Bűn és büntetés: a finnországi boszorkányperek büntetőjogi vonatkozásairól

Bea Csaba

Kristóf Ildikó egyik tanulmánya szerint az 1575 és 1737 között zajlott ismert kimenetelű debreceni, összesen 59 vádlottas boszorkányperekben a világi bíróság 21 halálos ítéletet hozott. (A 78 per összes vádlottja 88 főt tesz ki.) A debreceni boszorkányperekben kb. minden harmadik vádlottat halálra ítéltek. (Hozzá kell tenni a precizitás kedvéért azt a szerző által kiemelt tényt, hogy a perbe fogottak nagy részét egyéb bűncselekmények elkövetése miatt is felelősségre vonták. Ilyen volt pl. a lopás, az istenkáromlás, a házasságtörés stb.) A szerző kiemeli, hogy mindemellett a debreceni boszorkányüldözés mérsékeltnek tekinthető, hiszen évente csupán 1-2 per zajlott 1-2 vádlottal általában.[1] A debreceni statisztikához viszonyítva is, a finn adatok még mérsékeltebb boszorkányüldözésre engednek következtetni. Ez azért is érdekes, mivel: „A  magyarországi  boszorkányüldözés  egyik  legfontosabb  jellegzetessége,  hogy  úgy  tűnik, összességében meglehetősen mérsékelt maradt.”[2] A magyarországihoz képest is enyhébb volt azonban a finn büntetőgyakorlat, különösen ami a halálos ítéletek kiszabását illeti.

Boszorkányüldözés: büntetések, kínzások (Wikipedia)

         Magyarországon, a boszorkányság sohasem számított crimen exceptumnak, vagyis különleges bűntettnek, így azzal a helyi hatóságok foglalkoztak: a megye, az úriszéki vagy a városi bíróság. [3] Néha a faluszék döntött. Általában az alispán utasítására egy szolgabíró és egy vagy két esküdt ítélkezett. Kivételes volt az az eset, amikor a szolgabíró akadályoztatása miatt az esküdt(ek) nélküle intézték az ügyet.[4] Finnországban sem számított különleges bűntettnek a boszorkányság, a varázslás pedig még kevésbé. Az ítéletek nagy részét ennek megfelelően hozták. Akárcsak Magyarországon, Finnországban sem a súlyosabb kiszabható ítéleteket alkalmazták leggyakoribb büntetésként, bár a Magyarországon kiszabott halálos ítéletek aránya a finnországiénál magasabb. Magyarországon – a pénzbüntetés mellett – a leggyakoribb büntetés a testi fenyítés volt. Hazánkban viszonylag gyakori volt a feltételes szabadlábra helyezés is. Ilyen esetben az illetőnek nyilatkozatot kellett arról kiállítania, hogy megjavul, nem lesz visszaeső. Ha mégis újból boszorkányságot követne el, előre elismeri annak az eljárásnak a jogosságát, melynek során akár halálra is ítélhetik. Gyakorlatilag tehát feltételes halálbüntetést, halálbüntetéssel való fenyegetést tartalmazott a gyorsított eljárásban hozott verdikt.[5] Finnországban nem ismerték a feltételes halált, mint büntetési formát. Ott a legtöbb esetben pénzbüntetéssel éltek, amit általában testi fenyítéssé változtattak át, ha az elítélt nem tudta kifizetni. Finnországban az eljáró testület első fokon a helyi hatóság, tanácsi formában működő bíróság, melynek elnöke mindig tanult hivatalnok, míg a többi tanácstag esküdt. A döntő szerep a bíróé volt. A finn első fokú bíróság halálos ítéleteit a magyarországival ellentétben minden esetben meg kellett küldeni felülvizsgálatra a fellebbviteli bírósághoz. Finnországban 1623-ban alakult meg a turkui fellebbviteli bíróság, amely az összes súlyos ügyet másodfokon tárgyalta.[6] A helyi hatóságok visszaéléseit, túlkapásait ezzel sikerült megszűrni. Ezek az állami bíróságok az esetek többségében enyhítették a törvény szigorát és halál helyett egyéb büntetést szabtak ki.

