Nyolc kocsi karó, egy kézi balta és néhány halálos fenyegetés – Erdőhasználat a késő középkori Magyarországon

Botlik Richárd

Fa, faszén, szén, olaj, villany, gáz, földhő és társai. Télvíz idején sok mindent kipróbált már az emberiség a saját melegedésére. A felsorolt tüzelőanyagok, tüzelési módok, kiépítésük és/vagy üzemeltetésük költséges, jelentős anyagi terhet rónak a háztartásokra. Nem volt ez másként a késő középkorban sem, amikor a fatüzelésen kívül nem sok más alternatíva létezett. A korommentesen égő faszenet – drágasága miatt – csak a királyi udvarok, főurak engedhették meg maguknak, a kőszén pedig a 19. század elején terjedt el Magyarországon. Éppen ezért az erdők használatát – a fakitermelést, legyen itt szó akár fűtési, akár más, például építkezési célra történő kitermelésről vagy disznók makkoltatásáról – törvényi úton szabályozták, és szigorúan betartatták. A szükség azonban szűkös időben – az emberiség történetének bármely korszakában – törvényt bont. Akinek nem volt pénze tűzifára, de nem akart halálra fagyni, a törvény szigora ellenére kiment a közeli erdőbe rőzsét és fát gyűjteni. A csoportosan elkövetett garázdaság már más kategória alá esett, és az sem ritka, hogy egymással szomszédos földesurak küldték a jobbágyaikat a másik birtokára fosztogatni. Nagy általánosságban megfogalmazható, hogy ősszel és télen megszaporodott a vagyon elleni elkövetések száma. E dolgozatomban a késő középkori Magyar Királyság periratai, az Országos Levéltárban őrzött oklevelek adatai alapján igyekeztem összegyűjteni az erdőhasználati szokásokat, valamint röviden összefoglalni a legkirívóbb, legérdekesebb bűneseteket, amiket a késő középkorban (1450-1526 között) erdőségekben elkövettek.

Elöljáróban érdemes tisztázni a kérdést, hogy mennyire lehetett hideg Magyarországon, okozhatta-e a megszaporodott vagyon elleni bűntetteket a szokatlanul alacsony hőmérséklet? A kérdéses időszak egybeesett a kis jégkorszakkal, ezért egyes években nemcsak a Magyar Királyság, hanem egész Európa területén kemény hideget kellett elviselniük az embereknek.[1] Egyetlen kiragadott példa talán érzékelteti az egész korszak extrém jellegét: 1527-ben három hónapra befagyott az Angliát Franciaországtól elválasztó Csatorna sós tengervize, így a két ország közt hajó nélkül, száraz lábbal, a keményre fagyott jégtáblák tetején kényelmesen át lehetett kelni.[2] A hagyományos Golf-áramlat elmaradozása, akadozása nemcsak a szigetországban és Franciaország atlanti felén éreztette hatását, hanem Németalföldön és a Skandináv-térségben is. A kontinens belsejében is találni néhány szokatlanul hideg periódust. Magyarországon telente rendszeresen befagytak még a nagyobb folyamok (Duna, Tisza) vizei is, elég itt a „jégen választott király”, Hunyadi Mátyás (1458-1490) legendás választási történetét felidézni. (Noha már bizonyított tény, hogy a királyválasztást nem a Duna jegén tartották, viszont a protestálás, majd a királyválasztás utáni ünneplés kétségtelenül a keményre fagyott jégpáncél hátán történt.) 1518-ban például olyan hideg volt Budán, hogy – II. Lajos (1516-1526) cseh- és magyar király számadáskönyve szerint – a feltorlódott dunai jégtáblák tönkretették a Vízibástya taposómalom-meghajtású vízmű rendszerét.[3] A kemény, hideg magyarországi telek miatt megdrágult a tűzifa, ezért megnövekedett az erdők értéke. Az alábbi írásban – a hagyományos esszéktől eltérően, kisebb blokkokban, szalagcím-szerűen – igyekeztem kiragadni és csokorba gyűjteni a korabeli erdőhasználati szokásokat, valamint olyan különös, kirívó eseteket kiemelni, amik erdőkben vagy erdők használata miatt történtek meg.

