Leventesors 1945 tavaszán. Az Esztergomból 1945 tavaszán elhurcolt leventék kálváriája.

Miklós Tamás

Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum katonai rendelkezései jelentősen korlátozták a magyar haderő anyagi és személyi lehetőségeit. Megtiltotta Magyarország számára harckocsik, nagyobb ágyúk, valamint katonai és polgári repülőgépek gyártását. A hadsereg létszámát 35.000 főben maximalizálták, s ezen felül megtiltották az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartását is. 1921. december 19-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1921. évi LIII. törvénycikket, az ún. testnevelési törvényt, amely kimondta, hogy az állam gondoskodik a tanulóifjúság rendszeres testneveléséről, illetve „szervezi az iskolát elhagyó ifjúság testnevelését oly módon, hogy ebben 21-ik életévének betöltéséig a nemzetnek minden férfitagja kötelezően részt vegyen.”[1] Ennek végrehajtási utasítása volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) által kibocsájtott 9000/1924. sz. rendelet, amely létrehozta a Levente Egyesületeket.[2] Ezzel az állam gyakorlatilag lehetőséget teremtett arra, hogy hadkötelezettség tilalmának megkerülésével katonai előképzésben részesítse a fiatal férfiakat.

Az intézmény irányításának legfelső szerve a VKM-en belül működő Országos Testnevelési Tanács (OTT) III. szakbizottsága lett, a végrehajtók pedig a vármegyei, városi és községi (1928-tól a járási) testnevelési bizottságok voltak.[3] Azoknak a fiúknak, akik nem jártak rendszeres testnevelést oktató középiskolába vagy főiskolára, előírták, hogy heti két órában, később pedig heti négy órában vegyenek részt a Levente-foglalkozásokon.[4] A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk a leventekötelezettséget a honvédelmi kötelezettsége közé emelte. Ezzel párhuzamosan a leventekötelezettség felső korhatárát a tényleges katonai szolgálat megkezdéséig tolták ki. Lényeges változás volt továbbá, hogy a foglalkozások időpontját vasárnapokról a hétköznapokra tette át a törvény.[5] 1941-ben feloszlatták az OTT-t, az iskolai, iskolán kívüli és a társadalmi egyesületekben lévő ifjúság testnevelése és honvédelmi előképzése pedig a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségébe került.[6] 1943-tól megkezdődött a leánylevente-csapatok szervezése is.[7] Az 1944. október 15-ei nyilas hatalomátvétel után a kormányzat egyre inkább azon fáradozott, hogy minden hadra fogható személyt, egészen a fiatalkorú leventéktől kezdve a már korosabb férfiakig bezárólag bevonultasson. 1944. október 17-én totális mozgósítást rendeltek el. Ezt intézkedések sora követte. Október 20-án rendelet született arról, hogy a katonai munkaszolgálatra beosztott 18-20 éves, illetve a III. korcsoportbeli leventék (17 éves kor felettiek) a katonai büntetőtörvények alatt állnak.[8] A nyilas kormányzat 1944. november 5-ével a hadkötelezettség alsó korhatárát a 17. életévre szállította le.[9]

1944. december 11-én Esztergomban is megkezdődött a III. korcsoportba tartozó leventék (a 17 éves kor feletti leventelegények) „áttelepítése”: 11 óráig kellett négynapi hideg élelemmel és takaróval ellátva a nagylaktanyában, a járási leventeparancsnokságon jelentkezniük.[10]

Bevonulási hirdetmény a Háborús Esztergomi Hírek hasábjain. Forrás: Háborús Esztergomi Hírek, 10. szám (1945. március 1.) 2. o.

