Botlik Richárd: Az 1526. évi mohácsi csata „árnyékseregei” (e-book) Budapest, 2017. (84. o.)

Illik Péter

„Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.”

Ady Endre: Nekünk Mohács kell (részlet)

 

A történész doktor rövid, digitális formában megjelent kötete több szempontból is újszerű, hovatovább provokatív. Elsőként azért, mert kizárólag pdf formátumban jelent meg, és a szerző academia.edu oldaláról tölthető le. Ezáltal bizonyítja a történelem szekularizáltságát (mindenki elérheti, elolvashatja), valamint megelőzi a kötet fizikai jellemzőinek kritikáját is. Botlik Richárdtól nem áll távol az ismeretterjesztés e formája, figyelembe véve, hogy saját blogot tart fenn Szapolyai János erdélyi vajda tevékenységéről. (http://szapolyai.hupont.hu/)

            Érdemes megjegyezni, hogy a kötet sem minden előzmény és következmény nélkül való, a szerző több ismeretterjesztő, tudományos munkát, illetve recenziót írt a témában.[1] Valamint kutatásai nem zárultak le, tekintetbe véve, hogy egy újabb Mohács-kötet kiadását tervezi.

            A mohácsi csata szinte mindenkit foglalkoztat, értelmezése két végpont között mozog: a nemzeti nagylét temetője, illetve a magyar hősiesség és kiállás egyik példája. E skálát lényegében Ady Endre vonta kétségbe, aki szerint a csata egy szükségszerű és okító jellegű büntetés volt.

            A mohácsi vereség magyarázatával kapcsolatban három fő irányvonal rajzolódik ki jelenleg a véleményformáló történészek körében. (1) B. Szabó János hadtörténészi szemmel a csata pozitív elemeit emeli ki, és úgy látja, hogy volt olyan időpillanata a küzdelemnek, amikor reális esély volt a győzelemre. (2) Az akadémiai történetírás képviselői, például Szakály Ferenc, Fodor Pál, C. Tóth Norbert szerint esély sem lehetett a győzelemre (sem a csatában, sem hosszú távon) a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom objektív mutatószámai miatt: utóbbi jelentősen nagyobb területtel, népességgel, adóbevétellel és hadsereggel rendelkezett. (3) Botlik írásában nem tekinti drámai tragédiának a vesztes csatát, ellenben kétségbe vonja a magyar kiállás volumenét. Ezzel bizonyos értelemben Nemeskürty István Ez történt Mohács után című, először 1966-ban megjelent botrány-kötetének tradícióját folytatja. Mivel Nemeskürty szerint a mohácsi tragédiáért a magyar politikai elit, annak „úri banditizmusa” volt felelős. Sőt, Nemeskürty kötetében egy nagyon fontos célzást tett, bár sajnos nem fejtette ki: túlzottan determinisztikusnak nevezte a hazai történészek hozzáállását a mohácsi vereséghez. Ez viszont –  idehaza meglehetősen elhanyagolt – történetfilozófiai kérdésekhez vezet: valóban csak úgy történhetett valami, ahogyan történt? Értelmetlen a „mi lett volna, ha” kérdés felvetése? Az objektív mutatószámok és a „papírforma” valóban meghatároz? A recenzens úgy látja, hogy a mainstream történészek zöme szerint igen, értelmetlen a kérdés, és a papírforma meghatározó. (A mohácsi csata kérdése mindenképpen érdekes lenne ilyen és ehhez hasonló módszertani-történeteleméleti kérdések felvetésére is.) Akkor Nemeskürty állítása komoly botrányt váltott ki a történészek körében, holott illeszkedett a szocialista rendszer elit-ellenes szemléletébe. Botlik nyilván nem vádolható azzal, hogy valamiféle szocialista indíttatásból vetné fel a kérdést: vajon tényleg mindent megtett a magyar állam önnön védelme érdekében? Fontos kérdés ez, de nem nemzeti-büszkeségi szempontból. Hiszen, ha mindent megtett a vezető elit, akkor is ugyanúgy kétesélyes lett volna a küzdelem. Ugyanakkor Botlik kérdésfelvetéséből és kismonográfiájából az rajzolódik ki, hogy valójában az az érdekes probléma, hogy komolyan felmérte-e a magyar államapparátus a veszélyt, illetve milyen megoldási stratégiával, heurisztikával rendelkezett.