Bakonyi sertésborda pálos módra – az erdők értéknövekedése következtében valóságos áldás volt, ha egy-egy földesúr élethosszig tartó fakitermelési engedélyt adott valamelyik familiárisának, jobbágyának. Garai László[4] nádor és veszprémi örökös főispán 1450. november végén kiállított oklevelében biztosította arról a pálos szerzeteseket, hogy a rendtagok számára újabb épületeket építtet, és életfenntartásukhoz is komolyan hozzájárul: malom építéséhez telket biztosít Újfaluban, az építkezéshez szükséges faanyagot szabadon vihetik a saját ispáni tulajdonát képező bakonyi erdőségből.[5] Sőt, a nádor azt is megengedte a pálos szerzeteseknek, hogy tüzelésre való száraz fát kivihessenek a Bakonyból, és haszonállataikat (elsősorban sertéseiket) legeltethessék, makkoltathassák az erdőségben. A pálosok ridegen, szabad környezetben tartott bakonyi sertései kiváló minőségű húst adtak.

Kora reggeltől késő estig: Balamér – a 15. század utolsó évében, Erdélyben kelt oklevél tanúsága szerint Kopasz Demeter, Kopasz János és Dénes, valamint Kendeffy Mihály a kitűzött törvénynapon megjelentek Thelegdy István erdélyi alvajda előtt, és ott a következő határozat született: amíg nem hoznak végleges döntést a peres felek között, Kopaszék kora reggeltől késő estig állataikkal, szekereikkel annyit használhatnak az erdőből, amennyit egy nap alatt oda és vissza meg tudnak tenni.[6] Csak legeltethetnek az erdőben, fát nem vághatnak ki. És mi az a Balamér? A per tárgyát képező erdő neve…

Február – Részlet Berry herceg Hóráskönyvéből. A kép hátterében egy favágó látható, munka közben.

Rendelet egy királyi udvaronc napi fűtési szükségletéről – II. Lajos király neje, Habsburg Mária királynéi jogon birtokolta Diósgyőr várát a hozzátartozó jövedelmekkel együtt.[7] 1525. szeptember 21-én, Budán kiállított oklevelében a királyné meghagyta a (mindenkori) diósgyőri várkapitánynak, hogy egy bizonyos Janoki Oszvald névre hallgató királyi udvarnok a napi szükségleteinek fedezésére fát hordhasson el a diósgyőri erdőből.[8] Beleértve ebbe Oszvald utódait is. Ezért nemcsak az aktuális diósgyőri várkapitányt, hanem minden jövőbeni várparancsnokot is felszólított oklevelében a királyné, hogy engedjék a Janoki leszármazottakat tűzifát gyűjteni az erdőben. Az oklevél viszont arra nem tért ki, hogy mennyi az annyi, vagyis az a bizonyos napi szükséglet.

A favágás veszélyes foglalkozás? – Igen, de nem úgy, ahogy ezt elsőre gondolnánk. Különös esetet jelentett ecsedi Báthory István[9] nádorispán a garamszentbenedeki konventnek 1520. február közepén.[10] Forgách Ferenc és Miklós urak erdejében dolgozó Hornyák András favágó jobbágyukat öten súlyosan összeverték, ezután az elkövetők még a sértett munkaeszközét, a favágó bárdot is elvitték. A favágás tehát nemcsak abból a bizonyos, mindenki előtt ismert okból (dől a fa…) veszélyes foglalkozás. Az előbbihez kísértetiesen hasonlító eset történt három évvel korábban, 1517. február elején.[11] Kollár János jobbágy egy Körös vármegyei erdőben végzett a favágással, amikor hazafelé tartva egy másik jobbágy, Csulak Gergely megtámadta őt, és félholtra verte Kollárt. Érdekes, hogy a favágó fejszéje itt is elveszett. Az ügy további részleteiről sajnos nincs adatunk, de az alperes minden vádat tagadott a Beriszló Péter[12] veszprémi püspök és horvát-szlavón-dalmát bán előtt tartott báni ítélőszéken.

Nyolc kocsi karó, egy kézi balta és néhány halálos fenyegetés – Kollár favágó esetéhez hasonlóan ez a bűnügy is a Délvidéken történt. A zágrábi káptalan 1521. április 4-én rögzítette a tényállást, amit két pálos szerzetes előadása alapján jegyeztek le.[13] Medvevár ura, és a vár kapitánya megbízásából fegyveres katonák és jobbágyok megrohanták, és elfoglalták a pálos szerzetesek tulajdonában álló erdőt. A váratlan akció ellen tiltakozó – pálos szerzeteseknek szolgáló – jobbágyokat halálosan megfenyegették, és az összegyűjtött nyolc kocsi karót, valamint a favágásra használt kézibaltát elkobozták a támadók.

