“Szabadságharc” a medencében- A Melbourne-i magyar-szovjet vízilabda-mérkőzés

„Három másodperc…kettő…szöglet! Még van egy szöglet, de letelt közben az idő! […] Kemény Dénes szinte már a vízben, onnan instruál. Be fogunk ugrani a végén, mindenki, aki magyar. Be középre…És megvan! Megvan az újabb olimpiai bajnoki cím! Magyarország megvédi olimpiai bajnoki címét, mert egyszer vezet csupán a meccsen a legvégén…Hát, kedves nézők, sosem hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam…”

 

Még ma is sokan libabőrösök leszünk, ha a fentebbi idézetet visszaolvasva visszaemlékezünk Hajdú B. István sportriporter ominózus örömujjongására, amikor a magyar férfi vízilabda-válogatott a 2004-es athéni olimpiai döntőben, a pocsék kezdés dacára, 8-7-re legyőzte az örök riválist, akkor még Szerbia-Montenegró válogatottját. A vízilabda „aranycsapatának” nevezhető akkori magyar csapat 2000 után ismételten aranyérmet tudott szerezni az ötkarikás játékokon, majd 2008-ban a fiúk újra megvédték olimpiai bajnoki címüket, zsinórban háromszor állva a dobogó legmagasabb fokán. Az első olimpiai aranyat 1936-ban szereztük a berlini ötkarikás versenyen, az utolsó győzelmet 2008-ban „zsebeltük be”. Az abszolút sikersportágként elkönyvelhető magyar férfi póló-válogatott eddig összesen kilenc olimpiai, három világbajnoki és tizenkilenc Európa-bajoki aranyérmet szerzett , ezzel a világranglistán magabiztosan birtokolja az első helyet.

Az Athénban aranyérmet szerző “aranycsapat”, dr. Kemény Dénes vezetésével.

A politikai hatalom számára a sport többet jelenthet(ett) egy egyszerű hóbortnál, szórakozásnál, egészséges életvitelre nevelésnél. A sport, eszköz: propaganda és „fegyvertelen háború”, hiszen a rivális államot akár meg lehet alázni, „porrá lehet zúzni”- így volt ez a nemzeti szocialistáknál, így volt ez a kommunistáknál. Elég, ha csak a futballra gondolunk: olykor zavargásokig, kisebb „háborúkba” torkolhat(ott) egy mérkőzés vagy egy elvesztett meccs.[1]

A szovjet diktátor, Sztálin elvtárs is igen hamar rájött, hogy micsoda propaganda- lehetőség rejlik a sportban. A generalisszimusz úgy gondolta, ideje lenne olyan sportokat is népszerűsíttetni a Szovjetunióban, amelyek mindaddig ismeretlenek voltak a keleti szuperhatalomban. A ’40-es években a szovjet pártvezetés úgy határozott: Szovjetunió is medencébe száll a világ vízilabda-válogatottjai ellen. Az elvtársak meg is találtak a legjobb tanítómestereket a jövőbeli szovjet csapat számára: Magyarországot. Sztálin nem véletlenül szemelte ki hazánkat „mesteredzőnek” a szovjet póló számára: az 1940-es évek közepéig kettő olimpiai arany- és egy ezüstéremmel rendelkezett már Magyarország, 1948-ban, Londonban egy újabb második hely következett. Miután Moszkva kijelölte az „oktatót” a szovjet vízilabda startolásához, megkezdődhetett a hosszú munka a majdani ötkarikás játékokon való részvételekhez.

Pólómérkőzés a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában. Kovács Márton Ernő/Fortepan.

