Menyasszony-szöktetés a hátországba – magyar katonák és nők a keleti fronton

A hadseregek és a polgári lakosság kapcsolatrendszerének talán legkényesebb problémája a katonák és a hadműveleti területen élő nők szerelmi és szexuális kapcsolatának kérdése. A polgári normák megingása, a fegyverrel rendelkező, s a harcok során brutalizálódó katonák és az egzisztenciálisan kiszolgáltatott nők kapcsolatrendszere – egyes szerzők által csak „a férfiaknak a nők ellen viselt háborújának” nevezett jelenség – a háborús emlékezet leginkább tabusított élményévé és traumájává vált.[1] Tanulmányomban rövid adalékot kívánok szolgáltatni a magyar katonák és a női polgári lakosság kapcsolatrendszerére[2] egy, a 102. repülő dandár parancsnokság tábori bíróságának anyagában található eljárás anyagai alapján.

Koltunovkai nők (Fortepan 31376, id. Konok Tamás fényképe)

„Odinetz Annával 1942 őszén Poltavában ismerkedett meg. Rövid ismeretség után ő [Kalocsay Sándor karpaszományos honvéd – F. Á.] onnan elkerült. 1943 tavaszán Odinetz Annával Charkowban újból találkozott, aki akkor a 102. rep[ülő] d[an]d[ár]nál mint tolmács működött. 1943. november 14-én, a rep[ülő] d[an]d[ár] Lembergbe érkezett, hova Odinetz Anna is velük jött. Odinetz Annát azonban Lembergben a 102. rep[ülő] d[an]d[ár]már nem alkalmazta, mivel tolmácsra volt szüksége. Ő attól kezdve Odinetz Annát mint menyasszonyát Lembergben magán háznál helyezte el és eltartásáról is gondoskodott. Odinetz Annának 1943. december havában ígéretet tett, hogy feleségül fogja venni és Magyarországra haza viszi. 1943. december havában Budapesten volt e[gészség]ü[gyi] szabadságos és Odinetz Anna beutazása ügyében a vkf. 3. o[sztály]nál Mihalovics f[ő]h[a]d[na]gy úrnál érdeklődött. Mihalovics f[ő]h[a]d[na]gy úr tájékoztatta, hogy milyen okmányok beszerzésére van szükség és felvette Odinetz Annát a hazatelepülők jegyzékébe. Ugyan akkor utasította, hogy Odinetz Anna személyesen jelentkezzen Lembergben az 1. katonaotthonban Mária nővérnél, aki a hazatelepülők névsorába felveszi. Odinetz Anna Lembergben jelentkezett is Mária nővérnél és egyben érdeklődött, hogy mennyi idő múlva várhatja beutazási engedélyének elnyerését. Mária nővér azt mondta neki, hogy kb. egy hónap múlva, mert előbb előéletét kell kivizsgálni. Ők mindketten várták a beutazási engedélyt, de Odinetz Anna 1944. február 4-ig egyáltalán nem kapott semmi értesítést. Ő akkor 14 napi szabadságra indult azzal, hogy szabadság letelte után leszerelés végett békealakulatánál kellett volna jelentkeznie. Távozása előtt ezen körülményt közölte menyasszonyával – Odinetz Annával – aki sírásba tört ki és kijelentette, hogyha nem viszi magával, öngyilkos lesz. Menyasszonya kétségbe esett sírása annyira meghatotta, elhatározta, hogy mindent el fog követni ahhoz jutása érdekében. Távozása előtt menyasszonyának utasítást adott, hogy amennyiben tőle február 20-ig hazatelepülése ügyében értesítést nem kapna, akkor február 22, vagy 23-án utazzon Lavocznéra, hol alkalmat fog keresni személyes találkozásra. Haza érkezése után újból érdeklődött Budapesten menyasszonya beutazása érdekében, de kedvező választ nem kapott. Ellenben egy ismerősétől arról értesült, hogy amennyiben mennyasszonya lengyel állampolgár, a fennálló B. M. rendelet értelmében Magyarországra mit lengyel menekült bármikor beutazhat, hol rendőri kivizsgálás után ha eltartását biztosítja valaki, azonnal szabadlábra helyezik. Ezen értesülés után elhatározta, hogy menyasszonyát megállapításáról értesíti. Mivel azonban nem tudott senkivel sem üzenni, 1944. február 23-án, 20 órakor szabadságos vonattal Budapest–Lavocznéba utazott. Lavocznéba február 24-én 12 óra tájban érkezett. Megérkezése után mennyasszonyával – Odinetz Annával – a lavocznei vasútállomás közelében találkozott. Menyasszonyával közölte, hogy beutazása belátható időn belül nem lehetséges. Erre menyasszonya újból sírni kezdett és öngyilkossággal fenyegetődzött. Majd kérte, hogy kísérje őt a magyar határ felé, mert minden körülmények között átszökik Magyarországra. Ő igyekezett menyasszonyát tervéről az esetleges kellemetlenségekkel számolva, lebeszélni, de lehetetlen volt. Ekkor mind a ketten elindultak gyalog a magyar határ felé azzal, hogy Odinetz Annát a határig elkíséri, aki onnan Magyarországra szökik, ő pedig visszamegy Lavocznéra és délutáni vonattal Volócra utazik. Ugyanis megbeszélésük szerint Volócon akartak találkozni és onnan Budapestre utazni. Amikor a beskidi vasútállomás közelébe érkeztek, pihenés céljából ott egy lakatlan házba betértek. A lakatlan házban kb. 5–10 percig tartózkodhattak, amikor két magyar honvéd megjelent és őket igazolásra szólította fel. Majd további igazoltatás végett a beskidi vasútállomás forgalmi irodájába kísérték. A forgalmi irodában az egyik katona az ő okmányainak átvizsgálásával, míg a másik pedig telefonbeszélgetéssel volt elfoglalva, Odinetz Anna ezt kihasználva, a forgalmi irodából kifutott és a beskidi vasútállomásra befutó magyar szabadságos vonatra felszállt. Arról, hogy Odinetz Anna a szabadságos vonatra szállt fel, csak akkor értesült, amikor őt is a vonathoz kísérték és a vonat pk. parancsára a parancsnoki kocsiba felszállt, hol a vonat p[arancsno]k őt felelősségre vonta Odinetz Anna felszállása miatt.”[3]