Tarra vágott erdők – a Sopron vármegyében fekvő erdő tulajdonosa, Kisfaludy Mihály 1520. február 6-án, tanúkkal megerősítve feljelentette a rábaközi széken Gosztonyi János győri püspököt,[14] mert a főpap megbízásából két püspöki káplán jobbágyai tarra vágták Kisfaludy erdejét, és ezzel jelentős kárt okoztak a felperesnek.[15] A másik eset, Újfalusy György ügye olyan jelentős károkozásnak minősült, hogy maga a király, II. Lajos előtt hoztak ítéletet 1523. május végén.[16] A felperes több nemes tanúval igyekezett bizonyítani, hogy Csermeni Ádám és jobbágyai 300 fát vágtak ki az erdejükből. Az alperes azonban kiváló ügyvédet fogadott Babindali Mátyás személyében, ezért Csermei megúszta az ügyet egy, a nyitrai káptalan előtti tisztítóeskü letételének ígéretével. Az orrgazda jobbágyaira azonban nem vonatkozott az enyhe ítélet, rajtuk szigorúan igazságot szolgáltattak…

“Hová mész, bestia?” – a szemtanúk szerint ezt a különös mondatot kiáltotta Kinizsi Imre 1525-ben, amikor bokrok rejtekéből hirtelen előugorva megtámadta Szabó Istvánt, aki – mit sem sejtve – éppen az abaúji alispán pecsétjével igyekezett Kinizsi házához. A támadó a karján sebesítette meg a sértetett, amiből persze per lett. Kinizsinek nem állt túl jól a szénája, mivel két tanú szerint korábban ő gyilkolta meg Wathay Benedeket.[17] A történet tanulsága, hogy nemcsak az erdős vidékek, de még a bokrok is potenciális veszélyt jelentettek az áldozatok számára.

I. (Habsburg) Miksa német-római császár mesteremberek környezetében. A „Der Weisskunig” (Hans Schaufelein) fametszet-sorozatának egyik darabja.

Karácsonyi falopás, de nem karácsonyfa-lopása Tolna vármegyei hatóság emberei 1524. február 14-én lefolytatott vizsgálatuk során megállapították, hogy Morgai Mihály panaszos igazat állított, és 1523 Karácsonyán a Tolna megyei Bika falu jobbágyai valóban illetéktelenül vágtak fát az erdejében.[18] Nyilván nem karácsonyfát, mivel a karácsonyfa állítás szokása jóval későbbi évszázadokban terjedt el…

Egy kovács, aki három testvérével a tarra vágott erdőt még be is szántotta – hosszadalmas (tíz évre visszamenő) jogi procedúrával sikerült bizonyítania a Körös vármegyei pálos kolostor vikáriusának, hogy egy Pál névre hallgató jobbágy, akinek foglalkozása kovács volt, ura megbízását teljesítve annak idején három testvérével együtt tarra vágta a kolostor területén fekvő erdőt. Az 1520-ban kelt irat szerint az elkövetők beszántották, és eltűntették az erdő helyét is, amit így a környező rétekkel tettek egyenlővé.[19] A megye szolgabírái bizonyították, hogy ezt a területet az azóta már elhunyt kovács özvegye és fia közösen birtokolják – szerintük persze jogtalanul.

Most akkor Wendegy vagy nem Wendegy!? – nem mindegy. Per egy nem létező erdőről – érdekes perben kellett döntést hoznia 1510 februárjában magának a nádornak, Perényi Imrének.[20] A bonyolult ügyben, amely ráadásul két megyét, Zemplént és Ungot is érintette, nem született azonnali döntés. A nádor királyi megbízottakat küldött ki a terepre, hogy kiderítsék, létezik-e a wendegyi erdő, vagy nem. Az alperest képviselő ügyvéd, Kaponyai Benedek ugyanis határozottan állította a nádor előtt, hogy Wendegyen nincs is erdő, ahol disznót lehetne makkoltatni, ezért szerinte a felperes hazudott, amikor azzal vádolta védencét, hogy az ottani erdőből sertéseket hajtott el a maga birtokára.[21]

