A cionista vízióktól a zsidó államig – Recenzió Palesztina 1948 előtti történelmét vizsgáló könyvről

A közvélekedés, a szakirodalom és a tankönyvek nagy része szerint a máig érezhető arab-izraeli ellentét pont hetven évvel ezelőtt vette kezdetét: 1947. november 29-én tartották az ENSZ-ben a „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” szóló szavazást, amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. Ezen évforduló alkalmából az NTF most nem egy szakcikkel, hanem a témához idevágó könyvrecenzióval készült, mégpedig Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017. (152) című monográfiájából. Ebből többek közt megtudhatjuk, hogy az ENSZ szavazás korántsem volt előzmények nélküli: a “Palesztina-kérdés”  a második világháború kitörése előtti évtizedekben is felmerült a nemzetközi politikában, a zsidó kivándorlás (alijázás) már a XIX. század végétől kezdve ismert jelenségnek számított, illetve a cionista szervezetek között a  XX. század elejétől kezdve intenzív rivalizálás zajlott. 

1947. november 29-én az ENSZ-ben a „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” tartottak szavazást, amelyet a május 15-én felállított Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottsága” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP) dolgozott ki.[1] Habár az eredeti elképzelést nem mindegyik tagállam támogatta – India, Irán és Jugoszlávia egy kétnyelvű, szövetségi állam létrehozása mellett foglalt állás – végül mégis a többség által javasolt, Palesztina felosztásáról szóló tervet bocsátották szavazásra. Erre 33 ország voksolt igennel, miközben 13-an ellenezték és 10-en pedig tartózkodtak. Így megszületett az ENSZ Közgyűlés 181. számú határozata: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott, azaz corpus separatum lett, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték.[2] Az Egyesült Államok és a Szovjetunió – eltérő geopolitikai és gazdasági okok miatt – támogatta az önálló zsidó állam létrehozását a Közel-Keleten, Nagy-Britannia tartózkodott, valamint az arab országok elutasították.

A 181-es határozat megszületése azonban nem oldotta meg a közel-keleti feszültséget, hanem pont ellenkezőleg: miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, már elkerülhetetlennek és csupán idő kérdésének tűnt az arabok és a zsidók közötti (első) háború kirobbanása. Mindkét fél – az 1947. december 5-én bevezetett fegyverembargó ellenére – fegyverkezni kezdet, újabb területek felett szerezte meg az ellenőrzést, és felkészült a közvetlen fegyveres összecsapásra. Végül a fegyveres konfliktus azt követően robbant ki, hogy május 14-én David Ben Gurion [3], a legfontosabb cionista szervezetnek számító Zsidó Ügynökség elnöke,  Tel-Avivban kihirdette „Izrael Állam Függetlenségi Nyilatkozatát”.

Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.

Ahogyan mondani szokás: ami ezután történt, az már történelem. Könyvtárnyi szakirodalom született az első arab-izraeli háborúkról, a hadműveletek és a diplomáciai történések leírásáról és a független zsidó állam első éveiről. Csakhogy Izrael megalapításának közvetlen előzményeit, vagyis a holokausztot és a második világháború utáni alijázást leszámítva viszonylag kevés olyan monográfia áll a rendelkezésre, ami a tágabb történelmi előzményekkel, a politikai cionizmus eredetével vagy a XIX. századi zsidó kivándorlásokkal foglalkozna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem születtek volna könyvek erről a témáról, de a többségük szakmai szempontból elfogadhatatlan, kutatások vagy levéltári források helyett összeesküvéselmétekkel, hiedelmekkel vagy szándékosan elferdített tényekkel vannak tele, amelyekkel a szerzők igyekeztek mindig valamilyen ideológiának vagy koncepciónak megfelelni. Ugyanez a helyzet az Izraelről szóló magyar szakirodalom terén is. Miközben az izraeli történetírásban már évtizedek óta zajlik a „mítoszrombolás”, vagyis az „új történészeknek” nevezett csoportnak az Izrael egyes eseményeit meglepően kritikusan szemlélő vagy történelmi alapjait megkérdőjelező tudományos munkákat adnak k, addig ilyen típusú művekkel a magyarországi könyvpiacon csak elvétve találkozni.[4]

