„Távoli, s mégis oly közeli barát” Kim Ir-Szen Budapesten

Koreával, már csak a földrajzi távolság, illetve a mindenkori magyar állam nem túl nagy gyarmatosítási vágya/lehetőségei miatt sem volt túl szoros kapcsolatunk. A helyzet a 19. század végén változott, ekkor látogatott el a Zrínyi korvett az „elzárt országba„, amelyet nem sokkal később megszálltak a japánok, majd jó 20 év múlva a monarchia is felbomlott, ami megint csak nem tett jót a diplomáciai kapcsolatoknak. 1945 után ismét új helyzet állt elő; lett újra független Korea, ráadásul egyből kettő is, ezek közül a északival hozta össze Magyarországot a történelem. Az 1950 és 1953 között vívott (illetve még ma is zajló, hiszen csak tűzszünet van) koreai háború idején hazánk egy komplett kórházat küldött Észak-Koreába – Rákosi Mátyás Magyar Kórház, ki másról is nevezhették volna el – személyzettel, amely ma is üzemel, és sokan még mindig magyar kórházként emlegetik. Néhány évvel később pedig Kim Ir-Szen, Észak-Korea Marxa, Leninje és Sztálinja egy személyben tette tiszteletét Budapesten.

1956 mozgalmas év volt Magyarországnak: árvíz, forradalom, olimpiai „visszavágó„, valamint június 17. és 21. között Kim Ir-Szen vizitje. A koreai vezető sem unatkozott a nyáron, budapesti látogatását ugyanis egy komolyabb kelet-európai hakni keretében ejtette meg; hozzánk is Romániából érkezett, de járt Berlinben, Bulgáriában, majd hazafelé menet benézett Moszkvába és Mongóliába is. Ahogy korábban a „teljes” Korea, úgy ma Észak-Korea minősül egyfajta elzárt országnak, így az ottani vezetők mozgástere is igencsak be van határolva. Az 1950-es években is csak a keleti blokkban és néhány társutas országban látták szívesen a koreai kommunista vezetőt, aki amúgy se mozdult ki szívesen, talán habitusa, de talán amiatt is, mert nyilván rettegett egy „nincs otthon a macska, cincognak az egerek” típusú palotaforradalomtól is. Mielőtt elvegyülnénk a Ferihegyen zabszemmel a nemesebbik felükben a gépre várakozó funkcionáriusok és a lelkesen integető úttörők között, nézzük meg röviden, ki is volt a koreai kommunista dinasztiaalapító!

File:28.08.1946 Labour Party North Korea.jpg
Kim Ir-Szen (középen) a Munkapárt egy kongresszusán 1946-ban. (Wikimedia Commons)

Kim Ir-Szen (angolosan Kim Il Sung) 1912-ben, tehát már a japán megszállási idején született. Apját egy időre bebörtönözték a japánok – ez jó eséllyel nagy hatást gyakorolt későbbi függetlenségpárti gondolkodására – kiszabadulása után pedig a család Mandzsúriába emigrált. Miután oda is „utánuk mentek” a japánok, Kim középiskolásként csatlakozott a helyi ellenálláshoz (1929-ben, a Szabad Nép szerint 1927-ben emiatt börtönbe is került), majd két évvel később a Kínai Kommunista Párthoz is.

„Amikor a japán területrablók Mandzsúriát is megszállták, Kim Ir Szen partizánosztagokat szervezett. A koreai hazafiak ezrei álltak be ezekbe a partizánosztagokba, s számos ütközetben okoztak súlyos veszteségeket a japán hódítóknak. A sikeres partizánharcok eredményeképpen a Csanpekszan-hegy és a Szungari folyó vidéke felszabadult.”

– írta róla a Szabad Nép nem sokka Budapestre érkezése előtt. 1940-ben ment a Szovjetunióba, itt született meg fia és későbbi utóda, Kim Dzsong Il. Belépett a Vörös Hadseregbe, amelynek tisztjeként tért haza 1945. szeptember végén. Decemberben vette át az Észak-Koreai Kommunista Párt (1946-tól Munkapárt) vezetését; országa ekkor kb. a mai határok mentén volt felosztva szovjet és amerikai zónákra, és ahogy Milovan Gyilasztól tudjuk, mindkét megszálló/felszabadító (nem kívánt törlendő) vitte magával államformáját, életmódját, stb. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság 1948 szeptemberében jött létre, ennek előbb miniszterelnöke, majd 1972-től államfője lett. A két ország egyesítésére észak kezdte meg 1950 nyarán a háborút, amelyben a helyi néphadsereg főparancsnokaként vette ki a részét, a háború után pedig kiteljesítette a szocialista rendszert – leszámolásokkal, személyi kultusszal, erőltetett iparosítással – nem kis részben a szovjetektől és kínaiaktól kapott hatalmas összegek segítségével. Az 1960-as évektől, miután korábbi patrónusai sikeresen összevesztek, ügyesen lavírozott a két óriás között, a hidegháború után pedig Dél-Korea és a nyugat felé is nyitott, persze csak módjával. 1994-ben hunyt el.[1]

