Identitás- és szimbólumképző stratégiák: Mohács (1526) és az armada (1588)

Illik Péter

Tematikus szinten a két konfliktus nem mutat hasonlóságokat. A spanyol-angol „csata” tengeren, a magyar-oszmán ütközet szárazföldön zajlott. A spanyol armada és az angol flotta között 1588-ben nem volt egy kifejezett ütközet, sokkal inkább több mint egy héten át húzódó összecsapás-sorozat, amely nem követelt nagy áldozatokat. Az angolok egy hajót sem veszítettek, míg a spanyol flotta hajóinak fele pusztult el, de zömében a hosszú és hányatott hazaút során. Az armadán utazó matrózok és katonák nagyjából fele halt meg, míg a harcok után az angol résztvevők közül is legalább ennyien haltak meg pusztító betegségekben. Ezzel szemben a magyar hadsereg kiállt az oszmánnal szemben egy, számunkra döntő csatára 1526. augusztus 29-én délután, és a magyar, illetve zsoldos katonák hozzávetőleg 80%-a odaveszett.[i]

Ugyanakkor az, hogy a két konfliktus miként vált az angol, illetve a magyar nemzeti emlékezet, identitás és nemzeti érzés részévé, összevethető és számos tanulsággal szolgálhat.

A kiindulópont itt is ellentétes: az angolok egy nagy győzelmet, míg a magyarok egy komoly vereséget tettek szimbólummá.[ii] Az angol udvar és I. Erzsébet királynő a kezdetektől propagandacélokra használta fel a spanyol vereséget, amelynek egyik kezdőpontja a Tilbury-beszéd. Ráadásul ez egy tudatosan vállalt vallási konfliktusba – katolicizmus a protestantizmus ellen – illeszkedik. Innentől kezdve a kultúra minden területén kommercializálták, tőkésítették a győzelmet. Ezzel szemben ez idehaza nem történt meg, hiszen a magyar elitnek nem volt mit – pozitív értelemben – reklámozni, illetve 1526-tól nem egy, hanem két uralkodó (I. Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János) harcolt a hatalomért. A vallásos kontextus itt is jelen van, a protestánsok Isten büntetéseként interpretálták az oszmán támadást, amely a katolikus eltévelyedés miatt történt. Eltekintve néhány történetírói munkától, a mohácsi vereségnek a 19. századig kellett várnia, míg összefonódva a romantikus nemzethalál koncepcióval, kiteljesedhetett és széles körben beépülhetett a magyar nemzettudatba.  Ezt jól mutatja Kazinczy Ferenc leírása is:

„Vay József jelen vala ebédjénél, nagy már akkor is, noha még nem visele hivatalt. Mohács hozódék elő, s valamelly környülállás eránt kérdés támada. Vay sokáig hallgata itt is, de midőn kénytelen vala szóllani, mert mindenek elakadtak, olly elkészűléssel beszéllé a történetet, mintha azt tegnap olvasta volna; nem csak azt adván elő, kinek melly része volt ’a vétekben, hanem a’ nevezetesebb emberek’ characterét is, és a’ vétek’ okait. Nem olly dolog, honnan Vaynak nagyságát mérni kell; mert mit tudunk tehát hazánk’ történeteiből, ha a’ II. Lajos epocháját [történetét] nem tudjuk, azt a’ nekünk olly gyászost; de Vay nem csak ezt tudta. ’S miként történeheték, hogy ezt itten csak ő [tudta]? hogy olly jó fejek közt mint a’kik itt együtt ebédlének csak ő?[iii]

Kazincy példáját tovább viszi, és egyben jól mutatja a 19. századi Mohács-mítosz változását a költő és nyelvújító születési évfordulóján mondott Eötvös-beszéd részlete is:

