az ostrom alatti temetésekkel foglalkozik, elsősorban civil szemszögből. A tél és a folyamatos ellenséges tevékenység miatt nagyon nehézzé vált a halottak eltemetése, bár a budaiak igyekeztek mindig megadni a végtisztességet az elhunytaknak. Ezt az írás címe – „Nem lehet, hogy csak úgy, mint egy tárgyat, emberhez méltatlan módon helyezzük el a testet a gödörben.” Halál, temetés, gyász az ostromlott budai belvárosban – is hangsúlyozza. Akadt olyan idős lakó, aki egy bombázás során, a pinceajtóban kapott szívrohamot, és csak három nappal később tudták elhantolni, és olyan is volt, hogy egy sekély sír négy napig készült. Koporsó persze nem jutott mindenkinek, így sokakat szekrényekben, a csecsemőket-gyerekeket fiókokban, dobozokban temették el.

„[…] a Dísz tér parkjának legdélebbi csücskében a jeges talajban megásta a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk.”372

– emlékezett vissza Szaplonczay József. Akadtak olyan szerzők, akiknek szó szerint a lába alatt hevert a téma (elnézést), ugyanis a Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházzal, ismertebb nevén a Sziklakórházzal két írás is foglalkozik. Az első írás (Szabó Balázs: A Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház története 1945-ig) az intézmény ostrom alatti szerepét, a második (Kalakán László: A Sziklakórház története a megépítéstől Budapest ostromáig) pedig az ostrom időszaka mellett kiépítésének történetét vizsgálja, a szokásos módon levéltári források, visszaemlékezések és korábbi szakmunkák segítségével. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna a két tanulmányt fordított sorrendben közölni, ez azonban semmit sem von le azok értékéből. A kórház építését bemutató írásból megtudhatjuk, hogy miért támadt igény egy védett egészségügyi intézményre, és hogy miként vonták be a természetes barlangokat a kialakításba. Ez részben nagy könnyebbséget jelentett, ugyanakkor emiatt lett a kórház igencsak zegzugos is, ami azért nem feltétlenül előny. A második írás az előzmények ismertetése után a kórház szerepére fókuszál; a néhány száz fős Sziklakórház napok alatt megtelt, és az ostrom alatt végig iszonyatosan zsúfolt volt, a betegek és sebesültek a folyosókon feküdtek, és a személyzet (főleg kötszer és gyógyszer hiányában) nagyon keveset tehetett értük. A hőmérséklet végig 30 fok körül volt (a szellőzés nem működött üzemanyaghiány miatt), és sok sebesült halt bele az itt szerzett fertőzésekbe. Akadtak olyanok is, akik sérülésük vagy legyengült állapotuk képtelenek voltak enni, és mivel nem volt, aki segítsen nekik, egyszerűen éhen haltak… Bár az írás a Sziklakórházról szól, szó esik benne a Várhegy alatt működő hasonló intézményekről is (a Nemzeti Bank pincéjében és a Palota alatt is működött ideiglenes kórház), amelyekről eddig nem igazán olvashattunk. A tanulmány (is) igyekszik leszámolni azzal a nézettel, hogy a szovjetek a sebesülteket tömegesen gyilkolták volna, bár arra kitér, hogy történtek ilyen esetek, illetve a sebesülteket rendszeresen ki is fosztották. Olyan eset is akadt, hogy két részeg orosz katona a műtőben vívott egymással tűzpárbajt, és ebben az sem zavarta őket, hogy közben operáció zajlott… Arra is érdemes kitérni, hogy a szovjetek beérkezése után még egy ideig nem javult a sérültek-betegek helyzete (a Sziklakórházban több tűzeset is történt, balesetek miatt), sőt a győztesek egyik első intézkedésükkel a kórház generátorát „szabadították fel”, ami miatt az áram-, és az amúgy sem bőséges vízellátás is megszűnt.

img_7668.JPG
A Sziklakórház egy rekonstruált kórterme (kulturkrimo.blog.hu)

 

