Kaffa és a Hunyadiak

 

Hunyadi János pályafutása kész regény, Mátyás király köré pedig legendákat szőtt az utókor.  Nem világos, ilyen népszerűek voltak-e saját korukban is, de akadt legalább egy hely a királyság határain túl, ahol megmentőként várták őket. Miért számítottak a Krímben élő genovai kereskedők a magyarok segítségére és ki(k)ben reménykedhettek rajtuk kívül?

A félszigeten már a XII. századtól jelen voltak a genovaiak és fokozatosan kiszorították velencei és pisai vetélytársaikat, kiépítve a saját kereskedőtelepeiket, amelyeknek központja Kaffa (a mai Feodoszija) volt.[1] A mongolok érkezése után ők is az Arany Horda alattvalói lettek, azonban oklevélben lefektetett kiváltságokkal rendelkeztek (és az anyavárosuk által Kaffába küldött konzul irányította őket). Az első ilyen okmány az 1260-as évek második feléből, Mengü-Temür kán (Batu unokája) idejéből való. Az utódai rendszeresen megújították a kiváltságokat (a kiváltságlevelek eredetijei sajnos nem maradtak ránk, csak az olasz és latin fordítás), viszonzásul valószínűleg százalékot kaphattak az átmenő kereskedelemből. Többször előfordult azonban, hogy a genovaiak magukra haragították a mongolokat. 1298-ban Tokta kán jobb keze – a magyar történelemben az 1285-ös „második tatárjárás” egyik vezéreként ismert – Nogaj unokáját ölték meg (őt a nagyapja küldte behajtónak, aki megkapta jutalmul a krími városok jövedelmét, amiért megölette az előző kánt), ezért Nogaj az összes kereskedőtelepüket lerombolta. 1307-ben is büntetőakcióra került sor (ezt Tokta vezette, aki addigra már megszabadult a veszélyesnek ítélt Nogajtól), mert a genovaiak nem fizették időben az adót. 1344-ben tisztázatlan körülmények között meggyilkoltak egy adószedőt, ezért Dzsánibek kán odacsapott.[2]  Ezek inkább a szabályt erősítő kivételek voltak, mindkét fél tisztában volt a kölcsönös előnyökkel és nem avatkoztak egymás dolgába. Sőt a genovaiak sorra szerezték meg az újabb kereskedelmi állomásokat, az 1360-as évekre már csaknem a Krím egész déli partvidéke az ő kezükben volt (a területet Gazariának, azaz „a kazárok földjének” nevezték). Eddigre egyébként sem a folyton gyengülő Arany Horda jelentett veszélyt a genovaiakra, hanem az Oszmán Birodalom, amely ugyanúgy monopolizálni akarta a fekete-tengeri kereskedelmet, mint ők.

1453. november 15-én a városállam átengedte a Gazaria feletti joghatóságot a Szent György Banknak (Genova „hivatalos” bankjának). A területet innentől a bank által küldött konzul irányította, aki a Szent György Officiumon keresztül kapta az utasításokat. Az állam megszabadult a távoli és nehezen elérhető területtel kapcsolatos költségektől, a krími telepesek pedig azt várták, innentől jobban mennek majd a dolgok. Az Officium (és a bank) valóban kézben tartotta a dolgokat és a fennmaradt dokumentumok szerint rendszeresen és alaposan ellenőrizte a tisztviselőit.

Genova kikötője egy 1481-ben készült rajz XVI. század végi másolatán (Wikimedia Commons)

De miért is érte meg fenntartani az egészet? A genovaiak keleti birtokai két kereskedelmi út találkozásánál feküdtek. Az egyik észak felé, a krími tatárok földjén haladt át (a másik irányban Konstantinápolyba és a földközi-tengeri kikötőkbe vezetett, ahol örültek az Indiából érkezett fűszereknek, a kínai selyemnek és a rabszolgáknak). A másik a Fekete-tengeren át Moldvába és onnan Erdélybe vezetett. A „moldvai út” egyik leágazása pedig északon, Lengyelországon haladt át (Gazaria elvileg a lengyel király védnöksége alatt állt). A lengyelek, a moldvaiak és a magyarok ezért folyton vetélkedtek, ki mennyit bír lefölözni a kaffai árukból (Nagy Lajos és Zsigmond szövetséget is kötött Genovával a közös ellenfél, Velence ellen). Genovának hármukon kívül a törökök, tatárok és a régi vetélytárs Velence érdekeivel is számolnia kellett és megfelelően kombinálni, hogy ők maguk minél jobban jöjjenek ki a dologból. Konstantinápoly eleste után várható volt, hogy Mehmed szultán bosszút áll Genován, hiszen a város védelmének gerincét a genovai katonák adták.  A városállam ezért a pápához és Hunyadihoz fordult segítségért a várható török támadás ellen. A kaffaiak tengeren vagy végső esetben szárazföldön kértek segítséget az anyavárostól és ezzel párhuzamosan ők is Hunyadi („Domino Blancho”) segítségét kérték. Giacomo Campora kaffai püspök néhány évvel azelőtt a keleti keresztények püspökeinek nevében kért segítséget a német-római császártól és a magyar királytól.

