Stromfeld Aurél, a jós

Stromfeld Aurél (1878-1927) neve sokak számára ismerős lehet, ami nem csoda, hiszen a Tanácsköztársaság ha nem is hivatalos, de egy ideig tényleges katonai vezetőjeként komoly sikereket ért el az északi hadjárat során, 1919 tavaszán, és a folytatás nem igazán rajta múlott. A szegény körülmények közül érkezett vezérkari ezredes mindig is nyitott volt a szociális problémákra, ami végül a szocdemek, majd a hozzájuk csatlakozó/velük lepaktáló kommunisták közé vitte. Embersége ugyanakkor végig megmaradt, kegyetlenkedésekben sosem vett részt, ennek ellenére pályája kettétört a tanácskormány bukása után: megfosztották rendfokozatától és börtönbe is került, igaz sosem katonai tetteiért (hiszen hazáját védte), hanem mert tevékenységével úgymond meghosszabbította a Tanácsköztársaság idejét.

Bár a kiszabott büntetést sem kellett végig leülnie, katona sosem lehetett újra; raktárnok, majd magántisztviselő lett, és végig kapcsolatban maradt a szocdemekkel és az akkor illegális (naná, hogy az, ma sincs olyan állam, amelyik megtűr olyan szervezetet, amely hivatalosan is a fennálló keretek megdöntésére készül) kommunistákkal, amiért megint csak eljárás indult ellene, 6 hónapot volt vizsgálati fogságban. Ma azonban nem a katona-Stromfeldről, hanem a “jósról” lesz szó, aki már 1927 őszén arról írt, hogy elkerülhetetlen az újabb nagy háború. Munkájában, még ha annak balos-szocialista gondolkodásmódjával és nyelvezetével nem is értünk egyet, számos érdekes gondolat olvasható, arról nem is beszélve, hogy sajnálatos módon igaza lett…

Stromfeld Aurél valahol igazi tragikus magyar karakter; 1878-ban született, mérnök apját korán elvesztette, így nem csoda, hogy fiatal kora óta a katonai pálya érdekelte, ahol jó esélye volt állami ösztöndíjas helyre, ráadásul egy jómódú társa még saját ösztöndíjáról is lemondott a javára. Ő volt az első honvédtiszt, aki a bécsi Hadiakadémia (Kriegschule, a monarchia katonai képzésének csúcsintézete) tanára lehetett, könyvein pedig katonatisztek generációi nevelkedtek. Az első világháborúban vezérkari beosztásokban szolgált; megjárta az összes hadszínteret, irányított visszavonulást és támadást egyaránt, és mindenhol megállta a helyét.

“Egyenes, élénk, kezdeményező jellem. Nagyon tehetséges, világos látású, biztos, gyors elhatározású. Rendkívül munkaképes, egyénileg bátor, meg nem félemlíthető. Fáradhatatlan, munkakész…”[1] 

 – írta róla egyik felettese. Persze az összeomlásra ő sem lehetett hatással; 1918 őszén az olasz frontról ért haza és novemberben a Ludovika Akadémia élére nevezték ki. Vagy 1918 decemberében, vagy 1919 januárjában lépett be a szociáldemokrata pártba, majd egy ideig hadügyi államtitkár is volt, de a Tanácsköztársaság kikiáltásakor, 1919. március 21-én nyugdíjba ment, és Győrbe költözött feleségével együtt. Áprilisban hívták vissza és a Vörös Hadsereg vezérkari főnökeként nevéhez fűződik a sikeres északi hadjárat terveinek kidolgozása és végrehajtása. Miután a franciák által belengetett nemzetközi elismerés hatására a tanácskormány feladta a visszaszerzett területeket, június 29-én lemondott beosztásáról. Kun Béláék bukása után, augusztus közepén vették őrizetbe, ügyét 1920 júliusában tárgyalta a hadbíróság. Rendfokozatának és kitüntetéseinek elvesztése mellett három évre (máshol 2 év 9 hónap olvasható) ítélték, de 1921 novemberében szabadult. A Hungária kalapgyárban lett raktáros, de gyorsan emelkedett a ranglétrán, és nem sokkal később már cégvezető volt. Emellett aktív szervezője maradt a szocdem pártnak, később pedig a kommunistákkal is kapcsolatba került, emiatt vették elő másodjára, bár végül felmentették az összeesküvés vádja alól. A meghurcolások, az anyagi nehézségek ugyanakkor aláásták egészségét; 1927. október 12-én torokgyulladásban hunyt el.