„Azon perctől fogva, amelyben e nemzet nagy királya által vezettetve a nyugati egyház körébe lépett, a régi istenségek oltáraival ledőltek válaszfalak, amelyek közte s más népek között léteztek. Az idegen faj az európai nagy népcsalád tagjává lett, s azon hévvel, melyet távol keletről magával hozott, ragadta meg új hivatását. Történetünk nem más népek életétől különválasztható egész. Egy része, egy lényeges része az az egész nyugati civilizáció történetének, melynek harcaiban legszebb babérainkat arattuk, és ha e hon, mely mint a sokszor ostromlott várfok pusztító csaták nyomait viseli magán, ingatlanul megállt – s ha e nemzet nem veszett el ily véres csaták után, azt annak köszönheti, mert az összes keresztyénség védfalának tekintetett, s mert oly nép , amely örökkévaló eszmékért küzd, nem dőlhet le még oly csapások után sem, minő a mohácsi vész vala. Férfias honszeretet, de egyszersmind az emberiség közös ügyéért való lelkesedés, hív ragaszkodás saját nemzetiségéhez, de vele együtt eleven érzete annak, hogy az egyes nemzet, csak midőn az emberiség közös feladatain dolgozik, midőn annak küzdelmeiben s haladásában részt vesz, foglalhat el magához méltó helyet, ez az, minek e hon fennmaradását köszöni, s e hon jövője attól függ, hogy azon irányhoz, amelyet követve elődeink e nemzetet annyi vészek között fenntarták, hívek maradjunk!”[iv]

A beszédben kombinálódik a nyugathoz való tartozás, a védőbástya szerep, illetve a mohácsi csata tragikuma. A 19. századi magyar nemzeti eszme másik kiragadott példája egy rövid cikk: 1840-ben a Der Spiegel számában megjelent egy írás, amelyben az azonosítatlan szerző azt állítja, hogy magyar nép büszkeséggel gondol III. András uralmára és a mohácsi csatára. Erre reakció ez a rövid tárca, amely szerint a Der Spiegelben megjelent cikk írója „együgyű”. Mohácsról pedig ezt írja válaszában:

„Vagy éppen Mohács, ezen név mely reánk egyértelmű az átokkal, mely neve ősi dicsőségünk és boldoglétünk sírjának, amelyet kimondani jóérzésű magyar előtt annyi, mint szívébe a fájdalom villámait sújtani […]”[v]

Jól látszik tehát, hogy a spanyol armada legyőzése mítosz felülről jövő indíttatással, folyamatosan teremtődött és erősödött meg, míg a mohácsi tragédia képe a 19. századtól kapott óriási lendületet, és az értelmiség felől jött.

            Ezt az időbeli eltolódást tükrözi a történeti szakirodalom is. Míg Angliában már a 19. században 21 könyv jelent meg a spanyol armada pusztulásáról,[vi] addig a mohácsi csatáról 1926-tól indult meg igazán a szakmai párbeszéd, ekkortól kezdtek megjelenni monográfiák a témában. Mindkét diskurzusra jellemző mai napig, hogy párhuzamos paradigmák vannak jelen: az armada kérdésében megoszlik a szakma abban, hogy mit gondoljon a Tilbury-beszédről, illetve eltérően értékelik I. Erzsébet és az angol vezetés felkészültségét egy esetleges spanyol invázió esetén. A magyar szakirodalomban a némileg ellentmondásos tények magyarázatára szintén két értelmezés áll rendelkezésre: a Perjés-féle szulejmáni ajánlat és a szakályi szakaszos-hódítás.[vii] Ugyanakkor közös az angolszász és magyar szaktörténészi írásokban, hogy a – nálunk 19. századi, az angoloknál 16. századi gyökerű – nemzeti érzelmekkel szemben hatva kritikusan elemzik a két eseményt. Az angol historiográfiában egyre inkább a vihar és időjárási körülmények szerepét hangsúlyozzák az armada kudarcában az angol katonai teljesítmény helyett, míg idehaza az újabb kutatások a magyar katonai felkészülés színvonalas voltát, illetve azt mutatják, hogy a csata menete során volt esélye a győzelemnek.[viii]

            Bár nem volt téma az armada kudarcának spanyol, illetve a mohácsi csata török recepciója,[ix] ugyanakkor érdemes megjegyezni, beszédes, hogy sem a vesztes spanyolok, sem a győztes törökök nem kezelték (és kezelik) igazán sarkalatos elemként a nemzeti emlékezetben ezeket a konfliktusokat.

