Iskoláztatás, mobilitás és asszimiláció a világvárossá fejlődő Budapesten

Magyarország fővárosa az első világháború előtti évtizedre az európai nagyvárosok sorába lépett. Budapest fejlődésének története nem csupán az általános, s a 19. század végére világszerte jellemző trendek tanulmányozása miatt érdekes, hanem a Duna partján elterülő város fejlődésének gyorsasága és lakosságának összetételének megváltozása miatt is. Mint ismeretes a korábban jelentős német lakossággal bíró ikerváros az 1910-es évekre egy abszolút magyar (anyanyelvű) világvárossá vált jelentős izraelita lakossággal.

Az országos nemzetiségi-anyanyelvi arányok megváltozása, egyes csoportok gyorsabb, más csoportok lassabb asszimilációja érthető okokból feszültségeket is szült, s ezeken csöppet sem segített a világháború s ezzel az ország jelentős részének elvesztése. Nem állítom azt, hogy Trianon nélkül ne lenne számos kutatás tárgya a fentiekben említett folyamat, azt azonban talán kár elvitatni, hogy a Monarchia felbomlása és a történelmi határok eltűnése ösztönzően hatott rá, ugyanis az 1920-as évektől a kortársak éppen a századforduló időszakában keresték a Trianonhoz vezető okokat.

Röviden arra világítanék rá, hogy a 19. század harmadik harmadának budapesti mobilitási lehetőségeinek milyen sajátosságai voltak. A kérdéssel foglalkozó szakirodalom – terjedelmi korlátok miatt csak egy része – mellett Krausz Simon bankigazgató önéletírását hívtam segítségül.[1] A választást azzal indokolhatjuk, hogy Krausz esetén keresztül több kérdéskörre fel tudom hívni a figyelmet. Ezek közül az egyik zsidó származása, amely Magyarországon is összetett társadalmi folyamatok, problémák illusztrálására ad alkalmat. Az 1880-as években ugyanis a zsidók asszimilációja némi türelmetlenséggel párosult a nemzsidók részéről. – Ne felejtsük el, hogy az évtizedre tehető a tiszaeszlári vérvád és per, illetve az ehhez párosuló antiszemita hecckampány, nemkülönben az Antiszemita Párt átmeneti parlamenti részvétele!

Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944-1946. évekről, KSH, Bp. 1948, p. 14 alapján a szerző munkája.

Erre a türelmetlenségre jó példa Krausz Simon visszaemlékezése gyermekkorára, amelyről úgy fogalmazott, hogy édesanyja jótevője javasolta, hogy térjenek át a keresztény hitre, mert „kár a gyereket ilyen súlyos teherrel bocsátani ki az élet nehéz küzdelmeibe…”[2] A kizárólag magyar identitással bírók felől érkező asszimilációs elvárás többféleképpen fejeződhetett ki, ez azonban nem szűkíthetők kizárólag a zsidóság felé irányuló elvárásokra. A német gyökerekkel (is) rendelkező Budapest közel száz év alatt elvesztette németes jellegét a beköltöző nem német gyökerű lakosság és az önkéntes asszimiláció hatására. Krausznál a következő sorokat olvashatjuk ezzel kapcsolatban:

Gondos szüleink gyermekkorunkban Veszprém megyébe, Pápára küldtek „magyar szóra”, hogy a budapesti, német kerékbe tört magyar beszédről leszoktassanak bennünket. Budapest ezidőtájt inkább német volt, nyelvében, hangjában, életmódjában, sokkal kevésbé magyar, mint a nagy vidéki mezővárosok.[3]

Pápa, Fő tér, jobbra az Esterházy kastély, 1903. MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE / Fortepan

Tímár Lajos adataiból kitűnik, hogy 1873-ban a 18237 magyar anyanyelvű népiskolai diák mellett 10340 volt a német anyanyelvű diákok száma.[4]  Ez az adat azonban elfedi a kettős identitású tanulókat, családokat. Krausz úgy emlékezett nagyszüleire – akik feltehetően a reformkorban születhettek, mint akik jó magyarok voltak. Ez rendkívüli módon felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy a 19. századi magyarországi zsidóság egy része vallási „különállóságuk” ellenére a nemzethez szorosan kapcsolódónak vallotta magát.