Bár a háborúban túl sok sikert nem aratott, fő célját meg végképp nem érte el, Észak-Korea 1956-ra sikeresen fogadtatta el magát tömbön belül, Magyarországgal pedig az említett kórház révén különleges kapcsolata volt. Ezt jól mutatja az ottani Petőfi-kultusz, és az is, hogy ekkoriban több száz észak-koreai diák tanult magyarországi egyetemeken-főiskolákon. Jó részük október végén csatlakozott a forradalmárokhoz, ezt persze nem verte annyira nagy dobra a phenjani vezetés… Na de vissza a látogatáshoz! Ahogy már arra is utaltunk, 1956 tavasza-nyara igencsak mozgalmas volt diplomáciai téren is.

„Az elmúlt héten számos baráti látogatás zajlott le a nagyvilágban és igen sok — a közeljövőben sorra kerülő — baráti találkozót készítettek elő. Hogy csak néhányat említsünk a sok közül: Mikojan elvtárs Pakisztánba és Indiába látogatott, folytatódott Malenkov elvtárs angliai körútja, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának küldöttsége Prágában tartózkodott, Belgrádban szovjet—jugoszláv kulturális tárgyalások voltak, a Szovjetunió meghívta Moszkvába Pakisztán, Libanon és Magyarország parlamenti küldöttségeit, magyar parlamenti képviselők csoportja a Német Demokratikus Köztársaságba látogat, népköztársaságunk kormánya pedig Kim Ir Szen elvtársat kérte fel, hogy európai útja alkalmából hazánkban is töltsön néhány napot.”[2]

– írta a Szabad Föld 1956. április 1-jén. A koreai vezető persze nem mondott nemet, és pár hónappal később, június 17-én Bukarestből egyenesen Budapest felé vette az irányt, a magyar főváros lakossága pedig forró szeretettel fogadta, legalább is a tudósítások szerint. Bár mi már ekkor túl voltunk egy „enyhülési” fázison, személyi kultuszért a magyar kommunisták se mentek a szomszédba. Főleg úgy, hogy ekkor, a visszarendeződés jegyében ismét nagyobb szerep jutott a még mindig pártfőtitkár Rákosi Mátyásnak és körének. Ahogy a Szabad Nép írta másnap,

„Már kora reggeltől kezdve népes csoportok igyekeztek a Ferihegyi repülőtér felé. Budapest népe készült fogadni Kim ír Szén elvtársat, a hős koreai nép vezetőjét és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormányküldöttségének tagjait. A díszbe öltözött repülőtéren koreai és magyar zászlók sokasága, üdvözlő feliratok hirdették, hogy országunk nagyon kedves vendégeket vár. A budapesti dolgozók tömegeséül foglaltaik helyet a repülőtér nagycsarnoka előtt, örömtől sugárzó arccal, izgatottan gyülekeztek az egyik részen a Magyarországon nevelődő, tanuló koreai ifjak és lányok, s ott voltak — mintegy osztozva örömükben — a kínai és a vietnami diákok is. A repülőtéren várakoztak a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban járt magyar orvosok, ápolónők is. Megjelentek a vendégék fogadásán a párt és a kormány vezetői: Apró Antal, Ács Lajos, Dobi István, Hegedűs András, Kovács István, Rákosi Mátyás, Szalai Béla, Bata István, Piros László, Egri Gyula és Vég Béla elvtársak, továbbá Rónai Sándor elvtárs, az országgyűlés elnöke, Kristóf István elvtárs, az Elnöki Tanács titkára, Boldoczki János elvtárs külügyminiszter, továbbá a Központi Vezetőség, a Minisztertanács, az Elnöki Tanács tagjai. Ott voltak a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság magyarországi nagykövetségének tagjai, valamint számos budapesti diplomáciái képviselet vezetői.”

