A magyar könnyűlovasság rögös útjai

A magyar könnyűlovasság történetének kutatása az elmúlt nagyjából százötven évben számtalan elméletet állított fel. Ezek többsége nem bizonyult időtállónak, mégis mély gyökeret vertek nemcsak a tágabb értelemben vett köztudatban, de a szűkebb szakmai közvéleményben is. Nem könnyű feladat tehát összefoglalni azt a valós és tényleges tudást, amely rendelkezésünkre áll a „legmagyarabbnak” gondolt csapatnemről, és lehántani róla azokat a tévedéseket, amelyek évtizedek óta meghatározták azt. Az újabb kutatások közül most egy összefoglaló munkát ajánlunk olvasóink figyelmébe.

B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X-XVI. század. Máriabesnyő, 2017. Attraktor

 

Tényleg…?

Könnyedén lehetne idézni azokat a történelmi toposzokat, amelyekkel ez a kötet leszámol, vagy legalábbis felhívja a figyelmet arra, hogy a különböző forrásokból megismerhető valóság és a korábban felállított magyarázó elméletek között olykor jelentős szakadék húzódhat. Az egyik legközismertebb példa a West Pointon tanított (első világháborút megelőző) magyar katonai események kultusza.

Manapság ugyanis könnyedén belebotlunk abba a széles körben terjesztett állításba, amely arról szól, hogy a West Pointon tanítják a pozsonyi diadalt, bezzeg itthon Magyarországon széleskörű elhallgatás övezi. Ez különösen a kerek évfordulók (2007, 2017) körül erősödött fel. Ugyanennek az állításnak a korábbi változataiban arról emlékeznek meg, hogy Bulcsú 954. és 955. évi hadjáratait tanítják az említett katonai akadémián. A Bulcsúról szóló verziók többnyire azzal a „jelenettel” végződnek, hogy egy külföldre szakadt hazánk fia lép oda a hadjáratról szóló előadást megtartó úrhoz, és ott jelenti ki azt, hogy mindezt a West Pointon is tanítják. A félreértés könnyen dekódolható azzal, hogy az illető valójában a mozgékonyságra és a megfelelő pontokon történő csapásmérésre gondolhatott, de az eset utat talált magának az alternatív történelem hívei körébe, és azóta is önálló életet él. A közelmúltban két magyar kutató tisztázta, hogy valójában az amerikai felsőoktatásban, és nemcsak a West Pointon a merseburgi/riadei vereségen és az augsburgi vereségen kívül még a muhi csata kerül terítékre, ahol a számbeli többségben lévő magyar sereg(!) meglepetésre kikap a mongoloktól. A pozsonyi csata viszont nem része a tananyagnak, csupán egy a fakultatív tanulmányozásra ajánlott sok-sok hadiesemény közül.[1]

Mongol lovasíjász egy kínai ábrázoláson. (A kép forrása: http://dariocaballeros.blogspot.hu)

B. Szabó János könyve nem véletlenül kezdődik ezzel a történettel, hiszen ez a példa kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassa, milyen tehertétellel kell megküzdenie annak, aki manapság a középkori magyar hadtörténet fájába vágja a fejszéjét. Egyfelől szembe kell néznie azzal az attitűddel, amely a nemzeti büszkeség forrásaként tekint a könnyűlovasságra, másfelől pedig a fontos tényeket a szép és kerek elméletek kedvéért negligáló történetírás is számos félreértést épített be a tudományos közvéleménybe. Utóbbiból táplálkoznak gyakran azok a külföldiek is, akik többek között a West Pointra is alkalmas angol nyelvű irodalmat állítják elő.

De említhetnénk a könyv historiográfiai összefoglalójában is előkerülő huszárkérdést is. A huszárság eredetét a délszláv közegben kereső történészeket a 19. században többször vádolták meg azzal, hogy elvitatják az igazi magyar innovációnak tekinthető könnyűlovas egység unikalitását és nemzeti eredetét. A huszárság délszláv rablóhordáktól való származtatása ugyanis minimum degradálónak tekinthető a magyarságra nézve. Noha a szakma a diskurzusnak ezen a szintjén már régóta túllépett, még mindig lehet hasonló nézetekkel találkozni a szélesebb közvéleményben.

