Az iváni légkőzápor

Az teljesen természetes, hogy hó vagy eső hullik a felhőkből, de ha a csapadék valami más, arra bizony felkapjuk a fejünket, pláne ha az égből kövek potyognak. Így történt ez 1841 augusztusában a Sopron vármegyei Iván községnél is, ahol az első vélekedések szerint meteorit-, korabeli szóhasználattal légkőeső hullott, a helyiek és a tudományos világ legnagyobb megrökönyödésére. Az esetre rárepült előbb a birodalmi, majd kis késéssel a hazai sajtó, valamint a bécsi tudósok jelentős része is, akik viszont igencsak meglepő következtetésre jutottak.

Mai írásunkban a rejtélyes iváni légkőesőnek járunk utána, elsősorban Gyulay Zoltán egy, a Soproni Szemlében 1956-ban megjelent írása alapján. Ő mint Sopron és környéke lelkes helytörténésze foglalkozott az eseménnyel (és persze számos más érdekességgel is), azóta sem sok tanulmány foglalkozott az “égből pottyant” kövekkel. Na de lássuk, mi is történt 1841. augusztus 10. csendes, vagy éppen viharos éjjelén!

“1841 Aug 10ke éjtszakáján itt olly légkő esett millyenre eddig a természet tudomány története nem emlékezik. Ezen alkalommal csöndes idő és nagy setétség volt ’s hirtelen erős záporként esett a kő borsónyi nagyságú de mákszemnyi is. Álloványukra (sic!) nézve minden eddigi légkőtül különbözők valának e kövek igen hasonlók ama vasérchez melly Bohn-ércz név alatt isméretes. Nem igen kemény alakjok többnyire gömböleg. Legtöbbnyire vas savisag (oxidul), vassavisi (oxid) és oxidhidrát részbül állnak mellyhez kevés kova, agyagföld és mangán is van vegyülve. Ezen légi kövek hullását nem kísérték olly jelenetek mint közönségesen szoktak, semmi tűzi jelenet nem látszott a levegőben.”[1]

-írta Drinóczy György csornai kanonok kéziratos krónikájában. Bár nem hogy az űrhajózástól, de a repüléstől is igen messze vagyunk még időben, azért a 19. század közepére már elég masszív csillagászati ismeretekkel rendelkezett a korszak embere, nem beszélve arról, hogy az augusztusban amúgy igen gyakori hullócsillag-jelenséget évezredek óta (fel)ismerték, így azt egyből tudták, most mással állnak szemben. Persze azonnal megindult a vizsgálat, az Udvari Kamara és a bécsi Ásványtani Gyűjtemény is szakértőt küldött ki, név szerint Bader Jakabot és Bader Andrást, Rajner főherceg pedig Haller János Flórián orvos és tanárt rendelte a helyszínre. Ők a megvizsgált kövekben vassavat találtak. Az esemény felkeltette a híres német vegyész, földrajztudós és meteorit-szakértő, Karl Reichenbach figyelmét is, ami által Iván község is megkapta a maga “15 perc hírnevét.” Reichenbach mellett Széchenyi István is bekapcsolódott a kutatásba, ami nem csoda, hiszen közeli földesúrként mindenképp érintett volt (bár Iván község testvére, Pál birtoka volt), ráadásul ismerték is egymást a német vegyésszel, ugyanis együtt dolgoztak a hazai selyemhernyó-tenyésztés beindításán.

File:Karl Reichenbach.jpg
Karl Ludwig von Reichenbach (1788-1869) [Forrás]

Pár nappal a légkőeső után Reichenbach megfordult Nagycenken is, de ekkor még nem értesültek a jelenségről. Szeptember 28-án viszont már célzatosan utazott Széchenyihez, sőt addigra Bécsben már a lehullott köveket is tanulmányozta. Észrevételeit előbb október 6-án jelentette meg a Wiener Zeitungban, onnan aztán előbb osztrák és német lapokhoz került a hír, ami csak október végén, a Jelenkor című lapban “tért haza”. A cikk írója (joggal) azon is dühöngött egy sort, hogy már a hazai híreket is nyugatról importáljuk:

“…e’ ritka ’s maga nemében egyetlenegy természeti tüneményt is körülményesen külföldi ember közleménye után kell tudatnunk a’ közönséggel, mert azon nagy átok ideje, hogy hazánkat, és a’ mi hazánkban történik, külföldi könyvekből ismerjük meg, fájdalom! még sem telt ki, és ha a’ keleti kényelem következtén ezután is olly restek leszünk a’nevezetesb események közlésire, mint eddig voltunk; talán sohasem is telik.”[2] 

A cikk ezt követően beszámol arról is, hogy Reichenbach és Széchenyi szeptember 29-én mentek ki először a terepre, és elsősorban szemtanúkat kerestek, hiszen a kövek részét ekkorra már begyűjtötték a korábbi “expedíciók” és a kíváncsi helyiek, így azok ismertek voltak a tudós előtt. Sokan számoltak be arról, hogy augusztus 10-én este 10 körül nagyon erős zápor esett. Egy rokkant öreg katona például elmondta, hogy

“…esti 10 órakor csendes idő ’s nagy sötétség volt, és hirtelen erős zápor esett; ő magát kunyhójába vonta, de pipáját kin felejté, és midőn érte kinyúlt, olly erős ütést kapott kezére, hogy alig állhatta ki. Mivel pedig a’ kunyhó előtt fejér nem volt, mint más közönséges jégkor szokott lenni, csudálkozott rajta és kalapját kitolta, hogy néhány szem bele esvén megtudhassa, mi különös jég az. Visszahúzván a’ kalapot a’ sötétben megtapogatta, ’s érzette hogy nem ollyan mint a’ jég, és azért kalapjában együtthagyta, hogy másnap reggel megnézhesse. Viradatkor nagy lett csudálkozása, hogy ollyan kő van benne, millyent életében sohasem látott…”[3]

Beszéltek a helyi erdésszel is, aki megmutatta az általa gyűjtött köveket is, majd megszemlélték a környék igencsak megviselt káposzta- és kukoricaföldjeit. Aki látott már – ha más nem a híradóban – veteményest jégeső után, az el tudja képzelni, hogy milyen állapotban lehettek a növények.

Csőszkunyhó valahol a Balaton környékén (illusztráció) [Forrás]

“Ezután a’ káposzta- ’s kukoricza földre vezettek, hol a’ növények levele mindenütt ki volt lyuggatva. Innen a’ mezőre mentem és az egész el volt borítva illy apró golyócskákkal. Hogy azon állítás igazságát, miszerint ezek az égből hullottak, legkevésbbé se lehessen kétségbe vonni, egészen meg akartam felőle bizonyosodni, azért egy helyen, melly fehér agyagu földből áll, ’s illy légi golyócskákkal el van borítva, a’ földből nehány morzsát eltörtem, és tenyerembe tésztává csináltam, de közte és légi golyók közt legkisebb hasonlatra sem találtam ’s meg kellett győződnöm, hogy valóban talán néhány [négyzet – az eredetiben egy kis négyzet szerepel, amit ez a karakterkészlet képtelen reprodukálni – GyS] mérföldön légi kőeső volt, melly a’ maga nemében eddigelé hallatlan tünemény.”[4]

A tudományos élet persze teljesen felbolydult: az osztrákok mellett egyre több német tudós is érdeklődni kezdett a jelenség iránt, nem beszélve a magyarokról. Az akadémia és a természetvizsgálók egyesülete is kapott az égi “áldásból”, sőt Széchenyi gróf még a Nemzeti Múzeumnak (akkor még a múzeum) is küldetett, “mint édesatyja halhatlan müvének”. Reichenbach (a kanonok leírásával egybehangzóan) megállapította, hogy

“Ezen légi kövek hullását nem kisérték olly jelenetek, mint közönségesen szoktak, semmi tűz jelenet nem látszott a’levegőben ’s nagy sötétség követte. Az iváni légikövek abban is különböznek a’ többiektől, hogy héjok nincs megperzselve hanem hidegen hullottak le. Az iváni tünemény „uj világtestek sorát“ nyitja fel szemünk előtt a’ világalkotványban [világegyetemben – GyS], mellyek milliárd kis golyók szabad csoportjából állnak, mellyek nincsenek szorosan összeállva, hanem mindenik szabadon lebeg, ’s futását e’ világalkotványon keresztül hozzá hasonlóji társaságában önállólag követi. Egy illy nagy csoport-kő felhő- foltot, kicsiny pedig üstököst, alakithat „miáltal egy állócsillagnak minden esetre látszónak kell maradni…”[5]

