Útleírások a török kori Budáról

Buda a török kézre kerülés után 145 éven át bevehetetlen volt, az ismételt próbálkozások ellenére is. Az ostromló csapatok legfeljebb Pestet láthatták testközelből, ha szerencséjük volt. A túlparton csak a magyar királyok Sztambulba tartó küldöttei nézhettek körül alaposan. Milyennek láthatták a török kori Budát? Útleírások a XVI. századból.

A „bécsi király” (ahogyan a törökök a Habsburg uralkodót nevezték, mert szerintük csak egy császár létezett, a szultán) követei egyszerre voltak diplomaták és hírszerzők. Egyik feladatuk az 1540-es évek végétől a szultánnak a királyi Magyarország után járó évi „ajándék” átadása volt, de az útleírások szerint a kisebb török méltóságok is megtalálták a számításukat. A császári követet kísérő lutheránus prédikátor, Stephan Gerlach az 1573. évi út leírásakor csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy ez vagy az a pasa „a szokásos” összeget kapta.
A drinápolyi béke 1568-as megkötése után ismét megélénkült a háború miatt megszakadt diplomáciai forgalom. 1572-ben egy karintiai nemes, David Ungnad (később az Udvari Haditanács elnöke és Balassi Bálint pártfogója – a költő Ungnad unokatestvérének feleségéhez, Losonczi Annához is verseket írt) kapta az egyszerre megtisztelő és veszélyes feladatot, hogy leszállítsa a pénzt. Az utazásról a követség prédikátora, Franz Ömich hagyott hátra leírást.
A budai pasa Ungnad érkezésekor Szokollu Musztafa volt. Ekkor már hat éve viselte ezt a tisztséget (az elődjét, Arszlánt az 1566-os hadjárat idején „zsinórozták meg”, amiért nem tudta bevenni Palotát). A török viszonylatban példátlanul biztos posztot annak (is) köszönhette, hogy Szokollu Mehmed nagyvezír (a szultán veje) a nagybátyja volt. [i]

II. Szelim szultán fogadja a perzsa követeket. Török miniatúra, 1567 (Wikimedia Commons)

A budai látogatások (Pestről alig esik szó, akkor is csak annyi, hogy jellegtelen és lepusztult) egyik állandó eleme a hajdani királyi palota megtekintése volt. Ez a „régi szép időkhöz” képest sokat vesztett a méltóságából (már csak azért is, mert a pasa nem itt lakott, nehogy a fejébe szálljon a hatalom és a dicsőség), de a feliratokban, díszítésekben még fel lehetett fedezni a múltat.

A régi szép idők. Buda ábrázolása a Nürnbergi Krónikában, 1493. (Wikimedia Commons)

„A vár a városig ér, szemben fekszik Pest városával és a víz felőli oldala valamivel alacsonyabb, mint Buda városa. […] A várban sok szép szoba látható, közülük néhány romos, mások fehérre vannak meszelve, de különösen a mennyezetet arany- és lazúrfestés díszíti. […] egykor egy márványkandallót is építettek [Mátyás egyik termébe, ahol a törökök a zsoldot fizetik], pajzsot faragtak rá, melyen egy holló a csőrében gyűrűt tart, és két oldalára a cseh és a magyar királyság címerét faragták. Innen azokba a szobákba mentünk, melyekben Izabella királynő [sic!] lakott […] Majd Mátyás király hálószobájába mentünk, mely a könyvtártermek előtt volt, ahová néhány ezer kötet könyvet összegyűjtött.”

Az utazókat elsősorban a fürdőkultúra nyűgözte le. A mecsetek, erődítmények és fürdők kivételével az útleírások nagyon negatív képet festenek a városról, úgyhogy örültek, hogy végre találtak valami szépet (az erődítményeket sem mindig tartották karban: Ömich útleírása szerint Pest városfala a Duna felőli oldalon szét volt lőve [ii]). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a budai fürdők közül csak a Király és a Rác fürdő „török” abban az értelemben, hogy a keresztény időkben nem léteztek. A Gellért fürdőt, a Lukácsot és a Rudast a pasák (főképp a nagybátyjához hasonlóan sokat építkező Musztafa) „csak” felújították és kibővítették.

„Innen a várból a víz felé mentünk. Jobbra márványból és más vörös kőből szépen megépített fürdő, nem messze ettől egy hasonló van – a Szent Gellért hegye alatt -, melyet a pasa a régi minták szerint boltoztatott, és ólommal befedetett. A harmadik fürdő, mely Óbuda irányában fekszik, hasonló módon épült.”