Hunyadi János a Thuróczy-krónika fametszetén (Wikimedia Commons)

1454-ben a szultán flottát küldött Kaffa ellen, a város pedig ezek után vállalta, hogy adót fizet. Néhány hónappal később a moldvaiak is hasonló álláspontra helyezkedtek. Persze arra számítottak, hogy a törökök előbb-utóbb meggyengülnek (vagy legalábbis le lesznek kötve) és akkor majd kibújhatnak a kötelezettség alól. A genovaiak a maguk részéről bíztak Hunyadiban, aki 1455 decemberében levélben ígérte meg, hogy segítséget küld Kaffának. Az olaszok a biztonság kedvéért 1456 januárjában III. Callixtus pápához fordultak, járjon közben az ügyben, márciusban pedig köszönőlevelet intéztek Hunyadihoz.

 

“A nagytekintetű és nagynevű fejedelemnek és úrnak, Hunyadi János vajda úrnak, Beszterce örökös grófjának, Magyarország főkapitányának stb.

Nagytekintetű és nagynevű fejedelem uram, Tommaso Senarega nemes polgártársunk átadta nekünk Magasságod levelét, mely az elmúlt év december havának negyedik napján kelt Feketehalom helységben és Excellenciád nevében még sok egyebet is elmondott, melyekről azt vallotta, hogy Magasságod hagyta meg neki. Maga a levél és Tommaso jelentenivalói olyannyira kedvesek voltak mind számunkra, mind egész városunk számára, hogy napjainkban kedvesebb nem is juthatott volna el hozzánk. Mert mihelyt tudomásunkra jutott ama legnagyobb jóakarata, mellyel úgy döntött, hogy a mi Kaffa városunknak és a Fekete-tenger partján lévő területek egyéb városainak védelmére minden anyagi és katonai segítséget bőkezűen megad – hiszen e városokba a tengeri úton történő támogatás [azóta, hogy a törökök lezárták a Dardanellákat] csak vajmi nehezen juttatható el […] -, már minden bizonnyal láttuk azt, hogy ezek a városok, amelyeknek megóvására ilyen nagy és ennyire nagylelkű fejedelem határozta el a segítség megadását, többé már nem pusztulhatnak el.”

 

Az üdvözlést a kívánságok és problémák listája követte.

 

„… ha a kaffaiak kérik, Excellenciád parancsolja meg, hogy nyújtassék nékik mindenféle élelmezési és mindennemű katonai támogatás úgy, amint azt Magasságod levele bőkezűen megígérte. – Ezen kívül: annak ismeretében, hogy Magasságod készségesnek ajánlotta fel magát arra, hogy kockára tegye a keresztény hit ellenségeivel szemben saját magát, teljes erejét és minden jószágát […] még jobban megörültünk, különösképpen, amikor meghallottuk, hogy a pápa egyéb gondjait félretéve, valamennyi figyelmét ennek az ügynek a véghezvitelére fordította […] Ezen felül: midőn a minapjában hírét vettük annak, hogy a mi Kaffa városunk ínséget lát búzából, de arról is [értesültünk], hogy a törökök királya a tatárok császárával Kaffa megvívására szövetkezett, gyorsan és igen nagy bérért további két teherhajót béreltünk, s ezek a gályák katonákkal, fegyverekkel, búzával és egyéb szükséges munícióval innen rövid napokon belül útnak fognak indulni, hogy egyenes útvonalon Kaffa városába fussanak be. Hallgatunk most arról, hogy hány hajót, milyen sok katonát, mekkora pénzösszegeket, milyen mennyiségű és hányszori utánpótlásszállítmányt küldöttünk oda, ama keleti keresztények megmentésére, attól fogva, hogy Konstantinápoly, az a szerencsétlen város elesett. […] Mint ahogy pedig Excellenciád azt kívánja, hogy bocsássunk rendelkezésére két háromsorevezős gályát, erre azt válaszoljuk: mi annyira el vagyunk telve érzelemmel Magasságod iránt, hogy semmit sem kívánunk inkább, mint azt, hogy ezen érzéseinket és jószándékunkat magukkal tetteinkkel nyilváníthassuk ki. Ámde mivel ez idő szerint Kaffában mindössze egyetlen ilyen gálya található, amely e helységet oltalmazza a török kalózoktól, nemkülönben az ottani nyomorúságos sorban élő nép ínségén segít, nem tudjuk, [erre] mi módon lennénk képesek […] Kelt 1456. március 3-án.”