Külön érdekesség, hogy a cikket később szó szerint közölte a Gyulay által is hivatkozott pozsonyi Hírnök, ami a földrajzi viszonyok ismeretében jó eséllyel ismertebb volt Sopronban és környékén; a tanulmányt így azzal egészíthetjük ki, hogy a légkőeső híre nem november elején, hanem már október 27-én “hazatalált”. Azt azért tegyük hozzá, hogy komplex, kereshető gyűjtemények révén a mai kutatóknak jóval könnyebb dolga van az ehhez hasonló kereséseknél. A Jelenkor november 24-én is foglalkozott az iváni légkőesővel; cikkükben egyrészt idézték egy Gruithuisen nevű vegyész szakvéleményét, aki szerint

“Az iváni légkőeső alkatrészei, mint Reichenbach b. ur jól leírá, vasacs (Eisen-oxydul) vasag (Eisen-oxyd) és vasagvizlet (Eisen-oxydhydrat) ezenkívül van még benne: mangán-kova mész és agyagföld. Őa’ kőesöt vízzel leesett babéreznek (Bohnerz) tartja ’s eredete szerint világrendszert érdeklőnek (kosmisch). (…) Minden meteorológ és mineralóg abban egyet fog velem érteni, hogy azt egyelőre zivataros förgeteg által fölemelt és záporeső képiben ismét leesett babércznek kell tartani- “[6]

File:GranadaEZ.jpg
Babérc, más néven barnavasérc vagy limonit [Forrás]

Azt láthatjuk, hogy már ekkor szemben állt egymással a kövek égi és földi eredetét képviselő tábor, és mindkét fél igyekezett korábbi példákat és új kutatásokat is csatasorba állítani. Gruithuisen úr például ismert, de nem kevésbé különleges jelenségekről írt:

“Csak a’ gyakori béka-’s halesőre, különösen pedig a’ még gyakoribb, tengerviztül kisért heringesőre akarom az olvasót emlékeztetni. A’ béka, hal bizonyosan még sokkal nehezebb mint a’ babérczszemek, ’s ezen körülmény a’ babércz földi eredetének valószínűséggel határos bizonyosságot ad…”[7]

Ő említette, hogy aznap délután Iván környékén hatalmas vihar tombolt, forgószél is volt (ez manapság is ritka Magyarországon), és ez kaphatta fel a köveket, amelyekcsapinósan nyugatról keletfelé pülve jöttek.” Az, hogy a forgószelek tárgyakat, állatokat kaphatnak fel, már akkor is évszázados megfigyelés volt (pedig hol vagyunk még a Twister c. klasszikustól), a tudós ilyen példákat is említett, köztük egy 1822-es esetet, amikor egy spanyol hajót dobott odébb egy hatalmas forgószél. De vizsgálta a környék meteorológiai jelenségeit is, és azokból megállapította, hogy

“Ivántul nyugat és kelet felé még később is azután rettentő zivatarok voltak: oct. 6kán Velenczét az erős sirocco szél következtiben a’ tenger elöntötte: egy nappal azután Pesten olly rettenetes orkán volt, hogy a’ hajóhidat két helyen elszakította , és a’ réz-fedeleket lehányta. Már e’ hónap elején a’ légmérő olly lassú esésít vettem észre , hogy az oct. 6kán az igen igen ritka 25 hüvelyk 9 vonal alacsony állásra szállott, melly idő épen összevág azon zivatarokkal.”[8]