A diplomáciai kapcsolatfelvétel olyan jól sikerült (ráadásul még Rudolf magyar király koronázásáról sem maradtak le visszajövet), hogy Ungnadot már a következő évben „visszatapsolták” a törökök (öt évig volt állandó követ). Erről az útjáról a követség két tagjának leírása maradt ránk.[iii] Johann von Schlenitz útinaplójának budai vonatkozása sajnos elhanyagolható, csak általánosságokra szorítkozik. Schlenitz leírása szerint Ungnad „nyolcévi ajándékot” vitt a töröknek.[iv] Annál részletesebben ír a városról Gerlach.

„…nagyszerű, hatalmas épület lehetett [a királyi palota], szép, faragott folyosókkal. Belül szép vörös márvány folyosó van magas oszlopokkal, mellette két nagy, tágas terem, felül aranyozott mennyezettel, az első figurái csupa üstöt ábrázolnak tűz fölött, mellette egy könyv. […] A másik terem mennyezetén csupa aranykígyó látható, melyek farkukat a szájukban fogják. Mellette egy másik szép terem […] A magyar királyok szépen kifaragva láthatók [itt], arcukat azonban szétverték. Itt látható egy szép könyvtár a tizenkét csillagképpel. […] És sok ilyen szép terem van, melyet mind nem tekinthettünk meg. Nem messze a kaputól fekszik egy francia ágyú, ehhez hasonlót nem láttam. A kapu előtt öt nagy, két ölnél hosszabb ágyúcső fekszik a földön, és több más mellettük keréken. A Bécsi kapu alatt egy óriás csont, egy állkapocs és egy kopja függ, és egy nagy, erős patkó, egyikkel egy török egy ekevasat átlyukasztott, a másikat széttörte.”

Itt Gerlach sajnos kihagyta a slusszpoént (talán nem volt, akitől megkérdezhette volna, mi is ez, vagy elfelejtette leírni a választ). Ezek a kuriózumok ugyanis állítólag Toldi Miklóstól származtak (a törökök azt mondták, az ő egyik „szentjük”, Gürz Eliász volt a gazdájuk – róla kapta a török nevét a Gellérthegy is).

Ilosvai Selymes Péter Toldija egy évvel később, 1574-ben jelent meg. Egy 1620-as kiadás címlapja (Wikimedia Commons)

Gerlach nem látta az egész gyűjteményt, vagy később szaporodott az anyag, Bél Mátyás ugyanis a XVIII. század elején már többet látott. Leírása szerint (amiben a csontokat már nem említi), nem csak a lándzsa és a (fentiek alapján biztos nem Toldihoz köthető, hanem legkorábban XVI. századi) patkó volt ott. Megtekinthette Toldi pajzsát is, egy kőgolyót (szerinte a kardhüvely tartozéka), egy ekevasat (amit átszúrt a lándzsájával – úgy tűnik, a Gerlach által említett lyukas ekevas eddigre „beépült” a mondakörbe), a páncélinge egy darabját és a sarkantyúját is. 1756-ban Dugonics András is látta mindezt, sőt többet is, ugyanis említi Toldi parittyagolyóit is (a kőgolyót láncos buzogány fejének véli). Arany János, amikor a Toldi elején felsorolja hőse „hagyatékát”, Dugonics 1756-os leírása és nem a saját élményei alapján dolgozott. Dugonics 1794-ben megint Budára látogatott, de szomorúan jegyezte fel, hogy „Toldi Miklós fegyverei […] ennek előtte nyolc darabokból állottak, de most már vagy lehullottak és el is vesztek, vagy egy két itcze borért az őrtállóktól eladattak.” Így kelt lába a lándzsának, a páncélnak, a patkónak és a sarkantyúnak (a maradékot 1849-ben Bécsbe vitték, nem tudni, mi lett a sorsa).

A prédikátor meglátogatta persze a fürdőket is (ez az egyetlen alkalom, hogy Pest pozitív kontextusban szerepel).

„ [1573. június] 20-án az urak együtt Pestre hajóztak, és megtekintettek egy szép, vörös márványkő fürdőt, ahol fűtenek, így a víz jó melegen folyik ki a falból. […] szép, nagy tágas fürdőt tekintettünk meg [Budán is], melyet az előző mintájára építettek. Három kerek helyiség, tetejét részben ólom, részben bádog fedi. A hátsó teremben mély [meleg vizes] medence van […] Egy szép csőkútból a meleg víz egy kőre folyik, és erős kénszagot áraszt.”

