A Közel-Kelet “Osztrák-Magyar Monarchiája”: Az Egyesült Arab Köztársaság

“Két tragédia van az életben. Az egyik, ha hőn óhajtott vágyunk nem teljesül. A másik, ha teljesül” –  talán az írországi író, George Bernard Shaw szavai jellemzik a legjobban az első arab egységállam tündöklését és bukását. Ugyanis pont hatvan évvel ezelőtt ezen a napon tűnt úgy, hogy az arab nacionalizmus legfontosabb célkitűzése megvalósult: Egyiptom és Szíria uniójából hivatalosan létrejött az Egyesült Arab Köztársaság (EAK), és pusztán az “idő kérdésének” számított, hogy mikor csatlakozik ehhez a többi arab állam is. Csakhogy az EAK megszületésének körülményei már eleve magukban hordozták a kudarc lehetőségét. És akármilyen furcsának tűnhet, ezt a több ezer kilométerre északra fekvő Magyarországon a kezdettől fogva tökéletesen előre látták. 

Politikai mennybemenetel 

A második arab-izraeli háborút követően felcsillant a lehetőség egy egységes arab állam megteremtésére. Annak ellenére, hogy a brit-francia-izraeli erők óriási katonai győzelmet arattak, politikai téren totális vereséget szenvedtek, hiszen a nemzetközi nyomásra nemcsak le kellett állítaniuk a hadműveleteket, hanem még a saját regionális – Jordánia, Irak stb. – és nemzetközi szövetségeseik (Egyesült Államok) szintén ellenük fordultak. Különösen Washington reakciója volt fájó a számukra, mivel a válság minél előbbi befejezése érdekében együttműködött még Moszkvával is. Ráadásul a novemberben újraválasztott Dwight D. Eisenhower egy új külpolitikai doktrína kialakításába kezdett bele, amivel már az Egyesült Államok lényegében felkészült a nyugat-európai gyarmattartók távozása utáni közel-keleti helyzetre és Izrael helyett sokkal inkább a helyi monarchiákra (Jordániára, Iránra, Szaúd-Arábiára) támaszkodott.

Keserédes győzelem. Brit csapatok az egyiptomi Port Szaídban a partraszállás után. A kép forrása: Wikimedia Commons

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió rengeteget profitált a válságból és jelentősen megnövelte befolyását az afrikai-ázsiai régiókban, – ezzel mintegy „elfedve” a magyar forradalom leverésében játszott véres szerepét –, de az igazi politikai győztesnek mégiscsak Egyiptom számított. Ugyanis először fordult elő a történelemben, hogy Európa két legnagyobb gyarmattartó hatalma megalázó visszavonulásra kényszerült egy olyan országgal szemben, amely egykoron mindkettőnek a gyarmata volt (Kairó 1798-1801 között, Napóleon közel-keleti hadjáratai idején Párizs fennhatósága alá tartozott). Gamel Abden Nasszer (1918-1970) [1] egyiptomi elnök népszerűsége belföldön, a régióban és a harmadik világban egyaránt megnövekedett. Habár az egyiptomi elnök tisztában volt a hadserege leszereplésével, mégis hősként ünnepelték szerte az arab világban, még a Nyugat-barát monarchiákban (Irak, Jordánia) is. Már a szuezi válságig is sok helyen úgy látták, hogy Nasszer által bevezetett arab nacionalista rendszer jelenti az „egyetlen járható utat, amely egyszerre képes szembeszállni a nyugati imperialistákkal és az ő eszközüknek számító Izraellel”. Ahogyan maga Nasszer  megjegyezte a Szabad Nép újságírójának 1956-ban, hogy az egységes arab nemzet,

az már létezik Marokkótól Irakig. [2]

1956 novemberétől egyre több értelmiségi, újság és politikus vetette fel nemcsak a Kairóval való viszony megerősítését, hanem akár “egy teljesen új államközi együttműködési forma megteremtését”.  Nasszer a Forradalom filozófiája című rövid könyvében, amelyet az izraeli és a nyugati körökben az „egyiptomi Mein Kampfnak” neveztek, már felvetette, hogy Kairó vezetésével és iránymutatásával kellene egy arab „szuperállamot” létrehozni. [3] Egy ilyen nacionalista alapokon működő Egyesült Arab Államok megteremtésével biztosítható lenne a “valódi függetlenség” az arab népek számára; ellensúlyozni lehetne nemcsak az egykori gyarmattartókat, hanem a két szuperhatalmat (Egyesült Államokat és a Szovjetuniót); vezetői pozíciót lehetne kivívni a harmadik világban; illetve ezzel könnyen le lehetne győzni Izraelt.

A végcél: az összes arab államot egy föderációba tömöríteni, majd új, 23 tartományi határokat kijelölni, ezzel is elvetve a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott országhatárokat. A térkép az Egyesült Arab Államok egyik lehetséges felosztását tartalmazza. A kép forrása: Link.