A magyar olvasók körében épp ezért számíthat most igazi ínyencségnek a Kalmár Zoltán által írt és 2017-ben kiadott Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig című monográfiája. Habár ez a könyvet nem lehet az izraeli revizionista történészek munkái közé sorolni, de Kalmár ezzel a művével egy olyan lyukat foltoz be, amely régóta ott tátongott a Közel-Keletről, az Izraelről, a XIX. és XX. századról szóló magyarországi történetírásában. Vagyis azokra a kérdésekre ad választ, hogy például mi is a politikai cionizmus, amely mára egy teljesen eldeformált és tévesen magyarázott fogalommá vált? Vajon ki volt ennek az eszmeiségnek az alapítója vagy éppen jelentős úttörői? Mikor és miért zajlott már jóval Adolf Hitler hatalomra kerülése előtt nagyszámú zsidó kivándorlás Palesztinába? Tényleg egységesek voltak a zsidó szervezetek? Mekkora szerepük volt a nagyhatalmaknak Izrael létrejöttében? – a szerző ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbál választ adni. Már a bevezetőjében elismerte, hogy a kérdések megválaszolása során igencsak ingoványos talajra lépett és nagy fába vágta a fejszéjét, amikor erről a témáról írt egy történelmi szintézist, ami függetlenül az országtól vagy egy korszaktól, mindig kockázatos vállalkozás. „Különösen igaz ez Izraellel, Izrael előtörténetével kapcsolatban, ahol a múlt megértése körül időről időre éles emlékezetpolitikai küzdelmek bontakoznak ki, az ország történelmének számos eseményéről és szereplőjéről folyamatosan élénk vita zajlik.”[5]

Ám mielőtt további boncolgatásra kerülne a könyv, szükséges röviden kitérni Kalmár Zoltán rövid életrajzára, amely választ ad arra, hogy miért is vállalkozott erre a feladatra. Az 1966-ban Jászkiséren született, filozófus és történész végzettségű Kalmár Zoltán korántsem ismeretlen személy a kutatók vagy történészek körökben. A Pannon Egyetemen oktató docensnek főbb kutatásai területei közé tartoznak az Egyesült Államok, Ciprus, Oroszország és a Szovjetunió, valamint a társadalom- és történetfilozófia. Önálló kötetei mellett több mint félszáz filozófiai, történelmi tanulmányt publikált hazai és külföldi kötetekben, folyóiratokban, miközben rendszeresen ad elő a hazai és a nemzetközi konferenciákon. Természetesen nem hiányozhat ebből a felsorolásból a Közel-Kelet sem, mivel Kalmár legjelentősebb kutatásai ennek a régiónak a XX. századi történelméről szólnak. A jelen recenzió szempontjából lényeges adalék, hogy a történész korábban Izraelben is végzett helyszíni, levéltári kutatásokat. Több írásában, mint például Izrael és Egyiptom szembenállásának előzményeit, menetét és a két vezető, Ben Gurion illetve az egyiptomi Gamel Abden Nasszer párharcát vizsgáló „Nincs béke a Közel-Keleten”, foglalkozott a zsidó ország megszületésének körülményeivel vagy az állami lét első éveivel. Tehát a szerző korántsem számít kezdődnek a témában és a monográfia olvasása során végig érezhető, hogy korábbi kutatásoknak köszönhetően már jelentős ismeretanyagra tett szert, és ezeket a Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó állam megírása során szintén sikeresen kamatoztatta.

A könyv szerkezeti szempontból erősen tagolt: nem konkrét és számozott fejezetekből áll a mű, hanem helyette húsz alfejezetből épül fel. Ezek rendszerint egy-egy jelentős történelmi eseménnyel foglalkoznak, de a szerző gyakran külön alfejezetet szentel a legfontosabb történelmi személyeknek vagy szervezeteknek. Ugyanúgy kitér a legnagyobb filológiai és történeti kérdésére, mint például Palesztina nevének eredetére vagy éppen a palesztinok származásával kapcsolatos vitákra.[6] Mivel Kalmár a bibliai időktől kezdve egészen 1948-ig vizsgálja az eseményeket, ezért ebben a recenzióiban inkább néhány érdekes és kevésbé ismert dolog kerülne bemutatásra, ami meghozhatja az Olvasó kedvét az amúgy nagyon barátságos terjedelmű  (151 oldal) és kisméretű, egy kisebb táskában is könnyen elférő könyvre.

Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. Kép forrása: Wikimedia Commons

Az egyik ilyen részletesebb kifejtett téma a politikai cionizmus eredete és fejlődése. Kalmár rámutattat arra az eszmetörténeti összefüggésre, hogy a felvilágosodás, a francia forradalom és végül pedig a nacionalizmus miképp járult hozzá a politikai cionizmus megszületéséhez. Szerinte a politikai cionizmus alatt egy olyan szekuláris nacionalizmuson és liberalizmuson alapuló ideológiát és mozgalmat kell érteni, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető.[7] Felhívta a figyelmet arra is, hogy ugyan a cionizmust szót csak később alkották meg, de zsidó értelmiségiek és rabbik már korábban is elmélkedtek egy önálló zsidó államnak a létrehozásáról a Közel-Keleten. Habár Theodor Herzl (Herzl Tivadar), akinek az 1896-ban megjelent A zsidó állam (Der Judenstaadt) című műve jelentős mérföldkő volt a cionizmus történelmében – a szerző egy külön alfejezetben ismerteti – nem ő volt az első, aki Izrael (újra)megalapításáról tett említést. Példának okáért ott volt Natonak József magyarországi rabbi, aki elindította Az egységes Izrael (Das einige Israel) című lapot. Az ő nevéhez fűződnek az első diplomáciai erőfeszítések is: felvette a kapcsolatot a brit, a francia, de még a konstantinápolyi zsidósággal is, illetve kidolgozta a szentföldi kolonizáció tervét. A cionizmus szempontjából további jelentős személyek voltak még a német Moses Hess (1812-1875), Lev Pinszker (1821-1891), és Perec Szmolenszkin (1842-1855) is. Sőt, a szerző rámutat arra, hogy Pinszker szerepét valami miatt el szokták hanyagolni a témával foglalkozó történészek, pedig maga Herzl nyilatkozta az illetőről:

„Még szerencse, hogy nem ismerem ezt a művet (Pinszker „Önfelszabadításról” – KL), mert lehet, hogy meg sem írtam volna a sajátomat”.[8]

Ugyanakkor ennél a résznél szükséges megtenni az első komolyabb kritikát: a Kalmár által felsorolt névlista korántsem teljes, hiszen miközben egyes személyek szerepéről részletesen beszámol, addig másokat meg sem említ. Ez különösen akkor szembetűnő, amikor hiányzik Chatam Szofer (Moshe Schreiber) német származású, de a pozsonyi jesivát (zsidó hittudományi főiskolát) híressé tevő rabbi. Ő a rendkívül szigorú ortodox tanításain kívül azzal várt híressé, hogy szinte állandóan szót emelt a zsidók Palesztinába való visszatérése mellett.

A könyv másik fő irányvonalát a XIX. század végi és XX. századi eleji kivándorlás jelenti. Ennél a résznél a szerző nemcsak a négy nagy alijázási hullám eredetét – többnyire valamilyen kelet-európai pogrom – és lefolyását mutatja be, hanem például az első kivándorolt zsidók nehézségeit, mindennapi életét, mezőgazdasági tevékenységeit, kibucok (közösségek) megalapításának menetét, illetve a héber nyelvoktatás megjelenését, amelynek célja a jiddis – a közép-keleti európai askenázi zsidók nyelve, germán, de néha francia és szláv elemeket tartalmazó – nyelv felváltása. Ezen a téren Kalmár több közvélekedéssel vagy mítosszal leszámol. A zsidóság körében először nem volt túlságosan vonzó az alijázás ötlete, magát Herzelt is több támadás érte a rabbik, a szekulárisok, de még a szélsőséges cionisták részéről is.[9] Ugyanúgy a zsidók a pogromok elől elsősorban az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába menekültek. Sőt, az sem volt ritka, hogy az először Palesztinába kivándorolt zsidók pár év után továbbmentek Nyugatra, mert a rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken. Az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Ugyanúgy az első világháború előestéjén Palesztina lakossága 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.[10]

A legérdekesebb részek közé tartozik, amikor történész több példán keresztül bemutatta: először nem voltak komolyabb konfliktusok a Palesztinában élő arabok és zsidók között. Például nem a térségben élő arab nagybirtokosok kedvelték a zsidó földvásárlókat, akik titokban jó pénzért vásárolták földeket.[11] Ugyanúgy az sem volt szokatlan, hogy az első kivándoroltak a helyi arab vezetőktől és sejkektől vásároltak maguknak fegyveres őrszolgálatokat, akik megvédték őket az arab portyázók zaklatásaitól. Azonban ahogyan növekedett az alijázók száma, ezek az arab fegyveresek gyakran a támadók oldalára álltak és mivel az Oszmán-Török Birodalom hatóságai nem tettek semmit a zsidó települések megvédése érdekében, ezért saját fegyveres milíciákat alapítottak.

A XX. század elején több zsidó milícia alakult, ezek közül a legismertebb a HaSomer (Az Őrszem) volt. A fénykép róluk készült 1909-ben.  Forrás: Wikimedia Commons.