Kaffa nem csupán kereskedelmi szempontból volt fontos; lehetőséget nyújtott a keresztényeknek, hogy zavartalanul küldhessenek követeket keletre. A törökök „hátában” élő keresztényekkel történő kapcsolatfelvétel és szövetség III. Callixtus elképzelése volt, de a távolságok miatt csak az utóda, II. Pius alatt érkeztek jelek. 1459-ben Georgia (Grúzia)[3] királyának követei (örmény, „perzsa” és trapezunti küldöttekkel együtt) a Fekete-tengeren és a Dunán végighajózva jutottak el Frigyes császárhoz. A következő évben Velencében és a pápánál tisztelegtek, de levelet intéztek Burgundia hercegéhez is, amelyben felsorolják a szövetségeseiket. A legerősebb ütőkártyájuk a trapezunti császár unokahúgának férje, Uzun Haszán, az Akkojunlu (Fehér Ürü) törzsszövetség feje, az oszmánok keleti szomszédja volt.[4] Az ő és mások példáján felbuzdulva Fülöp herceg is beszállt (amikor néhány évvel később más összefüggésben a csehek keresték meg egy törökellenes szövetség tervével, már nem volt ennyire lelkes). Sikerült megnyerni Hunyadi Mátyást is, aki 40 ezer embert ígért (csak a lépték kedvéért: Uzun Haszánnak a georgiai küldöttek szerint 50 ezres serege volt).

Az összefogás tervéből a távolság, a logisztikai problémák, az eltérő érdekek és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nem lett semmi, de Mehmed szultán ettől még résen volt. Az 1460-as évek elején megtámadta Trapezuntot, Uzun Haszán pedig összerántott egy koalíciót a török ellen. A román vajdaságok mellett Szinopé és Kaffa is csatlakozott. A szultán először a Fekete-tenger déli partvidékét (Trapezuntot és Szinopét) foglalta el, aztán a következő évben odacsapott az Al-Dunánál is. Kaffa ezek után a lengyelek pártfogását kereste, ugyanis a törökök nem álltak le (nem is állhattak, a birodalom működéséhez hozzátartozott a terjeszkedés). A genovaiak nagy szerencséjére ezúttal Velence volt a célpont. Az itáliai államok közömbösen vagy (a régi és új ellentétek miatt) kárörvendve figyelték, mi lesz ebből, úgyhogy a velenceiek máshol kerestek szövetségest. Az első jelöltjük Hunyadi Mátyás volt (aki attól félt, hogy a törökök Bosznia elfoglalása után Horvátország és Szlavónia ellen mennek), de a magyar királyhoz küldött követ instrukcióiban megemlítik Burgundia hercegét és Uzun Haszánt is. Haszán tisztában volt vele, ő következik, ha Velence vereséget szenved. A közös érdekek mentén eljutottak addig, hogy a dózse és ő megbízottakat küldtek egymáshoz (a velencei küldött 1463 végén ért Keletre, Haszáné pedig 1464 márciusában Velencébe). A közös hadművelet tervezgetése közben felbukkantak más potenciális szövetségesek, például Georgia. Csakhogy az ország éppen ekkoriban kezdett szétesni, úgyhogy a velenceiek egy „elterelő hadműveletnél” igazából csak Uzun Haszánra számíthattak (pénzelték a magyar királyt is, de az ő szempontjukból teljesen eredménytelenül).

A nagy ellenfél, II. Mehmed szultán Gentile Bellini festményén, amelyet a békekötés után kapott Velencétől (Wikimedia Commons)