Könnyű lenne ebben az esetben (is) az arabok Izrael-ellenességének a számlájára írni az arab nacionalizmus expanzióját és az egységállam megteremtése iránti igény megnövekedését az 1956 utáni időszakban, de valójában a pánarab törekvések jóval a zsidó állam létrejötte előtt, már az Oszmán-Török Birodalom idején vonzó alternatívának számítottak a helyiek körében. Sőt, a XIX. század végi nagy arab gondolkodók és nacionalisták, mint a szíriai Abder-Rahmán el-Kavákibi (1848-1901), egyenesen az Osztrák-Magyar Monarchiát tekintették követendő modellnek egy közös arab állam létrehozása során. [4] Az első világháború idején az antant hatalmak felkarolták ezt az eszmét. Azonban Londonnak, Párizsnak és Szentpétervárnak addig a felkelők volt szüksége az arabokra, amíg lefoglalták a török hadsereget: egymás között felosztották a régiót, már azelőtt, hogy Huszein mekkai serif kirobbantotta volna az 1916-os forradalmat. A sokat – amúgy jogosan – kárhoztatott Sykes–Picot (és Szazonov) egyezmény 1917-es napvilágra kerülése után az arab értelmiségiek és nacionalisták többé nem bíztak a nyugati nagyhatalmakban és úgy döntöttek, hogy külső segítség nélkül, saját erőből teremtik meg az arab egységállamot, mégha ez a folyamat évtizedeket vesz igénybe.

Michel Aflak (1910-1989). A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az egyik ilyen meghatározó értelmiségi Michel Aflak szíriai görög ortodox keresztény (!) volt, aki lefektette az arab országok közötti föderáció gyakorlati alapjait. [5] Aflak elképzeléseit azonban először nem Egyiptomban kezdték el megvalósítani: az észak-afrikai országban csak 1952-es forradalom és a monarchia megdöntése után került nacionalista vezetés a hatalomra, addig a monarchia nem mutatott nagy érdeklődést a pánarab eszmék iránt. Ezért sokáig Szíria számított az arab nacionalizmus fellegvárának, ahol az Aflak és a gazdag szunnita családból származó Szaláh Bitar megalapította Baasz Pártot (Arab Újjászületés Pártja), amelynek fő célkitűzése az egységes arab állam lett. A Sorbonne-on végzett egyetemi tanulmányaiknak köszönhetően a francia szekularizmust (az iszlámot fontosnak, de nem politikai tényezőnek tartották), többpárti és kisebbségeket képviselő köztársasági rendszert (akkoriban 16 vallási és etnikai kisebbséget regisztráltak az országban) és a nacionalizmust vették alapul, igaz, gazdasági téren a nézeteiket kiegészítették szocialista elemekkel (tervgazdaság, államosítás, de az osztályharcot tagadták, ateizmust elutasították).

A Baasz Párt 1947-től, az első kongresszusa után kezdett el meghatározó tényező lenni a szíriai politikai életben és sikeresen propagálták az arab nacionalista eszméket. Ezt jól szimbolizálja, hogy a nyomásukra és nagy többséggel az 1950-es szíriai alkotmányban rögzítették, hogy Damaszkusz a legfontosabb jövőbeli céljának tekinti a más arab országokkal való egyesülést. Ezért nem volt kérdés, hogy a szuezi válságot követően Egyiptom mely arab országgal fogja megpróbálni ezt az “államoközi házasságot”. Habár Nasszer Jordániát és Libanont egyaránt igyekezett teljesen Kairó befolyása alá vonni, de ez a kirobbant helyi válságok miatt nem ért célt, így Szíria maradt az egyetlen opció, amellyel amúgy is rendkívül szorossá váltak a kapcsolatok 1954 és 1957 között. [6]

Rideg számítás 

A tárgyalások felgyorsulásában jelentős szerepet játszottak az 1957-es események. Ugyanis a szíriaiak szemszögéből nem pusztán ideológiai okok játszottak közre, hanem sokkal inkább az aktuálpolitikai események kényszerítették őket az egyesülésre. 1957 augusztusában egy CIA által szervezett, küszöbön álló puccs nyomaira bukkantak Damaszkuszban, és amerikai diplomatákat utasítottak ki az országból. Ez viszont súlyos belpolitikai válságot idézett elő, amibe nem sokkal később a szomszédos muszlim országok belefolytak. Különösen a török vezetés: a szíriai-török határon megszaporodtak a határ menti összecsapások száma, ami miatt a török hadsereg felsorakozott a határszakaszon és felkészült egy Szíria elleni hadjáratra. Ezt azonban sem Egyiptom, sem pedig Szíria egyetlen komolyabb régión kívüli szövetségesének számító Szovjetunió nem hagyta annyiban. Hruscsov kijelentette, hogyha az amerikaiak és a törökök folytatják Szíria destabilizációját, számíthatnak „a szovjet reakciókra”. Azért, hogy nyomatékosítsa a fenyegetéseit, Latakia szíriai kikötővárosba hadihajókat – két cirkáló és egy romboló – küldött és a szovjet-török határon látványos mozgósítás vette kezdetét. Október 13-án Nasszer 1200 katonával (többnyire ejtőernyősöket) jelent meg Szíriában. A helyzet 1957 őszén nemcsak egy regionális, hanem a szuperhatalmak közötti összecsapással fenyegetett, amelynek a vége az lett, hogy Ankara – Washington nem kis nyomására – visszakozott. [7]