Gerlachot (szakmai ártalomként) az egyházi épületek is érdekelték, főleg a mecset, mert olyat még nem látott (a keresztény templomot egyrészt jellegtelennek találta, másrészt nehezen igazodott el azon, hogy melyik felekezetről is van szó).

„Kívülről egy terem, melyet délre, nyugatra és északra takaróval fednek, és belül is az egészet, a pasa templomának egy részét is szép szőnyeggel fedik. A templomok falában kis boltozat alatt ül a pap, és imáját mormolja. Közelében egy meglehetősen magas, körben rácsos szék van, melyben a pap – szokásuk szerint – törökülésben ül. […] A templomok fent gömbölyűek, mégis kissé csúcsosítva vannak. Belül, középütt vastag vassodronyokon sok lámpa lóg […] a délnyugati oldalon magas, fehér torony van, körerkéllyel, melyről a pap, mivel harangjaik nincsenek, az embereket a templomba hívja. […] Kívül és belül a templomokban nincs más, mint igék szír nyelven. Kívül a bejáratnál, belül a papok imafülkéjénél festett jel van, talán a félhold. Ha az emberek templomba mennek, cipőjüket kint hagyják, vagy bent leteszik. De senki nem lép cipővel a szőnyegre, hanem mellé állítják, földig hajolnak, letérdelnek, és megcsókolják a padozatot.”

Az általános benyomása az, hogy Buda kétségkívül érdekes város, de (már) nem szép.

„Nagyon fájlalható, hogy a szép város disznó- és kutyaóllá változott, mert a szép épületeknek, amelyek – akárcsak Bécsben – vasrácsokkal, szép udvarokkal voltak díszítve, már csak a külső falai vannak meg. Ehelyett a mostani bódékat építették, benn fekszenek, mint a disznók, a kutyák. A legszebb vasrácsos kőboltokat sárral tapasztották be. […] A törökök itt, akárcsak Pesten és Esztergomban, semmit sem építenek, a legszebb várakat is – mint Esztergomot, Visegrádot, Budát – hagyják elpusztulni, tönkremenni, összeomlani. Nem kedvelik a díszes épületeket. […] Különösen és nyilvánvalóan látni az isteni fenyegetés valóságát: a legpompásabb épületek a várban és a városban, az a néhány, mely még megvan, disznóóllá változott. [Pedig] Olyan pompás, nagyszerű város volt [a török előtt], hogy pompáját Augsburg városa sem múlta felül.”

Ungnad (illetve az őt kísérő három író) még békeidőben járt Budán (és Sztambulban). Csaknem két évtizeddel később egy másik követ, Friedrich von Kreckwitz és cseh apródja már sokkal feszültebb helyzetben tárgyalt. Ez persze csak a Portán derült ki, odafelé még gyanútlanul nézelődhettek Budán. Az apród először persze a fürdőbe ment.

„ [1591.] Október havának kilencedik napján […] megpillantottuk Budát. […] Míg orator [követ] urunk [másnap] a második audiencián időzött, megtekintettük a törökök szép, meleg vizű fürdőit […] olyan forrók, hogy természetes forrásból eredő vizükben hosszasan tartózkodni alig lehet. […] A törökök patyolattisztán tartják őket, s bárki fürdőző szerény fizetségért különféle szolgálatokat vehet bennük igénybe. […] inkább hasonlít holmi kerek kápolnához, mint fürdőhöz […] a medence olyan, akár egy márványkatlan, kerülete 43 lépés, s benne a víz oly mély, hogy egy közepesen megtermett embernek álláig ér. Ha az ember nem akar ilyen mély vízben állni, van ott három lábpárnához hasonló kicsiny márványpad, úgyhogy az egyiken ülve hónaljig, a másikon csípőig, a harmadikon lábikráig ér a víz. […] kilenc kör alakú fülke is [van], mindegyikben két-két márvány falikút, a fal mellett pedig bronzcsapok. […] Summa summarum, szórakoztató és fényűző fürdőt sokat láttam Törökországban, s bennük sokszor mosdottam is. […] ha legkisebb jelét tapasztalnák annak, hogy a fürdőborbély nem ügyel a tisztaságra, vagy a vizet naponként nem cseréli, keserves büntetéssel és jókora bírsággal sújtják. […] azért számoltam be [a fürdőkről], mert Szerbiában és Trákiában is meg az egész török birodalomban mérhetetlenül nagy a számuk, és azért is, hogy az olvasó tudomást szerezzen a törökök nagy tisztaságszeretetéről.”

Ezt követte a vár megtekintése.