Nem babra megy a játék, hanem makkra – harc egy tölgyesért – 1517 januárjában a zágrábi káptalan jelentette Beriszló Péter bánnak, hogy Lonkarics György megakadályozta a Zágráb mellett élő pálosok beiktatását egy tölgyerdősbe, majd a hatóságnak való ellentmondás idéző parancsának kézbesítésekor az említett személy szolgáival együtt megtámadta a királyi embereket. Valóságos ütközet kerekedett a jogi ügyből. Nagy csatazajjal, ordítozással és kiabálással, nyíllövések közepette (!) elvették a bán idéző levelét, azt nyilvánosan széttépték, és a két kézbesítőt úgy megverték, hogy azok csak nagy kínok árán tudtak elmenekülni. Az elkövetők ellen többszörösen elkövetett testi sértés miatt újabb eljárás indult.[22] Kérdés, hogy ezek után ki és milyen hadsereg védelme alatt próbálta kézbesíteni az újabb idézést?

Alkoholmentes kerítés szaggatók – Thuli János 1518. évi ügyében maga a nádorispán, Perényi Imre kérte fel a somogyi joghatóságot az intézkedésre, a vizsgálat lefolytatására.[23] A felperes panasza szerint Chene névre hallgató erdejéből február 2-án fegyveres jobbágyok – Nyerítő János és Kósa Mihály vezetésével – hét kocsi fát vágtak ki és hordtak el. Pár nap elteltével ugyancsak fegyveres elkövetők rontottak Thuli János Rekez nevű rétjére, ahol a támadók leszaggatták a sértett kerítését, majd a faanyagot magukkal hurcolták.

Mellbevágó történet egy mellbevágott bárdról és négy ökörről – a Veszprém vármegyei szolgabírák (Farkas Móric és Szapári Péter) 1464. június 23-án kelt ítéletleveléből tudunk ennek az ügynek a részleteiről.[24] 1463. november 28-án a vádlott, Bálint Mihály jobbágy a veszprémi püspökség hagymáskéri erdejébe ment, és ott más jobbágyok segítségével négy ökrösszekérre való fát vágott ki illetéktelenül. Csakhogy egy nemes úr, Alberti János, aki egyben az erdőt is őrizte, megtalálta a fával telerakott szekereket, és a négy ökröt kifogva, a jószágokat a hagymáskéri birtokra hajtotta. Bálint Mihály azonban még aznap megtalálta az ökröket, és bűntársaival együtt rátörtek az erdőőrre. Alberti több helyen megsebesült a verekedés során, a legkomolyabb sérülését egy favágó bárd okozta, amit az egyik elkövető a nemes úr mellébe vágott. Bálint Mihály a bűntett elkövetése miatt nem mert hazatérni, hanem Palota mezővárosba költözött. És mi lett a négy elhajtott ökörrel? Ezeket a jószágokat ügyvédje útján visszakövetelte a veszprémiektől Újlaki Miklós vajda, mivel kiderült, hogy az állatok nem a jobbágy, hanem az ő tulajdonában voltak a bűntény elkövetése előtt. A veszprémi püspökség azonban megtagadta az igásjószágok visszaadását, és az ítéletlevél kimondta, hogy fellebbezésnek helye nincs: a vajda semmilyen úton-módon nem követelheti vissza az állatokat.

„Hull a szilva a fáról.” Kérdés, hogy kinek az ölébe? a gyümölcsösök tavasszal a méheket vonzzák, nyáron a tolvajokat. 1516 júliusában Bars vármegye jelentette II. Lajosnak, hogy a királyi kúrián fellebbezni fog Szilva Pál, akit Szilvai Márta azzal vádolt meg, hogy értékben elhordta a már leszedett termést. Többek közt persze szilvát is… A szóban forgó eltulajdonított gyümölcs értéke tekintélyes összeg, mintegy 100 forint volt.[25] Akkoriban ötven hizlalt disznó ára volt 100 forint. Úgy tűnik, azóta némileg változtak az idők, mert az egykori tekintélyes összeg manapság pár szelet párizsi felvágottat ér…

Faesztergályos a befogott anyag megmunkálása közben. XV. századi ábrázolás

A makk alsó mindent visz? – nem, ennek a történetnek semmi köze a magyar kártyához. 1522. július közepén Szabolcs vármegye hatósága jelentette II. Lajos királynak, hogy az Alsó névre hallgató tölgyerdőből eltűnt a makk.[26] A tanúk állítása szerint nem vaddisznók voltak a „tettesek”, hanem Kisvárdai János, aki a jobbágyaival minden termést felszedett, s ezért nincs mivel etetni a környékbeli hízókat.