Ez az incidens ráébresztette a szíriai katonai vezetést arra, hogy a dacára a keleti blokkból érkező fegyverszállítmányoknak [8] a szíriai haderő még mindig nem áll készen arra, hogy sikeresen vissza tudjon verni egy nyugati vagy akár csak a szomszédos országokból indított támadást. Ezzel párhuzamosan az Izraellel való feszültség sem enyhült, mivel a szuezi válság óta a két ország közös határán rendszeressé váltak a kisebb-nagyobb összecsapások. Nasszer kiállása és fellépése 1957-ben megerősítette az Egyiptom-barát tisztek helyzetét a szíriai hadseregben, akik követelni kezdték az egyiptomi hadsereggel való szorosabb együttműködést, akár az összeolvadást. Ugyanakkor a Baasz Párt a biztonságpolitikai-katonai tényezőkön kívül más okból is szeretett volna egyesülni Egyiptommal. A jobboldali és nacionalista, többnyire felső középosztálybelieket, üzletembereket, ipari mágnásokat és földbirtokosokat összefogó párt szinte betegesen tartott a kommunisták megerősödésétől. A szíriai szélsőbal ugyan nem vetette el a közös arab állam eszméjét, de nem gyorsan és nem Nasszer-vezette Egyiptommal akarták megvalósítani, hiszen ott nagyon keményen üldözték a helyi kommunistákat.

A Baasz Párt félelmei korántsem voltak alaptalonok, igaz, látványosan eltúlozták azokat. A Háled Bagdás vezette Szíriai Kommunista Párt volt az első olyan „haladó mozgalom” a Közel-Keleten, amely képviselőt delegálhatott egy helyi parlamentbe. Ahogyan szorosabbá vált a viszony Damaszkusz és a keleti blokk között, úgy nőtt a kommunisták befolyása is az arab országban. Amikor pedig a szuezi és a szíriai válság után eltávolították a Nyugat-barát elemeket a politikából és a hadseregből, leginkább a baloldali csoportok vették át a helyüket. Hruscsov fellépése szintén nagy elismerést váltott ki a szíriaiak körében és a “béketáborral” való viszony elmélyítése egy nagyon vonzó alternatívának tűnt a számukra.

Az idős Háled Bagdás és Kádár János találkozója 1982. április 22-én az MSZMP KB székházában (középen a tolmács). Az amerikaiak sokáig a legnagyobb veszélynek tartották őt a Közel-Keleten, aki képes lenne létrehozni az ún. “Vörös Termékeny Félholdat”. Élete végén az egyik “legortodoxabb” sztálinistává vált, akiről még a Kremlben is azt mondták, hogy “még a szovjeteknél is szovjetebb”.  A kép forrása: Link.

Bagdás annyira megerősödött 1958 januárjában, hogy egy nyílt ajánlattal fordult a Baasz Párthoz: közösen hozzanak létre egy egységfrontot, valamint a kormány meg a parlament fogadja el a kommunisták által javasolt programokat, többek közt az újabb államosítások végrehajtását és a földreformot. Csakhogy a szíriai politikai vezetésben kiemelten tanulmányozták a kelet-közép-európai térség közelmúltjának történetét, ezért Bagdás ajánlatát egy “ultimátumként” értelmezték, amely lényegében egy kommunista hatalomátvétel kezdetét jelenti. Ezt pedig szerintük úgy lehet a legkönnyebben és legkevesebb erőszak árán megakadályozni, ha előremenekülnek. Vagyis azzal a regionális szereplővel fűzik szorosabbra a viszonyt, akinek népszerűsége a szíriai társadalomban meghaladja a kommunistákét és a Szovjetunióét: Nasszerrel.

Elkapkodott egyesítés

Mivel a “vörös forradalom” bekövetkeztét egy küszöbön álló eseménynek tartottak, ezért Baasz Párt kezdeményezésére már 1958. január 12-től elkezdődtek az első konkrét egyeztetések az egyiptomi diplomáciával. Nem törődtek Nasszer feltételeivel, pedig már azokból érezni lehetett, hogy az akkoriban rendkívül szegénynek, de talán az összes arab állam közül a legdemokratikusabbnak számító Szíriának sok mindent fel kell adnia Többek közt megszüntetnék a többpártrendszert vagy a szíriai hadsereget teljesen alárendelnék az egyiptominak. Mindezek ellenére a szíriai nacionalista politikusok olyan illúziókba ringatták magukat, hogy a leendő közös államon belül továbbra is meghatározó szerepet játszanak majd. [9] Vagyis Nasszerre mindvégig úgy tekintettek, mint aki elvégzi a “piszkos munkát”, helyettük tiltja be, veri szét és üldözi a szíriai kommunista mozgalmakat, de a Baasz Pártot Szíria élén hagyja.