„… fölkerekedtünk [12-én], hogy a várat is megtekintsük. […] harminc kerekes ágyú állt [az első várudvaron], a földön pedig még húsz szakállas ágyú [?] hevert; a harminc közül némelynek oly széles volt a torka, hogy abba akár egy ember is belemászhatott volna. Megtudtuk, hogy Szigetvár ostroma után hozatták őket Budára […] harangöntvényből ápolt szép díszkút állt [a harmadik udvaron], melynek nyolc fölfelé ágaskodó csövéből víz zuhog a kútba, ottjártunkkor azonban nem működött […] a kútkáván német írás fut körbe, az írás alatt meg egy régi osztrák címer látható […] Innen csigalépcsőn egy szép és tágas erkélyfolyosóra értünk fel, onnan pedig egy kör alakú terembe, mely Mátyás király idején kápolna volt; a kápolnából egy további helyiségbe jut az ember, mondják, ott volt a király könyvtára. […] A könyvtár után a király szobája következett, ahol ő voltaképpen lakott […] szépen ki van festve [a mennyezet], és a fala drága kárpitokkal bevonva, itt állott a király trónusa […] a baldachin alatt most a pasa szokott ülni, ha a várban tanácsülést tart.”

Az összbenyomás ugyanaz volt, mint amit Gerlach jegyzett fel (az ő műve azonban csak az 1670-es években jelent meg, úgyhogy a cseh apród azt írta meg, amit saját szemével látott).

„… az épületek [amelyek a török előtt épültek] részben leomlottak és romba dőltek, részben gerendákkal aládúcolták és befoldozták őket, s legtöbbjüket török katonák lakják. Ezek napi zsoldjából [a felújításra] nem futja […] de nincs is miért a házakat megjavítani vagy helyettük újakat építeni. […] Ezért aztán az egész török birodalomban nemigen találni szép, költségesen épült házakat […] mert a köznép leginkább kunyhókban és viskókban lakik.”

Az útleírásokat olvasva úgy tűnik, egy kaptafára készültek. Pedig csak arról van szó, hogy négy, hasonló kulturális háttérrel rendelkező utazó (akik ismerhették egymást, de egymás műveit nem olvashatták, még a legutolsó is csak Ömich írásába futhatott bele, ami 1582-ben már megjelent) egymástól függetlenül ugyanazt találta megörökítésre méltónak. Az általuk feljegyzett benyomások, emlékek már csak azért is fontosak, mert a török kori Budából fizikai értelemben szinte semmi sem maradt az 1686-os ostrom után.


 

[i] 145 év alatt 99 pasa volt (akadt, akit többször is kineveztek). Musztafa megszakítások nélkül 12 évig töltötte be a posztot, ezzel ő a csúcstartó. 1578 szeptemberében kapta meg a selyemzsinórt. A nagybátyja, aki ekkor már kegyvesztett volt, egy évvel élte túl.

[ii] 1541 tavaszán a török, 1542 őszén a császári sereg ostromolta Pestet, nem világos, melyik sereg lőhette szét a városfalat. Valószínűleg azért nem épült újjá, mert a helyzet nem indokolta.

[iii] Ezeket egy kötetben közlik az 1572-es útleírással.

[iv]  A drinápolyi béke óta nem telt el nyolc év, ezért vagy arról van szó, hogy Miksa előre fizetett, vagy arról, hogy az 1547-es (ugyanekkora éves „ajándékot” előíró) és 1568-as béke között valamiért felgyűlt hátralékot hajtották be rajta.


Források:

MITROVICEI VRATISLAV Vencel viszontagságai. Madách – Európa, Budapest, 1982.

UNGNÁD Dávid konstantinápolyi utazásai. Bev., ford. KOVÁCS József László, jegyz. FENYVESI László, KOVÁCS József László. Szépirodalmi Könyvkiadó (Magyar ritkaságok sorozat), Budapest, 1986.

Felhasznált irodalom:

GAZSÓ Rita: Történetek a Gellért-hegy viharos századaiból

KUBINYI András: A középkori testvérvárosok. In SÁGVÁRI Ágnes (főszerk.): Budapest. Fővárosunk története (Corvina, Budapest, 1973.) 11–23. oldal

PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Pannonica (Magyar századok sorozat), Budapest, 2000.

SUGÁR István: A budai vár és ostromai. Zrínyi, Budapest, 1979.

TÓTH Béla: Magyar ritkaságok. Az Athenaeum 1899-es kiadásának reprintje, Anno Kiadó, hely és év nélkül

A nyitóképen Enea Vico metszete az 1542-es ostromról (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek

További írásaink