            Zárásként már csak egy nagy, megválaszolhatatlan kérdés van: sorsfordító-e az armada veresége, valamint a mohácsi csata az angol, illetve magyar történelemben. Az egyre kritikusabb, újabb angolszász szakirodalom sokkal inkább a háttérben zajló lassú változások (például az angol tengeri hadviselésé) egyik kezdeti tünetének tekinti az 1588. évi spanyol kudarcot.

A mohácsi csata megítélésében az elmúlt években állt be jelentős változás a történészi beszédmódban. A mohácsi-csata recepciótörténetét feldolgozó kismonográfia előszavában így fogalmaz:

„Vagyis az, ahogyan gondolkodunk a ’mohácsi vészről’, tehát a Mohács-narratíva egy hosszú történelmi – és azáltal jelentősen meghatározott – fejlődés eredménye.

A történettudományra talán azzal fejtette ki legnagyobb hatását Mohács, hogy bár lehet eltérően vélekedni róla – sőt szinte minden történész kicsit másképp látja a csatához vezető utat és a következményeket –, egy mégis biztos: nem lehet a Magyar Királyság újkori történetét a mohácsi csata nélkül megírni. Holott egyszerűen belátható tény, hogy egy Sopron megyei jobbágy szempontjából pontosan a csata napján, de akár még évekkel utána is, ez az esemény korántsem volt annyira jelentős, mint egy esetleges rossz betakarítás. Sőt, tekintve a magyar lakosság számát, itt az össznépességhez képest csekély létszámú társadalmi elit szenvedett vereséget először. Ennek következményei (például a török faluhódoltatás és adóztatás) csak jóval később csapódtak le az ország lakosságának jelentős részét kitevő jobbágyság felé.”[x]

Nem sokkal később Pálffy Géza professzor úr a következőképpen fogalmazott:

„Az újabb társadalom- és életmód-történeti kutatások szerint a Magyar Királyság több mint hárommillió lakója többségének élete nem változott meg radikálisan az 1526. augusztus 29-ét követő napokban és hónapokban. Sokaknak még éveken át sem, azaz Mohács e tudományterületeken nem tartható igazi fordulópontnak. Ugyanakkor – ahogyan idézte is tőlem – egyértelműen kijelenthető: Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar–cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar–oszmán konfliktus alapjaiban alakult át.”[xi]

Legújabban pedig Szatlóczki Gábor és Bagi Zoltán így fogalmaztak C. Tóth Norbert tanulmánya és interjúja[xii] apropóján írt cikkükben:

„Sorsfordítónak tekinthetjük-e a mohácsi csatavesztést? Szerintünk nem! Kétségtelen a kortársak fájdalmas veszteségként élték meg, hiszen a Magyar Királyság uralkodója és a főnemesség színe-virága, tehát az ország vezető rétege egyszerre halt meg. Tisztában kell azzal lennünk, hogy a csatavesztés egy hosszabb folyamat egyik, nem is az első és nem is a legfontosabb láncszeme volt. A 48-as eszmeiséggel átitatott 19. századi magyar történetírás számára azonban ez volt az origó pont. A tárgyilagos kritikai megközelítés helyett, Ferdinánd hatalomra jutása, a magyar trónt öröklő Habsburg dinasztia jelentette nekik az önálló magyar államiság elvesztését, a Magyar Királyság kelet-közép-európai státuszának a megszűntét, amelyet szemükben a két elbukott szabadságharc próbált kétségbeesetten helyreállítani. Ez a hagyomány pedig a mai napig érezteti hatását a tudományos élettől kezdve, a politikusok beszédein át egészen a közbeszédig. Igazi katasztrófaként, sorsfordító eseményként azonban nem a mohácsi csatát, hanem Buda 1541-es oszmán megszállását és a keresztény hadak 1542-ben tett sikertelen ostromát követően azt értékelhetjük, hogy a Habsburg dinasztia és a magyar rendek reálisan teljesen lemondtak a Magyar Királyság székvárosának visszafoglalásáról. Holott ez az Erdélyi Fejedelemség létrejötte és fennmaradása szempontjából is kulcskérdés volt. Ezzel a lemondással állandósult a kialakult helyzet, azaz az ország három részre szakadása. Ezt már joggal tarthatjuk az említett folyamat végpontjának, avagy egy Trianonnal felérő katarzisnak.”[xiii]