1958. február 1-jén Nasszer és Sukri el-Kuvatli szíriai elnök a kairói al-Kubba palotában bejelentették az Egyesült Arab Köztársaság (EAK) létrejöttét. A közös nyilatkozatukban leszögezték, hogy ez nemcsak Egyiptomról és Szíriáról szól:

“…az ebben (közös arab államban – KL) való részvétel lehetősége valamennyi olyan arab állam előtt nyitva áll, amely csatlakozni óhajt hozzájuk unió vagy szövetség formájában azzal a céllal, hogy az arab népet megvédjék minden bajjal és sérelemmel szemben, s megszilárdítsák és megőrizzék az arab szuverenitást”. [10]

Kuvatli és Nasszer február 5-én közösen ismertette a 17 pontból álló programjukat. A február 22-én tartott népszavazáson a két ország szavazóinak 99%-a az Egyesült Arab Köztársaság megalapítása mellett tette le a voksát, elsősorban nem racionális, hanem sokkal inkább érzelmi okokból mondott igent, hiszen Nasszer népszerűsége ekkor töretlen volt Szíriában és lényegében az egész arab világban. Az új alkotmányt 1958. március 5-én vezették be, amely már részletesen tartalmazta a hatalom megosztását. Ennek értelmében egy közös kormány jött létre, amelynek székhelye Kairó volt. Továbbá létrehoztak egy „déli” (egyiptomi) és egy „északi” (szíriai) végrehajtó tanácsot, amelyeknek helyi miniszterek voltak a tagjai. Közös lett a hadügy, a külpolitika, és a nevelésügy, miközben a regionális hatáskörbe tartozott a belügy, az igazságügy, a mezőgazdaság, és a pénzügy.

Korai öröm. Nasszer (bal oldalt) és Kuvatli (jobb oldalt) miután aláírták az egyesülésről szóló okiratot. A kép forrása: Link.

Az ország élén az elnök, név szerint Nasszer, állt. Az új alkotmány értelmében sokkal nagyobb hatalom összpontosult a kezében: ő nevezhette ki és mondhatta le a minisztereket; a törvényhozói testület által meg nem erősített rendeleteket vezethetett be; feloszlathatta a végrehajtó tanácsokat, statáriumot hirdethetett ki. Négy alelnököt nevezett ki, akik az elnökkel együtt alkották az EAK kabinetjét. Ennek két egyiptomi, Amer (hadügy és hadsereg főparancsnoka) és Bagdadi (gazdaság, tervezés és kereskedelem), és két szíriai, Szabri al-Aszali[11] (EAK alelnöke és a két régió közös ügyeinek minisztere) és Akram al-Hurani (Szíria alelnöke és szolgáltatások minisztere). A törvényhozói hatalmat a nemzetgyűlés gyakorolta: az egyiptomi nemzetgyűlés 400, a szíriai pedig 200 tagból állt. Március 12-én Nasszer kiadta azt a rendeletet, amellyel megszüntették a plurális politikai rendszert Szíriában. A Baasz Párt tagjai beléptek – vagyis inkább kényszerítették, hogy lépjenek be – az egyiptomi Nacionalista Unióba, a többi párt feloszlatta magát, egyedül a Szíriai Kommunista Párt tagadta meg a rendelet végrehajtását, s inkább az illegalitást választotta. Egy-két kivétellel a teljes szíriai kabinetet és hadvezetést lecserélték, helyükre Egyiptom-barát és Nasszer-szimpatizáns embereket ültettek, de nem volt ritka az az eset sem, hogy egyiptomiak intézték a szíriai ügyeket is. A teljes szíriai hadsereget Első Hadsereg néven újjászervezték; felső katonai vezetést nyugdíjazták és menesztették, a szíriai egységek élére egyiptomi katonatisztek kerültek, valamint a legtöbb szíriai egységet elkezdték az egyiptomi területekre vezényelni. [12]

Az Egyesült Arab Köztársaság zászlaja. Az egyik csillag Egyiptomot, a másik Szíriát jelöli. Mindegy egyes arab állam csatlakozását a zászlóban lévő zöld csillaggal “jutalmaztak volna”.