Botlik állítása szerint a magyar politikai elit nem tett meg mindent a vész elhárítására, és ezt a következő axiómákra alapozza:

„1. A Mohácsnál, II. Lajos seregében harcoló katonák létszámát (25-27 ezer fő) meghaladta azok száma (41 ezer fő), akik nem vettek részt az ütközetben. 2. A 32 magyar főúr kevesebb, mint fele vett részt a csatában, és összesen 8 ’igazi’ báró (25%) vesztette életét az ütközetben. Közülük hárman folytattak aktív és cselekvő közéleti politikát a királyi udvarban. 3. 23 magyar vármegye katonáinak jelenlétét lehet kimutatni a mohácsi csatában, ami azt jelenti, hogy a királyi vármegyék katonaságának 64%-a (!) hiányzott az ütközetből.” (7. o.)

            A szerző ezután sorra veszi azokat az egyházi és világi urakat, akik részt vettek és meg is haltak a csatában (8-12. o.), azokat, akik megmenekültek (13-33. o.), illetve azokat, akik részt sem vettek a harcban. (34-67. o.) A névsorok összeállítását és listázását segítette, hogy a szerző adta közre például azt a részletet Thurzó tárnokmester leveléből, amely tartalmazza a Mohács idején készített utolsó összeírást a Magyar Királyság főméltóságairól. Thurzó később véglegesíthette a listát, mert abban már csak azokat a főméltóságokat sorolta fel, akik Mohács után életben maradtak. Tekintettel a mohácsi csata iránt érdeklődőkre, Botlik Richárd engedélyével a recenzió végén egészében idéztem az általa fordított listát. Itt azonban megint érdemes megállni egy pillanatra.

Megnézve a listát, látható, hogy Botlik a korábbiaktól eltérően fordít le például tisztségeket. Ugyanezt tette és jelezte a fordítás hibás voltát az ún. Sárffy-jelentés kapcsán (alapvetően fontos forrás II. Lajos király halálának körülményeiről), valamint a mohácsi csata Brodarics-féle leírásával kapcsolatban. Ez azért érdekes, mert szintén a különböző tisztségek értelmezése kapcsán fogott gyanút Szatlóczki Gábor, akinek alapállítása szerint az eddigi történészi hagyomány téves fordításokon alapulva számos kérdést félreértett a 16. századi várakkal és szervezeti felépítésükkel kapcsolatban. Vár a várban. A várak népe és a mezei hadak I. A várak népe. (Szeged, 2016.) c. kötete szintén elérhető a szerző academia.edu oldalán. Összegezve, úgy tűnik, hogy egy paradigmaváltás körvonalai rajzolódnak ki, amelyben többen egyre alaposabban olvassák újra az ismert, és az újonnan bevont latin nyelvű forrásokat, és próbálják revideálni a kialakult történészi értelmezéseket.

            Az „akik részt vettek és meg is haltak a csatában” fejezete a kötetnek egy rövid felsorolás. Ezt követi azok leírása, akik részt vettek, és sikerrel megmenekültek. Ezek közül az első ecsedi Báthory István nádor. Őt számos negatívum mellett, az alábbi gondolat írja le legplasztikusabban:

„Noha Báthory – mint a király távollétében és/vagy annak halála esetén az első számú magyar közméltóság – tisztában lehetett közjogi helyzetével, több hibát is vétett a szokásjog és az érvényben levő törvények ellen. Ugyanis Habsburg Ferdinánd (1526-1564) királyválasztó országgyűlését először nem Báthory, hanem az özvegy királyné hívta össze. ’Báthory nádor pedig csak támogatta ezt a lépést, saját külön meghívójában.’ A nádor ráadásul antedatált (október 9-én kelt) dátummal hívta össze a rendeket Komáromba, tehát saját (valójában október 26-án írott) meghívójának keltezését 17 (!) nappal meghamisítva igyekezett azt a látszatot fenntartani, hogy lépést tartanak a másik királyjelölttel, Szapolyai Jánossal.” (14.)