Egy furcsán végződő – mai észjárással abszurd – felmentés. (Schram Ferenc II. kötete, p.10, 242. eset)

            Az egyik legismertebb svéd királynak (kinek nevét egyes magyar történelemtankönyvek is megemlítik), vagyis II. Gusztáv Adolf apjának, IX. Károlynak (1604-1611) 1608-ban kiadott rendelete jelentette a fordulópontot. Eszerint bizonyos esetekben a büntetés zsinórmértékéül a Biblia szolgál. Ebben a rendelkezésben a reformáció Biblia felé fordulása érhető tetten. IX. Károly konkrétan ugyan nem mondta ki, hogy ez a boszorkányságra is vonatkozik, azonban hamarosan Svédországban, majd Finnországban is így kezdték értelmezni.[7] Hozzá kell azonban tenni: a Bibliára mindig csak óvatosan és alkalmanként hivatkoztak. A hatóságoknak a svéd törvények szerint kellett eljárniuk. A Bibliára inkább csak akkor hivatkoztak, ha az valamilyen összhangban állt a királyi rendeletekkel. Az újabb felfogás szerint a varázslat egyfajta felségsértés. Ennek a csúsztatott logikája a régi modellt követi. A varázslat vallás elleni bűn, a vallási bűn isten elleni bűn, ami viszont egyben az uralkodó elleni bűn. A viszonylag mérsékeltnek tekinthető finn bíróságok azonban nem tekintették felségsértésnek a varázslást. Ezen sajátos logika alapján ugyanis szinte bármit felségsértésnek lehetett volna titulálni. A magyarországi hivatalos hozzáállás hasonló szemléletet tükröz. A boszorkányság nem minősült crimen exceptumnak, az okozott kár nagyságától függetlenül.

Boszorkányszombat (Wikipedia)

            A kínvallatást hazánkban jogszerű eljárásnak tartották. Ha önkéntes vallomásra nem került sor, tortúrát alkalmazhattak. Előfordult, hogy ha valaki az összes grádust kibírta, felmentették.[8] Finnországban a bírák kötelező irányelveként deklarálták, hogy tortúrát nem szabad alkalmazni az emberölési és az állam elleni bűntettek esetét kivéve, mivel az ilyen állapotban tett tanúvallomások általában nem fedik az igazságot. Tehát maradt a kínzás, de csak az előbb említett két esetben. Nem számított viszont kínzásnak az, ha a foglyot nem hagyták aludni. Ennek a segítségével pedig könnyen rá lehetett bárkit szedni a megfelelő vallomásra. Mindenesetre: a vallomások kicsikarásához valószínűleg ritkán fordultak ehhez az ultima ratióhoz Finnországban. A magyar eljárásjog ebben tehát kegyetlenebb volt.[9]

            Jellemző felfogás, és ebben sem a magyar, sem a finn jog nem különbözött alapvetően Európa bármely országától, hogy a beismerő vallomás önmagában elegendőnek bizonyult a legtöbb esetben az elítéltetéshez. Kivéve, hogy az említett finn bírói irányelv értelmében a kínzással vagy fenyegetéssel kicsikart vallomást nem lehetett – az államellenes és a gyilkossági ügyeket kivéve – bizonyítéknak elfogadni annak megbízhatatlansága miatt. Ez a jogi alapelv, amely a maga korában modernek számított, önmagában az egyik fontos oka annak, hogy Finnországban nem voltak komolyabb, statáriális jellegű boszorkányperek. Egyetlen kivétel akadt ez alól: a főleg svédek által benépesített Ahvenanmaa szigetén. Itt bizonyíthatóan kínzást is alkalmaztak. Az 1660-as években Svédországból indult el egy komolyabb boszorkányüldözési hullám, 1668-ban volt a legnagyobb svéd boszorkányüldözés. Ez természetszerűleg kihatott a finn perekre is, de nem túl releváns mértékben.[10]

