„De hát Hitler elégedettnek mutatkozott…”

Az Adolf Hitler nevével fémjelzett Nagynémet Birodalom mindössze 12 évig létezett. Ez az idő – tekintve a II. világháborús eseményeket is – túlzottan kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a nemzetiszocialista rendszer maradandót alkosson építészeti értelemben véve. Noha grandiózus tervek tucatjai készültek, a kivitelezés a legtöbb esetben félbemaradt az anyagi erőforrások, a munkaerő és a nyersanyagok hadiiparba való átirányítása miatt. Egy ikonikusnak szánt épület azonban még a háborút közvetlenül megelőző korszakban elkészülhetett: ez az Új Birodalmi Kancellária elnevezést kapta. A palotaépület már csak azért is fontos, mert teljes egészében felépült, és emiatt a nemzetiszocialista építészeti stílus „prototípusának” számíthatott. De miért volt szükség egy új épületre, amikor már állt a Wilhelmstraßén Németország kancellári hivatala?

A Hitler által szappankonszern székházához hasonlított 19. századi kancelláriaépület. Forrás: Wikimedia Commons.

1933. január 30-án Adolf Hitler lett a kormányfő, így elfoglalta a régi, még a 19. században épült kancelláriát. A néhány évvel korábban új szárnnyal bővített palota nem nyűgözte le a Führert: „Olyan, mint egy szappankonszern székháza!”– jelentette ki.[1] Hitler viszonylag sokáig töprenghetett a megoldáson; csak 1938. januárjának végén rendelte magához Albert Speert, hogy megrendelést adjon a birodalmi főépítésznek: „Sürgős megbízásom van az ön számára. Hamarosan igen fontos tárgyalásaim lesznek. Nagy termekre és csarnokokra lesz szükségem, amelyekkel különösen a kisebb potentátoknak tudok imponálni.”[2] Tehát ismét visszaköszönnek a Führer Große Platzra tervezett városi palotájának terveit megalapozó, megindokló hitleri elvek: a méretek és a fényűzés ismét a gyenge vezetőket segítő, ebben az esetben inkább őket megdöbbentő hatásukkal lenyűgöző, ellenállhatatlanul hatásos propagandaeszköznek minősülnek. A Führer ezt követően így folytatta: „Építési területként az egész Voss-Straßét a rendelkezésére bocsátom. Nem számít, mennyibe kerül. De nagyon gyorsan kell haladni és mégis szilárdan építkezni. Mennyi időre van szüksége? Tervekkel, bontással, mindennel együtt? Másfél, két év már túl sok lenne. El tud készülni 1939. január 10-ig? A következő diplomáciai tárgyalást már itt akarom tartani.”[3] A grandiózus méretek mellett a legfőbb értéket a szilárdság, mondhatni az értékállóság képviselte a Führer szemében: a maradandó, „szilárd” anyagokból való épület válhatott csak ebben az esetben is a megingathatatlan hatalom jelképévé. Még ugyanazon a napon a Führer a következőket mesélte környezetének: „Főépítésfelügyelőm [Speer] kért néhány óra gondolkodási időt, aztán este visszajött egy határidőnaplóval és azt mondta: »Március valahanyadikára lebontjuk a házakat, augusztus elsején lesz a bokrétaünnep, január 9-én pedig, Führerem, jelenteni fogom a befejezést.« Én magam is ebben a szakmában, építkezésen dolgoztam, és tudom, mindez mit jelent. Ilyen még sose volt. Ez egyedi teljesítmény.”[4] Speer jellemző fordulattal teszi hozzá: „Valóban az volt életem legkönnyelműbb ígérete. De hát Hitler elégedettnek mutatkozott.”[5] Jellemző válasz: a karrierista építész nem merte megkockáztatni, hogy az államfőnek csalódást okozzon, így inkább elfogadott egy olyan határidejű megbízatást, amelynek kivitelezhetőségében ő sem volt egészen bizonyos. „De hát Hitler elégedettnek mutatkozott.” – és ez volt a fő szempont, ez – úgy látszik – felülírta a realitásokat is. S talán hasonló mechanizmus működhetett a Führer rendkívüli befolyásának széleskörű érvényesülésekor is. Micsoda karizmája lehetett ennek az embernek, hogy senki semmilyen ügyben sem mert neki ellentmondani, senki – még bizalmasai közül sem – merte felhívni a figyelmét a nyilvánvaló képtelenségekre!