A többi résztvevőt is nyomon követi a szerző, és mindegyikről kiderül „valami szeplő”. Batthyány Ferenc és Tahy János a csata után azzal voltak elfoglalva, hogy melyik király oldalára állva szerezzenek több hasznot, Perényi Péter csapataival a délvidéken fosztogatott, és nem mellékesen ellopta a rá bízott Szent Koronát, Brodarics István az, akit a szerző vétlennek tart, tekintve, hogy személyes hányattatásai miatt (cseh csapatok fogták el és ejtették túszul) esélye sem volt bármit is tenni. A mohácsi csata során Báthory András szólt a királynak, hogy kezdje meg a török csapatok üldözését, mert a csatát megnyerték. Ezt elemezve a szerző források hiányában nem tud állást foglalni, de felveti annak lehetőségét, hogy Báthory szándékosan tévesztette meg a királyt. Horváth Gáspár, Czettritz Ulrich és Majláth István a király halálának három közvetlen tanúja. Róluk a szerző viszonylag szűkszavúan beszél, mivel egyéb írásaiban azt megtette II. Lajos király halálával kapcsolatban. Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay (Vitéz) János a király védelmével megbízott csapatok vezetői voltak. Kállayról sok adat nem maradt fen a csata után, a másik két férfiú pedig saját pecsenyéjének sütögetésével volt elfoglalva, miként – a kötet szerint – túlélő társaik zöme.

A kötet talán központi része azok bemutatása, akik nem vettek részt a harcban. Itt a szerző a következőt állítja, bizonyítva, hogy néha a „halk” mondatok a „legütősebbek”:

„Halkan szeretném megjegyezni azt, amiről a hazai történettudomány eddig még nem tett említést: vármegyei viszonylatban 41 (!) megye bandériuma és megyés ispánja hiányzott a csatából, ezek létszámát minimum 9 ezer lovasra becsülöm. Összegezve: a mohácsi csatából (a külföldi, elsősorban német segélyhadakat még ebbe nem is beleszámítva) legalább 30 ezer lovas- és 11 ezer gyalogos katona hiányzott.” (37.)

A szereplőket sorra véve Szapolyai János az első, akinek kapcsán máig számos a találgatás, vajon szándékosan késett-e el a csatából?  Botlik válasza erre is frappáns és provokatív:

„A lakonikus válasz: nem. Aki ugyanis késik, az nemcsak megpróbál odaérni valahova – esetünkben a mohácsi csatába –, hanem oda is ér, csak késve. Szapolyai János erdélyi vajda azonban nemhogy nem ért oda Mohácsra (nagy távolság, több természetes akadály, köztük két folyam, a Tisza és a Duna választotta el a két sereget egymástól), de el sem indult időben. Ezért nem is késhetett. A kérdést ezért át kellene fogalmazni, másképp kell feltenni: Szándékosan nem ment az erdélyi vajda Mohácsra? A lakonikus válasz: igen.” (38. o.)

Ezt alátámasztó teóriáját részletesen indokolja, itt csak annak végkövetkeztetése álljon:

„A fentebb idézett, Szapolyai-levélben szereplő ’meghagyások szövevényes volta’ [Szapolyai ezzel indokolta késését. I. P.]  az erdélyi vajda, és ezzel egész Erdély hadseregének ürügye arra, hogy a katonák miért nem csatlakoztak, miért nem egyesülhettek időben II. Lajos seregével. Az erdélyi vajda – ha érdekében állt – tudott gyors is lenni: 1522-ben például Budáról alig öt nap alatt ért Lippára. Nemcsak életben maradt kortársait, hanem a magyar történettudományt is megvezette Szapolyai vajda az ellentétes értelmű parancsokra való hivatkozással, pedig a meghagyások egy részét pontosan a vajda generálta, részben Szapolyai volt ezek értelmi szerzője.” (41. o.)