A kötet címlapja (libri.hu)

Nem sokkal korábban fejezte be Készül az új háború! című könyvét, amely csak halála után jelenhetett meg, Madzsar József életrajzi bevezetőjével.

“A kötelességparancsolta érzésen fölül jogom van ezt a füzetet kiadni, mert a világháború előtt, sajnos, magam is ott voltam abban a konyhában, ahol a háborút előkészítették. A világháborút olyan helyeken küzdöttem végig, amelyeken a háború egész) rettenetességét annyira meg kellett ismernem, mint kevés más egyénnek és azóta nemcsak meggyőződésből, hanem mintegy vezeklésképen, minden gondolatom arra irányul, hogy a dolgozó emberiség — és elsősorban a dolgozó magyar nép — amellyel együtt küzdöttem és amelyet annyit láttam szenvedni — ezen küzdelmekért és szenvedésekért ellenszolgáltatást kapjon és további szenvedésektől ment maradjon. Ez a füzet vészjel, „S. 0. S.“ akar lenni. Vajha ezt a vészjelet megértené Magyarország dolgozó népe és meghozná azt az eredményt, hogy az elkábítottakat, a tespedteket, a tunyákat fölrázná, az elvakítottakkal a valót megismertetve, a helyes útra térítené és még a megfélemlítettekbe is lelket öntve, arra a belátásra bírná, hogy a meghunyászkodó» és gyávaság helyett csak az öntudatos föllépés által mentheti meg saját magát és családját új nagy szerencsétlenségektől.”[2] 

– írta előszavában az ezredes, akit láthatóan bűntudat nyomasztott háborús szerepvállalása miatt. Maga a kötet hat nagyobb fejezetből áll; az elsőben a kor divatos jelszavai, a leszerelés és a világbéke szemfényvesztő voltáról értekezett a szerző, aki a Népszövetséget is ostorozta; azt már nem érhette meg, hogy kritikája mennyire jogosnak bizonyult néhány évvel később, például Olaszország Abesszíniai háborúja idején. A béke szavatolására létrejött szervezetről azt olvashatjuk, hogy

“ezeken a mérhetetlen pénzösszegeket fölemésztő konferenciákon összegyülekezvén a világ minden részéből összetoborzott államférfiak, görögtűz fényében megnyitják a konferenciát, azután kisebb bizottságokban hányjákvetik meg a béke kérdéseit. Ezek a tanácskozások csak addig tartanak, amíg elméleti kérdések körül forognak és senki érdekét nem sértik, mihelyt azonban valami ténybeli ügyet kellene elintézni, akkor a bizottságok beszüntetik működésüket, a legközelebbi konferenciára halasztják az ügyeket és a svájci levegőben felüdült idült diplomaták újra meggyújtják a görögtüzet, együttes békeéneket zengve a békéről, tényleges eredmény nélkül szétmennek, hogy ismét összejöjjenek.”[3]

A leszerelés tényleg központi kérdés volt a húszas években, és azt a háborúban igencsak megroggyant Nagy-Britannia és Franciaország képviselte elsősorban. Az angolok a számukra szükséges, de iszonyatosan drága flotta miatt is nagy bajban voltak; a tengerészeti kérdéseket az 1922-ben kezdődött washingtoni konferencián igyekeztek rendezni, ahol öt év alatt annyit értek el, hogy az USA felzárkózott a britek mellé, és lefektettek egy sor olyan kritériumot, amelyet aztán ott igyekeztek megszegni, ahol nem szégyelltek. Ahogy Stromfeld is fogalmazott, az egész “leszerelési mizéria” arra irányult, hogy mindenki a többieket igyekezett rávenni a teljes leszerelésre…