Albert Speer és Adolf Hitler az Obersalzbergen tervrajzokat elemeznek. Forrás: Bundesarchiv. Bild 183-2004-1103-500

 

A Harmadik Birodalom főépítésze haladéktalanul munkához látott. Egyik legelső feladata jellemző módon az volt, hogy megrendelje a teljes belsőépítészeti hatás eléréséhez nélkülözhetetlen kézi csomózású szőnyegeket a kancellária épületének megfelelő helyiségeibe, ugyanis azok szállításának határideje – elkészítésük módja miatt – időigényes munkafolyamatnak mutatkozott.[6]

Speer állta a szavát; a palota alig egy év leforgása alatt felépült.[7] A rendkívül gyors munkában több mint 8000 építőmunkás, kőfaragó, művész és egyéb szakember vett részt. A kész épület összesen 420 fedett helyiséget tartalmazott, míg maga az építési terület 16 hektárra terjedt ki. Az építkezésnek nemcsak az új Birodalmi Kancellária palotája, hanem a vele egy időben létesített kertek, parkok és udvarok is a részét képezték. Az építészeti célkitűzés ebben az esetben meglehetősen egyszerűen körvonalazható volt: a külföldi látogatókat minden eszközzel le kellett nyűgözni! A tervezésben formai nehézséget jelentett, hogy a kancellária helyéül kijelölt telek hosszú és keskeny volt, és ráadásul nem is egészen egyenes; az épületnek így valamilyen formában követnie kellett az utca hajlását. A szigorú, klasszikus formákat előnyben részesítő nemzetiszocialista építészeti irányzat ezt a szabálytalanságot azonban semmiképpen sem tűrhette: Speer így végül kénytelen volt egy ponton megtörni a homlokzat vonalát.

 

Az építkezés grandiózus méretei. Forrás: Bundesarchiv, Bild 146-1991-041-03.

 

Hitler igényeit és történelemszemléletét messzemenően jellemzi az az elvárás, miszerint az újonnan emelt hivatal parkjának érintetlenül magában kellett foglalnia azt a korábbi épülethez tartozó kertet, amelyben Otto von Bismarck oly szívesen sétált.[8] Ebből jól látható, hogy a Führer mennyire tisztelte a Vaskancellárt, akit szinte személyes példaképének is tekinthetünk, és akinek erős államát minden eszközzel visszaállítani igyekezett. Érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy vajon mennyire volt tudatos a kontinuitásra való ilyen jellegű hivatkozás? Mennyire volt célja Hitlernek az, hogy a porosz állam örökösének láttassa magát?

