A nagy havazás 1987-ben

Tóth Eszter Zsófia

A havazás, amelynek emlékezete pozitív. Csupa rendkívüli, életre szóló élmény. E cikk kapcsán közzétett felhívásomra még korabeli naplót is kaptam. Maradandó élmény annak, aki átélte. Elsősorban a korabeli sajtóvisszhangot nézem meg, ezen felül megkértem ismerőseimet, emlékezzenek vissza a nagy havazásra. A szolidaritás, az összefogás élményei dominánsak, a rendkívüli helyzet szülte különleges élmények maradtak meghatározóak. A hóban rekedteket kiszabadító szovjet katonai járművek kiestek az emlékezetből. 1987. január 12-én arra ébredt az ország, hogy szinte teljesen járhatatlanok lettek az utak. Három napig megállás nélkül hullott a hó.

T-55-ös műszaki mentő segít az árokba borult autósoknak

A hegyeket 77 cm-es, az ország legnagyobb részét 20-40 cm-es takaró borította. Az utakon előfordultak két méteres hótorlaszok is. Az M7-es autópálya járhatatlan hósivataggá változott. A képen [a tudósítás mellett szereplő illusztráción – a szerk.] látható buszsofőr 12 órája vesztegelt a hóban. Székesfehérvár elzáródott a külvilágtól és 400 település vált megközelíthetetlenné. A falvak, városok egy része áram nélkül maradt. Traktorral, szánnal juttatták el az ételt az emberekhez, szerencsére a vasúti váltók sem fagytak be. Az iskolákban szünetet rendeltek 1987. január 13-14-re. Az első híradás 1987. január 10-i volt és a Küzdelem a hóval az ország északi és keleti vidékein címet viselte. A Velencei-tó a tudósítás szerint be volt fagyva:

A hideg tél két nap alatt tíz centiméteresre hizlalta a Velencei-tó jegét. A kemény páncélt a hét közepi szélvihar sem tudta széttördelni, így a sima, jó minőségű jeget birtokukba vették a korcsolyázók.” [1] 

A Népszava próbálta pozitívan megjeleníteni a lezúdult hótömeget, Jótékony hótakaró a földeken címmel jelent meg a cikk:

Az állandó nagy havazás, amely szombaton kezdődött, vasárnap délre mindenütt vastag hóbundába öltöztette a szántóföldeket. Az Alföldön és a Dunántúlon vasárnap délben már 10 centiméter vastag hótakaró védte a földeket, az ország közepén 10 és 20 centi között, a Bakonyban és a középhegységekben, valamint északkeleten 20—35 centi vastag hó váltakozott. Záhonyban 42 centit mértek a földeken.” Azonban a koncepció némiképp hibázott, ezt a cikk írója is kénytelen volt beismerni: „az éjszakai időszakban két meghatározó fogalom vált uralkodóvá: a havazás és a hófúvás. Az egyik vastagít- hatja a vetéseken a takarót, a másik elfújhatja róluk, ami ebben a nagy, lehűlésben semmiképpen sem lenne jó.”[2] 

A Népszabadság 1987. január 12-i híradása a következőket írta:

A mentők tájékoztatása szerint átlagos vasárnapi betegforgalmuk volt, de sajnálatos módon megszaporodtak a sportbalesetek, elsősorban a szánkózó gyerekek sérültek meg. Budapesten gondot okozott a mentőknek, hogy a gépkocsik a mentőállomásokból nehezen jutottak el rendeltetési helyükre, bár a Közterület-fenntartó Vállalat minden esetben, ha kellett, készségesen segített.”[3]

1987. január 13.:

„A hét végén még csak a szokásos kemény napokkal fenyegető tél tegnap reggelre emberfeletti erőfeszítéseket követelő rendkívüli állapotokat idézett elő. Országszerte folyamatosan havazott már 36 órája, a viharos szél hótorlaszokat épített. Hazánk nagy részén járhatatlanná váltak az utak, a főutak is, pedig másfél ezer hóeltakarító gép dolgozott szünet nélkül. Tevékenységük végül gyakorlatilag életmentést szolgált, a hóban rekedt járművek kiszabadítására korlátozódva. (…) A főváros sok kisebb üzletébe a járhatatlan utak miatt hétfőn nem jutott el a tej és kenyér. Ezért a budapestiek a nagy ABC-áruházakat, közérteket rohamozták meg, s annak ellenére, hogy a kenyérgyárak nyújtott műszakban, már vasárnap éjszaka óta sütöttek, tumultuózus jelenetek játszódtak le.[4]

1987. január 14:

„Minden óvoda és bölcsőde kinyitott kedden a fővárosban, de nagyon kevés gyereket vittek be a szülők a gyermekintézményekbe, és azokba az általános iskolákba, ahol ügyeletet tartanak. A tanulók harminc-negyven százaléka hiányzik ott is, ahol van tanítás.”(Népszabadság, 1987.01.14. 1. o.) „Fényszórószemeit a hófelhős égbe, majd az út fehér tengerébe merítve bukdácsol alattunk, valahol Kápolnásnyék magasságában a honvédségi UAZ terepjáró. Keddre virradó éjszaka van, s immár sokadszor próbálkozunk hófalak és hófúvások kegyetlen útvesztőiben. Ismerős már Fejér megye határában az út közepén veszteglő, magára hagyott, csak tetejét mutató Skoda. S rácsodálkozunk a délben még derékig betemetett szovjet kamion hűlt helyére is: Csak kiásták magukat! (…) Mert a hó alatt, behavazott falvakban, bezártan, szorongva, de tán bizakodva is, szuszog álmatlanul az élet. Betegek, várandós anyák, úton rekedtek lesik a segítséget jelentő közelítő dübörgést.(…) Vasárnap este hatkor a falutól két kilométerre elakadt a Pápa—Bakonyszentlászló—budapesti járat kilencven utasával. És a véletlen CB-rádiós utas hajnalig recsegi: segítsetek! Hajnalban szovjet páncélosok tornyán fordulónként tízesével a megmentettek — ott a hetvenhat éves öreg s a hatéves gyerek is a faluba elér. Minden ház nyitott ajtóval várja őket. Forró tea és meleg étel, pokrócok, jó szavak, simogatások.”[5]

A havazás áldozatai:

Somogysárd külterületén a 29 éves Károlyi György pusztakovácsi Lakos lovasfogatával, az árokba borult. A szerencsétlenül járt fiatalembert és a lovát hóval befedve, megfagyva találták meg. Ásványrárón az 51 éves Homlok József győri gépkezelő elaludt egy lakóház verandáján, és így érte a haléi. Győrszentivánon az 58 éves Réthy Zoltán János kubikusok egy téren elaludt és megfagyott. Olaszfán az utcán, .hótakarítás közben a hó alatt találták meg Fülöp Gyula 72 éves nyugdíjas megfagyott holttestét. Boglárlellén az 54 éves Balogh István alkalmi munkást fűtetlen lakásában érte a fagyhalál.”[6]

Bár a fogaskerekű január 11-i tragédiáját műszaki hiba okozta, abban szerepe volt a havazásnak is, amely ráadásul a mentést is nagyon megnehezítette. A szerencsétlenségről itt írtunk korábban.

A mai Nyugati tér hó alatt

Az emberek egymás iránti szolidaritásáról is cikkezett a Népszabadság:

Csak a járdát volt erőm letisztítani, az udvari lépcsősort már nem győztem, egy tíz év körüli kisfiú azonban segített — írja meghatottan Sólyom Antalné budapesti (XII. ker. Alkotás utca 37.) házfelügyelő. — Ő hordta le a méteres havat, az udvaron pedig egy albérletben lakó egyetemista vágott ösvényt. “Amikor megköszöntem neki, csak annyit mondott: ő is itt lakik, ez kötelessége.” (…) Az egyik leghidegebb napon Várpalotán a 102. számú ABC
üzlet dolgozói nem várt figyelmességgel fogadták a didergő vásárlókat: megkínálták őket. A tapasztalatokra is kitértek: érdemes tartós kenyeret vásárolni, nélkülözhetetlen autóskellék a kislapát és a lépcsőházak kitört ablakait be kell üvegezni.”[7]

És egy 1987. márciusi meteorológiai visszatekintés:

„A hideg levegő első hulláma 8-án érkezett meg, ám havat még alig hozott. 11-én azonban egy igen erőteljes földközi-tengeri ciklon meleg, nedves levegőjének és a sarkvidéki hideg levegőnek az egymásra hatására tartós, erős havazás kezdődött. A hideg 13-án hajnalban érte el a mélypontját; Pakson és Szendrőládon mínusz 30 fokot mértek. Mégsem ez volt a legkellemetlenebb nap, hanem 12-e, amikor mínusz 15-17 fok mellett viharos erejű szél tombolt.”[8]