A közvélekedéssel ellentétben Nasszer kezdetben igencsak szkeptikus volt az unióval kapcsolatban, hiszen számtalan ellenérvet sorakoztatott fel a Szíriával való egyesülés ellen. Kétségtelen, hogy az egyiptomi elnök régi álma közé tartozott egy közös arab állam megteremtése, amely számára szignifikáns gazdasági, geopolitikai és propaganda előnyökkel járt volna. Ugyanakkor az egységes arab államot föderális (ittihad) alapon képzelte el, nem pedig a teljes unió (wahda) létrehozásával.[13] Az egyiptomi politikai élet többi szereplőjének azonban sikerült meggyőznie Nasszert az egyesülés előnyeiről.  A helyi üzleti elit egyértelműen az unió mellett foglalt állást, hiszen jelentősen megerősödtek az 1956-os és 1957-es államosításokból, amikor a brit-francia magántulajdonok kerültek egyiptomi kézbe. Számukra a szíriai piac csábító lehetőségeket kínált, különösen a szíriai kivitel felett akarták a teljes kontrollt megszerezni és szándékosan tönkretenni az ország gyapotexportját, ami hiába volt gyengébb minőségű az egyiptominál, komoly konkurenciát jelentett. Ezzel párhuzamosan az egyiptomi hadsereg – Amerrel az élen – szintén támogatta Egyiptom és Szíria egyesülését. Ezzel nemcsak növelték volna a haderő létszámát és biztosították volna Kairó katonai elsőbbségét az arab országok között, hanem „harapófogóba” tarthatták volna Izraelt. Ugyanis attól kezdve a zsidó államnak északról és délről is egy összehangolt, egy közös főparancsnokság alá tartozó, csehszlovák/szovjet fegyverekkel ellátott, illetve szakértők által kiképzett egyiptomi-szíriai haderővel kellett volna szembenéznie.[14]  Végül pedig az arab nacionalisták és értelmiségiek azért támogatták, mert ezzel ismét elő lehetett volna segíteni a pánarab eszmék terjedését, illetve abban bíztak, hogy hamarosan más arab államok is követni fogják Szíria példáját.

Újabb pánikhangulat

Az arab nacionalistáknak igazuk lett. Az EAK kikiáltását az arab közvélemény pozitívan fogadta és szinte mindegyik arab országban szimpátiatüntetéseket tartottak. A helyi nacionalista értelmiségiek és politikai mozgalmak fejében szintén megfordult az EAK-kal való egyesülés gondolata és felszólították a saját országaik vezetését, hogy kezdjék meg a csatlakozási tárgyalásokat Egyiptommal. Jemen volt az első arab ország, ahol a kormány megfogadta ezeket a tanácsokat és tárgyalásokba bocsátkozott Kairóval. Ahmed imán már másnap üdvözölte az EAK létrejöttét és kifejezte csatlakozási szándékát. Ennek ellenére létrejött a világtörténelem egyik legfurcsább államszövetsége, amelyet egy szekuláris-nacionalista köztársaság és egy konzervatív-vallásos monarchia hozott létre.[15] Csakhogy egyáltalán nem unióban gondolkodott, hanem – Nasszer eredeti elképzelésének megfelelően – föderálisan alapokon kívánt együttműködni az egyiptomi vezetéssel. Szanaa ugyanis nem egyezett bele az egyiptomi diplomácia minden feltételbe, mint például a hadsereg és a jemeni külpolitika egyiptomiaknak való totális alárendelésébe. 1958. március 8-án aláírták az Egyesült Arab Államok (al-Duwwal al-Arabiyya al-Muttahida) létrejöttéről szóló szerződést, amely során Jemen föderális alapon csatlakozott az EAK-hoz, vagyis mindkét ország megőrizte a kormányzati rendszerét, tehát ez inkább szimbolikus együttműködés volt.

Az Egyesült Arab Államok három tartománya. Közös határral nem rendelkeztek, és rendkívül nagyon voltak a kulturális különbségek. A kép forrása: Wikimedia Commons

Viszont az Egyiptommal ellenséges regionális országok sem hagyták annyiban a dolgot és komoly veszélyforrásként értelmezték Kairó megerősödését. Az EAK ellensúlyozásának céljából II. Fejszál iraki és Huszein jordániai király február 14-én megállapodott az Arab Föderáció létrehozásáról. Elsősorban a külpolitikát és a két ország hadseregét akarták teljes mértékben összehangolni. Bagdad részéről Jordánia egyfajta ütközőállamot jelentett volna Kairóval szemben, miközben Ammán nyugati fegyverekben bízott. A dokumentum, amely a föderációhoz történő csatlakozást más arab államok számára szintén lehetővé tette, arra is utalt, hogy tárgyalásokat kezdenek a külpolitika, a diplomáciai képviseletek, a katonai szféra egységének megteremtéséről, a vámunióról, valamint az oktatási tananyagok egységesítéséről. Habár az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatásáról biztosította az Arab Föderációt, ez nem volt elegendő arra, hogy újabb arab országok csatlakozzanak hozzájuk. Ráadásul rövid ideig létezett, hiszen alig fél évvel később megszűnt, mert az iraki monarchia egy forradalom következtében összeomlott. [16]

Az iraki-jordán tárgyalások 1958 februárjában, miután bejelentették az EAK létrejöttét. Esetükben még nagyobb volt a kapkodás és emiatt egyik uralkodó sem mérte fel igazán, hogy mekkora támogatottsága van egy ilyen államalakulatnak. Ennek meg is lett az eredménye pár hónappal később… A kép forrása: Wikimedia Commons.