Talán mindkét kérdésre állító válasz adható. Bismarck segítségével egyesítette ugyanis Poroszország föderációba a német államokat, s így alakulhatott ki a Német Császárság. A Vaskancellár ennek következtében 1871. után már nem csak Poroszország, hanem I. Vilmos császár egész birodalma felett gyakorolhatta hatalmát, és a lakosság körében oly nagy népszerűségre tett szert, hogy még életében egész zarándokcsoportok keresték fel Friedrichsruhban álló otthonában.[9] A császári államforma azonban csak 1918-ig létezett. Az elvesztett I. világháború után Németország köztársasággá alakult, és a párizsi békekötés aláírásával jelentős területeket vesztett; Lengyelországhoz került Danzig és környéke, Franciaország pedig megkapta Elzászt. A kancellári tisztégért kampányoló Hitler beszédei és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) röplapjai viszont egyaránt azt ígérték, hogy hatalomra jutásuk esetén visszaszerzik az elcsatolt országrészeket, és helyreállítják a nemzetközi közönség előtt Németország megtépázott tekintélyét.[10] Mindezeket az elképzeléseket jól támasztotta alá a – papíron még demokratikus – állam új elnevezése is: Harmadik Birodalom. Olyan ország tehát, amelyik a Német-Római Császárság és az egyesített, bismarcki Németország örökségét hordozza, és minden kétséget kizáróan azok utódállama; ugyanakkor birodalomként egyben nemzetiségi állam is, vagyis területe tovaterjed az etnikai határokon. Mivel 1933-ban az ország határai a párizsi békében meghatározottak szerint húzódtak, a Harmadik Birodalom elnevezés egyúttal a hódító, illetve – nemzetiszocialista interpretáció szerint a jogos tulajdon – visszaszerzésére is utalt.[11]

Az új birodalom kancelláriájának külső megjelenése – noha fő célja éppen az elkápráztatás, saját nagyságának kifejezése volt – mégsem nevezhető hivalkodónak, sőt, az a későbbi berlini tervekkel összehasonlítva kifejezetten visszafogott épület benyomását kelti. A főbejárat a Voss Straße 10. szám alatt volt. A bronzból öntött kapu előtt négy szögletes, dór oszlop magasodott, amelyek felett egy horogkeresztes felségjelen álló birodalmi sas domborműve állt. Ez a szekció halvány vörös árnyalatú kőburkolatot kapott, míg a bejárati részt körülvevő szárnyakra sárga vakolatot hordtak fel, és csupán a három szintes palota ablakkeretei, illetve egyes díszítőelemei készültek vöröses mészkőből.

 

A főhomlokzat a reprezentatív bejárattal. Forrás: Bundesarchiv, Bild 183-E04492.

 

A szerény külső szöges ellentétben állt a fényűző belső terekkel. Speer először alkalmazta azt a téralakítási módszert, amellyel a Führerhez látogatóba érkező diplomatákat, követeket és egyéb külföldi hivatalnokokat az épületen belül „megsétáltatta.” Az indokolatlanul sok terem, csarnok és galéria egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Hitler fogadótermébe – vagy bennfentesebb személy esetében a dolgozószobájába – csak hosszú út megtétele után, még a grandiózus látvány hatása alatt érkezzen a vendég, aki így félreérthetetlenül szembesül kisebbségének és alárendeltségének tényével. Mindenképpen érdekes adalék, hogy az építész maga sem volt biztos abban, hogy megrendelőjének is tetszik-e majd ez az elgondolás. A Führer azonban nem hagyta kételyek között legbensőbb igényeinek, gondolatainak ez esetben is hű tolmácsolóját: „A bejárattól a fogadóteremig vezető hosszú úton érzékelhetnek valamit a Német Birodalom nagyságából!”[12]