December 26-án a szovjet csapatok elfoglalták Esztergomot, így bezárult a Budapest köré vont ostromgyűrű. Adolf Hitler azonban már két nappal korábban Magyarországra rendelte a Visztula mellől, Modlin térségéből a IV. SS-páncéloshadtestet (amelynek főerői a 3. „Totenkopf” és az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályok voltak) azzal a céllal, hogy mentse fel a magyar fővárost. A hadtest mellé a német 96. és 711. gyaloghadosztályokat rendelték kísérő gyalogságnak. A hadművelet a Konrad fedőnevet kapta. A támadás végül 1945. január 1-jén indult meg Komárom térségéből. A hadművelet során az előrenyomuló 96. gyaloghadosztály január 4-ére elérte Dorog térségét. Január 6-án a 711. gyaloghadosztály már Esztergom előterében harcolt, délután pedig birtokába vette Zsidódipusztát, a Strázsa-hegyet és Sátorkő-pusztát. A hadosztály egyetlen felderítésre kiküldött gránátosszázada Esztergomot is elfoglalta. A 744. gránátosezred III. zászlóalja pedig birtokba vette az Esztergomtól keletre uralkodó magaslatot.[11]

Miután a német csapatok visszafoglalták Esztergomot, hamarosan az államrendőrség állománya és a nyilaskeresztes pártszolgálatosok visszatértek a városba. A totális mozgósítás jegyében újra megkezdődött a hadkötelesek, és a frontszolgálat elől bujkálók felkutatása. Hogy céljukat elérjék, a nyilas pártszolgálatosok márciusig három nagyobb razziát is tartottak a városban, amely során – a városban bujkáló Jócsik Lajos visszaemlékezése szerint – 70, 136, illetve 185 katonaszökevényt, vagy „lógóst” szedtek össze. Ezekre a személyekre jobb esetben az újabb besorozás, rosszabb esetben pedig kivégzés várt.[12] Schneider Imre is megemlékezik egy, a Széchenyi téren felakasztott fiatal magyar katonáról. A hátára egy táblát akasztottak, amelyen az állt, hogy „Így jár minden hazaáruló!”[13]

Január 14-én a honvédelmi miniszter intézkedett az 1926-1896 között születettek behívásáról. A rendelet értelmében az 1926-ban és a később születettek felhasználásáról a honvédelmi miniszter és a totális mozgósítás minisztere intézkedik, és gondoskodik azok Németországba való kiszállításukról. A kerületi parancsnokságok ezért ezekből a korosztályokból már nem hívhattak be senkit sem. A rendelet „B” pontja szerint az 1926-1928. évfolyamokból munkaszázadokat kell szervezni, amelyek Németországba kerülnek elszállításra, ahol „Flak-Helfer”-ként[14] kerülnek majd alkalmazásra.[15]

A már említett razziákkal párhuzamosan folyamatosan jelentek meg a bevonulásra felszólító plakátok is a város utcáin. Január 22-én ismételten sorozták a leventéket. Az ő további sorsukat illetően nem maradtak fenn részletes beszámolók, mindössze két forrás áll rendelkezésünkre. Az egyik forrásunk Kassai Ferenc, aki 66 évvel később emlékezett vissza az akkori eseményekre. Ferenc 1944. november 6-án lépett a 15. életévébe. A felettük lévő utcában lakó nyilas állandóan azt mondogatta Ferenc édesanyjának, hogy a „Ferinek is menni köll, mert már a 15. életévében van.” Így 1945. január 22-én ő is megjelent a ferences gimnáziumban tartott sorozáson, ahonnan Komáromba, a Monostori erődbe vitték társaival.

A komáromi Monostori erőd. Forrás: Wikipédia

Ferenc a második éjszakán úgy döntött, hogy most „vagy le tud lépni, vagy nem.” Elment az őrszobára, ahol elmondta az ott lévő „jól megtermett, harcsa bajszú” őrnek, hogy haza akar menni, majd kinyitotta a táskáját, amely tele volt cigarettával. Az őr kivett két dobozzal (Ferenc emlékezete szerint a cigaretták százasával voltak csomagolva), majd arra kérte a fiatal leventét, hogy várjon. Rövid várakozás után az őr felültette egy kifelé haladó szekérre, és arra kérte a kocsist, hogy vigye el a fiút a székesfehérvári elágazásig, hadd menjen onnan haza Esztergomba. Az elágazástól Ferenc végül gyalog tette meg a hazáig tartó utat. Első éjszaka Piszkén aludt, majd másnap délután érkezett vissza a családi házhoz. Édesanyja nagyon félt attól, hogy a nyilasok otthon találják gyermekét, ezért egy városszéli présház egyik borospincéjében bújtatták el a háború végéig.[16]