 

A nagy zsidó aljazásokat követő alfejezetek az első világháborútól a második világháború végéig követik az eseményeket. Ezzel kapcsolatban a szerző leginkább Nagy-Britannia árnyalt, korántsem fekete-fehér szerepét helyezi előtérbe: az első világháború végétől London hol a cionista zsidókat támogatta, hol pedig a helyi arabokat, vagy éppen egyiket sem. Például az 1917-ben kiadott – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat sem jelentette egyértelműen azt, hogy London mindenképp támogatná Izrael megalakulását. A  brit kormány nevében Alfred James Balfour ugyan megígérte Lord Rotschild bárónak, a brit Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését, de végig óvatosan fogalmaztak, mert kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait pedig nem jelölték ki és jogvédelmet minden közösségnek megígértek. Ugyanúgy miután 1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozta az alijázók számát. Aztán tíz évvel később a brit politika mégsem görgetett akadályt a zsidó bevándorlás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – miatt.

Mivel a monográfia fő témáját elsősorban a Palesztinában történő zsidó kivándorlás képezi, ezért a szerző csak pár bekezdésben tér ki az európai zsidóüldözésekre, és a holokausztra, de itt is inkább abban a kontextusban, hogy ezek miképp hatottak az alijázásokra, valamint a britek Palesztinával kapcsolatos hozzáállásukra. Kalmár arra mutat rá, hogy habár a cionista szervezetek támogatták Nagy-Britannia harcát a náci Németország ellen, otthon mégis kétfrontos küzdelmet vívtak a britekkel. Ez többek közt fegyveres összecsapásokat jelentette az olyan helyi csoportokkal, mint az Irgun vagy Stern, akik 1944-től valóságos háborút folytattak a brit csapatok ellen: például novemberben meggyilkolták Lord Moyne közel-keleti politikáért felelő brit minisztert, de rendszeresen hajtottak végre merényletek brit és arab katonai, közigazgatási és civil célpontok ellen.[12]

David Ben Gurion. (1886-1973)Forrás: Wikimedia Commons

Ezeknél a részeknél a történész felhívta a figyelmet arra, hogy a cionista szervezetek és a zsidók milíciák korántsem voltak egységes állásponton: gyakran rivalizáltak egymással, ám nem számítottak ritka jelenségnek a köztük zajló fegyveres összecsapások sem. A könyv ezen a téren nagyon sok újdonsággal szolgál, hiszen a szerző részletesen kitér arra, hogy a XIX. század végétől kezdve a különböző ideológiai zsidó bevándorlók között miért és hogyan alakultak ki ellentétek. Kalmár külön alfejezetben ismerteti ennek a korszak a két meghatározó cionista szereplőjét és általuk képviselt ideológiai irányzatot: David Ben Gurionmak a diplomáciai megoldást preferáló, a britekkel való együttműködést hirdető és szocialista – de az osztályharcot elutasító – eszméit, illetve a másik végen elhelyezkedő Vlagyimir Zsabotyinszkij revizionista és „harcos cionizmus” nézeteit. Ezeknél a részeknél nem maradhattak ki az olyan jelentős szervezetek működésének bemutatása, mint a Zsidó Ügynökség vagy a Hagana (Védelem). A történész egyáltalán nem szépít, amikor ismerteti a Ben-Gurion „gyakorlati cionizmusa” és Zsabotyinszkij „harcias cionizmusa” közötti – nem kizárólag ideológiai eszközökkel vívott – harcot. Ez végül a skizmához vezetett nemcsak Palesztinában, hanem az első világháború után kétévente rendezett Cionista Világkongresszusban is.[13] A második világháború sem változtatott a helyzeten, sőt, még inkább elmérgesedett a két fő csoport közötti viszony, amit jól szimbolizált a „vadászidénynek” nevezett időszak: a Hagana a szélsőséges zsidó milíciák kétszáz tagját fogta el és adta át a brit hatóságoknak.[14]

Kalmár a könyv utolsó harmadában a második világháború utáni időszakra, a „Palesztina-kérdésre”, a zsidó állam megalapításáért folytatott diplomáciai küzdelmekre, illetve az ENSZ határozatokra tér ki. Itt a történész lényegében csak összefoglalja az ezzel kapcsolatos, a szakirodalmakban már megjelent ismereteket, de az újdonság erejével ható információk száma itt már kevés egy korral vagy térséggel foglalkozó kutató számára. Ráadásul egy-két dolgot bővebben is ki lehetett volna fejteni a laikusoknak is: miközben a szerző több oldalban elemezte, hogy az Egyesült Államok miképp karolta fel a cionisták törekvéseit és ezen a téren milyen viták alakultak ki Nagy-Britanniával, addig csak pár bekezdés van a Szovjetunió – korántsem elhanyagolhatatlan – szerepéről.  Sőt, ebben az esetben a történész a legtöbbször Andrej Andrejevics Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövetének kijelentéseit elemezi, de Moszkva támogatásának okát egy mondatban összegezte. Pedig a „szocialista vezetésű szovjetbarát ország megszületésén kívül”[15] más gazdasági és geopolitikai célok is álltak annak hátterében, hogy az antiszemitizmusáról híres Sztálin egy önálló zsidó állam létrejöttét támogassa.[16]