Portékáikat áruló asszonyok és magyar katonák az alekszejevkai piacon (Fortepan 43143, id. Konok Tamás fényképe)

A magyar hadvezetés több parancsában és nemzetvédelmi oktatások keretében is tiltotta,[4] hogy a magyar katonák és a lakosság nőtagjai között nemi kapcsolat alakuljon ki. Ennek oka volt, hogy a nők jelenlétét a katonák körében a fegyelemre bomlasztó hatásúnak gondolták, óvták a beosztottakat a hadműveleti területen terjedő nemi betegségektől, illetve tartottak attól, hogy a partizánok nők révén szereznek információkat magyar katonáktól.[5] A konkrét nemi erőszak-ügyeken túl is tárgyaltak a tábori bíróságok olyan ügyeket, ami a magyar katonák a helyi nők kapcsolatára vonatkozott. Visszatérő problémákként jelennek meg a megmaradt bírósági iratanyagokban, hogy őrszolgálati idejükben nőket fogadtak, vagy hozzájuk mentek el magyar katonák,[6] parancs ellenére nőket fuvaroztak,[7] vagy kosztoltattak, illetve hogy nemi betegséget titkoltak el.[8]

A keleti hadműveleti területről, vagy a Lengyel Főkormányzóság területéről, folyamatosan csempésztek be a kint állomásozó katonák embereket, bár ennek mértékéről – a határvédelmi szervek iratanyagának hiányában – nincs információnk. Legnagyobb mérvű ez a „beszivárgás” valószínűleg 1941 utolsó harmadában lehetett, amikor a magyar állam által Galíciába kitoloncolt zsidók próbáltak visszaszökni a német tömeggyilkosságok elől.[9] A nők becsempészésének ügye fontos problémává vált a megszálló alakulatok parancsnokságai számára. Ezt jelzi, hogy az általános beutazási tilalmakon túl[10] 1943. július 20-án Lakatos Géza parancsban hirdette ki a nők hátországba csempészésének tilalmát.[11] A házasságok eltiltásáról a Honvéd Vezérkar 1942. december 18-án hozott utasítást,[12] de ennek sikertelenségét jelzi, hogy Vörös Jánosnak 1944. májusában ismételten ki kellett adnia parancsot a fronton kötettett házasságok érvénytelenségéről.[13]