Milyen is volt hát az enteriőr? A látogató a főbejárat lépcsősorát maga mögött hagyva egy négyszögletes, 60×28 méter alapterületű, belső díszudvarra ért, ahol az egyszerű, már-már komornak ható szürke színű környező falak magassága „mindössze” 17 méterben volt meghatározva. Ezen áthaladva néhány lépcsőfok következett, amelyet két oldalról egy-egy bronzszobor díszített. A művek Arno Breker alkotásai voltak; a két meztelen férfialak egyike a Párt, a másik pedig a Hadsereg allegóriája.[13] A lépcsősor után egy kisebb, 15×10 méter területű előcsarnok következett. Az előcsarnokot elhagyva következett az első igazán nagy csarnok: a Mozaikterem. Ennek már valóban impozáns méretei voltak: hossza elérte a 37 métert, míg szélessége a 20 métert. Amint a név is mutatja, a terem falát apró, színes kövekből kirakott mozaikok díszítették, amelyeket a kor ismert mestere, Hermann Kaspar tervezett. A színek meglehetősen élénkek voltak: a világosszürke növényi ornamentika vörös mozaikalapon jelent meg, amelyet sötétpiros márványból készült keret fogott közre. A padló szintén kőből készült; a hatalmas, fényesre csiszolt, 1,8×1,8 méteres lapokat arany és törtfehér mozaiksávok választották el. A csarnok fénnyel való ellátásáról egy hatalmas üvegtető gondoskodott, sötétben pedig rejtett lámpák biztosították a terem lenyűgöző hatását. Amikor – már az építkezés alatt – Speer jelezte Hitlernek, hogy talán el kellene tekinteni a csiszolt márványlapok padlóként való alkalmazásától – hiszen a sima felület nagyon csúszós – a Führer így felelt: „Éppen így jó; a diplomaták mozogjanak csak sikamlós területen.”[14] Az egész új Birodalmi Kancelláriára jellemző volt, hogy feltűnően kevés bútort tartottak benne; ám mégis a furcsán, komoran üres Mozaikteremben volt a legszembeszökőbb ez a hiányosság.

A palota belső udvara. Forrás: Bundesarchiv, Bild 146-1979-105-02.

 

A soron következő helyiség a Kupolacsarnok. Ez az a tér, amely íves formájával – átmérője 15 méter volt[15] – sehogyan sem illeszkedik a palota kialakításához, az egymást katonás rendben követő grandiózus, szögletes tereihez. Paradox módon mégis a Kupolacsarnok az, amelyre mindenképpen szükség volt; az építési telek vonala egy ponton ugyanis megtört, és a Kancellária épülete ezt a törést a Kupolacsarnokon keresztül – mintegy csuklópontként használva azt – vette fel. Falait élénkvörös színű márvány borította – néhány helyen fehér díszítéssel – míg a megvilágítást itt is egy felülvilágító volt hivatott biztosítani.[16]

A legimpozánsabb csarnok az ezt követő Márványgaléria volt. A terem szélessége elérte a 12 métert, magassága a 9,5 métert, míg hossza a 146 métert.[17] Ez utóbbi különösen tetszett Hitlernek, hiszen a versailles-i kastély tükörtermének hasonló méreteit több mint kétszeresen múlta felül.[18] További jellegzetesség, hogy a terem ablakfülkéi igen mélyek voltak: mindegyik elérte a két métert, míg szélességük 3, magasságuk 8 méter volt. Speer ennek a tervezésekor is francia mintát követett: a fontainebleau-i kastély báltermének megoldását igyekezett lemásolni, azzal a különbséggel, hogy a német épület esetében az ajtó-és ablakkeretek teljes burkolata fényesre csiszolt, rózsaszínű és zöld márványlapokból készült, míg a falakat és a mennyezet szegélyét stukkódíszek tették változatosabbá.[19] A Márványgaléria nem volt olyan sivár és üres, mint a Mozaikterem; falai mellett és az ablakok között kényelmes karosszékek álltak – természetesen szigorú rendben, egymástól egyenlő távolságra elhelyezve.

 

A Márványgaléria. Forrás: Bundesarchiv, Bild 183-K1216-50.