A sztálini ukáz után, a magyar bajnoki mérkőzések állandó nézői között helyet foglaltak az orosz úszómesterek, és –oktatók. Véletlenül, az orosz elvtársak kezében nem sör vagy szotyi volt, hanem jegyzetfüzeteikbe szorgosan körmölve és rajzolták a „tutit”, ami majd a biztos recept lehet a dicső Szovjetunió pólócsapatának. Hazatérve Moszkvába, hamar összeverbuválták olyan fiúkat, akik nemcsak jól tudtak úszni, hanem viszonylag jó labdaérzékkel voltak megáldva. Ezt követően a szovjetek edzőpartnere Magyarország lett, az orosz csapat meglepően szépen fejlődött, viszonylag gyors idő leforgása alatt.[2]

A szovjetek számára az első komoly világversenyt az 1952-es helsinki olimpia jelentette. A tét óriási volt: a Szovjet Birodalom egy újabb sportággal képviseltethette magát a hidegháború kellős közepén, és fennállt a lehetősége, hogy akár jó eredményt is elérhetnek, amelynek komoly propagandaértéke lehetett volna. A kijutás nem volt evidens: csak abban az esetben számíthatott a szovjet fél biztos résztvevőnek az olimpián, ha egy felkészülési mérkőzésen elverik, a népszerű és bivalyerős magyarországi férfi pólócsapatot. A Rajki Béla vezette magyar csapatban nem kisebb neveket találunk, mint: Szívós István,[3] Jeney László, Kárpáti György vagy éppen Gyarmati Dezső, tehát elég erősen fel volt adva a Szovjetuniónak a lecke. Szinte magától értetődő, hogy ezzel a felállással az esélytelenek nyugalmával ugrott a medencébe a szovjet ellenfél. Rákosi Mátyásék természetesen szívesen látták volna szovjet barátainkat is Finnországban, a világversenyen. A magyar csapat aznap „rossz formát”foghatott ki, mert a Szovjetunió megnyerve a felkészülési meccset, kijutott a helsinki Olimpiára. Természetesen csupán kis segítséget kaptak az orosz játékosok: a meccset orosz (!) bíró vezette, a sípját a „durva” magyar szabálytalanságokkor fújta csak meg.[4] A „semleges” medencében, Finnországban már a Rajki- csapat elverte az orosz ellenfelet és magabiztosan megnyerték az 1952-es olimpiát.

1956-ban az olimpia megrendezési jogát az ausztráliai Melbourne nyerte el. Mivel a déli féltekén ellentétes időszakban van nyár, az északival szemben, emiatt a világverseny időpontját decemberre tűzték ki. Az akkori magyar sportolók számára természetesen szokatlan lett volna az átállás, emiatt- a tervek szerint- 1956. október 24-én utaztak volna a sportolóink Ausztráliába. A hazai események viszont közbeszóltak…

1956. október 23-án a kezdeti békés diáktüntetésből, tömegdemonstráció, majd- nagyjából este 9 órától- fegyveres forradalom alakult ki, a főváros utcái fegyverropogásoktól volt hangos. A forradalom másnapján, Budapestet ellepték az orosz tankok és katonák. Magyarországon felvonult kb. 31 ezer szovjet katona és 1130 harci jármű, hogy szükség esetén bevethessék őket az események mielőbbi megfékezésének érdekében.[5] Tekintettel a budapesti forradalmi eseményekre, a magyar póló-válogatott Budapesten „rekedt”; a francia légitársaság nem tudta Budapestről Melbourne-be szállítani a fiúkat, mert nem mertek a magyar reptéren leszállni. A pólósok utazását végül az október 28-ai fegyverszünet „oldotta meg”, így október 29-én a csapat megindult Prágába autóbusszal, ahonnan a francia légitársaság az olimpiai helyszínére vitte őket. A csehszlovák fővárosból 1956. november 4-én indultak el. Aznap a Szovjetunió totális támadást indított Magyarország és a fegyveres forradalmárok ellen, s a nemzet szabadságvágyát néhány óra alatt hosszú évekig teljesen likvidálták.

Az ’56-os forradalom jelképe, a lyukas zászló. Fortepan.