Az is igaz, hogy a müncheni tudós az iváni események után két hónappal tette megfigyeléseit, ugyanakkor azok arra rávilágítanak, hogy a kis köveket felkapni képes viharok egyáltalán nem számítottak ritkaságnak. Mivel a világűrnek még ma is csak egy igen kicsi szeletét ismerjük, el lehet képzelni Reichenbach lelkesedését, még akkor is, ha az üstökösök-meteoritok már akkor is ismertek voltak a tudósok előtt. Közben Bécsben sem pihentek az ásványszakértők (elsősorban a már említett Bader vagy Baader urak és Rumler Károly, az ásványgyűjtemény adjunktusa), akik viszont azt állapították meg, hogy a kövek nagyon is földi eredetűek. A leletekből Berlinbe is küldtek Ehrenberg professzornak (volt miből, a környékbeli iskolásgyerekekkel kb. 45 kiló követ szedettek össze, és még maradt a helyszínen is bőven), a végszó kimondását neki szánták. Erről először a Jelenkor számolt be:

“Világos, hogy ezen szemek már régóta,, tehát aug. 10ke előtt is a földgöröngyben voltak, abban már néhány telet eltöltöttek, a nélkül, hogy fölengedéskor elolvadtak s elmállás által elenyésztek volna. Ezt még maga ezen úgynevezett légkőeső tudósítója sem tagadhatja, mivel tudósításában említi, hogy a zivatar ereje egy félhüvelyknél mélyebbre nem verte ezen köveket a nyirokba; a kérdéses földgöröngyben pedig még 12 hüvelyk mélységben is vannak. Az aug. 10ki zivataros eső ezen szemeket rendkívüli mennyiségben a föld felületébül, de a hol már második helyük volt, kimoshatta, föld— színre hozhatta, talán még a zivatar és forgószél is egy jó csomót onnan tova vihetett vagy magasra felkaphatott; mert a korábbi, állítás, miszerint az állítólagos légkő hullásakor szélcsend lett volna, a velünk közlött hivatalos jegyzőkönyv szerint alaptalannak látszik. Akár felkapta a szél ezen kövecseket és úgy estek ismét le, akár nem, annyi kétségbe vonhatatlan, hogy nem légi (kosmisch) eredetű, vagy nem hasonló származású a meteori kő- és vasdarabokkal. Földi eredetük minden elfogulatlan előtt kiviláglik ezen igen nagy mennyiségű gyöpvaskőszem, mint szinte az azokat bensőleg összeköttetett fővénykő- és márga összenövés (Mergel-Concretion) szorosabb vizsgálatánál.”[9]

1024px-museum_wien_1900.jpg
A bécsi Természettudományi Múzeum, a kutatások egyik központja [Forrás]

Szó szerint ez a tudósítás szerepel a Hírnök január 10-i számának 4. oldalán, így az is kiderül ebből a két hírből, hogy a hírek ilyetén átvétele messze nem mai találmány. Később Ehrenberg professzor is arra jutott, hogy mivel a kövekben növényi rostok vannak, így azok földi eredetűek. Reichenbach ennek ellenére kitartott álláspontja mellett, amit arra alapozott, hogy becslése szerint 350 milliárd szemecske hullott mintegy 19 600 tonna összsúlyban egy 10 km2-t meghaladó nagyságú területre, ami csak kozmikus eredetre utalhat. Ismét terepre mentek hát, most már a községi elöljárók kíséretében, és elkészült egy jegyzőkönyv, amelyből elég sok érdekesség derült ki. Először is megtudhatjuk, hogy Gruithuisen megállapításaival összhangban

“az esőt megelőző részeiben August. 10-nek rendkívüli hőség fonnyasztotta minden veteményeket, ’s délig a’ legtisztább, ’s szélcsendes nap volt: csak délután mintegy két óra tájban kezde a’ szél lengedezni, melly lépcsőnként növekedvén, öt hat óra tájban dühös orkánná fajult.”[10]

Ez eddig rendben is volna, erős szél és hatalmas zápor akkor sem volt ritka augusztusban, na de a folytatás! A szél olyan erőssé fokozódott, hogy a szomszédos újkéri és németlövői határban megpakolt szénásszekereket borított fel, és az idő annyira lehűlt, hogy “kinek téli ruhája kezénél vólt, igen szivesen felölté.” Részben még ez sem számított ritkaságnak; e sorok írója sok évvel ezelőtt Herend környékén töltött el két hetet július végén folyamatosan szakadó esőben és 5-7-10 fok körüli hőmérsékletben, és hát bizony mi is kívánkoztunk a téli ruha után. Légkőeső szerencsére nem volt.