A többiek további sorsa nem ismert, de minden bizonnyal rájuk vonatkozik a Háborús Esztergomi Hírek február 3-ai lapszámában megjelent „rémhír-cáfolat”, amely így hangzik: „Napokkal ezelőtt elterjedt hír szerint, a városból útnak indult leventék, vezetőiknek téves úton történt vezetése miatt, orosz harckocsi tüzébe kerültek, aminek következtében súlyos veszteséget szenvedtek volna…”[17] Ezt egy hosszabb propagandaszöveg követi, amely azonban nem tartalmaz már további értékelhető adatot. A kutatás során eddig nem került elő olyan forrás, amellyel a „rémhír” valóságtartalmát alátámasztani, vagy cáfolni lehetne.

Február 18-19-én már a 14-21 éves fiúkat is sorozták.[18] A Háborús Esztergomi Hírek február 22-ei lapszámában rövid cikkben megemlékeznek arról, hogy „a vasárnap [azaz február 18-án – M. T.] bevonult esztergomi leventék még hétfőn is itt tartózkodtak kocsik hiányában és a délelőtti bombázás után nyomban a rombadőlt házak mentésére siettek vezetőikkel, ahol a romok alól sikerült a szerencsétlen embertársaikat kimenteni.”[19]

A már többször említett sajtóorgánumról annyit érdemes még megjegyeznünk, hogy több alkalommal is közölt leventékre vonatkozó rendeleteket és propagandisztikus írásokat is. Február 22-én hírt adnak arról, hogy a leventék is felterjeszthetők a bronz, ezüst és arany vitézségi éremre;[20] február 24-én közlik egy Németországba induló esztergomi levente levelét;[21] a következő lapszámban pedig arról olvashatunk, hogy a honvédelmi miniszter legújabb rendelete szerint a magyar hadszíntéren dúló harcokban önként résztvevő leventék kitüntetéseit a hozzátartozóik is megkaphatják,[22]

Rövid híradás, amely beszámol a leventék mentési munkálatokban való részvételéről. Forrás: Háborús Esztergomi Hírek, 7. szám (1945. február 22.) 2. o.

Az utolsó nagy mozgósítás március 3-4-én volt a városban. A parancs megjelent a Háborús Esztergomi Hírek hasábjain és hatalmas falragaszok útján is. Ezek szerint az 1923-1930. közötti születésűeknek reggel 8 és délután 4 óra között kellett jelentkezniük a IV. Béla király utca 4. szám alatt, a ferences gimnáziumban. Mindenkinek kétnapi hideg élelmet, takarót, alsó- és felsőruházatot, illetve tartós lábbelit kellett magával vinnie. Aki nem jelent meg, az katonaszökevénynek számított.[23]

Az esztergomi ferences rendház Historia Domusa az alábbiképpen számolt be erről: „Márc. 3-4-én ismételten sorozták főbelövés büntetésének fenyegetése mellett a 14-21 éves fiúkat, mert az előző alkalommal sokan elrejtőztek és kivonták alóla magukat. A sorozás most is az intézet nagy ebédlőjében történt kegyetlen kíméletlenséggel, s míg el nem vitték a besorozottakat (majdnem mindenkit besoroztak!) nálunk voltak szálláson a febr. 7-én végleg feloszlatott kórház[24] céljára szolgáló helyiségekben.”[25]

Látható tehát, hogy a háború előrehaladtával az egyre fiatalabb generációkat is elhurcolták. Míg 1944. december 11-én csak a III. korcsoportba tartozó leventelegényeket vitték el, ekkor már az 1930-ban születettekre, tehát a 15 éves gyermekekre is sor került.