Vízhordás a Dontól (Fortepan 19003, Erky-Nagy Tibor fényképe)

További kontrollforrások bevonására lenne szükség annak megállapítására, hogy a magyar katonák naplóiban, visszaemlékezéseiben megörökített „románcok” mennyiben voltak önkéntesek az orosz, ukrán vagy lengyel nemzetiségű nők részéről, s mennyiben az egzisztenciális kényszer határozta meg a részéről ezt a kapcsolatot. A megszállt területeken élő nők nem csupán amiatt voltak egzisztenciálisan kiszolgáltatott állapotban, mert idegen megszálló haderő állomásozott a lakóhelyükön, vagy éppen a háborús viszonyok között a polgári élet normái kevéssé érvényesültek, hanem mert a munkaképes korú férfi lakosság döntő hányada nem volt a lakóhelyén. A háború kitörésekor a katonakorú férfiak döntő hányadát besoroztatták a Vörös Hadseregbe, a német és szövetséges megszállás során a férfiak alkották mind a túszként kivégzett, mind a kényszermunkára elhurcoltak elsődleges csoportját. (Visszatérő motívumként jelenik meg a magyar katonák naplóiban és visszaemlékezéseiben, hogy nők, gyermekek és öregek lakták az orosz és ukrán falvakat.) Ezáltal – az 1920-as bolsevik társadalom-, és családátalakítási kísérletek ellenére is vidéken a tradicionális, paternalista család- és munkamegosztási modellben szocializálódott – nők „kenyérkeresőjüket”, „támaszukat” is elvesztették.

Az ilyen típusú kapcsolatra szemléletes példa Gellért Sándor visszaemlékezése Sára Sándor Krónika filmsorozatában „élete egyik legnagyobb szerelméről”. A nagy visszhangot kiváltott interjúban – ami közrejátszott a dokumentumfilm-sorozat műsorról való levéltelében[14] – az egykori tizedes elmesélte viszonyát egy ukrán tanítónővel, akinek férje a Vörös Hadsereg kötelékében szolgált tisztként:

„…felfigyeltem, amikor – tudniillik én a szomszédjukban aludtam, szintén a lőszeres házban – a bakák meg a huszárok jöttek be hozzám, s reggel mondták, hogy nem tudtak semmit sem elérni ezzel a szomszédnővel. Egész éjjel verdesték az árokban. Leszakították róla a ruhát, de nem tudtak semmit se kezdeni vele, – igen erős nő volt – nem hagyta magát. A háború a nőkből is vagy a nagy bátorságot hozza ki, vagy a nagy gyávaságot, a nagy jellemet. A bátorság helyett ezt is mondhatnám. Hát ebből a nőből a nagy bátorságot hozta ki. […] Hirtelen szerelem lett. Én nem birkóztam vele, s így azt hiszem, hogy megszeretett. Fogtam neki a doni erdőben egy kóborló tehenet. Nem is egyet, kettőt fogtunk, csakhogy az egyik tehén elszabadult. Hazavittem, azt mondtam neki, fejje meg. […] Adtak a tehénnek enni: láttam, mindig szedik a gazt, a vénasszony ugye fejte. Ha itthonról csomagot kaptam, azt teljesen odaadtam neki. Abban volt só, tisztított dió, sósborszesz, cukor meg tésztanemű. Öt-tíz kilós csomagot lehetett küldeni. Tápláltam, mert láttam, hogy milyen szegények. Nekem köszönhették az életüket.”[15]

Krónika, Felvonulás – 1942. május–július – Gellért Sándor beszámolója „élete egyik legnagyobb szerelméről” (58:55-től)

Gellért beszámolója jól mutatja a háborús körülmények között megbomlott társadalmi normákat, és a(z elvileg) kölcsönösségen alapuló szerelmi kapcsolatok problémáját. A tizedes elbeszélésében a nő megerőszakolására való kísérlet egyfajta jellempróbává, a nők egzisztenciális kiszolgáltatottsága pedig a férfi jóságának megnyilatkozásává válik. Amit tehát a férfi a párkapcsolat – társadalmi konvenciók által meghatározott – elemeiként jelenik meg, az valószínűleg a nő(k) számára a túlélés egyedüli zálogát jelentette.[16]