Botlik két dokumentummal, Szapolyai János és Somlyói Báthory István augusztus 24-én, Kolozsvárról írott levelével igyekszik alátámasztani érvelését, hogy fizikai képtelenség volt az erdélyi- és a Mohácsnál tartózkodó királyi sereg egyesülése. A csata 400. évfordulóján (1926-ban) megjelent kötetben Gyalókay Jenő hadtörténész még két hét vonulási idővel számolva is úgy vélte, hogy Szapolyai nem érhetett oda időben Kolozsvárról Mohácsra, Botlik kutatásából azonban kiderül, hogy két hét helyett mindössze 5 napról volt szó.

Szapolyai János (Wikipedia)

Frangepán Kristófot láttatja talán legszimpatikusabban a szerző, akinek kapcsán kiemeli, hogy őt „pecsenyesütögető” társai ölették meg (54.), illetve ő volt az, aki a mohácsi csatát leckének tekintette a magyar vezetés számára (52.), és ezzel – a recenzens szerint – megalapozta az Ady-i irányvonalat. Bornemissza János csata utáni haditette, hogy Pozsony várába zárkózott a királyi kincsekkel, és nem kívánta kiadni azokat. Thurzó Elek jellemét így rajzolja meg a szerző:

„A kincstartó Pozsonyba menekült a királynéval, és – talán Brodaricson kívül egyedüli nemesként – nem kért birtokokat vagy pénzt annak fejében, hogy Ferdinánd hűségén maradjon. Thurzó biztosra akart menni, nem kockáztathatta addig felépített bányászmonopóliumát, ezért tudnia kellett, milyen politikai irányba lavírozzon. A török veszély egy cseppet sem izgatta, viszont felvidéki riválisa, Szapolyai János miatt aggódott […]” (58.)

Ecsedi Báthory György lovászmester nem jelent meg a csatában, okai ismeretlenek, a csata után ő is azzal volt elfoglalva, hogy melyik király oldaláról álljon át a másikéra. Somlyói Báthory István, Szapolyai jobbkeze szintén nem indult el a csatába, ellenben tisztában lehetet a következményekkel, mivel fia is őrizte II. Lajos leveleit és meghagyásait. (60.) Várday Pál – a szerző szerint – nem akart részt venni a csatában, és a csata után is szándékosan mulasztotta el kötelezettségeit. (60-61.) Az utolsó, névvel kiemelt, és önmagában tárgyalt személy II. Lajos fia, akiről információk birtokában a szerző is csak hipotetikus fejtegetésekbe bocsátkozik, de ezt jelzi is. Ezután következnek az egyéb hírességek röviden, akiknél halvány hiányérzetet kelt, hogy nincsen összefoglalás. Itt jegyezném meg, hogy érdemes lett (lehetett) volna egy olyan részt írni, amely úgy foglalja össze a szereplőket a kötet végén, hogy az előző név szerinti haladástól eltérően, a mohácsi csata utáni viselkedési mintáik szerint csoportosítja őket.

            A szöveg ezután a távollévő külföldi csapatokat veszi sorra (68-75. o.), majd a mohácsi csatát követő kisebb harcok ismertetésével (76-78. o.) zárul. Ez utóbbiak a szerző szerint szintén azt bizonyítják, hogy a magyar nemesek egyáltalán nem törődtek a lakosság védelmével. (76. o.)

            A kötet végén szereplő három diagram igen szemléletes, meglepő, mégis hatásos zárása a kötetnek: a főpapok 20%-a, az igaz bárók 41%-a, a vármegyéknek 64%-a nem jelent meg a csatában.

A mohácsi emlékpark (Wikipedia)