File:Stromfeld Aurel.JPG
Stromfeld Aurél egy festményen (Wikimedia Commons)

A második fejezet a háború okával foglalkozik, és itt jelenik meg először igazán a szocialista ideológia, az ezredes ugyanis magában a kapitalista világrendben látta a háborúk okát. A tőkés országoknak ugyanis folyamatosan növekednie kell, amihez piac kell, és miután már nem maradt szabadon “gyarmatosítható” terület, kénytelenek voltak egymástól szerezni. A bevezetésben egy kis konteó is helyet kap, a szerző szerint ugyanis nem Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt robbant ki a háború, és

“Minden gondolkodó ember előtt már a világhá­ború alatt világossá vált, hogy a világháború évtizedek óta a háttérben lejátszódó, a diplomáciai és gazdasági fegyverek minden nemét latbavető nagy politikai küzdelemnek fegyveres folytatása volt.”[4]

Érdemes ezt összevetni Henry Kissinger néhány évtizeddel és egy világháborúval később leírt gondolataival. Szerinte az vezetett az első világégéshez, hogy a résztvevők nem hogy megszegték volna, de betűről betűre betartották korábban vállalt kötelezettségeiket. Az biztos, hogy világháború nem tört ki előzmények nélkül, ahogy az is, hogy mind az európai, mind a gyarmati ellentétek miatt igen komoly feszültségek alakultak ki az öreg kontinensen, és a trónörökös elleni merénylet jóformán csak az a bizonyos óvatlanul felkattintott öngyújtó volt a puskaporos hordók között. Ebben a fejezetben bukkan fel először az újabb háború megemelkedett kockázata. Stromfeld egy bizonyos Bowman nevű brit gazdaságpolitikusra hivatkozva írta, hogy

“Amíg a régi Európa régebbi államai körül 8000 kilométer régi határ volt, addig most 11.000 kilométer, melyből körülbelül 3000 kilométer az újonnan fölállított határ. Minden uj határmérföld megsokszorozta a legközelebbi időre a lehetséges nyugtalanságok forrásait az egyenlőtlen és egymással szemben barátságtalan érzésű népek között.”[5]

Az itt leírtak jóformán minden, a második világháború (vagy a világháború második fejezete) előzményeivel foglalkozó filmben-könyvben-tanulmányban helyet kapnak… Stromfeld szerint a másik ok az, hogy 1926-ra nagyjából helyreállt a háború előtti gazdasági helyzet (természetesen a győztes országokra értette ezt), így ugyanoda kerültünk, ahová 1914-ben, vagyis újabb piacok kellenek mindenkinek. Ezt el lehet érni a belső piac erősítésével is, de az ezredes szerint a kapitalizmus

“természetében rejlik, hogy inkább külső piacot keres.”[6] 25

Ehhez persze szükség van ahhoz, hogy a fejletlenebb országokat (illetve akkor a gyarmatokat is) gazdasági függésbe hozzák, vagy ott tartsák, vagyis ipari fejlődésüket ahol csak lehet, megakasszák (ezek a gondolatok is ismerősek lehetnek akár egy mai híradóból is). Erre jön még a hatalmas nyersanyagigény; Stromfeld szerint emiatt léptek fel a nyugati hatalmak az orosz és a kínai forradalom ellen is. A következő fejezet már a háború előkészítésével foglalkozik, ami “természetesen” csak igazságos, védelmi háború lehet. A szerző szerint az előkészületekhez elengedhetetlenül fontos

“a) A hatalmi csoportok kialakítása (a. titkos
diplomácia munkája):
h) a szellemi előkészítés;
ej a gyermekek és az ifjúság nevelése:
d) a hadseregszervezés;
e) a hadiipar és hadianyag.”[7]

Külön érdekes Stromfeld azon már-már konteóba hajló felvetése, amely szerint

“Már a világháború előtt nem egyes államok alkották a politikai és hadászati egységet, hanem több államból alkotott államcsoportok. Ezt az állam csoportot egy-egy nagyipari kapitalista állam irányítja, amelyet nagyhatalom névvel jelölnek meg. Ennek folytán az egyes nemzeti államok tényleg egy, ha még ma nem is teljesen nemzetközi, de a nemzetenfölüli kapitalista csoport uralma alatt állanak.”[8]