 

A galéria hossztengelyének közepéről egy 27×14,5 méter alapterületű, jellegzetes, kazettás mennyezetű szoba nyílt, amelynek falát limbourgi vörösmárvány borította. Egy hatalmas tölgyfa asztal uralta a terem látképét; ez volt Hitler dolgozószobája. Az asztal lapját egy, a hüvelyéből félig kihúzott kardot mintázó intarzia is díszítette: a Führer így vélekedett a különleges faberakásról: „Jó, nagyon jó… Ha látják a diplomaták, akik majd előttem ennél az asztalnál ülnek, félni fognak tőle.”[20] Még egy asztal kapott helyet a dolgozószobában: egy hatalmas, márványlappal borított térképasztal, ahol a háború alatt a helyzetmegbeszéléseket tartották; itt tájékoztatták Hitlert az aktuális katonai helyzetről, a Führer pedig innen adta ki parancsait a harcoló alakulatoknak. A teremnek négy ajtaja volt; mindegyik felett aranyozott mezőben egy-egy allegorikus alak, a Bölcsesség, a Megfontoltság, a Bátorság és az Igazságosság kapott helyet[21], hogy puszta jelenlétükkel emlékeztessék a külföldieket a német hatalom felsőbbrendűségére és a német nép Führerének mindenekben való tökéletességére.

A már-már hihetetlen sebességű építkezésnek és bizonyos elemek merész kivitelének köszönhetően –a légoltalmi bunker például, ahol Hitler és Eva Braun, Joseph és Magda Goebbels öngyilkosságot követtek el, csupán szabadkézi rajzok alapján épült – Speer napra pontosan betartotta a határidőt. Sőt, egy nappal a meghirdetett időpont előtt elkészült az épület, amelyet a Führer úgy vehetett át, hogy akár azonnal le is ülhetett volna intarziás íróasztala mögé.[22]

 

Hitler dolgozószobája. Forrás: Bundesarchiv, Bild 146-1985-064-28A.

 

A mindent elsöprő birodalmi propaganda célkitűzéseiről és módszereiről ékesszólóan árulkodott az épület megnyitó ünnepsége is. A kancellária építési munkáiban közvetlenül 4500 ember vett részt, akik két műszakban, egymást váltva dolgoztak, hogy a rövid határidőt ne kelljen kitolni. Az ország különböző pontjain elszórva további mesteremberek, művészek, tervezők és mérnökök hada vett részt közvetetten a kivitelezésben. Ők rajzolták a díszítéseket, szállítottak vagy egyéb, ehhez hasonló, kiegészítő feladatokat végeztek. Amikor 1939. január 12-én megnyílt a hivatal, valamennyiüket a fővárosba invitálták, ahol Hitler az Olimpiai Stadionban beszélt hozzájuk: „Az építészet (…) csodálatos: ha már elkészül a munka, meg is marad az emlékmű. Kitart, egészen más, mint egy pár csizma, amelyet szintén meg kell csinálni, és amelyet aztán a másik ember egy-két éven belül elkoptat és kihajít. Az épület megmarad és évszázadok múlva is tanúskodni fog mindazokról, akik megalkották. (…) A német nép képviselője vagyok! Ha valakit a Birodalmi Kancellárián fogadok, akkor azt a személyt nem Adolf Hitler magánember, hanem a német nemzet Führere fogadja – vagyis nem én, hanem általam Németország. Mindenki olyan épület létrejöttét segítette, amely évszázadokig ott fog fönnmaradni és tanúskodni a mi időnkről. Ez az új, Nagynémet Birodalom első emlékműve!”[23] Hitler e megnyitó beszéde a legvilágosabb hitvallás politikai ambícióiról, vezetői hivatásáról, s az egyértelműen ezek szolgálatába rendelt művészet – köztük a legidőtállóbbnak tekintett építészet – propagandisztikus feladatairól. Az Új Birodalmi Kancellária a németek többségének tetszett, és úgy tűnt, valóban betölti a neki szánt szerepet: lelket és magabiztosságot önt a lakosságba, és azzá válik, aminek szánták; valóban „az új, Nagynémet Birodalom első emlékműve” lesz majd belőle. Szakmai berkekben azonban már korántsem volt ilyen elismerő a palota megítélése. Amikor – már jóval a megnyitóünnepség után – Albert Speer egykori tanárának, Heinrich Tessenow-nak azzal büszkélkedett, hogy minden határidőt betartott, az éltes professzor szárazon csak ennyit jegyzett meg: „Talán jobb lett volna, ha több időt fordít rá.”[24]