Sós B. Péter visszaemlékezése

Újságkihordó voltam azon a bizonyos télen, 87-ben, amikor megállt az élet Bp-en, beöltöztem mint a Deltában, mert durva hideg volt, de hogy semmi nem jár, ezt már csak akkor vettem észre, amikor levergődtem valahogy a Gazdagrétről a 9. kerületbe,  (Kollégáknak és gyakornokoknak, mindig úgy meséltem a népszabiban, mint egy hőstörténetet, hogy érzékeljék mennyire lent kezdtem a szakmát 🙂. A buszok nem jártak, így a hatalmas kitömött újságkihordó táskával álldogáltam csüggedten a Boráros téren, mindhiába. Gyárak végig a soroksárin, tömött sorokban nagy menetelés kifelé, meg Pesterzsébet és Csepel felől befelé, néha egy-egy tömött busz. Isteni jó újságkihordó “járat” volt az amúgy, amerre az újságokat kellett kidobálnom, a munkásszállókba, meg az ipartelepekre rengeteg újság járt, ha nem volt hóhelyzet és belehúztam, buszozva elmentem a végére és visszafelé 45 perc alatt kiszórtam az egészet. Azon a reggelen délelőtt 11-re sikerült lelépnem ugyanezt a 23 kilométert, néha egyet-egyet buszozva azért, ha épp jött, mert valamiért a fejembe vettem sztahanovista megszállottsággal, ha meg is hal a város egy havazástól, az nem lehet , hogy az újságjukat ne kapják meg az emberek, és gyalog lenyomtam az egészet. Szakadt rólam a víz, mire a legutolsó helyre, a szabadkikötőhöz értem és az utolsó csomag újságot leadtam, a közelben – hogy az utat lerövidítsem – nem az ösvényen mentem, és a tett akkor nyerte el méltó jutalmát, mert a mély hóban egy láda banánba botlottam, nyilván valami szállító járműről ejtette le valaki, és dughatta el ott még a havazás előtt, mivel ha emlékeztek, aranyat érő abszolút hiánycikk volt, és nem volt kérdés, hogy az éppen kiürült táskámba amennyi csak fért annyit betettem, még a kabátom pufajkáját is teletömködtem, alig tudtam mozogni, kb. mint egy robotzsaru, és hazavergődtem vele valahogy, bearanyozva az albérlőtársaim telét is.

[adinserter block=’1′]

Vígh Tibor

A 87-es nagy havazással kapcsolatban emlékeztem, hogy írtam róla a naplómba. Képzeld feltúrtam a szekrényt és megtaláltam! Baromi vicces, hogy milyen kis naiv és gyerekes voltam, pedig már elmúltam 16 akkor! Akkoriban szakmunkásképzőbe jártam és amikor reggel a bátyámmal megláttuk, hogy a sínek ki sem látszanak a hó alól nagyon megijedtünk. Nem volt kérdés, hogy akár gyalog, de be kell jutni neki a munkahelyére nekem a gyárba a gyakorlati foglalkozásra. Rettegtem, hogy mit szól majd a Mester Elvtárs ha esetleg elkésem. Térdig érő hóban gyalogoltunk kilométereket, közben különváltunk. Aznap mindenkit hazaküldtek, kár volt bemenni. Délután mindenki pánikszerűen vásárolt és küzdött a kenyérért! Bátyámnak meg “lefagyott”az egyik füle, nekem kellett a gyógyszertárba menni kenőcsért, belilult neki és nagy darabokban jött le róla a bőr. Később meggyógyult, de évekig más színű volt mint a másik Ráfázott az akkor divatos Barett sapkára, az én kötött sapkám megvédett! Egyes falvakba tankokkal vitték az élelmiszert…Azóta sem emlékszem hasonló nagy havazásra!

Az említett napló sorai

Vígh Tibor naplója

1987. január 11-én megjött az igazi tél, Pesten este a fogaskerekű összeütközött a felfelé jövővel, két kocsi leszakadt, a két vezető meghalt. 4 súlyos, 6 könnyű sérült. A két kocsi zuhant lefelé a lejtőn, egy család benne volt, de megúszta. Egyenlőre nincs még nagyon hideg, -15 fok. 1987. január 12. Ma reggel 6 óra előtt elindultunk a HÉV állomásra. Kiértünk, a HÉV-nél nem is lehetett látni a nagy hótól. A Sanyival külön váltunk, gyalog mentünk mind a ketten. Én beértem a műhelybe, a 9-es kapuhoz. Gyalog mentem, ott volt egy busz, ami bevitt a gyárig, csak ketten voltunk bent, meg a mesterek egy páran. 10 körül hazaküldtek minket a gyártelepről, gyalog jöttünk haza, az anyu itthon volt már, nem jött értük a busz. Délben elmentünk a boltba, kenyér, tej nem volt. Kenyeret a kenyérboltban nagy sorbanállás után kaptam. A rádióban állandóan beszélnek a nehéz helyzetről, a gyárakba az emberek nem tudtak bemenni dolgozni, fizetés nélküli szabadságot kaptak. A Sanyiék 14 óra körül jöttek haza az apuval, a Sanyinak reggel lefagyott a bal füle, el kellett mennem gyógyszertárba a faluba gyógyszerért. Utána átmentem az Ildihez, hogy jöjjön át a Sanyihoz, át is jött. A tévében rendkívüli műsor van, nagy a pánik. Az iskolában szünet van. Vidéken több falu elzáródott a külvilágtól. Vidéken 5 ember fagyhalált szenvedett. Sok a baleset. Az ország nagy részén az utak járhatatlanok. Egész Európában nagy a hó és a fagy, ami súlyos gondokat okoz. Éjszaka -30 fok lesz nálunk. A nagy szobában fogunk aludni. (Nem ott aludtunk mégsem). 1987.01.13. kedd. Ma nem mentünk dolgozni. Az apuék jó bevásároltak. Még mindig sok település el van zárva a külvilágtól. Újabb 5 fagyhalál, az egyik egy 17 éves fiú, Izsák környékén fagyott meg az éjszaka.”