A Brit Birodalom 1921-ben (Forrás)

A szerző öt nagyobb csoportba osztotta az országokat; ezeket persze egy-egy nagyhatalom vezette. Így létezett szerinte amerikai, angol-olasz (igen, ekkor még jóban voltak, ráadásul ide sorolta a Balti-térség és Skandinávia államait is), francia (ide tartozott a “kisantant” is), japán és forradalmi csoport, utóbbiban Kína és a Szovjetunió. Ezeknek mind megvolt a saját nyersanyagforrása (Japán mondjuk ezzel vitatkozott volna), és a kapitalisták, bár egymással is voltak érdekütközéseik, elsősorban a forradalmi csoport felszámolására törekedtek, persze a nyersanyagok miatt. Az épp csak lábra álló Németország a szerző szerint ekkor arra várt, hogy melyik csoporthoz tudna jobb feltételekkel csatlakozni. Hogy később pont Berlin borítja majd az asztalt, ekkor még nem nagyon látta senki… Figyelemre méltóak a Nagy-Britanniát alkotó országok közötti kapcsolatok lazulásáról írt sorok is, ami nem sokkal az Ír Szabadállam létrejötte után érthetőek voltak, de napjainkban, a skót függetlenségi népszavazáson túl ugyanolyan aktualitással bírnak. Azt is nagyon jól látta Stromfeld, hogy a Párizs környéki békékkel lényegében lehetetlenné vált bármilyen közép-európai és/vagy balkáni összefogás, ahogy azt is, hogy ezek a békék igencsak megágyaztak egy vagy több jövőbeli konfliktusnak is (ezt látta a francia Foch marsall és Churchill is például).

“…az igazságtalan békék sorozata, az országokat elválasztó politikai és gazdasági határok meghosszabbítása nagyon megnövelte a politikai konfliktusok lehetőségét. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a világháború óta már nyolc korosztály nőtt fel, egész új nemzedék, amely csak könyvből ismeri a lövészárkot, a drótsövényt, a gránátot, a gépfegyver kattogását, a tankot, a repülőtámadást és a mérges gázokat. Ezeknek a korosztályoknak az ellenállása a háborúval szemben természetesen sokkal csekélyebb, mint azoké volt, akiknek a technika ilyen vívmányait a maguk testén kellett tapasztalniok.”[9]

A negyedik fejezet ismét a leszereléssel foglalkozik, a leszerelési-konferenciákat az Odüsszeiából ismert Penelopé szőtteséhez hasonlítva; Odüsszeusz felesége ugyanis azzal hitegette kérőit, hogy akkor választ, ha végzett a szövéssel, viszont amit nappal készített, azt éjjelente visszabontotta. A kudarcot az ezredes a “szocializmus: béke, a kapitalizmus: háború” jelszóra vezette vissza, ami azért finoman szólva sem teljesen igaz. Az viszont igen, hogy az egyoldalú, csak a veszteseket érintő leszerelés rengeteg visszássággal járt. A főleg brit-francia demilitarizálás annak fényében különösen értelmetlen volt, hogy közben Japán fegyverkezett, az USA is (tengeren), a szovjetek is (csak erről nem tudtak), sőt Mussolini ekkoriban már igencsak több hely után ácsingózott a Nap alatt. Arról, hogy kicsiben ugyanezt játszotta Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is, már ne is beszéljünk… Tetten érhető a gondolatmenetben a szocdemek nagy dilemmája is, vagyis hogy hazájuk védelmében beszálljanak-e a gonosz imperialisták háborújába, vagy mondjuk a német militarizmus ellen ér-e fegyvert fogni, persze csak a demokrácia védelmében. Ebben a fejezetben kapott helyet a haditechnika fejlődésével kapcsolatos eszmefuttatás is; Stromfeld külön kiemelte a légierő, főleg a bombázók jövőbeli jelentőségét, ami úgy pláne érdekes, hogy a légi háború atyjának tartott Giulio Douhet is csak pár évvel korábban öntötte könyv formába hasonló nézeteit.