Odenitz Anna Magyarországra szöktetésének indoklásakor is megjelent a nő kiszolgáltatottságának kérdése Kalocsay Sándor vallomásában:

„Ő mint aki h[a]dm[űveleti] területen 23 hónapot töltött karp[aszományos] honvéd tudatában volt annak, hogyha menyasszonyát – Odinetz Annát – minden ellátás és munka nélkül Lembergben hagyja, számára teljesen elveszett, mert mint védtelen nő, mindenkinek ki lesz szolgáltatva. Ha pedig nem veszi igénybe valaki védelmét, a németek kényszermunkára viszik. Az írt körülmények tudatában menyasszony iránt érzett szeretetből határozta el, hogy mielőtt leszerelne, bármilyen körülmények között is Magyarországra való bejutását elősegíti.”[17]

Az 1944 eleji viszonyokat tekintve aligha voltak alaptalanok a honvéd – paternalista kifejezésekkel megfogalmazott – aggodalmai. Hasonló megfontolásokat helyez kilátásba a Lakatos Géza által kiadott, a nők hátországba szállítását megtiltó parancs is:

„Felhívom a figyelmet arra, hogy az ország belsejébe jogtalanul bekerült idegen állampolgárokat az országból kitoloncolják. Becsempészésük tehát ezeknek nem segítség, mert a legnagyobb bizonytalanság, nyomor, esetleg pusztulás vár rájuk.”[18]

A német visszavonulás során felégetett orosz falu, 1943. augusztus (Bundesarchiv, Bild 101I-087-3693-07A)

A tengelyhatalmak csapatainak visszavonulását övező kényszerintézkedések és káosz alighanem még inkább kiszolgáltatottá tettek volna. A német csapatok – a polgári lakosság létfeltételeit figyelembe nem véve – a keleti fronton a visszavonulás során elrekvirálták a hadiszempontból hasznosítható ingóságokat, a bevonuló szovjet csapatok által hasznosítható, de a megszállók által el nem szállítható ingóságokat és műtárgyakat pedig megsemmisítették. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a lakosságtól a hasznosítható ingóságokat elvették, a települések infrastruktúráját rombolásokkal megbénították, a közellátás pedig megszűnt. Ugyancsak általános volt a harcvonal mögötti területek kiürítése, amelynek lakosságát vagy egy, az arcvonaltól hátrébb eső területre telepítették ki, vagy pedig – elsősorban a fiatal munkaképesek egyének esetében – a birodalomba deportálták őket kényszermunkára.[19]

A német megszállási rendszer paradoxona a megszállt keleti területeken, hogy miközben 1941-ben a Szovjetunió természeti erőforrásainak kihasználásával, és az ott élő lakosság radikális csökkentésével számolt, úgy 1943-44-re a területen élő, az eredeti tervek szerint részben elpusztítandó lakosság vált a legértékesebbé a német hadigazdaság számára, mivel a háborús viszonyok és a visszavonulás következtében nem tudták hatékonyan kihasználni a megszállt területek gazdasági lehetőségeit. Ebben az esetben is rendkívül eltérő adatokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy mennyi kényszermunkást dolgoztattak a Német Birodalomban. A Zwangsarbeit 1939-1945 című, 2007-ben indított kutatási és oktatási projekt eredményei szerint megközelítőleg 13,5 millió kényszermunkás dolgozott a háború során a Német Birodalom területén, ebből 4,725 millió főt szovjet, 1,9 millió főt lengyel területekről hurcoltak el. Egy 1944. augusztusi összesítés szerint a lengyel kényszermunkások 34,4. a szovjet kényszermunkások 49,4 százaléka volt nő.[20]

Orosz kényszermunkások bevagonírozása, 1942. június (Bundesarchiv, Bild 183-B25447)

Nem tudjuk, hogy Annának és családjának milyen tapasztalatai voltak a szovjet rendszerről, de a Vörös Hadsereg bevonulását aligha várhatta nyugodtan. Egyfelől a Vörös Hadsereg a háború során jelentős fegyelmi problémákkal küzdött, mely hírhedtté is tette a szovjet katonákat több, a szovjet haderő által elfoglalt ország közvéleményében is. A szovjet katonák szexuális kilengései során valószínűsíthetően elsődleges áldozati csoportot alkotnak azok a nők, akik támogató közeg híján kiszolgáltatottak voltak. Másfelől, mint a magyar haderőt kiszolgáló és annak egyik tagjával viszonyt folytató személy, számíthatott arra, hogy mint kollaboránst kezelik a szovjet hatóságok.

