„… ez a tudatlan paraszt politikai eszközzé vált” – Raszputyin egy francia diplomata szemével

Az első világháború előtti és alatti Oroszország egyik emblematikus figurája volt a bírálói szemében minden rosszat megtestesítő Raszputyin. A halála óta eltelt száz év alatt legendák szövődtek köré. De mennyi volt ezekből életében? Élesebben vagy homályosabban látták a kortársak, mint az utókor?

II. Miklós cár lemondása a diplomáciában is új helyzetet teremtett: a nagyhatalmak egymás után hívták vissza azokat a diplomatákat, akikről úgy vélték, valamiért nem felelnének meg az új rendszernek. A távozók között volt Maurice Paléologue francia nagykövet is, aki hivatali ideje alatt naplót vezetett. Ez nem volt egyedülálló: az utolsó cár és a cárné is ugyanezt tette, sőt a félig írástudatlan Raszputyin is.[1] Utóbbi egyébként a háború elején jó darabig nem írt semmit, mert 1914 júliusában ő is merénylet áldozata lett és a betegágyáról hiába kérlelte a cárnét, állíttassa le a mozgósítást, másként alakultak a dolgok.[2] A  nagykövet, aki 1914 szeptemberében „interjút” készített Raszputyin egyik „hívének” húgával, meglepetten jegyezte fel, hogy a „próféta” már egyenesen azt mondta ’Örülök ennek a háborúnak, mert megszabadított bennünket két nagy bajtól: az alkoholizmustól és a németbarátságtól. Jaj a cárnak ha [a teljes diadal előtt] abbahagyja a harcot.’ Amikor rákérdezett, mi magyarázhatja ezt a pálfordulást, meglepő választ kapott.

„Raszputyin nem politikus, nincsen határozott rendszere vagy programja […] Műveletlen, indulatos, hóbortos muzsik, teli ellentmondásokkal. […] A lendülete, a képzelőereje rendkívüli! Néha még ékesszóló is, nagyszerű érzéke van a szóképekhez, és az a mély titokzatossága […] olykor nagyon eredetien és megragadóan beszél. Hol bizalmas, hol gúnyos, hol indulatos, hol vidám, hol abszurd, hol költői. És semmi hatásvadászat. […] hallatlan fesztelenség, bámulatos cinizmus.”

Raszputyinnak a cári udvart megelőző életéről kevés biztosat lehetett tudni. Készült ugyan egy vázlatos önéletrajz, „Egy tapasztalt zarándok élettörténete” címmel, de ezt Paléologue nem ismerhette (a cárné őrizte, egyes feltételezések szerint ő is jegyezte le és szerkesztette meg, amit Raszputyin elmondott neki). Akkor sem lett volna előrébb, ha elolvassa, mert Raszputyin idealizált képet rajzolt magáról. De mit tudott róla a nagykövet?

 

Paléologue egy 1914-es fényképen (Wikimedia Commons)

„Grigorij Raszputyin 1871-ben született Pokrovszkojéban [3] , […] Tyumeny és Tobolszk között. […] A Raszputyin ragadványnév […] a paraszti nyelvben használatos raszputnyikból ered, melynek jelentése ’züllött’, ’csavargó’, ’szoknyavadász’[…] egy nap azonban […] fölébredtek misztikus ösztönei [amikor találkozott egy pappal, aki a lelkére beszélt]. De erőteljes temperamentuma, heves érzékisége és zabolátlan képzelete hamarosan a flagellánsok – a hlisztek [ostorosok/ostorozók] – szemérmetlen szektájába vitte.
A flagellánsok szertartásaik furcsaságával és érzékiségével tűnnek ki […] Főként Kazany, Szimbirszk, Szaratov, Ufa, Orenburg, Tobolszk környékén élnek, számukat mintegy százhúszezerre becsülik. […] látszólag a legmagasabb rendű szellemiség jellemzi [a tanításaikat], mert nem kevesebbet kívánnak, mint az Istennel való közvetlen érintkezést: eggyé lenni az igével és megtestesíteni Krisztust, de az égi egyesülést a testi kicsapongás őrjöngéseiben keresik.[…] Faluról falura járt, igét hirdetett, példabeszédeket mondott, […] megpróbálkozott a próféciával, az ördögűzéssel, a ráolvasással is, sőt azzal dicsekedett, hogy csodákat vitt véghez. Tobolszkban s száz versztányi körzet[é]ben mindenki hitt benne, hogy szent. […] összeütközésbe került [azonban] az igazságszolgáltatással, és ha az egyházi hatóságok meg nem védelmezik, könnyen pórul járhatott volna.”

Raszputyin valószínűleg élete végéig megmaradt volna tartományi nevezetességnek, de rámosolygott a szerencse.