Image result for trianoni békeszerződés
Revizionista plakát; csak olyan politikai erő maradhatott meg, ami ezt képviselte. (Bács-Kiskun Megyei Levéltár)

Az ötödik fejezet külön Magyarországgal foglalkozik, amely ekkor igencsak nagy fegyverkezési lemaradásban volt szomszédaihoz képest, és ezt a lemaradást teljesen sosem sikerült behoznia. Stromfeld szerint ennek ellenére igencsak erős volt a háborús vonal, rendre jelentek meg kész haditerveket tartalmazó cikkek is, bár az állami politika végig a békés revíziót hangoztatta. Abban is látnoknak bizonyult az ezredes, ahogy hazánk későbbi helyzetét összefoglalta:

“Magyarország mint kis ország, mint az imperialista politika objektuma, nem egykönnyen vonhatja ki magát az új háborús fölfordulásból. Különösen, amikor, mint említettük, ezt nem is nagyon akarja.”[10]

Hozzátette, hogy Magyarország Trianonnal életképtelenné vált, főleg, hogy iparából lakosságához képest nagy részt hagytak meg, így rengeteg fölösleges kapacitás maradt (ezen próbáltak úgy változtatni, hogy a malmok egy részét konzervgyárrá építették át), belső piac azonban nincs, és az ország méretéből adódóan is arra van kárhoztatva, hogy

“ágyútöltelék szállítója legyen egyik vagy másik nagyhatalomnak.”[11]

Megemlítette, hogy a magyar külpolitika eleinte francia orientációban gondolkozott, sikertelenül, majd pedig, hogy kitörjön az elszigeteltségből, kénytelen volt lemondani a revizionizmusról, és “elment Kanosszát járni a kisantant államaihoz is.”[12] Persze akadtak, akik már ekkor az orosz-szovjet vonal mellett kardoskodtak (nem túl fényes eredménnyel, ami érthető, enyhülés csak később indult meg), de ez már csak az akkori nemzetközi viszonyok között sem járhatott sikerrel, pedig Romániával szemben lett volna “közös pont.” Az valahol kimaradt, hogy a szovjetekhez való közeledés mennyiben lett volna másabb/jobb, mint az egyéb nagyhatalmi orientáció.

A hatodik fejezet egyfajta zárszó, illetve használati utasítás arra vonatkozóan, hogy mit is tehet a kisember a háború elkerülésére.

“Kétségtelen, hogy a háborúelleni küzdelemnek legbiztosabb módja: a szocializmus megteremtése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna kötelessége minden munkásnak és minden parasztnak a kapitalizmus uralkodása idején is aktív harcot folytatni a háború ellen. A kérdés most tehát az, hogyan folytassuk a harcot a háború ellen. A harc egyik módja a béke szellemének a terjesztése.”[13]

Az, hogy a szocializmus léte kizárja a háborút, mára megdőlt, és talán már 1927-ben is igencsak utópisztikusnak hangzott (kivéve persze ha szigorúan megmaradunk elméleti síkon), sokkal fontosabb azonban, hogy Stromfeld ezredes igyekezett arra is tanácsokat adni, hogy Magyarország hogyan maradhatna ki a jövő háborújából, amelyet szerinte ekkor már nagyban készítettek elő (pl. a Rothermere-akciót is egyfajta hergelésnek tartotta). Javaslatait a szocdem párt “szájába adta”, vagyis hogy mit kellene képviselniük. A legfontosabb, hogy nem szabad lebecsülni a veszélyt (ez később az appeasement politikájának kudarca után egyértelművé vált), és nem szabad felülni a revizionista gondolatnak, ugyanis az önmagában arra szolgál, hogy háborúra hergelje a magyarságot. Stromfeld ugyanakkor nem mondott le idegenbe szakadt nemzettársairól sem, a megoldást abban látta, hogy az ő önrendelkezésükért kell küzdenünk, és majd a szocializmus elhozza a megoldást. Megfigyelhető, hogy az ezredes – teljesen érthetően – nem vette számításba a németek gyökeres váltását, ugyanis eleve angol vezetéssel kelet felé zajló háborúról írt; azzal nem is számolhatott, hogy kialakul a nemzetiszocializmus, ami aztán 1939-ben a nemzetközivel közösen rohanja le Lengyelországot.