            Svédországban és a hozzá tartozó Finnországban halálbüntetés járhatott az alábbi bűntettek elkövetőinek: istenkáromlás, hazaárulás, állattal való fajtalankodás, vérfertőzés, gyermekgyilkosság, jelentős értékben elkövetett lopás vagy rablás, nemes vagy pap ellen elkövetett becsületsértés vagy érdeksérelem okozása, illetve az emberi élet elleni bűntettek minősített esetei. A boszorkányságért kiszabott halálbüntetések száma eltörpült a többi esethez képest. Ami a boszorkányságért halálra ítélteket illeti: a férfiakat általában kerékbe törték, a nőket lefejezték. Ezután következett a megégetés. IX. Károly óta Svédországban lehetővé tették a Bibliában kiszabott büntetések elrendelését. Bizonyos eltérések azért voltak: megkövezést például nem alkalmaztak. A bírák több ítélet indoklásában ezután nemcsak a svéd törvények, hanem az Isteni Törvény megszegését emelték ki. A finn igazságszolgáltatás mérsékeltségére jellemző, hogy egyes helyeken a Bibliára is hivatkozva hoztak ítéletet, más helyeken viszont figyelmen kívül hagyták ezt. A boszorkánysággal elkövetett halálokozásban viszont következetesek maradtak a bírák. Itt már korábban is a talio-elv alapján döntöttek. A Bibliában két helyre hivatkozva hozhattak ítéletet a földi törvényeken kívül. Ezek az Exodus 22:17 és a Leviticus 20:27. Az Exodus szerint: „jósnőt/varázslónőt ne hagyj életben”. Az államhatalom a határozat legitimitását kívánta azzal erősíteni, hogy bibliai helyekre hivatkozott az ítéleteknél. A döntő az állam törvénye volt. Az ítéleteket sokszor kezdték így: „Isten és Svédország nevében”.[11]

            Elvileg a 18. században is létezett a boszorkányság, mint bűntett Finnországban. Az 1734-es törvény megerősítette, hogy a boszorkánysággal okozott halál főbenjáró bűn és halállal büntetendő, azonban évtizedekig egyetlen halálbüntetést sem szabtak ki emiatt. Az 1734-es birodalmi törvény kihirdetése után az 1608-tól elvileg irányelvként működő egyes bibliai törvények hatályukat vesztették. 1779-ben a boszorkányságot eltörölték a büntetőtörvénykönyvből. Magyarországon valamivel hamarabb, 1768-ban Mária Terézia hozott hasonló rendeletet. Megmaradt azonban a kuruzslás tilalma, amelyet az 1789-es új büntetőtörvény (42. fejezet 8. §) is megerősített. De facto azonban ennek már nem maradt különösebb gyakorlati jelentősége.[12] Magyarországon azonban az üldözés csúcspontja a XVIII. század eleje, habár már a harmincéves háború és a korábbi pestisjárványok következtében is felerősödött az üldözés.[13]

Egy nagyon kegyetlen büntetést szabott ki nem sokkal a századforduló előtt pl. Fekete Annára a bíróság Kelet-Magyarországon:

„Testis providus Balthazár Kovács colonus… Tudgya ezen okokbul, hogy nyilvánvaló boszorkány, elsőben … az Apáthy Porkoláb meg vesztetet, másodczor az felesége meg vesztése … s ezen fátens Tehenének az telekén való által nem mehetése, ezekbül nyiléván mongya hogy nyilvánvaló boszorkány… fenyegetise után négy gyermekit ezen fátens feleségének … ölte meg idétlenül hozatván el vélle, melly okbul… vizre vetették a fenekre nem ment igaz és valóságos boszorkánynak mondgya lenni… Mások példájára tüskével félig telt gödörbe tegyék elevenen, s ugyanott temessék el.”[14]

Ilyen következménnyel járó ügyek Finnországban nem voltak gyakoriak.

Schram Ferenc II. kötetéből. (299. eset, p.303.) Elevenen eltemetés.

