Lovagok egy lovagiatlan háborúban

Georg von Trapp: Az utolsó tisztelgésig. Egy osztrák tengeralattjáró-parancsnok történetei. Garamond, Budapest, 2017.

Ha a tengeralattjárós hadviselésre gondolunk, a legtöbb embernek óhatatlanul is a második világháború és az angolszász hajókra vadászó német „farkas falka” vagy esetleg a csendes-óceáni hadszíntéren szolgáló amerikai búvárhajók jutnak eszébe. Pedig a fegyvernem az első világháború alatt vált meghatározóvá, így főleg a centenárium kapcsán nagyobb figyelemre tarthat számot a mindmáig háttérbe szorult téma. A feldolgozás nem is kezdődhetne megfelelőbben, mint Georg von Trapp eredetileg 1935-ben megjelent visszaemlékezéseivel.

Von Trapp neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen ő és családja ihlették A muzsika hangja Broadway musicalt, valamint az ebből készült nagy sikerű filmet. De von Trapp története jóval korábban kezdődik. 1880-ban született Zárában, és bár születésétől kezdve számos nemzetiség vette körül, ő mindvégig osztráknak tartotta magát. 1894-ben kezdte el a fiumei tengerészeti akadémiát, a császári és királyi haditengerészet tisztjeként 1908 óta szolgált tengeralattjárókon. Legendává az első világháború idején vált, amikor is sorhajóhadnagyként, majd korvettkapitányként a világégés egyik legeredményesebb tengeralattjárós kapitánya lett. Az SM U-5, majd az SM U-14 parancsnokaként összesen 13 antant hajót és tengeralattjárót, több, mint 45 ezer tonnát süllyesztett el, tetteiért bárói rangot és számos kitüntetést kapott, egyebek mellett a Mária Terézia Rend Lovagkeresztjét, a Monarchia legmagasabb kitüntetését. A világháború után sikeres hajózási vállalkozásokba kezdett, de a végül a nagy gazdasági világválság miatt tönkrement. Ez után írta meg visszaemlékezéseit Az utolsó tisztelgésig címen, amelyet 1935-ben adtak ki, és német nyelvterületen hatalmas siker lett, részben a család megélhetését is fedezte. (Éppen ezért furcsa, hogy az angol megjelenésre 2009-ig kellett várni, a magyar és az olasz kiadás pedig csak idén látott napvilágot.)

(Georg Johannes von Trapp)

Von Trapp családja, a második felesége révén, időközben nemzetközileg is ismert és elismert kórussá vált, de mivel a megrögzötten náciellenes családfő az Anschluss után nem volt hajlandó bevonulni a német haditengerészethez, menekülniük kellett. Előbb Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedtek le, Vermont államban földet vásároltak, ahol saját farmot hoztak létre. Von Trapp élete utolsó éveit itt töltötte, de a második világháború után létrehozta családi alapítványát is az osztrák menekültek megsegítésére. Tüdőrákban hunyt el, 1947-ben.

Von Trapp könyve jóval több egy egyszerű háborús visszaemlékezésnél. Különlegességét jó részt az adja, hogy igen kevés az első világháborús tengeralattjáró-hadviseléssel foglalkozó munka, főleg olyan, amelyet egy sokat látott veterán kapitány vetett papírra. Von Trapp stílusa sem hagy túl sok kívánni valót maga után, pontos, gördülékeny, olvastatja magát, és szerencsére egy percig sem esik az öntömjénezés hibájába. Sőt, saját érdemeit nem emeli ki, magáról csak első szám harmadik személyben ír, győzelmeinek fő indokaként pedig általában szeretett legénységét vagy a szerencsét nevezi meg. A történet így néha már egészen regényesnek hat.