Fogadás jobbról! A kép bal szélén Hegedüs András és Rákosi Mátyás. Szabad Nép 1956. június 18. (Arcanum Digitális Tudománytár)

Megfigyelhető Korea hősi, harcos nimbusza (Vietnam ezt csak később kapta meg, pedig ekkor már túl vannak a háború francia szakaszán), amit a „gonosz kizsákmányolók” ellen vívott pár éve, legalább is az akkori hivatalos terminológia szerint, így érthető, hogy az MDP teljes vezetősége felvonult, és igencsak megadták a módját távol-keleti kollégájuk fogadásának. Az jelezte a magyar változásokat, hogy az első köszöntőt nem Rákosi (akit amúgy nem sokkal később, július 18-án váltottak le), hanem Hegedüs András miniszterelnök mondta, persze kihangsúlyozva a magyar és a koreai (szó sem volt észak-déli megosztottságról) nép barátságát. Kim Ir-Szen sem maradt adós! Miután köszöntőjében kiemelte, hogy

„közvetlenül adja át a testvéri magyar népnek az egész koreai nép szívből jövő köszönetét és forró üdvözletét”

majd kitért arra is, hogy

„A világ békéjéért, a népek biztonságáért és az új társadalom építéséért vívott harcban napról napra erősödik és fejlődik a koreai és a magyar nép közötti testvéri barátság és együttműködés. Az a hatalmas, önzetlen segítség, amelyet a magyar népünknek az amerikai imperialisták és csatlósaik ellen vívott igazságos háború idején nyújtott és amelyet most, a háború utáni helyreállítás és újjáépítés időszakában nyújt, megmutatta az országaink és népeink között levő barátságos együttműködés életerejét.”

Kim Ir-Szen egyértelműen utalt a magyar kórházra, illetve a gazdasági és oktatási támogatásokra, na meg persze arra, hogy ők csak igazságos háborút vívtak a terjeszkedő imperialisták ellen, még akkor is, ha a gyanútlan szemlélőben az a kép alakult ki, hogy elsőként északi csapatok lépték át a déli határt, és nem fordítva. A koreai vezető ezt követően – felrúgva a protokollt – beköszönt a rá váró koreai gyerekeknek, majd Rákosi és Hegedüs kíséretében szállására hajtatott.

„Amerre útjuk vezetett, kedves vendégeinket felismerő budapestiek nagy lelkesedéssel köszöntötték őket.”[3]

A küldöttség ezt követően a Parlamentben ebédelt, majd Kim Ir-Szen kilátogatott a Margit-szigetre (ahol persze szintén felismerték és szeretettel fogadták), később pedig megnézte a Vasas – Dózsa meccset, ahol szintén hatalmas éljenzésben részesítette a közönség. A Szabad Nép másnapi számából tudhatjuk meg, hogy a koreai miniszterelnök és marsall megkoszorúzta a szabadságért elesett magyar (a Szabad Föld szerint szovjet és magyar) hősök emlékművét, és ahogy lentebb is láthatjuk, a koreai gyerekekről ezúttal sem feledkezett el. Ez annak fényében pláne érthető, hogy a Hűvösvölgyi úti Kim Ir-Szen iskolában rengeteg olyan koreai gyerek tanult, akiket a háború elől menekítettek a biztonságos szocialista országokba.

„Szeressétek a magyar népet!” Szabad Nép 1956. június 19. 1. o. (Arcanum Digitális Tudománytár)

A gyerekek közt tett látogatásáról a Népszava is beszámolt;

„A gyermekek forró szeretettel köszöntötték kedves vendégeiket. Virágokkal árasztották el Kim Ir Szen marsallt, Pak Den Aj asszonyt [a Munkapárt alelnökét – GyS] és a küldöttség többi tagját, majd rövid műsorral kedveskedtek nekik. […] A koreai gyermekek remekbe készült lombfűrészmunkákkal, díszes dobozokkal, hímzésekkel ajándékozták meg a küldöttség vezetőjét és tagjait.”

Június 19-én a koreaiak megtekintették a Szépművészeti Múzeumot, majd egy rövid balatoni kitérő következett, viszont 20-án délután már a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben várták a marsallt és küldöttségét, akik

„három órakor munkásgyűlésen találkoznak a gyár dolgozóival és számos budapesti nagyüzem küldöttségének tagjaival. Felszólal a nagygyűlésen Kim Ir Szen marsall (…) A nagygyűlésen az RM Művek dolgozói ajándékokat nyújtanak át a koreai kormányküldöttségnek.”[5]

A látogatás ezennel jóformán véget is ért, hiszen a koreaiak már aznap este indultak tovább, Csehszlovákiába. Azért egy, a korban megszokott frázisokkal teletűzdelt, ugyanakkor elképesztően optimista hangvételű közös nyilatkozat azért még belefért. Ebben többek között