Erdőn keresztül, utasbiztosítás nélkül? – 1521. január 25-én jelentette a vasvári káptalannak Sárffői Imre Vas vármegyei szolgabíró, hogy egy német fiatalembert, aki átutazóban volt országunkban, megtámadtak Szécsy Tamás[27] erdejében.[28] Az elkövetők leszállították a német ifjút („adolescentem Almanum”) a szekeréről, minden értéktárgyától megszabadították őt, majd megkötözve hátrahagyták az erdőben, ahol Soós Ferenc szentgotthárdi várnagy talált rá.

Esküdj, ha mersz!” – 1523. január 24-én Báthory István nádorispán tisztító esküt ítélt azoknak az alpereseknek, akik a kor híres jogásza, Ibrányi István esztergomi kanonok vádja alapján kivágták és elhordták ügyfele egyik szabolcsi erdejéből a fákat.[29] Az alperesek ártatlannak vallották magukat a nádor előtt, és kérték, hogy a vádló esküdjön a fejükre, hogy igazat állít. Mivel erre az esküre a felperes nem volt hajlandó, Báthory bölcs döntést hozott: a vádlottak tegyenek tisztító esküt, és hivatalos személyek jelenlétében állítsák helyre az általuk okozott kárt, tehát telepítsék újra a kivágott erdőt.

Egy különös hadgyakorlat Csábrág közelében: aratás karddal – a nyári betakarítás egy egészen különös alternatíváját választották azok a vádlottak, akik a Hont megyei Csábrág várának határában a sértett vetését, a zabot, árpát és hüvelyeseket karddal levagdosták, majd megtaposták 1524-ben. Újlaky Lőrinc[30] országbíró előtt a panaszosok előadták, hogy az elkövetők a szokatlan aratási metódus után felgyújtották az előzőleg már összegyűjtött szénát, és még a felperes tulajdonát képező közeli erdőből is kivágtak és elloptak fákat.[31] Egy biztos: a felperes tulajdonai ellen az elkövetők tudatos, előre megszervezett támadást hajtottak végre.

Almáskertet testvéri szeretetből – a cikk végére hagytam még egy történetet, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy nem csak rossz dolgok történtek az erdőhasználattal kapcsolatban a korabeli Magyarországon. 1518. január 24-én a pozsonyi káptalan kiadott egy oklevelet,[32] melynek tanúsága szerint Baragyani György „testvéri szeretetből” egy Bars vármegyében található almáskertjét adományozza – örökbe – Aczél Istvánnak.[33] A pozsonyi alispán nyolc évig élvezhette a gyümölcsösét. Ugyanis Aczél egyike volt azon nemeseknek, akik 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon szembe mertek szállni Szülejmán szultán seregével. Az alispán valószínűleg II. Lajos kíséretében hősi halált halt.


[1] Rácz Lajos: Mi a kis jégkorszak? Történeti Földrajzi Közlemények 4. (2016) 1. 1-41.

[2] Botlik Richárd: VIII. Henrik angol király magyar szövetségesei. Kaposvár, 2013. 7.

[3] A vízművet ki más, mint Csatornás Orbán, korának kiváló vízvezeték-szerelő mestere javította ki. Zolnay László: Kincses Magyarország. Bp., 1977. 127.

[4] Garai László (1410-1459) a Magyar Királyság egyik legbefolyásosabb főnemese volt, 1447 és 1458 között az ország második embere. Bár Garai László is támogatta Hunyadi Mátyás trónra lépését, a fiatalon megválasztott király első döntései közt találni a nádor leváltását. Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437-1490. Bp., 2013. 85-90. Árvai Tünde: A házasságok szerepe a Garaiak hatalmi törekvéseiben. In. KOR-SZAK-HATÁR. A Kárpát-medence és a szomszédos birodalmak (900-1800). Szerk. Fedeles Tamás – Font Márta – Kiss Gergely. Pécs, 2013. 103-118.

[5] Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár (A továbbiakban: MNL. OL. Dl.) 14424.

[6] MNL. OL. Dl. 31157.