Ami még von Trapp minden sorában benne van, az a lovagiasság, becsületesség és tisztesség, amely olyannyira jellemezte őt és a Monarchia számos tisztjét, egy lovagiatlanná és kegyetlenné váló totális háborúban. Von Trapp és legénysége nem örvendezett az elsüllyesztett hajók után, hanem azokra a bajtársaikra gondolt, akik épp akkor lelték halálukat az ő találatuktól. Az antant katonáiban nem ellenséget láttak, hanem becsülendő ellenfelet, akikkel egy közös sorson osztoznak, csak az élet a másik oldalra sodorta őket. Világháborús szolgálata során von Trapp talán csak egyszer tett olyat visszaemlékezései alapján, amely nem feltétlenül a legtisztességesebb megoldás volt (francia zászló alatt hajózott az ellenséges vizeken, 100–107. oldal), de ezt elsősorban embereinek védelmében tette.

(Georg von Trapp az U-5-ös tengeralattjáró fedélzetén)

A kötet első része (13–84. oldal) von Trapp U-5-ön töltött szolgálati idejét mutatja be, 1915 áprilisától a októberéig. Az U-5 egy kifejezetten kicsi, 32 méteres, kevesebb mint 300 tonnás, elavult tengeralattjáró volt. A parancsnok alapos leírásából megtudhatjuk, hogy a gyakori hibák miatt a tengeralattjáró nagyobb veszélyt jelentett saját legénységére, mint az ellenséges hajók. Különösen akkor érződik, hogy mennyire elavult volt ez a  technika, amikor von Trapp összehasonlítja sajátját a német tengeralattjárókkal, és megjegyzi, hogy szinte szégyellte magát, amikor viszonoznia kellett egy német kapitány meghívását, akinek naszádján a legújabb technika dolgozott, de külön helységek voltak a legénység és a tisztek számára is. Ezzel szemben az U-5 egyterű volt, a parancsnok és első tisztje egyetlen kiváltsága az volt, hogy a legénység többi tagjával ellentétben matracokon alhattak.

Von Trapp mégis szeretettel írt tengeralattjárójáról, amely hiányosságai ellenére igencsak eredményesnek bizonyult: elsüllyesztette a francia Leon Gambetta cirkálót (25–39. oldal), valamint az olasz Nereide tengeralattjárót (59–70. oldal). A cirkáló elsüllyesztése jó időre ki is vonta a francia flottát az Adriai-tengerről, így döntő momentum volt az első világháború tengeri hadviselésében. Ugyanakkor mind a cirkáló és a tengeralattjáró elleni akciókból, valamint a többi leírásból jól látszik, hogy mennyire kezdeti volt még a tengeralattjárós harcnem, a felek még csak tapogatóztak. Ekkor még nem alakult ki az a taktika, amely szerint a tengeralattjáróknak nem a náluk sokkal erősebb hadihajókra kell támadniuk, hanem az értékes rakományt, utánpótlást szállító teherhajókra. Von Trapp többször meg is jegyzi, hogy mennyire meg volt kötve a parancsnokok keze, hiszen hiába tudták, hogy az ellenség semlegesnek álcázott hajókkal szállítja az ellátmányt Albánia felé, ezeket még csak fel sem tartóztathatták.

(A Nereide, az U-5 által 1915. augusztus 5-én elsüllyesztett olasz tengeralattjáró)

Emellett betekintést kapunk a tengeralattjárósok hétköznapjaiba, és a harc feszültségébe is. Von Trapp a tengeralattjárót és legénységét egy testhez hasonlítja, amelyben a parancsnok egy személyben a fej és a szív (98. oldal). Ugyanis minden döntés az övé, ő az egyetlen, aki a periszkópnál van, ő látja az ellenséget, a többiek csak a végtagok, akiknek gondolkodniuk sem kell, hiszen nem is tudnának. Ezt a fajta feszültséget, és az emberek parancsnokukba vetett bizalmát kiválóan szemlélteti minden csataleírásnál.