„Vallásosságának és erényeinek híre 1904-ben már Pétervárra is eljutott. A nevezetes látnok, kronstadti Iván atya, aki III. Sándort vigasztalta és megáldotta halálos ágyán, meg akarta ismerni […] fogadta a Szent Alekszandr Nyevszkij kolostorban, s örömmel állapította meg bizonyos jelek alapján, hogy Raszputyin Isten kiválasztottja. […] 1905-ben Feofan arkimandritának, […] a pétervári teológiai akadémia rektorának, a cárné gyóntatójának az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy meghívja [és tanulmányozza] Raszputyint […] bevezette őt istenfélő híveinek körébe, akik közé nem egy spiritiszta is tartozott. Néhány rendkívül befolyásos ember állott az élükön: Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, […] öccse, Pjotr nagyherceg [vagyis II. Miklós két nagybátyja], valamint feleségeik, Nasztaszja és Milica nagyhercegnők, Montenegro királyának a lányai. Grigorij már a puszta megjelenésével elkápráztatta és meghódította ezt a semmittevő és hiszékeny társaságot. A montenegrói nagyhercegnők […] mutatták be Raszputyint a cárnak és a cárnénak 1907 nyarán.”

Az uralkodópár nem lehetett meglepve, főleg a cárné nem. A nagyhercegnők ugyanis korábban sorra mutatták be nekik a különféle javasembereket (nagyrészt oroszokat, bár egy francia „orvos” is akadt köztük), akik azt próbálták elérni, hogy végre trónörökös szülessen. Raszputyin idejére ez a probléma megoldódott, de akadt helyette másik: a cárevics vérzékenységben szenvedett.

A cári család a háború előtt (Wikimedia Commons)

„Alig tette be a lábát Raszputyin a cári palotába, máris befolyása alá vonta a cárt és a cárnét […] elkápráztatta, rabul ejtette, szinte megbabonázta őket. Nem mintha hízelgett volna nekik. Épp ellenkezőleg […] rendkívül keményen beszélt velük, vakmerő közvetlenséggel, közönséges és színes stílusban, úgyhogy az imádatba és hízelgésbe beleunt uralkodópár ’az orosz föld hangját’ vélte hallani. […] az udvari intrikusok, az állásért, címért, egyházi járadékért folyamodók mind az ő támogatását keresték […] éjjel-nappal kérelmezők zaklatták: tábornokok és hivatalnokok, püspökök és arkimandriták, udvarhölgyek és nagyvilági dámák vonultak fel előtte.”

Raszputyin alaposan befészkelte magát. Hiába szellőztették meg a lapok rendszeresen a pétervári tartózkodása alatti (és előtti) botrányos ügyeit, hiába tiltakoztak a jelenléte és befolyása ellen neves egyháziak és világiak (például Feofan, aki megbánta azt a szerencsétlen ötletét, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, Sztolipin miniszterelnök és az utóda, Kokovcov), ez csak erősítette a helyzetét.[4]

„Az események úgy alakultak, hogy ez a tudatlan paraszt politikai eszközzé vált. Befolyásos személyek csoportosultak körülötte […] A legjelentősebb közülük Scseglovitov igazságügy-miniszter, a szélsőjobb vezére a birodalmi tanácsban [a kormányban], gyors észjárású, élesen fogalmazó, jó szónok, mindig nagyon számítóan s ügyesen cselekszik […] Majdnem ugyanolyan fontos Nyikolaj Maklakov belügyminiszter, akinek kedves és mindenben engedékeny magatartását a cár és a cárné nagyra becsüli. Ott van azután az aljas és szervilis Szabler, a Szent Szinódus főprokurátora [ez a testület irányította az orosz ortodox egyházat a pátriárka helyett, az ugyanis Nagy Péter óta nem volt], a sztarec [ti. Raszputyin] rajta keresztül valósággal a markában tartja az egész püspöki kart […] Mindjárt utána említeném a szenátus főtitkárát, Dobrovolszkijt, azután Stürmert, a birodalmi tanács tagját, majd Vojejkov tábornokot, aki a cári paloták főparancsnoka [ő felelt az uralkodócsalád védelméért és szabad bejárása volt a cárhoz] és az udvari miniszter veje. Végül Beleckijt, a rendkívül vakmerő és ravasz rendőrfőnököt [a „nyilvános” rendőrség vezetője, nem a titkosszolgálaté]. Könnyen elképzelhető, mekkora hatalmat jelent ezeknek a befolyásos embereknek az együttese egy olyan egyeduralmi és központosított államban, mint Oroszország.”