A német csapatok visszavonulása okozta pusztítás és a szovjet csapatok bosszújától való félelem mellett a nyugat-ukrán területek polgárháborús viszonyai is fenyegethették Anna életét. 1942-43 fordulójára a németekbe vetett remények szertefoszlása, a megváltozó hadi helyzet, és a német és ukrán fegyveres szervek közti konfliktusok kiéleződése az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA) önálló cselekvésre sarkallta az etnikailag homogén ukrán nemzetállam megteremtéséért. Habár Kovpak szovjet partizánparancsnok Kárpátokig tartó 1943. július-augusztusi portyája katonailag nem hozott jelentős sikereket, a helyi lakosságot jelentősen radikalizálta, pontosabban nyilvánvalóvá tette, hogy a német és szövetséges megszállók nem tudják ellenőrizni a megszállásuk alá tartozó területeket. Mivel a zsidó lakosság döntő hányadát – egyébként az OUN és UPA közreműködésével – 1941–42 folyamán már megsemmisítették, így az etnikai homogenizáció útjában már csak a helyi lengyel lakosság állt. A hagyományos ukrán-lengyel ellentétek kiéleződése, a megelőző évek brutalizáló hatásai, illetve az összeomló megszállási rendszert övező káosz csak súlyosbította az UPA vezetőségének lengyelellenes irányelveinek és parancsainak végrehajtását, és 1943–44-ben lengyelek elleni tömeggyilkossági hullámok söpörtek végig Volhíniában és Kelet-Galíciában. Ennek méretei máig vitatottak, a Volhíniában meggyilkolt lengyelek számát 35–60 ezer főre, a Kelet-Galíciában lemészároltakét 25–40 ezer főre teszik a történeti kutatások.[21]

Az UPA által legyilkolt lengyelek holttestei Lipnikiben, 1943 (Wikipedia)

E tömeggyilkosságok szemtanúi voltak a nyugat-ukrán területen állomásozó magyar katonák is. Több visszaemlékezésben is megjelennek a német és magyar parancsnokságokra vagy a városokba menekülő lengyelek képe, a kiirtott lengyel falvakról szóló híradások. Illés Károly az alábbi módon örökítette meg benyomásait az ukrán tömeggyilkosságokról:

„A környéket az ukrán partizánok uralják és ezek kegyetlenül üldözik a lengyeleket. Volt a községben még 116 lengyel, de azokat az ukránok 1944. január 8-án éjjel görög keleti naptár szerint ez karácsony éjszakája, kegyetlenül k[i]irtották, nőket sőt csecsemőket sem kímélve. Valamennyinek a torka átvágva, de azok, akikkel szemben haragjuk volt, még a csontjaik is össze voltak törve. A vérengzés elől még idejében a kastélyba menekült két tanítónő és 4 család, akiket ő[22] védelmébe vett és egyben az én védelmemben ajánlott. A két tanítónőt rögtön be is mutatta, akik szegények még mindig reszkettek a félelemtől. Azóta az ukránok egymás után gyújtják fel a lengyelek házait, hogy írmagjuk se maradjon a községben.”[23]

Kalocsay Sándor ügye végül nem járt büntetőjogi következményekkel. A 102. repülő dandár parancsnokság tábori bíróságának rendelkezése alapján a honvéd fegyelmi úton volt fenyítendő és 60 napi szigorított fogsággal büntették. Odinetz Annát viszont a magyar határvédelmi szervek Volócnál kitoloncolták,[24] s további sorsáról nem tudósít a forrás.

Jelen publikáció az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.