Mindenképp szót kell ejteni a történész által felhasznált irodalomról is. Ez rámutat arra a korábban említett tényre, hogy a politikai cionizmus kezdeti történetéről vagy az első-két zsidó kivándorlásról – legalábbis az izraeli történelem többi időszakához képest – valóban kevés forrás áll a rendelkezésre. A szerző a könyv megírása során szinte az összes jelentősebb angol, magyar, orosz és német nyelvű nemzetközi szakirodalmat felhasználta. Azonban talán itt szükséges a legnagyobb kritikai megjegyzést tenni: egy-két ingyenes, interneten elérhető és lefordított dokumentumot leszámítva – például az 1917-es Balfour-nyilatkozat vagy a 181-es határozat – nincs utalás egyetlen izraeli levéltári forrásra sem, ami annak tükrében számít furcsának, hogy a szerző kutatásokat végzett Izraelben.

Ugyanakkor a recenzió írójának csupán ennyi kritikus megjegyzése lenne a könyv tartalmi részével kapcsolatban. Viszont ezzel szemben a szerkesztés terén már több kifogásolnivaló akad, ami egyértelműen nem a szerző sara. Ezek lényegében a könyv kis méretből fakadnak: a térképek – különösen a Palesztina felosztásáról szóló – kevésbé áttekinthető és a településnevek nehezen vagy egyáltalán nem olvashatóak. Ez azért is furcsa, mert a fekete-fehér fényképek szép arányosan helyezkednek el, ráadásul a magyar nyelvre lefordított táblázatok, statisztikai kimutatások és grafikonok szintén áttekinthetővé sikeredtek.

Mindezen hiányosságok vagy kisebb hibák ellenére a Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig valóban hiánypótló mű, mivel Kalmárnak sikerült egy olyan – elsőre rövidnek tűnő, de valójában igencsak kiterjedt – témában szintézist írnia, amely évtizedek óta egyfajta „terra incognitának” számított a magyar történettudományban. Ráadásul úgy sikerült összefognia ezt a bonyolult kérdést, hogy az egyszerre érthető egy laikus számára, de ugyanakkor a témával foglalkozó történész szintén nyugodtan forgathatja a könyv lapjait.


Felhasznált irodalom:

Bialer, Uri: Between East and West: Israel’s foreign policy orientation. Cambridge University Press, Cambridge, 1990.

Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017.

Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006.

Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.


Jegyzetek:

[1] Az UNSCOP-ban részt vevő országok: Ausztrália, Csehszlovákia, Guatemala, Hollandia, India, Irán, Jugoszlávia, Kanada, Peru, Svédország és Uruguay

[2] Bővebben a határozat pontjairól lásd: Az ENSZ Közgyűlésének 181 (II). sz. határozata Palesztina felosztásáról. In: Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006., 253-266.

[3] A recenzióban szereplő arab, az orosz és a zsidó nevek olyan formában szerepelnek, ahogyan azok a vizsgált könyvben fordulnak elő.

[4] Ilyen például az “autolegendák eltörlése” miatt 2013-ban kiadott, Sebastien Boussois által szerkesztett tanulmánykötet, amelybe több tucat „új történész” írt. Ennek az egyik lényegi elemét képezi az 1948-as első arab-izraeli háború, kizárólag izraeli levéltári forrásokon alapuló bemutatása.  Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

[5] Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017., 10.

[6] Uo. 16.

[7] Uo. 21.

[8] Uo. 29.

[9] Uo. 34-36.

[10] Uo. 44.

[11] Uo. 40.

[12] Uo. 122.

[13] Uo. 106-107.

[14] Uo. 122.

[15] Uo. 135.

[16] Felsorolás szintjén: Nagy-Britannia gyengítése, a Brit Birodalom felbomlásának felgyorsítása, Washington és London közötti ellentét kiszélesítése, kelet-európai – de nem a szovjet – zsidó kivándorlás felgyorsítása, az arab országok figyelmének elvonása, a szovjet haditengerészeti támaszpont létrehozása a Kelet-Mediterráneumban. Bővebben a témáról lásd: Bialer, Uri: Between East and West: Israel’s foreign policy orientation. Cambridge University Press, Cambridge, 1990.; Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.;

Facebook Kommentek

További írásaink