A megnyitóünnepség után Hitler fogadta az építészt, Speert is, aki a gyors, pontos munkájának köszönhetően ekkor nyerte el véglegesen a Führer bizalmát és rokonszenvét. Természetesen a kancellár nem volt mindennel elégedett: a fogadóteret túl kicsinek találta, és elrendelte, hogy azt a lehető leggyorsabban eredeti méretének háromszorosára építsék át. Elismerő szavakkal méltatta viszont a „sétáltatási” koncepciót, nagyon tetszett neki az, hogy a diplomatáknak 250 métert kell megtenniük házon belül ahhoz, hogy személyesen is találkozhassanak vele. Elismerése jeléül Arany Pártjelvénnyel tüntette ki Speert. A Führer azonban nem elégedett meg ennyivel: az átvételi ceremónia után szűk körű bankettet rendezett építésze tiszteletére, amelynek végén – mintegy különlegesen kitüntető ajándékként – egy saját maga által 1909-ben festett képet adományozott neki. A vízfestmény egy precízen kidolgozott gótikus templomot ábrázolt. Az elvetélt művész – Adolf Hitler – javíthatatlan önteltségről tett tanúbizonyságot ezzel a gesztussal: kitüntető elismerése jeléül saját művével ajándékozott meg egy olyan embert, aki a maga nemében nálánál sokkal jelentősebb művész volt. A gesztus azonban mindenki számára egyértelműen azt is kifejezésre juttatta, hogy Speert ezentúl legszűkebb környezetéhez tartozónak számítja, olyan bizalmas kapcsolatban van vele, mint senki mással a „régi bajtársak” közül – s majdhogynem barátjaként tekint rá.

A megajándékozott érzései a dolog ellentmondásos voltát tükrözve ugyancsak ambivalensek voltak: szigorúan művészeti, szakmai szempontokat figyelembe véve Speer a következő véleményt fogalmazta meg a festményről: „Semmiféle érzelem nem látszik rajta, nincs egy ecsetvonás, amelyet szenvedéllyel húzott volna meg. De nem csak az ecsetkezelésből hiányzik minden egyéni, a kép, a tárgyválasztás, a halvány színek és a közömbös perspektíva által Hitler ezen korai életszakaszának hamisítatlan tanúja; minden ebből az időből származó vízfestménye lélektelennek hat.”[25] A lesújtó tartalmú kritika ellenére Speer az ajándékozás gesztusáról még évtizedekkel később, emlékiratainak megírásakor is a legnagyobb tisztelettel beszélt,[26] és az itt alkalmazott retorika az, amivel igazán elárulja magát. Elárulja azt, hogy a nürnbergi per, a két évtizedes spandaui fogság és a nemzetiszocialista vezetők – élükön természetesen magával a Führerrel – napvilágra került bűnei ellenére sem képes érzelmileg elszakadni attól az embertől, aki világhírűvé tehette volna őt, aki a világ legnagyobb feladatával bízta meg, és akivel – egyedül a földkerekségen – kötetlenül, barátként tudott beszélgetni. Szintén ezt támasztja alá a következő epizód is, amelyet Gitta Sereny történésszel folytatott beszélgetése során idézett fel az egykori főépítész. Még 1938. folyamán Karl Hettlage, aki a Generalbauinspetorat gazdasági szakértője volt, igen különös dolgot mondott a tervezőnek. Amikor Speerrel és Hitlerrel hármasban tanulmányozták a terveket és a maketteket, Hettlage – persze már a Führer távozása után – így szólt főnökéhez: „Tudja, mi maga? Hitler reménytelen szerelme.”[27] Valóban; Speerben minden megvolt, ami Hitlerből hiányzott, de amit mindig is szeretett volna magában. Jómódú, polgári családból származott, egyetemet végzett – ráadásul építészdiplomát szerzett – ezen kívül magas volt, fiatal, jóképű – és nem utolsó sorban német, nem pedig osztrák. Amikor évtizedekkel később Gitta Sereny emlékeztette az egykori birodalmi főépítészt erre az epizódra, megkérdezte tőle azt is, hogy hogy reagált erre a megállapításra. Speer így válaszolt: „Boldog voltam. Hogy hízelgőnek éreztem-e [Hettlage megjegyzését]? Nem, csak örültem neki.”[28]