A borítóképen: magyar katonák valahol a keleti fronton, 1942. (Fortepan 42601, id. Konok Tamás fényképe)

[1] A nemi erőszak és a második világháború kérdésköre szinte kizárólag a Vörös Hadsereg 1944-45-ös magyarországi erőszaktettei kapcsán jelent meg a magyar historiográfiában. Erre vonatkozólag lásd: Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma: Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. In: Történelmi Szemle, 1–2. sz. 1999: p. 85–108.; Pető Andrea: A II. világháborús nemi erőszak történetírása Magyarországon. Mandiner, 2015. március 31. URL: http://mandiner.blog.hu/2015/03/31/a_ii_vilaghaborus_nemi_eroszak_tortenetirasa_magyarorszagon; Pető Andrea: Szovjet katonák és a nemi erőszak – orosz internetes források tükrében. In: Mandiner, 2015. július 9. URL: http://mandiner.hu/cikk/20150708_peto_andrea_szovjet_katonak_es_a_nemi_eroszak_orosz_internetes_forrasok_tukreben; Sántha István: A front emlékezete. A Vörös Hadsereg kötelékében tömegesen és fiatalkorúakon elkövetett nemi erőszak kérdése a Dél-Vértesben (előtanulmány). In: Váltóállítás: diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. Szerk.: Csikós Gábor, Kiss Réka, Ö Kovács József. MTA BTK-NEB, 2017. Budapest: p. 119–154.

[2] Áttekintést ad a magyar katonák és a megszállt keleti területeken élő nők kapcsolatáról: Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióba, 1941–1944. Esemény–elbeszélés–utóélet. Osiris, 2015. Budapest: p. 131–137.; Ungváry Krisztián forrásokat közöl a honvédségnek a nőkkel és nemi betegségekkel kapcsolatos parancsairól: A második világháború. Szerk.: Ungváry Krisztián. (Továbbiakban: UNGVÁRY, 2005) Osiris, 2005. Budapest: p. 225–230.; Pihurik Judit a 2. hadsereg katonáinak visszaemlékezéseit és naplóit vizsgálva kitért a katonák „szerelem hiányára” és a helyi női lakossággal való kapcsolatára: Pihurik Judit: Naplók és memoárok s Don-kanyarban 1942–1943. Napvilág, 2007. Budapest: p. 165–169.; A magyar katonák által elkövetett nemi erőszakról tudósít több szovjet polgári lakos vallomása az alábbi kötetben: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947. Szerk.: Krausz Tamás, Varga Éva Mária. L’Harmattan, 2013. Budapest.

[3] Hadtörténelmi Levéltár (továbbiakban: HL) 102. rep. dd. pság. tábori bírósága (27. dob.) H 49/44. Feljelentés Kalocsay Sándor ellen. Lemberg, 1944. március 14.

[4] Így például az 54. gyalogezred 1944. március 5-i erkölcsi oktatásának tárgya az volt, hogy „minden orosz nő mögött ott a partizán.” Április 24-én pedig arról tartottak előadást, hogy az „önérzetes magyar ember orosz nővel nem áll szóba.” In: HL II. 1520. 363/54.gy,e,pk.44.II.24. sz- Erkölcsi oktatás 1944. március hóra, 1944. február 24.; 363/54.gy,e,pk.44.III.24. sz. – Erkölcsi oktatás 1944. április hóra, 1944. március .24

[5] Erre figyelmeztet: HL II. 1458. 1. dob. 19. sz. Magyar Megszálló Csoport parancsnoksági parancs. 1941. december 8. A 105. könnyű hadosztály parancsnokság tábori bírósága H 293/43. sz. ítéletében azért ítél halálra orosz és ukrán nőket, mert magyar katonákat a partizánokhoz csábítottak. In: Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Dokumentumok a magyar antifasiszta ellenállási mozgalom történetéből 1941-1945. Szerk.: Harsányi János. Zrínyi, 1966. Budapest: p. 166–175.

[6] Például Nyulászi Jenő továbbszolgáló szakaszvezetőt azért ítélték 1,5 évi fogházra, mert egy híd őrségparancsnokaként elment egy nővel csónakázni. In: HL 23. k. ho. pság. tábori bírósága (26. dob.) H 247/43.