Az ausztrál olimpián csupán tíz ország vett részt,  többen bojkottálták a világversenyt a szovjetek miatt, így fejezve ki együttérzésüket a magyar szabadságvággyal. A játékosainkat is megviselte az intervenció, főként Gyarmati Dezsőt, aki október 23-án saját szemével tapasztalhatta meg a forradalmat, résztvevőként. A csapat a csoportmérkőzéseket simán nyerve jutott be a döntőbe 1956. december 3-án.[6] A hat ellenfél közül a jugoszláv pólócsapat volt a legkomolyabb ellenfél, ezzel szemben Rajki Béla csapata csupán egyetlen egy döntős válogatottra koncentrált: a Szovjetunióra. Az ominózus meccs előtt a magyar pólós, Markovits Kálmán egy új taktikát talált ki: a zónavédekezést. A futballból merített ötlet azt jelentette, hogy ne az emberfogásos taktikát alkalmazzák, hanem a teljesen új és ismeretlen területvédekezést.[7]

1956. december 6-án a Melbourne-i uszodába 8000 néző zsúfolódott be, pedig a helyet mindössze 6000 fősre tervezték. A magyar-szovjet rangadóra az ausztráliai magyarokon kívül a „helyiek” is elmentek, hogy együttérzésüket kifejezve buzdítsák a magyar válogatottat a ”gonosz birodalma” ellen. Az uszodában pillanatok alatt olyan hangulat lett a 8000 fő szurkolásától és buzdításától, hogy a magyar válogatott herkulesi erőt, a szovjet csapat pedig szinte sokkot kapott. A szovjetek szinte kábultan figyelték, hogy a lelátón szinte mindenki a vesztüket kívánja és a sokk mellett egy másik tényező is blokkolta az orosz játékosokat: az ismeretlen magyar zónavédekezés. Az igazi eufória az első gólnál következett be: a magyar válogatott büntetőből a szovjet kapuba talált. A második magyar gól után a szovjet pólócsapat kezdte elveszteni a türelmét, amire a nézők még rá is tettek egy lapáttal: minden egyes orosz passzt irgalmatlan füttykoncert kísért. A harmadik magyar gól után a Szovjetunió válogatottja egyre harciasabb és durvábban játszott, ámbár eredménytelenül: a magyar hálóőr, Boros Ottó játszi könnyedséggel hárította az orosz próbálkozásokat, ami még jobban felpaprikázta az amúgy sem türelmes szovjet játékosokat.

Az olajat a tűzre Bolvári Antal öntötte, amikor lövésével a magyar fél megszerezte a negyedik gólját. Bolvári Antal és az orosz centerjátékos, Valentyin Prokopov között pattanásig feszült volt a hangulat a mérkőzés egészén, a medencében a két versenyző sem fizikailag, sem verbálisan nem kímélte a másikat. Bolvári a meccs alatt pozíciót váltott az ifjú titán magyar pólóssal, Zádor Ervinnel. Prokopov elveszítve a türelmét és a józan ítélőképességét, szájba akarta könyökölni Zádort, aki az ütés elől félrekapta a fejét. Az orosz center könyököse Zádor szemöldökét találta el, amelyen a bőr felszakadt, ömleni kezdett belőle a vér és pillanatok alatt vörössé festette a medence kék vizét. Az esemény hatására a nézőtéren háborús hangulat alakult ki, többen a medencébe ugrottak, hogy „revánsot” vegyenek Budapest utcáin és a medencében elkövetett szovjet akciók miatt. A svéd játékvezető a meccset félbeszakította, a magyar válogatott 4-0 győzte le a medencében a Szovjetuniót, amely a legnagyobb elégtétel volt a csapat számára.

Zádor Ervin Prokopov könyököse után. www.wikipedia.org

Zádor véres arcát- a medencéből kiszállva- külföldi újságírók kapták lencsevégre, s az újonc magyar fényképe mementóként járta be a világsajtót, amely a magyar szabadságvágy harcának szimbóluma lett.[8] A párt újságja, a Népszabadság másnap megjelent számában a verekedést és a meccs hangulatát meg sem említette, a lap utolsó oldalán csak egy kis cikket szántak a csúcsrangadónak. Annyit említ(h)ettek meg, hogy „a mérkőzés mindvégig rendkívül kemény, izgalmas játékot hozott.”[9] A népszerű sportlap, a Nemzeti Sport 1956. december 7-ei címlapján is óvatosan fogalmazott a mérkőzésről: „Kiállításokkal tarkított, kemény mérkőzés volt.”[10]

A magyar férfi válogatott másnap, 1956. december 7-én Jugoszlávia csapata ellen ugrott a medencébe. Az örök rivális jugoszláv válogatottat is megverve, magabiztosan nyerte meg 1952 után ismételten az olimpiai aranyérmet. 1956-ban kétszer győztük le a szovjeteket: október 23-28. között a barikádon, majd december 6-án az uszodában.