            A boszorkánysággal kapcsolatos legáltalánosabb büntetés Magyarországon a testi fenyítés és a pénzbüntetés volt. Finnországban a pénzbüntetést, mint főbüntetést alkalmazták a legtöbbször. A pénzbírság egységes volt. A városokban 60, míg vidéken 40 márka büntetést kellett az elítéltnek fizetnie, ha nem sújtották súlyosabb büntetéssel. Jelentős mértékben gátja volt a boszorkányüldözéseknek az is, hogy a hamis vádat ugyanolyan bírsággal sújtották. Magyarországon becsületsértés címén ítéltek pénzbüntetésre embereket, mivel boszorkánynak tituláltak olyan személyeket, akikről kiderült, hogy mégsem azok. Egy klasszikusnak tekinthető eset: Tót Katát 12 korbácsütésre és 6 forint pénzbírságra ítélték, mivel Vad Pistánét három tanú előtt (Nagy Mihályné, Zsarkó Kata, Oláh Mari) kurtizánnak és boszorkánynak titulálta. (A 6 forint felét a városnak, felét a sértettnek kellett kifizetnie.)[15] Egy másik becsületsértési esetben nem szabtak ki pénzbírságot, ellenben 60 korbácsütést kellett elviselnie. Emellett meg kellett követnie az öt sértettet. Érdekes, hogy az összes „tűz alá való boszorkánynak és kurvának” titulált nő férjes asszony volt. Az ítélet azt is megemlítette, hogy az asszony a főbíró Báthory Mihályt is megsértette („ok nélkül rútul kisebbítette”).[16] Egy 1769-es perben Habsi Anna, Forgó Pál nemes özvegye kérte Béres János megbüntetését hasonló oknál fogva. A fiatalember „60 kemény pálcza ütések után el botsájtatott”.[17]

            Finnországban a becsületsértés mellett hamis vádat is elkövethetett az, aki alaptalanul vádolt meg valakit boszorkánysággal. Ha a vádat a hatóság előtt jelentette be, értelemszerűen ez lett a minősítés. A 40 márkát kitevő bírság a falvakban jelentős visszatartó erővel bírt a vádemeléssel vagy feljelentéssel kapcsolatban.[18]

 

A fentiekben igyekeztem a finnországi és a magyarországi boszorkányperek főbb hasonlóságait és eltéréseit bemutatni. A Tisztelt Olvasó döntse el, melyik oldalt tartja hangsúlyosabbnak.

 

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Történeti Intézet, Történelemtudományi Doktori Iskola, Modernkori Magyarország Program doktorandusz hallgatója


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom:

Kristóf Ildikó: Boszorkányok, Orvos Asszonyok és Parázna személyek a XVI-XVIII. századi Debrecenben in: Ethnographia 1990. p.438-462.

Sz. Kristóf Ildikó: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon: kutatástörténet, eredmények, teendők – 2013-ban in:

http://real.mtak.hu/20688/1/SzKristof1.pdf

Nenonen, Marko – Kervinen, Timo: Synnin palkka on kuolema (Suomalaiset noidat ja noitavainot 1500-1700-luvulla) Helsinki, Otava, 1994.

Nenonen, Marko: Noituus, taikuus ja noitavainot Ala-Satakunnan, Pohjois-Pohjanmaan ja Viipurin Karjalan maaseudulla vuosina 1620-1700        Helsinki, Otava, 1992.

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529-1768 I-III.köt. Budapest, Akadémia, 1983. 2. kiadás


[1] Kristóf,1990 p.439-447.

[2] Sz. Kristóf,

http://real.mtak.hu/20688/1/SzKristof1.pdf

p.7.

[3] Sz. Kristóf,

http://real.mtak.hu/20688/1/SzKristof1.pdf

p.10.

[4] Schram I. köt. p.9.

[5] Schram I. köt. p.10.

[6] Nenonen-Kervinen,1994 p.11.

[7] Nenonen,1992 p.259-262.

[8] Schram I. köt. p.10.

[9] Nenonen-Kervinen,1994 p.213-215.

[10] Nenonen-Kervinen,1994 p.134.

[11] Nenonen-Kervinen,1994 p.190-191.

[12] Nenonen-Kervinen,1994 p.192-195.

[13] Sz. Kristóf,

http://real.mtak.hu/20688/1/SzKristof1.pdf

p.40.

[14] Schram II. kötet p.303. (299. eset)

[15] Schram I.köt. p.346. (106. eset)

[16] Schram I.köt. p.347. (107. eset)

[17] Schram I.köt. p.223. (67. eset)

[18] Nenonen,1992 p.123.

A nyitókép illusztráció. 

Facebook Kommentek