A kettős identitás Budapesten a tárgyalt időszakban rendkívül gyakori volt úgy zsidó (és sokszor nem feltétlenül magyar anyanyelvű), mint a német anyanyelvű lakosság körében. Tímár kiemeli, hogy az egyházi (fenntartású) iskolák mellett egyre nagyobb számban jelentek meg az állami és városi fenntartású iskolák, amelyek szintén felgyorsíthatták a mobilizációs folyamatokat és a nem magyar anyanyelvű diákok asszimilációját.[5]

Krausz leírása nem csak vallási-etnikai[6] háttere miatt szolgáltat adalékokat Budapest átalakulásának történetéhez, hanem a város (térbeli) szövetének megváltozását is érzékelteti. Rövid kitétele rávilágít arra, hogy valóságos világváros nőtt ki a „semmiből”: a jelenleg a legszűkebb belvárosnak számító utcák akkor a város szélének számítottak!

Az elemi iskolából a gyár utcai (ma Markó-utcai) reáliskolába kerültem, mely akkor még a város határán, a legutolsó házak egyikében volt (…)[7]

Honvéd utca 24-30. Valero laktanya (Valero Antal egykori selyemgyára), a Markó utca felől nézve. A felvétel 1890 után készült. A képen jól látszik, hogy a ma belvárosi környezet még igencsak külvárosi volt. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.075 Foto: Klösz György

Az új városnegyedek megjelenései nem pusztán építészeti-beruházási kérdéseket kínálnak fel vizsgálatra. Értelemszerűen az ezzel párhuzamos lakosságszám-növekedés kihívásokat támasztott a város vezetése felé. A mobilitás-asszimiláció szemüvegén keresztül elemezve adja magát a kérdés: a megjelenő új lakosokkal mit kezdett a város? Míg országosan a költségvetés 1%-át költötték oktatásra, ez a szám Budapesten 15% volt 1883-ban. Tímár Lajos összevetéséből tudjuk, hogy a magyar főváros oktatásra szánt hányadai a korszakban megelőzték mind Bécs, mind Berlin ezirányú költéseit.[8] Karády Viktor adatai szerint ez országos viszonylatban is tapasztalható volt, ezek szerint ugyanis az országos középiskolai hálózat nagysága Magyarországon meghaladta az ausztriait.[9] Azon felül, hogy a megfelelő oktatásba befektetett összegek kamatostól megtérülnek, jelentős hatást gyakorolnak (gyakorolhatnak) az asszimilációra is.

Markó utca 29-31., Bihari János (Sólyom) utca sarok, Magyar Királyi Állami Főgimnázium (ma Budapesti Gazdasági Egyetem Rektori Hivatal). Előtérben a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet (BÖME, ma Országos Mentőszolgálat) központjának építési területe. A felvétel 1885 körül készült.  Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.154

Ennek alapfeltétele azonban nem elsősorban a befektetett pénz volt, hanem az oktatási rendszer és a jogrendszer meg/átszervezése. Az oktatás ingyenessége[10] és a rászoruló diákok számára juttatott tankönyvek egyfelől gazdasági érdekeket is szolgáltak, másfelől hozzájárultak az ismeretanyag (magyar nyelvű) elsajátításához is.[11] A zsidóság emancipációja megnyitotta fiataljai számára korábban elzárt hivatalok betöltésének lehetőségét. A korábbi gyakorlat szerint  érthető okokból  nem motiválta őket az ilyen pozíciók betöltéséhez szükséges végzettség megszerzését, ezt követően azonban ez a helyzet megváltozott.[12] Ez a folyamat Karády adataiból egyébként világosan láthatóan nem azonnal ment végbe egyformán minden iskolatípusnál; az általa részletesen tárgyalt változások a különböző oktatási intézmények terén azt eredményezték, hogy a századfordulótól kezdve nőtt csak igazán meg a reáliskolákban és gimnáziumukban a zsidó tanulók száma.[13] Korábban ugyanis, mint azt Krausz Simon esetéből is láthatjuk a polgári iskolák reputációja is magasabb volt.

Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944-1946. évekről, KSH, Bp. 1948, p. 14 alapján a szerző munkája.