Korabeli képeslap a ferences gimnáziumról. Forrás: A Szűz Máriáról nevezett Szent Ferenc-rend esztergomi Szent Antal Gimnáziumának értesítője az 1935-36. iskolai évről. Esztergom, 1936.

 

Az eseményre vonatkozó forrásaink

Az 1945 tavaszán elhurcolt esztergomi leventék sorsát illetően nem rendelkezünk levéltári forrásokkal, ezért történetüket az egykori elhurcoltakkal készített interjúk, valamint egyéb korabeli források alapján rekonstruálhatjuk. Egyik ilyen, az eseményekkel egy időben keletkezett forrásunk Schneider Imre naplója. Imre a Szent Antal gimnázium IV. osztályos diákja volt abban az időben. A háborús helyzet következtében, és mivel a gimnázium épületét a katonaság foglalta le magának (hadikórházat költöztettek oda), felfüggesztették a tanítást. A diákoknak levelet kellett írniuk haza, hogy lehetőség szerint jöjjenek értük a szüleik. Imre Szeged mellett (János-szállás) lakott, s mivel a közelgő front miatt oda már nem juthatott vissza, a gimnáziumban maradt. Személyes naplója sok értékes részletet tartalmaz a háborús eseményekre, valamint az ott elhelyezést nyert szegedi 5. helyőrségi kórházra vonatkozóan is. 1945 márciusában Schneider Imre is Komáromba került, ahonnan végül is sikerült visszakerülnie Esztergomba.

Az eseményekre vonatkozó kutatásaink során három olyan személlyel sikerült interjút készítenünk, akik átélték az egykor történteket. Közülük Holop Gézát és Kékesi Gyulát szintén március 4-én sorozták be. Ők már nem voltak olyan szerencsések, mint Imre: Komáromból előbb Somorjára kerültek, majd egy rövid kiképzést követően Alsó-Ausztriába vitték őket. Riednél azonban lemaradtak alakulatuktól, és ettől kezdve az ő történetük már nem fonódik össze az Esztergomból 1945 tavaszán elhurcolt többi levente sorsával. A harmadik interjút Fritz Györggyel készítettük. György egészen más módon került ki Németországba, Augsburgba; testvérét, Ernőt viszont szintén március 4-én hurcolták el. A történet szálai ott kapcsolódnak össze, hogy egy nap magyar leventék érkeztek az augsburgi laktanyába, és a testvérpár ámulva ismert egymásra. Ugyan, az akkor megérkezett esztergomi leventékkel külön foglalkoztak, a Fritz Györggyel készült interjú is fontos adatokat tartalmaz további sorsukat illetően.

A beszélgetések során néhány alkalommal egymásnak ellentmondó adatok is elhangoztak, kontrollforrások hiányában azonban sokszor már nem lehet meghatározni, hogy melyik állítást, adatot fogadhatjuk el hitelesnek. Ezeket azonban külön feltüntetjük a szövegben. Az indokolatlanul sok lábjegyzet elkerülése végett az egyes interjúkra nem fogunk külön hivatkozni.

 

Mi történt az esztergomi leventékkel 1945 tavaszán?

 

Mint már említettük, március 3-4-én a ferences gimnázium ebédlőjében történt a sorozás. Schneider Imrét és barátját március 3-án hívatta Szak Ányos atya, aki közölte velük, hogy a rektorral közösen úgy döntöttek, a dolog már nem halasztható, jelentkezniük kell a sorozáson. Imre és Ákos barátja úgy határoztak, hogy meglógnak, mindenesetre összekészítették hátizsákjaikat.