File:Veldenz-.Maisfeld-nach-Hagel.jpg
Kukoricás jégeső után – hasonlóan nézhetett ki a kőesőt követően [Forrás]

A jegyzőkönyvben ismét megszólalt az obsitos, akiről megtudhatjuk, hogy Horváth Józsefnek hívták, és ekkor “tengeri vagy kukoricza pásztor”, vagyis csősz volt, és megkérdezték Tóth József csikóst is,

“ki a’ szélvészes eső alkalmával is a’ község erdőjében lócsordájával kintanyázván, másnap reggel a’ többször megnevezett kukoricza pásztorhoz járulván kérdezé, ha észre vette e micsoda söréteső esett légyen a’ múlt estve, ’s megmutatá a’ kőesőtől megpacskolt, ’s felduzzadt kezefejét.”[11]

Kiss János épp hazafelé tartott lovaival, amikor elkapta a zápor, és ráadásul mivel lovai jobb oldalán haladt, az északról dél felé eső csapadék igencsak érte mindenhol, ráadásul csizmaszárába is hat kő esett, amelyeket csak otthon szedegetett ki. A kövekről, amelyekből még mindig bőségesen volt a földeken, megállapították, hogy

“legkisebb nemű fürj sréttől [söréttől – GyS] kezdve nagyobb nemű puska golyó nagyságig. Színre mind sötét barna; majdnem olasz borshoz hasonló, kőkemény, a’ legjobb fogakkal is alig felharapható: bellől némelyik lyukas, de többnyire 120nem: ’s bellıl mind éget, ’s szén forma, minden íz, és szag nélkül. (…) vegytani műtételek után Vas Oxyd hydratnak (Eisen Oxyd hydrat) lenni mondák alkotó részeit.”[12]

A tudósok harca ugyanakkor a Wiener Zeitung hasábjain folytatódott, Reichenbach névvel írt, de a földi eredetet egy Anonymus néven író úriember (feltehetőleg Rumler) képviselte, aki azzal érvelt, hogy az ásványtár több helyről származó babércei teljesen azonosak az iváni kövekkel. A vitát az zárta le, hogy ősszel Széchenyi Pál egyben kiásatott egy köblábnyit az egyik légkőverte lóhereföldből, és erről Bécsben megállapították, hogy teljes egészében babérc tartalmú. Eddig tartott az iváni csoda, és miután kiderült, hogy a légkövek nem is légkövek, hanem a vihar által kiforgatott babércek, az érdeklődés is hamar elült, sőt a községben is elfelejtették az eseményt. Gyulay megemlítette, hogy 1956-ban már a falu akkor legöregebb lakosa, a 90 éves Dombi Varga Ferenc sem emlékezett az egykor nevezetes esetre. Szomorú adalék, hogy a 20. század közepének viszontagságai során mind a Nemzeti Múzeumba, mind az MTA-hoz került iváni kövek eltűntek, és a soproni példányok is elpusztultak (a múzeum természetrajzi gyűjteményével együtt) a város 1944-es bombázásakor.


[1] Gyulay [pdf] 17. o.

[2] Jelenkor 1841. október 27. 356. o.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Jelenkor 1841. november 24. 387. o.

[7] Uo.

[8]Jelenkor 1841. november 24. 387-388. o.

[9] Jelenkor, 1842. január 5. 7. o.

[10]  Gyulay [pdf] 19. o.

[11]  Gyulay [pdf] 20. o.

[12]  Gyulay [pdf] 21. o.

Források és szakirodalom:

Hírnök, 1841. november 1. 1-2. o.

Hírnök 1842. január 10. 4. o.

Jelenkor 1841. október 27. 356. o.

Jelenkor 1841. november 24. 387-388. o.

Jelenkor 1842. január 5. 7. o.

Gyulay Zoltán: Az iváni “légkőeső” 1841-ben Soproni Szemle 1956/2. 116-121. o. (A külön nem jelölt idézetek ebből a tanulmányból származnak)

A nyitóképen a Perseidák meteorraja 2015 augusztusában (illusztráció)

Facebook Kommentek

További írásaink