File:Bundesarchiv Bild 101I-121-0012-30, Polen, deutsch-sowjetische Siegesparade, Panzer.jpg
Közös német-szovjet győzelmi parádé Breszt-Litovszkban, 1939. szeptember 22. (Wikimedia Commons)

Sajnos abban is tévedett, hogy

“…nem is lesz többé háború, ha a munkásosztály, ha a nép nagy tömegei nem akarják, ha küzdenek lankadatlanul, rendíthetetlenül a szocializmusért, ha harcolnak a háború ellen.”[14]

Bár érvelése logikus, és gondolatai sokszor a mai napig is aktuálisak, akad néhány dolog, amiben sántít az ezredes gondolatmenete. Ezek egy részét természetesen nem láthatta előre. Az egyik ilyen, hogy érveléséből az jön le, a háború a kapitalista országok sajátja. Pedig a szocialista államok épp úgy háborúztak, ha úgy hozta a helyzet – erre jó példa az 1919-21-es szovjet-lengyel háború. A képet az is árnyalja, hogy akkoriban (és még elég sokáig) nyugaton csak hivatalos, kozmetikázott adatokból, illetve a Patyomkin-falvakban körbevezetett nyugati értelmiségiek leírásából ismerhették, így Stromfeld is csak téves adatokból, illetve részinformációkból vonhatott le következtetéseket. Azt azért jól látta, hogy Oroszország (sic!) csak “kényszerű pacifizmusból” nem indít háborút Európa ellen, az ugyanis tönkretette volna nem éppen acélos gazdaságát. Úgy fogalmazott, hogy

“csak jóval távolabbi perspektívában képzelhető el támadó háború Oroszország részéről Európa ellen, mert ma egy ilyen háború kétségtelenül a szovjetrendszer összeomlására vezetne.”[15]

Szerencsére ez a háború csak hideg formában valósult meg, a világrendek végül a Távol-Keleten, és kisebb részben Afganisztánban csaptak össze – ezen helyszíneknek Stromfeld is kiemelt jelentőséget tulajdonított. Megfigyelhető a könyvben az a Lenin által is hangoztatott gondolat, miszerint az országok közti háborúk átalakulnak osztályharccá, vagyis az egyenruhába kényszerített francia és német munkások már nem egymást, hanem a francia és német tőkéseket fogják ütni. Ez sem valósult meg ebben a formában, viszont akkor ezt még nem vehették biztosra. Amit Stromfeld már nem élhetett meg, hogy kapitalista és szocialista államok fognak össze (igaz, csak rövid időre) kapitalista államok ellen. Bár az önmagában is jó kérdés, hogy a szocialista (még ha nemzeti is) Németországot hova lehetett volna besorolni. Abban mindenesetre igaza volt az ezredesnek, hogy az élet háború nélkül is pont elég kegyetlen és küzdelmes, fölösleges ezt még tetézni is…


[1] Stromfeld 6. o. (Életrajzi bevezető)

[2] 13-14. o.

[3] 16. o.

[4] 21. o.

[5] 23. o.

[6] 25. o.

[7] 32-33. o.

[8] 33. o.

[9] 42. o.

[10] 52. o.

[11] 53. o.

[12] 55. o.

[13] 60. o.

[14] 64. o.

[15] 41. o.

Forrás:

Stromfeld Aurél: Készül az új háború! Világosság Nyomda, Budapest, 1928. (Életrajzi bevezetéssel ellátta Dr. Madzsar József)

Az életrajzi adatok forrása:

Szíjj Jolán – Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban – Lexikon A-Zs, Petit Real Kiadó, Budapest, 2000. 626. o.,

Magyar Életrajzi Lexikon

Bővebben lásd: Hetés Tibor: Stromfeld Aurél Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1978.

A nyitóképen részlet Christopher Richard Wynne Nevinson A dawn, 1914 című festményéből.

Facebook Kommentek

További írásaink