 

A nagykövet egyelőre nem akart találkozni a sztareccel. Egyrészt Raszputyinnak ugyanolyan befolyásos ellenfelei voltak, mint barátai, úgyhogy egy ilyen eszmecsere esetleg többet ártott volna Franciaországnak, mint használt. Másrészt a jelek szerint a híres befolyás is meggyengült kissé. Raszputyin hatalma ugyanis elsősorban a cár és a cárné (ahogy ő mondogatta fennhéjázva, „Atyuska és Anyuska”) pártfogásán alapult, őket azonban lefoglalta a háború.
A nagykövet így is érintkezett Raszputyinnal, 1914 novemberének elején ugyanis levelet kapott egy bizonyos L. grófnétól.

„Egy különös és titokzatos valaki arra kért, hogy tolmácsoljam és adjam át Önnek Franciaországról szóló gondolatait. […] Elküldöm önnek az orosz eredetit is. […] Virubova [a cárné barátnője, Raszputyin rajongója] küldte el nekem azzal a kéréssel, hogy fordítsam le az Ön számára. […] nehézkes, durva [írás az orosz eredeti], csupa szaggatottság, szilajság, töredezettség. […] olyan ormótlanok [a betűk], hogy alig lehet kiolvasni a szavakat. De a lap egésze olyan kifejező, akár egy rézkarc, szinte érezni lehet a szavakat, szinte látni mögötte a fantaszta és merész, szenvedélyes és érzéki embert. Az aláírás már egészen könnyen kiolvasható: Raszputyin.

Íme a szöveg, L. grófné fordításában:

‘Isten adja, hogy Oroszország módjára élhessetek, nem pedig bírálva az országot, például érvénytelenségét. [?] Mostantól fogva Isten csodát tesz, s erőt ád Néktek. Seregeitek égi erőt nyernek. Veletek, tiétek a győzelem!

Raszputyin’

A levélpapírnak, melyen ez az irkafirka látható, behajtották a bal felső sarkát, hogy a cári címert ne lehessen észrevenni.”

A személyes találkozóra 1915. február 24-én került sor, véletlenül (vagy legalábbis nem a nagykövet kezdeményezéséből). Paléologue éppen egy nemesasszonynál volt látogatóban, amikor újabb vendég érkezett.

 

Ilyennek láthatta a nagykövet – egy 1916-os fénykép Raszputyinról (Wikimedia Commons)

 

„Magas termetű, a muzsikok ünnepi kaftánját és nehéz csizmáját viselő férfi […] Hosszú, barna haja fésületlen, a szakálla fekete, kemény szálú, a homloka magas, az orra széles és előreugró, a szája vastag […] mély tekintetű szeméből különös vonzerő árad. A pillantása éles és simogató, ártatlan és ravasz, közvetlen és távoli. Ahogy egyre élénkebben beszél, mintha mágneses erő költözne a szembogarába.
Rövid és szaggatott mondatokban, hevesen gesztikulálva vázolja föl előttem az orosz nép háborús szenvedéseinek körképét. […]
– Igen, valóban rettenetes – mondtam -, de még rosszabb volna, ha ezek a roppant áldozatok hiábavalók lennének. […]
– Igazad van… A győzelemig kell küzdenünk!
–  Örülök, hogy ezt hallom tőled, mert ismerek néhány magas rangú személyt, aki arra számít, hogy te majd lebeszéled [a háborúzásról] a cárt […] Vilmos császár [is hallott erről és] biztos benne, hogy te és a barátaid minden befolyásotokat latba vetitek a béke érdekében.
-Vilmos császár!… Hát te nem tudod, hogy őt az Ördög irányítja? Minden szavát, minden mozdulatát az Ördög sugallja. Tudom mit beszélek, értek hozzá… Egyedül az Ördög tartja a felszínen. De egy szép napon az Ördög hirtelen kiszáll belőle, mert Isten úgy akarja. És Vilmos akkor úgy összeesik, mint egy ócska ing, amit kihajítanak a trágyadombra.”

A találkozó után természetesen felmerült az ötlet, hogy esetleg Raszputyint felhasználva kedvezően lehetne befolyásolni a Franciaországot érintő orosz vélekedéseket. Az értelmiségből sokan utálták a franciákat, amiért az 1905-ös forradalom után kölcsönökkel támogatták az „önkényuralmat” és az ellenszenv csak új tápot kapott a háborúval. Az egyik korábbi miniszterelnök, Witte gróf például lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a franciák beugratták az oroszokat és rájuk hagyják az egész háborúskodást.[5] A nagykövetnek sok energiájába került az ilyen érvek megcáfolása.