[7] http://diosgyorivar.hu/vartortenet

[8] MNL. OL. Dl. 84182. Komjáthy Miklós: A somogyi konvent II. Lajos-kori oklevelei az Országos Levéltárban. Somogy Megye Múltjából. Levéltári Évkönyv, Kaposvár. 3. (1972) 54-55.

[9] Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1519 és 1530 között a Magyar Királyság nádora. http://szapolyai.hupont.hu/20/vilagi-meltosagok-15151540 Szapolyai János erdélyi vajda és Báthory István vetélkedésére, kettejük viszonyára, a belső hatalmi harcra ld. C. Tóth Norbert: Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt. Századok 146. (2012) 2. 441-463.

[10] MNL. OL. Dl. 60075.

[11] MNL. OL. Dl. 94329.

[12] Beriszló Péter egy török elleni összecsapásban, 1520-ban hősi halált halt. Kubinyi András: Beriszló Péter és budai szereplése. In. Budapest régiségei XX. Bp., 1963. 128.

[13] MNL. OL. Dl. 34628. Mályusz Elemér: A szlavóniai és horvátországi középkori pálos kolostorok oklevelei az Országos Levéltárban. Második közlemény. Levéltári Közlemények 5. (1927) 208-209.

[14] Püspöki teendői mellett királynéi kancellár is. 1524-től erdélyi püspök. Botlik Richárd: „De vidua Christiana”. Gondolatok Habsburg Máriáról. KÚT 4. (2005) 4. 53.

[15] MNL. OL. Dl. 62062.

[16] MNL. OL. Dl. 95780.

[17] MNL. OL. Dl. 84179. Vö. http://szapolyai.hupont.hu/51/szines-tortenetek-folytatas

[18] MNL. OL. Dl. 89185.

[19] MNL. OL. Dl. 35783. Mályusz i. m. Levéltári Közlemények 13. (1935) 265.

[20] 1498-tól királyi főasztalnokmester, 1504 és 1519 között a Magyar Királyság nádora. Botlik Richárd: Az 1526. évi mohácsi csata „árnyékseregei”. Bp., 2017. 20-22.

[21] MNL. OL. Dl. 67185. Bándi Zsuzsanna: Észak-kelet-magyarországi pálos kolostorok oklevelei (regeszták). Borsodi Levéltári Évkönyv 5. (1985.) 557-725.

[22] MNL. OL. Dl. 34616. Mályusz i. m. Levéltári Közlemények 5. (1927) 204. vö. http://szapolyai.hupont.hu/22/bulvarhirek-szapolyai-korabol

[23] MNL. OL. Dl. 94397. Komjáthy i. m. Somogy Megye Múltjából 1. (1970) 39-40.

[24] MNL. OL. Dl. 16012.

[25] MNL. OL. Dl. 49114. Fekete Nagy Antal: A Petróczy levéltár középkori oklevelei. Első közlemény. Levéltári Közlemények 8. (1930) 190-264. vö. http://szapolyai.hupont.hu/22/bulvarhirek-szapolyai-korabol

[26] MNL. OL. Dl. 89165.

[27] Vas vármegye ispánja, 1516-tól német birodalmi báró, a mohácsi összecsapás egyik áldozata. Botlik: Az 1526. évi mohácsi csata i.m. 10.

[28] MNL. OL. Dl. 58316.

[29] MNL. OL. Dl. 62442. . Az Abaffy-család levéltára i. m. Bp., 1993.

[30] Macsói bán, úgynevezett „igazi báró”, főnemes. Országbírói hivatalát 1518 és 1524 között viselte. Halálával a főnemesi Újlaky-család kihalt. Fedeles Tamás: Miklós király és Lőrinc herceg. Az utolsó két Újlaki vázlatos pályaképe. In. Személyiség és történelem. A történelmi személyiség. A történeti életrajz módszertani kérdései. Szerk. Vonyó József. Pécs-Bp., 2017. 150-168.

[31] MNL. OL. Dl. 72446.

[32] MNL. OL. Dl. 60052.

[33] Pozsonyi alispáni címe mellett pozsonyi várnagy és királyi tanácsos is. Aczél a megbízható magyar nemesek egyike, II. Lajos egykori nevelője, Bornemissza János budai várnagy familiárisa. Botlik Richárd – Nemes István – Tolvaj Balázs: Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (1506-1526) holttestének azonosításával kapcsolatban. Orvostörténeti Közlemények 62. (2016) 1-4. 9.

Facebook Kommentek

További írásaink