15. századi délszláv huszár modern rekonstrukciója. Érdemes megfigyelni, hogy a rajzoló milyen fegyverzettel ruházta fel a Mátyás délszláv huszárjának tekintett könnyűlovast. (A kép forrása: http://albertleunga.wixsite.com )

 

A könnyűlovas vajon mi?

B. Szabó János a kötetében górcső alá vesz számtalan nagy ívű elképzelést, amely a könnyűlovassággal, vagy általában véve a középkori magyar hadsereg taktikájával kapcsolatos. Az egyik, vélhetően sokak által jól ismert elképzelés szerint a magyar könnyűlovasság az augsburgi vereséget követően egy lassú adaptálási folyamaton ment keresztül, amelynek során elveszítette steppei jellegét és az ebből táplálkozó hagyományait. Először az 1241-es muhi csatát jelölte ki a kutatás végpontnak, ahol egy „klasszikus” steppei nomád sereg győzte le a középkori magyar hadsereget, de Hodinka Antal nyomán már egy korábbi példa, az 1099. évi przemysli csatában nyert teret a vizsgálódásokban.[2] Ekkor ugyanis Könyves Kálmán csapatait ugyanazzal a cselvetéssel győzték le, mint ahogy a magyarok aratták 9-10. századi katonai sikereiket, tehát addigra egyszerűen elfelejtették a „steppei receptet”.

A másik mély nyomot hagyó elképzelésnek a Borosy András által bevezetett „átmeneti lovasság” fogalmát érthetjük. Szerinte a klasszikus nehézpáncélos középkori lovagok és a védőfegyverzet nélküli, csak távolsági fegyverekkel felszerelt könnyűlovasok között helyezkedett volna el az a típus, amely többek között az Árpád-kori magyar lovasságot is jellemezte volna.[3] Ezzel a fogalommal kapcsolatban persze számos kérdés merül fel. Ha gyermekkorunk öltöztetős játékait a középkori harcosokra vonatkoztatjuk, akkor felmerül a kérdés, hogy mit kell feladnunk rá (és a lovára) ahhoz, hogy az illető még ne minősüljön nehézlovasnak. Pajzsot? Vértet? A fémből, vagy a textilből készült védőfelszerelés vajon már a nehézlovasokra jellemző? Lehet a kezében közelharci fegyver, vagy csak az íjra és a nyílra van szüksége?

B. Szabó János, a historiográfiai összefoglalást követően, precízen mutat rá arra, hogy ezek az elképzelések nemcsak a könnyűlovasság, de a nehézlovasság fogalmával sincsenek tökéletesen tisztában. A kalandozások korának leáldozása azt a népszerű magyarázatot kapta, hogy addigra a nyugati államok nehézlovasai elérték azt a haditechnikai fejlődési fokot, amelynek segítségével már sikeresen tudtak szembeszállni a magyar hadjáratokkal. Valójában azonban egyáltalán nem biztos, hogy csak gyalogsággal és csak nehézlovasokkal rendelkeztek volna a különböző német és más nyugati központok, sőt ha ragaszkodunk a védőfegyverek nélküli könnyűlovasság definíciójához, akkor a Karoling-államok lovasságának jelentős része igen messze állt attól, hogy nehézlovasoknak lehessen tekinteni őket. Sőt, a verduni hadijátékok során, a forrásokból jól kiolvasható módon, a frank lovasok a színlelt visszavonulás taktikáját mutatták be a jelenlévőknek. Ráadásul úgy tűnik, hogy bár a magyar csapatok kétségkívül ismerték a lesvetés technikáját, ezzel az eszközzel valójában meglepően kevés alkalommal éltek a 10. században, legalábbis a források által bizonyítható módon. Nagyon úgy tűnik, hogy a magyarok hadi sikereinek titka nem kizárólag valamely fegyverhez, vagy taktikai elemhez kötődik, hanem ezek összessége, illetve a nyugati ellenfelek mozgósítási problémái képezték a győzelmek alapját.[4]