Ahogy az eddigiekből is láthattuk, a könyvben nagy hangsúlyt kapott a személyes történelem, amit csak erősít Martí Tibor és Tóth Gábor Menekülés Budapestről: A háború személyes emlékezete – Dragonits Tamás és Rabati Magda elbeszélései című tanulmánya. Az írás annyiban rendkívüli, hogy mindkét főszereplője az ostrom előtt (pont amiatt) elhagyta a fővárost; Rabati Magda családjával indult nyugatra, Dragonits Tamást műegyetemi hallgatóként vitték Németországba. Előbbi szülei kormányzósági alkalmazottak voltak, így hozzájuk szó szerint házhoz jött a háború az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet során, ugyanis egy testőr a házukból lelőtt egy német katonát, és emiatt kis híján kivégezték a lakókat. Sorsa jól mutatja a civileket ért megpróbáltatásokat; a nyugati határszélről német területre jutottak, és amikor 1946 nyarán hazaértek, akkor látták, hogy addigi otthonukból semmi sem maradt. Dragonits Tamást a Műegyetem kitelepítésekor (a diákoknak csak kis része állt be az Egyetemi Zászlóaljakba) vitték Németországba. Ha az ostromot meg is úszta, az éhezést nem:

„Egyszer kaptunk egy nagyobb adag húst, aztán kiderült, hogy bálna.” 465.

A háború vége már Dániában érte, ahonnan kis svédországi kitérővel csak évek múlva tért haza. A személyes történelem vonalon igazi „csemege” a ma is üzemelő legendás Ruszwurm cukrászdát, illetve az azt üzemeltető család(ok)at bemutató írás (Kulich Julianna: Egy csodálatos túlélő: a Ruszwurm). Az 1827-ben alapított cukrászda biztos pontnak számított a várbeliek között,a jó kiszolgálás és magas minőség miatt igen előkelő vendégkörrel dicsekedhettek. A minőségből a háború alatt sem engedtek, bár egyre nehezebb volt az alapanyagok beszerzése; bár készültek háborús receptkönyvek, a Ruszwurmban inkább kevesebbet sütöttek, de pótszereket és másokat nem alkalmaztak. Az akkori tulajdonos, Tóth Ferenc, és a hadtápnál szolgáló fia szerencsére annyi élelmet össze tudtak szedni, hogy a ház lakói ne éhezzenek, és csodával határos módon a cukrászda 1830-as években készült bútorzata is megmaradt – a berendezés az elmúlt kétszáz évben két ostromot és egy forradalmat vészelt át sértetlenül.

A Ruszwurm cukrászda két ostromot is túlélt bútorzata (szamosmiklos.hu)

A kötet olyan, mint egy jó sorozat, amelynek egyes epizódjai magukban is megállják a helyüket, és egymás után nézve (olvasva) is kerek egészet alkotnak. Az írások stílusa olvasmányos, amelyet tovább színesít a rengeteg visszaemlékezés (érthető okokból több szerző is felhasznált egyes forrásokat, és munkáik témájából adódóan néha azonos részeket is), így a szakmai közönség mellett a „laikus közönség” érdeklődésére is számíthat, ráadásul az egyes írások angol nyelvű összefoglalója a külföldi olvasók érdeklődését is felkeltheti. Külön erénye a kiváló kép- és térképmelléklet; a korabeli fotók mellett szerepelnek az ostrom (illetve a korszak) emlékeiről készült friss fényképek (pl. megmaradt légópince-feliratok), amelyek közül nekem az Ördögárokról készültek voltak leginkább érdekesek. A kötet végén, külön mellékletben több korabeli plakát, film-poszter, valamint ritka fényképek (pl. lófeldolgozásról eddig nem nagyon került elő kép) és a mindennapi életet bemutató karikatúrák-rajzok is találhatóak. További „jó pont” a kötet első írásaként szereplő kronológia, amely értelemszerűen a budai eseményekre fókuszál, de a szükséges mértékben szerepelnek benne az országos események is. Ráadásul nem klasszikus, telefonkönyv-jellegű kronológiáról van szó, a rideg eseményleírásokat visszaemlékezések, korabeli hírekből vett idézetek színesítik. Az is pozitívum, hogy ahol az akkori és a mai utcanév és/vagy házszám nem egyezik, kapunk segítséget az eligazodáshoz. Apróbb hiányosságok azért akadnak; a már említett sorrend mellett (ez szubjektív) akad néhány térkép, amelyeket két egymás melletti oldalra helyeztek el úgy, hogy a könyv hajtása miatt középső részük gyakorlatilag „láthatatlan”.

A kötet szerves része az utóbbi évek kerületi-helyi szintű múltfeldolgozásának, amelynek keretében eddig sor került Dél-Buda, Óbuda és a Svábhegy ostromtörténetének bemutatására, most pedig a legfontosabb helyszín, a Várhegy és környéke került sorra.

A kötet borítója (Forrás)

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek

A nyitóképen: az Attila út 35-be csapódott német vitorlázógép (FORTEPAN)

Facebook Kommentek