A diplomáciai manőverekkel a kaffaiak is tisztában voltak. Uzun Haszán küldöttei nemcsak átutazóban jártak erre, hanem több alkalommal (Magyarországra és Moldvába küldött leveleknél) egyenesen az itteni közjegyzőket kérték fel arra, hogy a diplomáciai leveleket fordítsák latinra vagy ellenőrizzék és hitelesítsék a már elkészült fordítást. Egy Budára érkezett és Kaffában lefordított levélre a hitelesség további jeleként még a kaffai püspök pecsétje is felkerült. Haszán udvari orvosa és követe, Iszak bég is Kaffán keresztül jutott Velencébe. 1472 augusztusában kelt megbízólevele szerint bármilyen törökellenes megegyezésről tárgyalhat Velencével és ezt Haszán úgy fogja kezelni, mintha személyesen vele tárgyalnának. Az egyezség szerint Velence hadihajókat, lőszert és szakembereket küld és (a pápa és a nápolyi király flottájával együttműködve) elterelő támadást indít a tengeren, a magyarok pedig a szárazföldön akcióztak volna (indokolt a feltételes mód, ugyanis Mátyást lekötötte a csehekkel és lengyelekkel vívott háború, ennek ellenére belement a szövetségbe). Haszán be is tartotta a maga részét. Egy 1473 májusában kelt nyugati jelentés (ami a milánói levéltárból került elő, pedig nem ide szánták) beszámol a győzelmeiről és arról, hogy a szultán nagy hadsereggel és az ehhez illő tüzérséggel most már személyesen megy Keletre. A beszámoló szerint Mehmed tartott egy kétfrontos háborútól, ezért még arra is hajlandó lett volna, hogy békét kössön Velencével. A Haszánhoz küldött velencei diplomata, Caterino Zeno arról ír haza 1473 augusztusában, hogy július elején érkezett Haszán erzincani táborába „Magyarország felséges királyától két követe, kikkel együtt a kihallgatáson jelen voltam”.  Úgy tűnt, a keresztények jó helyen kerestek szövetségest, de hamarosan fordult a kocka. A májusi levélben említett szultáni sereg ugyanis közben kiért a frontra és augusztus 11-én elsősorban a tüzérségi fölényének köszönhetően tönkreverte Haszánt.[5]

Eközben a kaffaiak inkább a Krímre koncentráltak és azt remélték, a tatárok belviszályába beavatkozva elérhetik, hogy a kánság eltávolodjon a törököktől. A törökök azonban attól tartva, hogy egy ilyen változás fenyegetheti a Fekete-tenger feletti uralmat, odacsaptak a tatároknak (ekkor lett a kánság a szultán hűbérese) és elfoglalták Kaffát is (az olaszokat áttelepítették Perába, a mai Galatába). A Moldva elleni büntető hadjárat viszont kudarcba fulladt. A hajdani „moldvai útból” így is csak két vár maradt István vajda kezén: Kilia és Maurocastro (Dnyeszterfejérvár). Genova ezek után már beszállt volna a szövetségbe, most viszont a velenceiek estek ki, akik 1479-ben belementek egy előnytelen békébe a törökkel. A moldvai-genovai együttműködést segítette az a kedvező körülmény is, hogy Mehmed (egy magyar segítséggel visszavert otrantói és egy ugyancsak kudarcos rhodoszi akció után) 1481 elején egy új hadjáratra készülve váratlanul meghalt. A fiai között örökösödési háború tört ki, a győztes II. Bajezid pedig (az első ilyen nevű szultánnal szemben) békeszerető uralkodó hírében állt. Azt viszont ő sem hagyhatta, hogy két stratégiai fontosságú kikötő az ellenség kezén maradjon, ezért 1484-ben tatár-török sereget küldött és a két város török kézre került.


[1] A riválisaik a Don torkolatánál próbálkoztak másodjára, de itt sem volt több szerencséjük. A pisaiak 1261-ben alapított települését, Porto Pisanót 1343-ban az Arany Horda rombolta le, a velencei Tanát (a mai Azov helyén) pedig Timur Lenk 1395-ben.

[2]  1346-ban vagy 1347-ben újabb hadjárat következett – ehhez kötik a „fekete halál” európai elterjedését.

[3] Székely György következetesen a „Georgia” alakot használja, feltehetően a latin forrásokból (vagy az 1945 előtti magyar terminológiából) kiindulva.

[4] A korabeli források (valószínűleg a földrajzi párhuzam miatt) az antik és kora középkori szóhasználathoz visszanyúlva a perzsák uralkodójának nevezik.

[5] Kubinyi András szerint „[a]z oszmán hatalom megtörésére kevés ilyen – és kihasználatlanul maradt – alkalom kínálkozott.”


Forrás

TARDY Lajos: Hunyadi János genovai portréja. In uő: Históriai ínyencfalatok (Laude Kiadó, Budapest, 1989.) 18-27. oldal

Felhasznált irodalom

ENGEL Pál – KRISTÓ Gyula – KUBINYI András: Magyarország története 1301-1526. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

PAPACOSTEA, Serban: Kaffa és Moldva az oszmán hódítások irányában. Világtörténet 2. (1980) évfolyam 1. szám 28-38. oldal

SZÉKELY György: Kaffa, a Kaukázus-vidék és Kelet-Anatólia a Hunyadiak politikájában. Világtörténet 16. (1994) évfolyam 1. szám 6-13. oldal

VÁSÁRY István: Az Arany Horda. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.

A nyitóképen a genovaiak egyik krími kereskedőtelepe, Soldaia (Szudak) romjai (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek

További írásaink