Magyar huszár rekonstrukciója a 17. századból. (A kép forrása: http://dariocaballeros.blogspot.hu )

Ha fordítva vizsgáljuk meg a kérdést, akkor a magyarok lovasairól is maradtak fent olyan források, amelyek alapján valamiféle páncélt viseltek. Amennyiben a steppei népekről rendelkezésre álló ismereteinket hívjuk segítségül, akkor nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy egy alapvetően könnyűlovasnak tekinthető katona számtalan páncélfélét is viselhetett. Ez készülhetett fémből, bőrből, valamiféle textilből, de akár selyemből is. Valamennyi védőfelszerelésre írott forrásokat hoz a szerző, többek között steppei népektől is.

B. Szabó János egyébként több helyen kritikusan viszonyul a régészeti megközelítésű vizsgálatokhoz, ő maga a historiográfiai feldolgozásában a huszadik század második felének kutatását a „régészet dominanciájaként” jellemzi. A bírálatok éle elsősorban az ellen irányul, hogy a régészeti leletek hiányából az írott források ellenében ható következtetéseket vontak le a kutatók. Például a honfoglalás kori sírokból mindössze egyetlen sisak került elő, de ez nem jelenti azt, hogy a magyarok körében ne terjedhetett volna el, hiszen a védőfegyverek viseléséről írott forrás tájékoztat bennünket.

Szintén bírálat éri a Bakay Kornél nevével fémjelzett, ám mások által, más kronológiai csomópontok által meghatározott „szablya-kard” fegyverváltás elméletét. Ez nagyjából úgy foglalható össze, hogy a honfoglaló magyarok felszereléséhez alapvetően a szablya tartozott hozzá, ám az augsburgi vereség nyilvánvalóvá tette ennek az eszköznek az alkalmatlanságát a nyugati ellenfelek ellen. Ezért elkezdett terjedni a kétélű egyenes kard (ezt jeleznék olyan „hibridek” is, mint a szablyamarkolatú kard), amely mögött a Géza fejedelem és Szent István által felépített új társadalmi rend, és annak meghatározó ereje, a karddal felszerelt lovasság állna. B. Szabó János a könyvében rámutat arra, hogy egy nagyon határozott ellenpélda ismeretes a kutatók előtt: a kijevi Ruszban ugyanis „kard-szablya” fegyverváltás történik, csaknem ugyanakkor, mint a magyarországi régészeti leletanyagban. Ez a változás erősen megkérdőjelezi azt a megközelítést, amely szerint a kard egy praktikusabb és „fejlettebb” eszköz lenne a használóik körében, mint a szablya. Ebből következően egyáltalán nem biztos az sem, hogy a szablyák minden esetben és feltétlenül egy korábbi horizontot képviselnek a honfoglalók régészeti hagyatékában, de az erről szóló vitába a szerző már nem száll be.

„Csatamezőn vagy, nézz körül!”

A könyv nagy erénye, hogy az egyes taktikákat, így például a lesvetést, vagy félhold alakú csatarendet, konkrét ütközetek fényében vizsgálja. Ezeket az ütközeteket nem feltétlenül magyar résztvevők vívták meg, a példák közé bekerülnek steppei népek csatái, de a mamelukok és a mongolok közötti harcok is. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok, bevonva a korabeli hadtudományi kézikönyvek leírásait, hasznos kiegészítőjéül szolgálhat az érdeklődőknek, nem utolsósorban pedig arra figyelmeztet minket, hogy a könnyűlovas harcmodor önmagában nem szűkíti le a hadvezérek lehetőségét egyetlen harctéri taktikára. Mind a bizánci források vizsgálata, mind pedig a mongolok lovascsatáinak elemzése arra világít rá, hogy a lesvetés létező steppei opció volt a harcok megvívására, de nem az egyetlen. Ahogy a szerző talán félig tréfásan megjegyzi, ha a steppén minden nép következetesen a cselből való megfutamodás taktikáját alkalmazná, akkor ez a gyakorlat villámgyorsan kiismerhetővé válna és kikopna a az alkalmazott taktikák köréből.