A nyugati világ reakciója az Egyesült Arab Köztársaság megalakulásához rendkívül széles skálán mozgott, a legtöbb nyugati újság támadássorozatot intézett Kairó ellen. A The New York Times egy hisztérikus hangvételű cikkében „egy újabb közel-keleti háború kitöréséről” írt, amelyet a „Hitlerhez egyre jobban hasonlító és zsidók kiirtását célul kitűző Nasszer fog előidézni”. A legtöbb újságíró meg volt győződve arról, hogy Egyiptomot és Szíriát „Izrael iránt érzett olthatatlan gyűlöletük” vezette oda, hogy egyesüljenek.[17] Nagy-Britannia továbbra is úgy vélte, hogy az egyiptomi elnök ismét kihasználta a térségben uralkodó állapotokat, a szíriai válságból fakadó Nyugat-ellenes érzelmeket, és ezért célja a Brit Birodalom maradék közel-keleti befolyásának felszámolása. Az Eisenhower-adminisztráció sem örült túlságosan az EAK létrejöttének, de azt elismerték, hogy legalább a kommunista veszélytől nem kell tartaniuk, főleg mert Nasszer üldözi a kommunistákat. Sőt, Washingtonban abban bíztak, hogy mivel az egyiptomi elnök az antikommunizmusa miatt előbb-utóbb keményen fel fog fellépni a szíriai baloldali mozgalmak ellen, azzal megmérgezi a keleti blokkal fenntartott kapcsolatait.

Az EAK megszületésének híre eléggé vegyes fogadtatásra lelt a „népi demokráciák” körében is. Természetesen a szocialista sajtó, ahogyan az országok kommunista vezetése, hivatalosan támogatta az Egyesült Arab Köztársaságot. Például egyértelműen a „Szuez után egy újabb kolonialisták felett aratott fényes diadalaként” és a „közel-keleti béke megerősítéseként” interpretálták az arab egységállam létrejöttét, de mind Moszkvában, mind a többi szocialista országban igencsak árnyalt kép alakult ki. Habár elismerték az EAK jelentőségét, amellyel tovább lehet erősíteni a Szovjetunió pozícióit a Közel-Keleten és az egész harmadik világban, ám nem hagyták figyelmen kívül az esetleges negatív következményeket sem.

Karikatúra a The Daily Express 1956. március 26-i számában, amely jól szimbolizálja, hogy igazából egyik szuperhatalom sem örvendett túlságosan “Nasszer önállósodásának”. A szöveg: “Azt hittem, hogy Nasszernek körülöttem kellene köröznie”.

Sok helyütt irreálisnak, rosszul időzítettnek és a szíriaiak számára megalázónak tartották az egyesülést, mivel nekik mostantól egy egyiptomiak által erősen dominált autoriter államban kellett élniük. Szíria „elvesztését” túl nagy áldozatnak tartották: 1954-től kezdve Damaszkusz és a szocialista országok közötti kapcsolatokban sok látványos eredményt – hadseregfejlesztés, infrastruktúra építése, üzemek létesítése, mezőgazdaság modernizációja – sikerült elérni, de az egyesüléssel ezek befejezése vagy a kölcsönök megfelelő törlesztése bizonytalanná vált. Az arab országok közül Szíriában volt a legerősebb a kommunista párt, és az 1957-es szíriai válság után a Kreml úgy ítélte, hogy a szíriai-szovjet kapcsolatok „a haladó mozgalmak közötti viszonyhoz hasonló karaktert kaptak”. A Szíriai Kommunista Párt támogatókkal rendelkezett a városi lakosság, az értelmiség, de még a „kisburzsoá” elemek körében, igaz, ez elmaradt az arab nacionalistákhoz képest. Ennek ellenére 1957-ben és 1958 elején a Kremlben egyesek már-már abban az illúzióban ringatták magukat, hogy pár éven belül a szíriai kommunistáknak reális esélyük lesz a hatalom megszerzésére, de ez az EAK miatt immáron elérhetetlen messzeségbe került. Sőt, a szovjet diplomáciai körökben egyesek csalódottságukban Szíria „annexiójáról” és nem pedig Egyiptom és Szíria uniójáról beszéltek.[18]

Budapesti “jóslatok” 

A levéltári források és a korabeli sajtóhírek tükrében a legérdekesebb kép a magyar diplomáciai és politikai körökben alakult ki. Természetesen hivatalosan Budapest is “egyetértett az arab szándékkal”, üdvözölte a történelmi esemény bekövetkeztét és az egészben az „imperialistaellenes front megerősödését látta”. A magyar kormány már csak azért sem cselekedett másképp, mert Egyiptom – a többi, még a Nyugat-barát arab államokhoz hasonlóan – öt éven át távol maradt vagy a szocialista országokkal együtt szavazott, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés volt napirenden. Ugyanis Szarka Károly külügyminiszter-helyettes 1957-es nyári arab és afrikai államokba tett körútja során sikeresen meggyőzte Nasszert: az egyiptomi elnök a gazdasági és kereskedelmi szerződésekért cserébe megígérte, hogy meggyőzi a többi arab vezetést a diplomáciai támogatásról. Ezután 1957 második felétől kezdve egymás után mentek a Közel-Keletre a magyar – miniszteri, üzleti és újságírói stb. – delegációk. Az akkori francia nagykövet találóan megjegyezte, hogy a Kádár-kormány egyfajta „Kelet-járásba és kereskedelmi offenzívába kezdett”, hogy így törjön ki a magyar forradalom leverése utáni nemzetközi elszigeteltségből.[19]