A kötet második fele (85–216. oldal) azt az időszakot dolgozza fel, amikor von Trapp az U-14 parancsnoka volt. Az U-14 a Monarchia legnagyobb tengeralattjárója volt a maga 52 méterével, 551 tonnás felszín alatti vízkiszorításával, és akár nyolc torpedót is szállíthatott. Az U-14 eredetileg a Brumaire-osztályba tartozó francia Curie tengeralattjáró volt, de 1914 decemberében Polánál fennakadt a Monarchia hálóján, a csapdába esett naszádot pedig egy osztrák–magyar romboló és egy torpedónaszád elsüllyesztették. Kiemelés, javítás és átalakítás után helyezték szolgálatba U-14 néven, első parancsnokát 1915 októberében váltotta von Trapp.

(Az U-14, a Monarchia legnagyobb és legeredményesebb első világháborús tengeralattjárója)

Von Trapp az első időkben igencsak eredménytelen volt, de nem az időközben kifejlesztett mélyvízi bombák és a konvojok által újra használt cikk-cakk taktika, hanem a hibás tervezés és technika miatt. Az U-14 hiába volt felszerelve sok torpedóval, ha nem lehetett ezeket megfelelően célozni. A ballaszttartályok hibája miatt a vészmerülés sem ment zökkenőmentesen, volt eset, amikor a tengeralattjáró merülés helyett csak az orrát süllyesztette el, fara pedig a levegőbe emelkedett. A legnagyobb veszélybe akkor került az U-14, amikor Durazzonál a torpedó hibája miatt nem tudott elsüllyeszteni egy brit cirkálót, majd cselesen kellett elmenekülnie az üldöző rombolók elől, sérült olajtartályokkal, benzingőzzel teli mérgező levegővel, a víz alatt (91–100. oldal). Ezek után von Trapp és tisztjei elérték, hogy a tengeralattjárót teljesen átalakítsák, bár a munkálatok igencsak elhúzódtak és nem folytak zökkenőmentesen. Végül 1917 áprilisában hajózhatott ki újra őrjáratra az U-14, amikor is már folyt a korlátlan tengeralattjáró háború, a cél a minél több elsüllyesztett ellenséges tonna volt, de a háború menetén már nem lehetett változtatni, ezt pedig von Trapp is tudta. Hiába süllyesztett el az U-14 11 ellenséges hajót, köztük a 11 ezer tonnás olasz Milazzot (168–176. oldal), ez már csak a végjáték volt. Von Trapp azonban legénységével együtt fegyelmezett maradt és szolgált, egészen az összeomlásig – bár visszaemlékezésében ekkor kicsit keveri a dátumokat és az eseményeket –, és amikor 1918. november 1-jén a flottaparancsnokságon utoljára vonták le díszlövés kíséretében a császári zászlót, az U-14 épp akkor futott be utoljára a kikötőbe lobogó zászlóval. Ahogy von Trapp fogalmazott (216. oldal):

„A tengeralattjárók vasakarattal kitartottak, esküjük szerint teljesítették kötelességüket, egészen a zászló bevonásáig, az utolsó üdvlövésig, az utolsó tisztelgésig.”

A kötet rovására csupán néhány apróság róható fel. A viszonylag sok kép megfelelően kiegészíti ugyan a kötetet, de elhelyezésük néha nem a legmegfelelőbb, esetenként pedig úgy érződik, mintha nem is lett volna szerkesztői koncepció, csak találtak a fotónak egy üres oldalt. Jó lett volna azt is megtudni, hogy ezek a fényképek milyen körülmények között születtek és maradtak fent. Véleményem szerint hasznos lett volna, ha a kötetet egy rövid tanulmány vezeti fel, amelyben egy átfogó képet kaphatunk az első világháború tengeralattjárós hadviseléséről és a kor technikai színvonaláról, hiszen von Trapp értelemszerűen ezekre nem térhetett ki a visszaemlékezés keretein belül. A lábjegyzetek némileg pótolják ezt a hiányt, de ezek is inkább csak egy-két részletet magyaráznak meg.

Összességében azonban Az utolsó tisztelgésig egy kiváló, lebilincselő és izgalmas olvasmány mindazok számára, akiket érdekel a tengeralattjárós hadviselés. Remélhetőleg a közeljövőben több ehhez hasonló kötet is megjelenhet a magyar könyvpiacon.

Facebook Kommentek