Magyar huszár ábrázolása Abraham de Bruyn metszetén, a 17. századból. (A kép forrása: http://dariocaballeros.blogspot.hu )

A magyar ütközetek forrásokon alapuló vizsgálatából kitűnik, hogy akárcsak korábban, úgy az Árpád-korban is jellemző marad az, hogy a nyílt összecsapásokat kerülve támadnak az ellenfeleikre, tehát nem beszélhetünk a könnyűlovas hagyományok elsatnyulásáról, ahogy azt Tóth Zoltán feltételezte. B. Szabó János azt a történészi álláspontot is vitatja, amelyet főleg Kristó Gyula képviselt, hogy a magyar könnyűlovasság az Árpád-korban etnikailag megosztott volt, azaz a magyarok a „nehezebb és középkoribb” fegyverzetet viselték, míg a csatlakozott népek, a besenyők, a kunok és a többiek ragaszkodtak volna könnyűlovas hagyományaikhoz. Ez már csak azért is veszi ki magát különösnek, mert míg a besenyők esetén a harcmodor akár háromszáz évnél is hosszabb fennmaradását tételezi fel, addig a magyaroknál erre a vitatott álláspont szerint nem kerülhetett sor. Zimony (1167), Kroisenbrunn (1260), Dünkrut (1278) vagy a 13. század végének oligarchái által osztrák és cseh területen vívott csatái mind azt mutatják, hogy a könnyűlovasok nagyon is jellemző és erőteljes szereplői maradtak a magyarok harcainak.

Egy érdekes megállapítása a könyvnek az, hogy az Árpád-korban a királyok, legalábbis a források alapján, távolabb maradtak a csatamezőtől. Ez különösen a Lajta-menti csata (1146) és a dünkruti (vagy morvamezei) ütközet leírásából válik nyilvánvalóvá. Mindez azért lehet fontos, mert a későközépkor magyar királyai meglepően sokat tartózkodtak az ütközetek frontvonalában, ne feledjük el, hogy I. Ulászló és II. Lajos is csatában vesztette életét, de a harcok helyszínén tartózkodott I. (Nagy) Lajos, Albert vagy Hunyadi Mátyás is. Hogy ez egy megváltozott szokásnak, vagy esetleg annak a következménye, hogy az ütközettől távol tartott királyok még fiatalok voltak, további kutatásokat igényelne.

Bánlaky (Breit) József rekonstrukciója az 1146-os Lajta-menti csatáról.

Könnyűlovasság és késő középkor

A késő középkori könnyűlovasság kutatására kétségtelenül rányomta a bélyegét a historiográfiai fejezetekben már tárgyalt vita a huszárság eredetéről. A Zsigmond uralkodása során meghozott törvény a telekkatonaságról, amelyet mindannyian jól ismerünk még a középiskolás tananyagból is, kétségtelenül rendelkezik a könnyűlovasok felállításáról is. Ez azonban nem valamiféle új intézmény volt. Régebben ugyanis, Tóth Zoltán elméletének megfelelően, azt feltételezték, hogy a jász és a kun könnyűlovasság sajnálatos „elsatnyulása” vált szükségessé az intézmény bevezetése. Manapság inkább úgy látszik, hogy a Zsigmond uralma alatt kiteljesedő birtokadományok elapasztották a kiváltságos rétegek által biztosított utánpótlást, különösen azért, mert az új birtokosok nem igen voltak érdekeltek ezeknek a kiváltságoknak a fenntartásában, így a király valójában csak annyit tett, hogy ezzel a törvénnyel bevonta az új birtokosokat az ország védelmének a terheibe.