Az emancipáció azon túl, hogy a polgári-liberális értékrend elvei között is megfért, az asszimiláció újabb munícióját adta. Karády „nemzeti kultúriparnak” nevezi azt a kulturális hálózatot, amelyek a (magyar) nemzeti identitás erősítésére és az asszimiláció felgyorsítására is jelentős hatással volt.[14] Ezen felül – emeli ki Karády – az újonnan létrejövő színházak, múzeumok, újságok stb, felszívóerőt is gyakoroltak a frissen képzett munkaerőre, ami ezen keresztül vonzóvá is tette a közép és felsőfokú végzettség megszerzését.[15] Tisztviselő és értelmiségi réteg számszerű növekedése 1900 és 1910 között a legjelentősebb a magánvállatok esetében volt, emellett noha arányaiban nem változott meg, de jelentős növekedés volt megfigyelhető a közigazgatásban is.[16] Az arányok megváltozása azonban Vörös Károly Mazsu János által idézett tanulmánya szerint már a 19. század közepén megváltozott az állami, s kiváltképpen az egyházi hivatalnokok kárára.[17] Ebből világosan az következik, hogy a megnövekedett állami tisztviselők jelentős része kerülhetett ki a zsidó tanulók közül, ugyanis a polgári iskolákban az izraelita vallású tanulók aránya több mint 30%-os volt.[18]

Ha megvizsgáljuk az 1885/1886-os évfolyam diákjainál a szülők foglalkozása bejegyzést, illetve Krausz Simon visszaemlékezéseit, akkor, bár a minta csak korlátozottan reprezentatív, de mindenképpen tetten érhető ez az évtizedeken átívelő társadalmi átalakulás.[19] Ugyan ezek a bejegyzések elsősorban a szülő foglalkozását s nem társadalmi státuszukat írják le, s így a „kereskedő” bejegyzés széles spektrumot fedhetett le, mindenképpen képet kaphatunk arról, hogy milyen státuszú tanulók jártak egy osztályba, s Krausztól azt is megtudhatjuk, hogy osztály és évfolyamtársai milyen messze kerültek szüleik foglalkozásától.


Borítókép:  Sztereófotó, kilátás a budai Várból a Lánchíd és a Bazilika felé, 1894. Budapest látképe ekkor már kezdett hasonlítani a mostanira, de számos alacsony épület még állt. Dabassy Fromm Géza felvétele, Kiss László / Fortepan

Jegyzetek

[1] Krausz Simon: Életem Bp. 1937. (Továbbiakban: KRAUSZ, 1937)

[2] KRAUSZ, 1937. p. 12.

[3] KRAUSZ, 1937. p. 15.

[4] Tímár Lajos: A középfokú iskolarendszer modernizálása és a társadalmi mobilitás konfliktusai Budapesten 1873 – 1943 között. In: Rendi társadalom – polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1991. (Továbbiakban: TÍMÁR, 1991.): p. 254.

[5] TÍMÁR, 1991. p. 254-255.

[6] Nem kívánok állást foglalni a zsidóság etnikai vagy vallási kisebbségként való definiálásában.

[7]Érdemes itt az utcanév változására is legalább egy lábjegyzet erejéig felhívni a figyelmet! A város határa, amely ekkor még teljesen máshol húzódott, mint ma egészen más képet is mutatott, a mai Jászai Mari tér környéke, amely 1880-ban nem létezett ma már a főváros egyik legbelső tere, a Markó utca pedig ennél is beljebb található! KRAUSZ, 1937. p. 14-15.

[8] TÍMÁR, 1991. p. 254.

[9] Karády Viktor: A középiskolai elitképzés első történelmi funkcióváltása Magyarországon (1867-1900) Educatio, 1995/4. (639-668) (Továbbiakban: KARÁDY, 1995): p. 643.

[10] Mazsu munkájából kiderül, hogy az infláció felgyorsulása miatt létminimum alá került értelmiségiek aránya megnőtt. Krausz visszaemlékezéséből azonban kiderült, hogy már korábban is előfordult az, hogy szociális alapon segítették tandíj-mentességgel és ingyenes tankönyvekkel a rászorulókat. MAZSU, 1987. p. 35.

[11] Karády kiemeli, hogy a diákok 38%-a kapott ingyenes tankönyvet. KARÁDY, 1995. p. 648.

[12] KARÁDY, 1995. p. 648.

[13] KARÁDY, 1995. p. 652.

[14] KARÁDY, 1995. p.. 647.

[15] KARÁDY, 1995. p. 648.

[16] Mazsu János: A magyarországi tisztviselő-értelmiségi réteg társadalmi szerkezetének változási folyamata a dualizmus időszakában. Történelmi Szemle, 1987/88/ 1. Továbbiakban: (MAZSU, 1987 :p. 30.

[17] MAZSU, 1987. p. 32.

[18] TÍMÁR, 1991. p. 255.

[19] HU BFL VIII.36. Az V. ker. Főreál névkönyve (1885-86, IV. A, B)

Facebook Kommentek

További írásaink