A Nemzeti Sport cikke a magyar-szovjet meccsről. Nemzeti Sport, 1. évf. 11. sz. 1956. december 7. 1. p. Arcanum Digitális Tudománytár

A Rajki Béla szövetségi kapitány vezette olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott tagjai voltak az 1956-os Melbourne-i Olimpián: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre.

 


Felhasznált források:

 

[1] Amikor a legyőzhetetlennek hitt Aranycsapat az 1954-es vébé döntőt elvesztette Nyugat-Németországgal szemben, először a szocialista időszakban zavargás tört ki Budapesten, amelyet sokan- túlmisztifikálva- az 1956-os forradalom előszelének tartanak. A humorról híres pesti nép csak focialista forradalomnak nevezte el az utcai rendbontást.

[2] Kulcsár Ádám: Bosszú a medencében. A Melbourne-i vérfürdő. Múltkor 2016. ősz. 70. p. (a továbbiakban: Kulcsár, 2016.)

[3] Fia: ifj. Szívós István, olimpiai; unokája: Szívós Márton világbajnok pólós.

[4] Nem egyszer előfordult a meccsen, hogy félpályán történő szabálytalanságért kaptak négy méterest az oroszok.

[5] Zachar József: A mi huszadik századunk. Heraldika Kiadó, Budapest, 2007. 229. p.

[6] Az akkori olimpiai döntő gyökeresen eltért a mai finálétól. A hatos-döntőbe a hat legjobb csapat került, mindegyik játszva mindegyikkel. A legtöbb gólt dobó, de legkevesebb gólt kapó csapat állhatott a dobogó legmagasabb fokára, kvázi körbeveréses döntő volt még ez idő tájt.

[7] Kulcsár, 2016. 72. p.

[8] 2012-ben a Magyar Nemzetnek Gyarmati azt nyilatkozta, hogy: „A bulvársajtó akkor is felfújta és manapság is túldramatizálja ezt a meccset. A szovjet játékosok elől eltitkolták a valós helyzetet, csak valami távoli városban zajló zavargásokról érkeztek hozzájuk hírek. A forradalom történetének csupán kis szelete ez a mérkőzés, a sporttörténelemnek viszont az egyik legemblematikusabb találkozója. Olyanra ugyanis még nem került sor, hogy egy levert forradalom áldozatának válogatottja küzdjön az elnyomó hatalom válogatottjával, néhány héttel a véres események után. Mindezt úgy, hogy mindkét csapat aranyesélyes volt, így még a presztízs is tüzelte a feleket. A nyolcezres lelátó csurig megtelt, és legalább ugyanennyien az uszodán kívül ragadtak jegy híján. A csapatunkon belül voltak néhányan, akik baloldali gondolkodásúak voltak, és nem értettek egyet a forradalommal, de ezen a meccsen mindenki apait-anyait beleadott. Engem néhányan azzal vádoltak a meccs kapcsán, hogy provokáltam az ellenfelet. A találkozó előtt a többieknek azt mondtam, kerüljük a víz alatti, alattomos szabálytalanságokat, és víz felett se üssünk semmiképp, mert azonnal kiállítanak valakit, és akkor végünk. Játsszunk kőkeményen, de ne verekedjünk.” https://mno.hu/belfold/a-melbourne-i-verfurdo-nem-volt-revans-otvenhatert-1112457 (letöltés: 2017.11.24.)

[9] Népszabadság, 1. évf. 27. sz. 1956. december 7. 48. p.

[10] Nemzeti Sport, 1. évf. 11. sz. 1956. december 7. 1. p.

 

Facebook Kommentek

További írásaink