            A két nemzeti hívószóval tehát szinte ugyanaz kezd történni: mind a magyar, mind az angolszász történetírás kezdi felismerni azt – a posztmodern és recepciótörténeti igazságot –, hogy egy történelmi esemény „kulcsszerepe” és jelentősége nem pusztán magából az eseményből, hanem a későbbi korok gondolkodásából fakad, azaz abból, mit látnak bele az utódok.

 


 

[i] A csata menetéről a legújabb feldolgozása: B. szabó János: Mohács: régi kérdések – új válaszok: A Magyar Királyság hadserege az 1526. évi mohácsi csatában. Bp., 2015.

[ii] A mohácsi csata emlékezetéről legújabb összefoglaló: Illik Péter: A Mohács-kód. A csatavesztés a magyar köztudatban. Bp., 2015.

[iii] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Sajtó alá rendezte: Orbán László. Debrecen, 2009. 591. Kiemelések tőlem.

[iv] Báró Eötvös József: Kazinczy Ferencz születésének százados ünnepe. 1859. Okt. 27-kén. Budapesti Szemle 1859. 7. kötet, 21. szám. 150.  Részlet, kiemelések tőlem.

[v] Gaal: Az Árpádház kihalása, s a mohácsi veszedelem mint örvendetes események. Athenaeum 1841. 6. szám. január 14. 96. Az 1840-es évek hazafias érzéseit jól mutatja az is, hogy a „mohácsi vérnap” kifejezésre – amely végül nem maradt meg a hazai köztudatban – 22 találat szerepel az ADT Plus adatbázis történeti-irodalmi korpuszában, mindegyik 1841 és 1859 között, de csak 5 találat szerepel 1850 után!

[vi] A British Library ennyi, kifejezetten a témában megjelent (azaz nem összefoglaló) kötetet tart nyilván.

[vii] Ezekről bővebben: Illik Péter: Események metszéspontján: a Mohács-vita. In: Uő: Történészek, viták a 16–17. századi magyar történelemről. Bp., 2011. 37–65, Uő.: A Mohács-kód… i.  m. 19–37.

[viii] Vö. B. Szabó J.: Mohács. Régi kérdések, új válaszok. i. m.

[ix] Erről: Dobrovits Mihály: Nekik Mohács kell, A török Mohács-percepció kérdőjelei. In: Loci Memoriae Hungaricae – A magyar emlékezethelyek kutatásának elméleti és módszertani alapjai. Szerk.: S. Varga Pál–Száraz Orsolya–Takács Miklós. Debrecen, 2012.

[x] Illik P.: A Mohács-kód… i. m. 12.

[xi] https://kronika.ro/szempont/trianon-16-szazadi-gyokerei-mohacsnal

[xii] http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2017/10/28/a_mohacsi_veresegrol/

[xiii] Bagi Zoltán Péter, Szatlóczki Gábor: Mohácsi csata = Trianon? (http://missiles.blog.hu/2017/11/03/mohacsi_csata_trianon)

Facebook Kommentek

További írásaink