Magyar filmhíradórészlet az Egyesült Arab Köztársaság megszületéséről. Link

Ugyanakkor a háttérben tökéletesen tisztában voltak a valódi állapotokkal. Hosszú és tűpontos elemzések készültek az egyiptomi rendszer “haladóellenességéről” és katonai diktatúra működéséről. Dacára annak, hogy Nasszer ekkoriban a legfontosabb harmadik világbeli szövetségesnek számított, állandóan üldözte az egyiptomi kommunistákat, igaz, 1955 után némileg enyhített a represszión. A magyar diplomácia még az 1957-es évi összefoglalóiban is úgy értékelte, hogy Egyiptom “reakciós, kommunistaellenes, nagy ellentmondás van a kormány külpolitikája és belpolitikája között”, egyben hozzátéve, hogy „Magyarországon a közvélemény erről az ellentmondásról nincs eléggé tájékoztatva”.[20] Leginkább a „Közel-Kelet legerősebb haladó mozgalmának jövőbeli sorsa iránt aggódtak”. Ráadásul ebbéli félelmeikre, dacára a korábbi gyakorlatoknak, még a magyar sajtóban is felhívták rá a figyelmet. Például Árkus István, dőlt betűkkel kiemelve ezt a kérdést tette fel a Népszabadság megjelent elemzésében:

„Felosztják a pártokat és egyetlen engedélyezett Szíriai Nemzeti Unióba tömörítik őket. Mi lesz a szíriai kommunista mozgalommal? A szíriai az egyetlen párt, amelynek a parlamentben képviselője is van.[22]

Árkus István cikke a Népszabadságban. A szokásos “imperialisták elleni harcról” szóló frázisokon kívül megfigyelhető némi szkepszis az EAK irányába. (Arcanum Digitális Tudománytár)

Miközben a sajtóban óvatosan fogalmaztak az EAK létrejöttével kapcsolatban, addig a politikai körökben egyáltalán nem rejtették véka alá a véleményüket.Budapesten visszalépésnek minősítették Szíria meggyengülését és az EAK külpolitikai irányvonalát (elsősorban a nyugati országokkal való viszony rendezésére tett erőfeszítéseiket). Sőt, ami talán igazi kuriózumnak számíthat, hogy a keleti blokk többi országától eltérően a magyar diplomáciai jelentésekben már az egyesülés előtti napokban (például január 31-én)  komoly nehézségekről és egyiptomi-szíriai ellentétekről számoltak be. Elsősorban a szíriai oldalon látták a problémákat: a kereskedők és az üzletemberek elkezdték svájci bankokba menekíteni a vagyonukat, de a dolgozók is féltek, mert a bérük magasabb volt, mint az egyiptomiaknak. Ahogyan a szírek találkoztak a “realitással”, úgy ábrándultak ki az egyiptomi elnökből és a közös arab államból:

“Azt már most meg lehet állapítani, hogy a legutóbbi napokban tömegesen tűntek el a kirakatokból a Nasszer-képek, és míg azelőtt a filmszínházakban óriási tapsviharral fogadták a Nasszer-képeket, most minden tetszésnyilvánításról tartózkodnak” [23]

A magyar kormány félelmei nem sokkal később beigazolódtak: azonkívül, hogy 1958 végére Szíriát gyakorlatilag Egyiptom “puszta tartományává” degradálták le és Damaszkusz már szinte semmiféle belső autonómiával nem rendelkezett, korábban soha nem látott, több ezer letartóztatottal és tucatnyi halálos áldozattal járó kommunistaüldözés vette kezdetét az országban, amely során azokat is letartóztatták, akik a legkisebb mértékben is bírálni merészelték az egyiptomi elnököt.

Ez pedig súlyosan megterhelte Kairó politikai kapcsolatait a keleti blokk országaival és immáron teljesen maga ellen fordította a szíriai bal-és jobboldalt. Három évvel később, azaz 1961. szeptember 28-án puccsot hajtottak végre Damaszkuszban, amely után Szíria kilépett az EAK-ból. Habár ez az esemény nem vetett véget az egyesítési törekvéseknek, hiszen a későbbi években (1963, 1971) szintén hoztak létre arab föderációkat, de ezek közül egyik sem uniós alapokon működött. Ráadásul a hosszabb távú történelmi következmény az volt, hogy a “szíriai tartomány” elszakadása után az arab nacionalizmus fénye megkopott és megjelentek rajta az első repedések. Tehát végső soron úgy lett, ahogyan az egyik 1958. március 10-i magyarországi elemzésben “megjövendölték”:

“amennyiben az EAK nem lesz életképes, és akkor az egyesülés, mint haladó gondolat hosszú időre el fogja veszíteni a népszerűségét.”[24]


A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre. 