A huszárság eredetének tárgyalásánál ismét Tóth Zoltán koncepcióját vizsgálja meg a szerző, és az újra rámutat a szépen hangzó elméletek tarthatatlanságára. Tóth Zoltán szerint a magyar huszárság kialakulásában előképként a török szpáhi lovasság hatása fedezhető fel. Ráadásul, a már említett oszmán analógiák, valamint a lengyelországi huszárság alapján azt feltételezte, hogy a magyar huszárság valójában valamiféle páncélzatot szintén viselt a 15-16. században. Valójában azonban a magyarországi huszárság alatt ekkoriban a lándzsával és pajzzsal felszerelt könnyűlovasokat értették, és korábban jelentek meg, mint azt Tóth Zoltán feltételezte. Ez utóbbi azért fontos momentum, mert a csapatnem fejlődésében Tóth Zoltán oszmán gyökereket keresett, oly módon, hogy a balkáni népek közbeiktatásával jutott volna el ez a haditechnikai invenció Magyarországra. A forrásokkal való összevetés során azonban megállapítható, hogy a gyors oszmán hódítás előtt is ismeretesek voltak a huszársághoz hasonló harcosok a Balkánon, így nem kell feltétlenül közvetlen török előképekkel számolnunk, arról nem is beszélve, hogy ez a terület ugyanúgy kapcsolatban állt a könnyűlovas harcmodort alkalmazó kelet-európai nomádokkal, mint a Magyar Királyság. Az íjász könnyűlovasság, mint tipikus magyar csapatnem, egészen a 16. századig fennmaradt, addig az időszakig, ahol B. Szabó János a vizsgálatait lezárta.

Litvániai könnyűlovas a 16. századból. Jól látható, hogy egyszerre szerelték fel dárdával és íjjal. (A kép forrása: http://dariocaballeros.blogspot.hu)

Végezetül, talán némileg túlzott óvatossággal, az összegzésben a szerző megpróbál valamiféle terminológiai egységességet is kidolgozni. Ennek kapcsán joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a régi duális elnevezéseken alapuló terminológiák, mint például a „keleti könnyűlovasság” vs. „nyugati nehézlovasság” elvethetőek, különösen azért, mert már a középkori Magyar Királyság területén is kimutathatóan vegyesen alkalmazták a könnyű-, és nehézlovasságot különféle feladatok elvégzésére. Ugyanez vonatkozik a nyugati országokra, amelyekről tévesen él az az elképzelés, hogy mindenütt nyüzsögtek volna a nehézpáncélos lovagok. Talán pont ezért is furcsa, hogy míg az általa idézett Négyesi Lajos vagy Hidán László Csaba[5] egy részletesebb és jelzőgazdagabb terminológiai megkülönböztetést javasol, addig B. Szabó János zárszavában marad egyszerűen a könnyűlovas kifejezésnél, mint univerzális és jól alkalmazható szónál, amely mögé számtalan típus odaképzelhető.

Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a csaknem ezer hivatkozással operáló munka hasznos lehet mindenkinek, aki fejest akar ugrani a magyar könnyűlovasság történetének kutatásába.


[1] Négyesi Lajos: Tananyag a West Pointon. Rubicon 27 (2016) 7. sz. 37. o.; Pozderka Zoltán: Magyar történelem az amerikai katonai felsőoktatásban. Seregszemle. Az MH összhaderőnemi parancsnokság folyóirata 12 (2014) 1. sz. 145-153. o.

[2] Hodinka Antal: Kálmán királyunk 1099-iki premysli csatája. (Az orosz őskrónika nyomán). Hadtörténeti Közlemények 14 (1913) 344. o.

[3] Borosy András: A XI-XIV. századi magyar olvasságról. Hadtörténeti Közlemények, új folyam 9. (1962), 119-120. o.

[4] B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X-XVI. század. Máriabesnyő, 2017. Attraktor. 88-94. o.

[5] Hidán László Csaba: Mit jelent a könnyű-, és mit jelent a nehézlovas? Terminológiai problémák az „eurázsiai nomád” lovassággal kapcsolatban. Társadalom és honvédelem. 4. (2000) 7-20. o.; Négyesi Lajos: Godolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű és nehézlovasság problematikája). In: Bende Lívia – Lőrinczy Gábor – Szalontai Csaba (szerk.): Hadak útján. A népvándorláskor fiatal kutatóinak könferenciája. Szeged, 2000. 375-378. o.

 

A cikkhez felhasznált képek többsége innen származik:

http://dariocaballeros.blogspot.hu

A lovasság iránt érdeklődők számtalan további ábrázolással, rajzzal és angol nyelvű leírással találkozhatnak az oldalon.

Facebook Kommentek

További írásaink