„Leszögezték, hogy a Magyar Népköztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, erőiket nem kímélve, hozzá kívánnak járulni a kollektív biztonság rendszerének létrehozásához, amely kizárná az új európai és ázsiai háborúk lehetőségét; valamint a fegyverzet és a fegyveres erők csökkentéséhez, a tömegpusztító fegyverek eltiltásához, amellyel helyreállna az államok közt szükséges bizalom és kiküszöbölődnék egy minden eddiginél pusztítóbb háború veszélye. A tárgyaló felek kifejezték azt a reményüket, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében a leszerelés kérdésében pozitív döntéseket fognak hozni. Egyben mindkét kormány az ENSZ egyetemessége mellett foglalt állást.”[6]

A fentebbi részlet annak fényében különösen érdekes, hogy Észak-Korea akkor is aránytalanul nagy hadsereget tartott fent (igaz atomfegyverre csak később tettek szert) – bár a Magyar Néphadsereg ekkor épp egy karcsúsítási fázison esett át, mert az ország gazdasága nem bírta a mintegy 210 000 fős haderő fenntartását. A szép szavak mellett azért kulturális és áruszállítási egyezményt is aláírtak, és Kim Ir-Szennek arra is jutott ideje, hogy elismerően nyilatkozzon a magyar motorkerékpárokról.

Tudósítás Csepelről, Szabad Nép 1956. június 21. (Arcanum Digitális Tudománytár)


„Távoli,
s mégis oly közeli barátaink, Kim ír Szén elvtárs és a koreai kormányküldöttség többi tagja már Csehszlovákia földjén járnak. De elutazásuk csak a hivatalos események és a látogatás végét jelzi: szívünkben őrizzük az igaz barátság melegét, amely a koreai kormány- küldöttség magyarországi látogatását jellemezte. E baráti togatás hatására most még erősebbnek érezzük a koreai és a magyar nép barátságát, még szilárdabbnak a népeinket egymáshoz fűző kapcsolatot, a békés összefogás, a közös célú alkotó munka legyőzhetetlen erejét.”[7]

– írta a Szabad Nép „búcsúcikkében”. A Korea-láz ugyanakkor nem csengett le a küldöttség távozásával. A Népszava hozta le Sövény Aladár, a koreanisztika magyar úttörőjének Phenjanból írt levelét, még június 21-én[8], a Szabad Föld pedig három nappal később közölt egy „összegző” cikket[9], persze a főoldalon, ahol a Kim Ir-Szennel kapcsolatos cikkek általában megjelentek.

Levél a távolból…
Jött, látott, megtekintett

Magyarország és Észak-Korea kapcsolata a hidegháború végéig kiegyensúlyozott maradt, sőt 1988-ban pár hónapig Kim Ir-Szen másik fia, Kim Phjongil volt a Budapestre delegált nagykövet. A kapcsolatok azt követően romlottak meg, hogy Magyarország Dél-Korea felé is nyitott, amit a phenjani vezetés érthető módon nem tolerált. Kim Ir-Szen még egy alkalommal, 1984 júniusában járt Magyarországon, már jóval szerényebb keretek között. Egy visszaemlékezés szerint a külügy felvetette, hogy olyan jó lenne, ha ismét az út mentén lelkesen integető emberek fogadnák, de a magyarok az új idők új dalai jegyében kérését finoman visszautasították.[10] Észak-Korea azóta is megmaradt mesterségesen elzárt országnak, amelyet ma a „Kim-dinasztia” harmadik generációja vezet, és a kommunizmust, valamint a személyi kultuszt sem hagyták maguk mögött, bár enyhülési időszak náluk is volt.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Források

[1] Faludi Péter: Az Észak-Korea jelenség História 2002/4. 14-17. o. 16. o. Az idézet forrása: Szabad Nép 1956. június 16. 1. o.

[2] Szabad Föld 1956. április 1. 8. o.

[3] Szabad Nép 1956. június 18. 1. o.

[4] Népszava 1956. június 19. 3. o.

[5] Szabad Nép 1956. június 20. 1. o.

[6] Szabad Nép 1956. június 21. 1. o.

[7] Szabad Nép 1956. június 22. 1. o.

[8]Népszava 1956. június 21. 5. o.

[9] Szabad Föld 1956. június 24. 1. o.

[10] Szilágyi-Herman Erzsébet – Bod Péter: Barátom Kim Ir Szen Athaeneum, Budapest, 2017. 136. o.

A nyitóképen Kim Ir-Szen egy propagandaplakáton

Facebook Kommentek