Levéltári források:

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

Magyar Nemzeti Levéltár Külügyminisztériumi Titkos Ügykezelésű Iratok (TÜK) 1945–1970.

Magyar Nemzeti Levéltár Külügyminisztériumi Adminisztratív Iratok 1945–1970.

Sajtóforrások:

Szabad Nép és Népszabadság 

The Daily Express

The New York Times 

Felhasznált szakirodalom:

Gazdik Gyula: Fejezetek Egyiptom modern kori történelméből (1805–2013). Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017.

J. Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.

Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006.

McAlexander, Richard: Couscous Mussolini: US Perceptions of Gamal Abdel Nasser, the 1958 Intervention in Lebanon and the Origins of the US-Israeli Special Relationship. In: Cold War History. Vol. 11., No. 3., (2010), 363-385.

Podeh, Elie: The Decline of Arab Unity. The Rise and Fall of the United Arab Republic. Sussex Academic Press, Brighton, 1999.

Wanner, Jan: Ve stínu Studené Války. Nákladatelství lidové noviny, Praha, 2011.

Hivatkozások és jegyzetek:

[1] A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása során a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című művet használtam fel.

[2] Nasszer: Remélem, a brioni megbeszélések a világfeszültség további csökkenéséhez vezetnek. In: Szabad Nép.  XIV. Évfolyam, 194. Szám,  1956. július 13.

[3] McAlexander, 2010: 369.

[4] J. Nagy, 2017: 48.

[5] Gazdik, 2017: 87.

[6] 1956. október 20-án a szíriai hadsereg nyomására a kormány katonai megállapodást kötött Egyiptommal. Egy közös parancsnokságot állítottak fel, amelyet az egyiptomi hadügyminiszter Abdel-Hakím Amer marsall irányított volna. A szuezi válság idején az arab államok közül leginkább Szíria állt ki Egyiptom mellett: megszakította a diplomáciai kapcsolatait Franciaországgal és Nagy-Britanniával, és elzárta az Irakból érkező, angol kőolajvezetéket. Igaz, némileg csalódást okozott Nasszernek, hogy a védelmi egyezmények dacára Szíria nem támadta meg Izraelt vagy küldött katonákat a megsegítésére.

[7] Podeh, 1999: 34-35.

[8] 1956 és 1958 között összesen hat fegyverüzletet kötött Csehszlovákia és Szíria, amelyeknek összértéke körülbelül 150 millió dollárt volt, de ebből a szovjetek aránya mindössze 20 milliót tett ki.

[9] Gazdik, 2017: 87.

[10] Nasszer és Kuvaftli közös nyilatkozata: Egyiptomi-szíriai közös nyilatkozat az Egyesült Arab Köztársaság megalakításáról. In: Lugosi, 2006: 386-387.

[11] Asalí októberben lemondott a pozíciójáról, így hárman maradtak.

[12] Egyiptomi-szír unióval kapcsolatos problémák. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Egyiptom 1945-1964., 6. d., 1958. február 18.;  Podeh, 1990:  50-51.

[13] Wanner, 2011: 125.

[14] Ennek ellenére a politikai tárgyalásokon a fennmaradt levéltári dokumentumok szerint Izraelnek sokkal kisebb szerepe volt az EAK létrejöttében, neve szinte egyáltalán nem merült fel az egyiptomi-szíriai tárgyalások során.

[15] Gazdik, 2017: 88.

[16] Az iraki monarchiát megdöntő, még közel-keleti viszonylatban is rendkívül véresnek számító július 14-i államcsínyt az iraki Szabad Tisztek hajtották végre, akik ihletet és támogatást Egyiptomtól kapták. Már évek óta gyűlt a népharag II.Fejszál és a briteket minden téren kiszolgáló Núri Szaíd miniszterelnök ellen. A történelem fintora, hogy pont az Arab Föderáció létrehozása volt az utolsó csepp a pohárban, amit az iraki társadalom és tisztek úgy ítéltek meg, mint Bagdad “teljes kiszolgáltatottságát” a nyugati nagyhatalmaknak.

[17]  McAlexander, 2010: 373.

[18] Wanner, 2011: 129.

[19] J. Nagy, 2017: 47.

[20] MNL OL XIX-J-1-j, Egyiptom, 1945-1964. 11.d. 0110/1958.

[21] Egyiptomi-szír unióval kapcsolatos problémák. In: MNL OL, XIX-J-1-j, Egyiptom 1945-1964., 6. d., 1958. február 18

[22] Árkus István: Új arab állam a térképen. In: Népszabadság, 1958. február 11. XVI. évfolyam, 35. szám J. Nagy, 2017: 52.

[23] J. Nagy, 2017: 52.

[24] MNL OL XIX-J-1j, Szíria 1945-1964. 5. doboz. 001239/3.

Facebook Kommentek

További írásaink