„Raszputyin egyre növekvő befolyását s az orosz politikára gyakorolt káros hatását figyelve, olykor elgondolkoztam rajta, hogy vajon a szövetségeseknek nem kellene-e megpróbálkozniuk a csodatévő megvesztegetésével, hogy misztikus és egyéb képességeit a magunk javára aknázhassuk ki […] de rá kellett jönnöm, hogy [ez] nemcsak hatástalan volna, hanem kompromittáló, sőt veszélyes is.
Nemrég [feltettem ezt a kérdést, amikor] burkoltan beszéltem róla egy magas rangú [Raszputyin-ellenes] személyiségnek […]
– Engedjen meg egy kérdést… Miért nem próbálják megnyerni ügyüknek Raszputyint […] Miért nem veszik meg?[…]
– Raszputyint nem lehet megvenni.
– Annyira erényes?
–  Ó, nem… Semmiféle morális érzéke sincsen […] nincs szüksége [azonban] pénzre, jóval többet kap, mint amennyire szüksége van.”

A nagykövet közbevetésére, miszerint ilyen ember (akinek nem kell a pénz) nem létezik és Raszputyint is meg lehet fogni, a „magas rangú személyiség” kifejtette, mi is a baj a tervvel.

„a nehézség nem a pénz felajánlásában van; pénzt Raszputyin bárkitől elfogad. Az a bökkenő, hogy el kellene játszatnunk vele egy szerepet, és Raszputyin semmiféle szerepet sem tudna megtanulni […] faragatlan tuskó, teljesen műveletlen. […] Politikához semmit sem ért. Szokatlan gondolatokat vagy számításokat képtelen megérteni. […] Csak azt tudja elismételni, amit sugalmaznak neki.”

A nagykövet innentől nem eszközként, csak politikai tényezőként kezelte Raszputyint, figyelemmel kísérte, ahogy nő vagy csökken a „befolyása” (attól függően, hogy a megürült posztokra kik kerültek). A vele kapcsolatos utolsó előtti bejegyzés a temetéséről szól, az utolsó pedig arról, hogy a „pártja” túlélte őt, „csak a fejét vesztette el”. Röviddel ezután Oroszország is elvesztette a fejét…


[1] A cárné elégette a naplóját a februári forradalom után (valószínűleg azért, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön), a férjéé és Raszputyiné viszont fennmaradt.

[2] Ez legendának is tűnhet, de tényleg léteztek ilyen táviratok. A februári forradalom után az Ideiglenes Kormány felállított egy bizottságot a cári rendszer visszaéléseinek kivizsgálására, a testület Raszputyinra vonatkozó (évtizedekig eltűntnek hitt) iratai említik az esetet.

[3] Az évszámban már a kortársak sem tudtak megegyezni, Raszputyin is eltérő adatokat mondott be (öregítette magát, hogy tekintélyesebbnek tűnjön). A születési anyakönyvek nincsenek meg, Radzinszkij azonban a tyumenyi levéltárban talált egy összeírást, ahol 1869-es dátum szerepel

[4] Radzinszkij szerint Raszputyin a magatartásával tudatosan provokálta az ellenségeit, akik ezekkel a botrányokkal próbálták lejáratni őt a cár és a cárné előtt, de csak magukat tették szalonképtelenné.

[5]  Ez a vád (ti. a franciák hátsó szándékkal rángatták bele a háborúba az oroszokat) a békekötés után már úgy bukkan fel odahaza, hogy a nagykövet a felelős mindenért – azért is adta ki a naplóját, hogy tisztázza magát.

Forrás:

PALÉOLOGUE, Maurice: A cárok Oroszországa az első világháború alatt. Franciaország nagykövetének naplójából (vál. ANTAL József, ford. SZÁVAI János, utószó ORMOS Mária). Európa Könyvkiadó (Emlékezések), Budapest, 1982.

1923-as teljes fordítás a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában (az 1982-es könyv utószavában is említik, hozzáférhetetlenként, ezért volt szükség az új kiadásra)

http://mtdaportal.extra.hu/paleologue_maurice.html

Felhasznált irodalom:

KRONSTEIN Gábor: “Barátunk”, Raszputyin. A cári család bizalmasa. História XXII. (2000) évfolyam 5-6. szám 64. oldal

PALLAGI Mária: Raszputyin – szerepeinek fogságában. Klió 7. (1998) évfolyam 1. szám 127-133. oldal

RADZINSZKIJ, Edvard: Az utolsó cár. II. Miklós élete és halála. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995.

RADZINSZKIJ, Edvard: Az eleven RASZPUTYIN. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

A nyitóképen a Téli Palota egy XIX. század végi – XX. század eleji fényképen (Library of Congress,  LC-DIG-ppmsca-37960)

Facebook Kommentek

További írásaink