[7] Erre reflektál a 105. könnyű hadosztály egyik parancs is: „Tudomásomra jutott, hogy honvéd egyének szolgálati útjukkal kapcsolatosan nyílt pályán haladó vonatokat komoly indok nélkül leállíttatnak, vagy pedig olyan állomásokon állattatnak meg vonatokat, hol azok menetrend szerint nem állnak meg. Ezt azzal a céllal teszik, hogy ily módon vonatra jutva folytassák útjukat, vagy ukrán nők utazását segítsék elő.” In: HL II. 1458. 105. k. ho. 2. sz. hadosztályparancsnoksági parancs. 1942. június 19.

[8] Lásd például Pukán Andor esetét, aki amiatt kapott 10 napnyi szigorított fogságot, mert „1943. X. 27-én h[a]dm[űveleti] területén fennálló tiltó rendelkezések ellenére orosz nővel nemileg közösült és a kapott nemibaját eltitkolta.” In: HL II. 1520. 54. gy. e. segédtiszti iratok – Büntetési jegyzőkönyvi kivonat, 1944. augusztus 16.

[9] Erről lásd: Gellért Ádám – Gellért János: Menekülés a népirtás elől. Az 1941-es deportáltak hazatérési kísérletei és a magyar állam ellenintézkedései. In: Betekintő, 3. sz. 2013. URL: http://www.betekinto.hu/2013_3_gellert_gellert

[10] Lásd például: HL II. 1458. 1. dob. 46. sz. Keleti Megszálló Csoport parancsnoksági parancs, 1942. május 19.

[11] 3. sz. Megszálló Erő parancsnoksági bizalmas parancs, 1943. július 20. Idézi: UNGVÁRY 2005: p. 229–230.

[12] 6328/M. hdm.3.vkf.-42.XII.18. Idézi: UNGVÁRY 2005: p. 228.

[13] 6001./1.hds.főszmstr.44.V.15. Idézi: UNGVÁRY 2005: p. 230.

[14] Lőcsei Gabriella: Krónika és Pergőtűz. Sára Sándor dokumentumfilmje először látható cenzúrázatlanul. In: Magyar Nemzet Online, 2002. október 4. URL: https://mno.hu/migr/kronika-es-pergotuz-739691

[15] Hol vannak a katonák? Szemelvények a Don-kanyart megjártak vallomásaiból és korabeli hadijelentésekből. Szerk.: Tál Gizella, Raffai István. Új Horizont, 2005. Veszprém: p. 87–88.

[16] Gellért Sándor interjújának egy interpretációját lásd: Mink András: Az ukrán tanítónő. Beszélő Blog, 2013. február 22. URL: http://beszelo.c3.hu/blog/mink-andras/az-ukran-tanitono; Sárközy Réka: Lenyomatok – A Don-kanyar emlékezetének filmes narratívái. In: Búvópatakok – a feltárás. Szerk.: Rainer M. János. OSZK–1956-OS Intézet, 2012. Budapest: p. 197–200.

[17] HL 102. rep. dd. pság. tábori bírósága (27. dob.) H 49/44. Feljelentés Kalocsay Sándor ellen. Lemberg, 1944. március 14.

[18] 3. sz. Magyar Megszálló Erő parancsnoksági bizalmas parancs. 1943. július 20. Idézi: UNGVÁRY 2005: p. 229.

[19] A Német Birodalomba szállított külföldi munkások történetének áttekintését adja: Ulrich Herbert: Fremdarbeiter. Politik und Praxis des „Ausländer-Einsatzes“ in der Kriegswirtschaft des Dritten Reiches. Dietz Verlag: 1985. Berlin-Bonn.

[20] Az összefoglaló térképet és táblázatot lásd: http://www.zwangsarbeit-archiv.de/pictures/lernsoftware/ze-karte-herkunftslaender.swf

[21] Erről összefoglalót lásd: Lagzi Gábor: Etnikai tisztogatások Ukrajnában – az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) lengyelellenes fellépése 1943-1944-ben. In: Folyamatok a változásban. A hatalomváltás társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Szerk. Ablonczy Balázs, Fedinec Csilla. Teleki László Alapítvány, 2005. Budapest: 205–219.

[22] A naplóban korábban G. ezredesnek nevezi, feloldását sajnos nem adja a szövegben.

[23] HL Tanulmánygyűjtemény 3747. (Illés Károly) p. 9.

[24] HL 102. rep. dd. pság. tábori bírósága (27. dob.) H 49/44-4. Rendelkezés, 1944. március 20.

Facebook Kommentek

További írásaink