és második oldala.

Miklya Mona

Egy kicsi, alföldi faluban tanítottunk ekkor. Első évünk volt vidéken, városi lányként egy teljesen ismeretlen, új világba érkeztem a férjemmel, ahol a létfenntartáshoz szükséges alapvető dolgokkal sem voltunk tisztában. Akkoriban A Tanítóéknak még sok minden “járt”, szolgálati lakás, föld, tüzelő. Meg is hozták a sok mázsa fát még szeptemberben, leborították az udvar közepére. Jó nagy udvarunk volt (konkrétan az egyik kerítése hiányzott, mert egy kis erdősáv határolta), szóval maradt ott a fa, ahova borították. Eszünkbe sem jutott behordani, csak amikor megérkezett a nagy havazás, na akkor fogtuk a fejünket, mert a hó alól alig tudta a férjem kicsákányozni a farönköket. De hiába, mert nem tudtunk begyújtani vele, annyira át volt ázva. 
Néhány napig tényleg úgy éltünk, mint valami klasszikus Mikszáth novellában: reggelre a víz megfagyott a mosdókagylóban. Másnap az igazgató rendkívüli szünetet rendelt el, de mondta, hogy kellene egy-két ügyeletes tanár, aki bejön az iskolába, ha mégis behoznának néhány gyereket. Olyan lelkesen jelentkeztünk, hogy szegény Elemére bácsi könnyekig hatódott, hogy ilyen elhivatott pedagógusokkal még nem találkozott, akik még a hófúvással meg a nyakig érő hóval is képesek megküzdeni, ha gyerekről van szó. Szegény, ha tudta volna, hogy a fagyhalál elől menekültünk be a suliba, ahol csak a fűtő gyerekére kellett vigyáznunk, aminek folyományaként volt vagy harminc fok az iskolában. Az egyik szobánkat teleraktuk fával, hátha gyorsabban szárad és be tudunk végre gyújtani. Ha akkor nem segítenek a kedves szomszédaink, például Kis Mária, akkor tényleg megfagytunk volna. De adtak gyújtóst, megmutatták, hogy létezik ilyen begyújtós pogácsa, amitől még a vizes fa is lángra kap, meg egyébként is hogyan kell megrakni a tüzet a cserépkályhában, hogy égjen is, ne csak füstöljön. No, hát így vészelte át két eszement városi bölcsész a nagy telet az ecsegi puszta közepén : o)

Lőrinc László

Alapélmény a csönd. Csönd volt a városban egész nap, nem voltak autók. Gyönyörű volt.

Csík Csaba:

Én kötelességtudó színinövendékként a Nemzeti Színházba mentem be a hófalak között. Zárva volt. Hazafelé egy járókelő elkurjantotta magát:
– Emberek, kenyér!
Kihozni még kihozták, de a közért már nem nyitott ki. Az én képi emlékem az, ahogy féltucatnyian megindulunk a havon át úszva a sárga ládák felé.


Források:

[1] Népszabadság, 1987. január 10. 21. o.

[2] Népszava, 1987. január 12. 1. o.

[3] Népszabadság, 1987. január 12. 8. o.

[4] Népszabadság, 1987. január 13. 3. o.

[5] Népszabadság, 1987. január 14. 3. o.

[6] Népszabadság, 1987. január 14. 4. o.

[7] Népszabadság, 1987. február 5. 9. o.

[8] Népszabadság, 1987. március 21. 11. o.

 A nyitóképen hómaró Zirc és Mór között 1987. január 14-én

Facebook Kommentek

További írásaink