            A mohácsi vereség az évszázadok során történelmi mérföldkővé, valamint egy nemzet tragédiájának szimbólumává vált. Mi több, a mainstream történetírásban a determinizmus és „csak így történhetett”-elv legitimációjává vált. Ebből a nézőpontból Botlik írása sértő, hovatovább blaszfém. Lehetne. Ellenben nem az. A tudományos objektivitással megírt munka éppen azt üzeni, hogy a mohácsi csata nem a „mi”, és legfőképpen nem a „magyar nép” vagy éppen „nemzet” kudarca, sokkal inkább a korabeli magyar államapparátus, vagy annak egy részének, még inkább cselekvő (itt éppen nem cselekvő) egyének tévedése. Ráadásul nem is eleve elrendeltett, az egyének szerepe nem alárendelt a történeti folyamatokban, hiszen a magyar főurak zöme igenis sokat tett azért, hogy a helyzetet még rosszabbá tegye. Így talán Mohács nem is fordulópont: hozzávetőleg egy 25 ezer fős magyar (és idegen zsoldos) sereg veszített csatát, de az események menete később is megváltoztatható lett volna, illetve a magyar népesség zöme (hozzávetőleg 4,5 millió ember) nem is tudott erről sokat. Következményeit csak később érzékelték és tapasztalták a török portyázó csapatok képében. Ezt jól jelzi, hogy míg például a rigómezei vereség beépült a szerb népi kultúrába, addig a mohácsi vereség nem. Tudomásom szerint nem örökítik meg például magyar népdalok. Majd csak a 18-19. századi értelmiség teremti meg a „mi kudarcunk” szimbólumát. Botlik Richárd kötete ezt sokkal inkább az „ő mulasztásukként” írja le.

 


„Tekintetes és nagyságos Báthory István Úr,

a Magyar Királyság nádora és a kunok bírája stb.

Tekintetes és nagyságos Szapolyai János Úr,

szepesi ispán és az erdélyi területek vajdája,

a székelyek ispánja stb.

Főtisztelendő Várday Pál Úr, Eger püspöke stb.

Főtisztelendő [Erdődy] Simon Úr, a zágrábi egyházmegye püspöke stb.

Főtisztelendő Gosztonyi János Úr, az erdélyi egyházmegye

gyulafehérvári püspöke és királyné őfelsége kancellárja

Főtisztelendő [Szalaházy] Tamás Úr, a veszprémi egyházmegye püspöke

Főtisztelendő Brodarics István Úr, Szerém püspöke,

a Magyar Királyság kancellárja stb.

Főtisztelendő Podmaniczky István Úr,

a nyitrai egyházmegye püspöke

Főtisztelendő Országh János Úr,

a váci egyházmegye püspöke

Nagyságos Perényi Péter, Abaújvár és

Temes ispánja, és az alsó részek főkapitánya stb.

Nagyságos Báthory György, somogyi ispán

és királyi lovászmester stb.

Nagyságos bethlenfalvi Thurzó Elek,

királyi tárnokmester stb.

Nagyságos Batthyány Ferenc,

dalmát-horvát-szlavón bán stb.

Nagyságos Báthory András stb.

Nagyságos Bornemissza János, pozsonyi ispán

és budai várnagy stb.

Nagyságos guthi Országh Imre,

királyi udvarmester

Nagyságos monyorókereki Erdődy Péter

Nagyságos csáktornyai Ernuszt János

Nagyságos Tahy János,

vránai perjel stb.

Nagyságos csulai Móré László,

királyi étekfogómester

Nagyságos Horváth Gáspár,

királyi étekfogómester

Előkelő István, rác despota

Nagyságos Bánffy János,

királyi pohárnokmester

Főtisztelendő Maczedóniai László,

pécsi prépost, titkár stb.

Tiszteletreméltó és jeles Oláh Miklós,

komáromi kanonok, királyi

és királynéi titkár stb.

Tiszteletreméltó és jeles Gerendy Miklós,

fehérvári őrkanonok, titkár stb.

Tiszteletreméltó Nádasdy Tamás,

a zalavári apátság kormányzója, titkár

Tiszteletreméltó Bácsi Miklós, az egri kisebbik egyház prépostja,

Főtisztelendő Piso Jakab,

pozsonyi prépost, Zsigmond budai titkára.”[2]

[1] Például: Botlik Richárd, Nemes István, Tolvaj Balázs: Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (1506-1526) holttestének azonosításával kapcsolatban. ORVOSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK 62:(1) 5-21. (2016)

[2] Botlik Richárd: Egy könyv ürügyén – II. Lajos király halálának körülményeiről. In: Különvélemény. A mainstream magyar történelem határán. Bp., Unicus Műhely Kiadó, 2017. 45-46.

Facebook Kommentek

További írásaink