 

Az Új Birodalmi Kancellária romjai 1945-ben. Forrás: Bundesarchiv, Bild 183-0806-0003.

 

Az Új Birodalmi Kancellária nem vészelte át a II. világháborút. A Berlin 1945-ös ostromakor nagyon súlyos sérüléseket szenvedett palotát a város helyreállítási munkálatainak kapcsán lebontották, a még felhasználható építőanyagainak pedig egyéb épületek renoválásakor látták hasznát.

 

Az Új Birodalmi Kancellária egy oszloptöredéke kiállítva. Forrás: Wikimedia Commons.

 


Bibliográfia:

Hamza 1999:

Hamza Gábor: A „Harmadik Birodalom” eszméje a német filozófiai és politikai gondolkodásban. Magyar Tudomány 54 (1999/7) 779-787.

Hamza 2001:

Hamza, Gábor: Die Idee des „Drittes Reich” im deutschen philosophischen und politischen Denken des 20. Jahrhunderts. Zeitschrift der Savigny-Stiftung 118 (2001) 321-336.

Kershaw 2003:

Kershaw, Ian: A Hitler-mítosz. Budapest, 2003.

Krier 1985:

Krier, Léon: Albert Speer architecture 1932-1942. Bruxelles, 1985.

Schäche 2008:

Schäche, Wolfgang (szerk.): Mythos Germania. Shadows and Traces of the Third Reich. Berlin, 2008.

Speer é. n.:

Speer, Albert: Hitler bizalmasa voltam. Budapest, é. n.

Speer – Wolters 1940:

Neue Deutsche Baukunst. Szerk.: Speer, Albert – Wolters, Rudolf. Berlin, 1940.

Szabó 2008:

Szabó Levente: Kisajátított építészet. In.: Kerékgyártó Béla (szerk.): Berlin átváltozásai. Budapest, 2008.

Sereny 1998:

Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Budapest, 1998.


[1] Az idézetet közli: Speer é. n. 113.

[2] Az idézetet közli: Speer é. n. 113.

[3] Az idézetet közli: Speer é. n. 113.

[4] Az idézetet közli: Speer é. n. 113.

[5] Az idézetet közli: Speer é. n. 113.

[6] Szabó 2008. 160., 16. sz. jegyzet.

[7] Speer – Wolters 1940. 16.

[8] Krier 1985. 125.

[9] Kershaw 2003. 31.

[10] Hamza 1999. 779.

[11] Hamza 2001. 321.

[12] Az idézetet közli: Speer é. n. 114.

[13] Schäche 2008. 70.

[14] Az idézetet közli: Speer é. n. 125.

[15] Krier 1985. 128.

[16] Speer – Wolters 1940. 16.

[17] Krier 1985. 128.

[18] Speer é. n. 114.

[19] Krier 1985. 147.

[20] Az idézetet közli: Speer é. n. 125.

[21] Speer é. n. 126.

[22] Speer é. n. 125.

[23] Speer é. n. 125-126.

[24] Az idézetet közli: Sereny 1998. 174.

[25] Speer é. n. 127.

[26]„(…) megtisztelt egyik fiatalkori vízfestményével.” Az idézetet közli: Speer é. n. 127.

[27] Az idézetet közli: Sereny 1998. 173.

[28] Az idézetet közli: Sereny 1998. 173-174.

Facebook Kommentek