Másnap Takács József doktor (a gimnázium orvosa) bizonyítványt írt részükre vastagbél-gyulladásról és nagyfokú ideggyengeségről. Ezt követően P. Horváth Berárd kíséretével elmentek a városházára, ahol egy orvosi vizsgálatot követően május 31-ig sikerült felmentést szerezniük. Miután visszatértek a gimnáziumba, ismételten jelentkeztek. Imre emlékei szerint egy zászlós és Rajner János főorvos sorozta a fiatalokat. Átnyújtották felmentésüket a főorvosnak, aki négy hét haladékot adott, mivel fertőző („infekciós”) betegek voltak. Nevüket felírták, s ki is töltöttek egy igazolványt, amelyet azonban a zászlós nem volt hajlandó aláírni, mondván a fiúk speciális esetek. Később P. Berárddal visszatértek a zászlóshoz, aki azt mondta, hogy „Hát nyugodjék meg kedves Főtisztelendő úr, a fiúk olyan príma helyre kerülnek, hogy az csuda…” Imre ezt követően úgy emlékezik, hogy este 6 órára autókat ígértek a fiatalokért. Hat órakor lent voltak, de autókat sehol sem láttak, így az éjjelre ott maradtak a rendházban. Reggel azt mondták nekik, hogy a fiúkat éjjel elvitték autóval, de mivel maradtak még néhányan, ezért őket délután 5 órakor viszik el. Délután meg is érkeztek a szekerek, és 6 óra magasságában elindultak Tokodra. (Az autók küldése, illetve az, hogy az éjjel autóval vitték el a gyerekeket, valószínűleg csak ígéret, ámítás volt, amint ezt mindjárt látni fogjuk.)

Holop Géza és Kékesi Gyula is megjelentek a sorozáson, ahol alkalmasnak minősültek. A fiúk az este folyamán nyilas őrség mellett, gyalog indultak útnak. (Kékesi Gyula március 4-én hajnalra emlékszik.) Útjuk a hadi helyzetből kifolyólag – Dorog szovjet kézen volt, s onnan könnyen tűz alatt tarthatták az egyetlen városba vezető, úgynevezett táti utat – a Duna mellett vezetett. Tokodra érvén bevagonírozták őket. (Holop Géza Tátra emlékezik, a többiek viszont Tokodra.)

Az eddigiek alapján feltételezhető, hogy két turnusban szállították el a leventéket. Kékesi Gyula három vagonra emlékszik, amelybe kb. 70 főt zártak be. – Furcsállotta is, hogy miért zárják rájuk a marhavagon ajtaját. Schneider Imre csak március 5-én indult el Tokodra, ahonnan csak másnap mentek tovább vasúton Komáromba. Naplójában megemlíti, hogy amikor este Tokodra érkeztek „teljes szervezetlenség volt, mert senki nem tudta, hogy hányan vagyunk és a nevünk sem volt felírva.” Emlékei szerint 29-en voltak. Később az összlétszámot 60 főben adja meg. Tekintve azt, hogy két turnusban vitték el a leventéket, valamint a visszaemlékezések adatait összevetve, megkockáztathatjuk, hogy kb. 100 fiút vihettek el ez alkalommal Esztergomból.

A kálvária első állomása Komárom volt. A vasútállomásról erős őrizet mellett a Monostori erődbe kísérték a leventéket. Az erődön belül már nem kísérték őket, onnan megszökni már úgy sem tudtak volna. Itt egy szalmával leszórt teremben helyezték el őket, amely azonban tele volt tetűvel. De olyan sok volt, hogy Holop Géza azóta is csak úgy hívja az erődöt, hogy tetű-fészek. Március 6-án megérkezett a második csapat fiatal is. A velük érkező Schneider Imre jegyezte fel az alábbi jelenetet: „kiparancsoltak bennünket az udvarra. Ott volt egy páncélos hadnagy, egy őrmester és több katona. Bevezetés nélkül megkérdezték, hogy ki akar ’Hunyadi’ páncélgránátos hadosztályba belépni. Az Esztergomból jött 60 fiú közül 4-en jelentkeztek és erre nagyon leszidtak bennünket; kiemelték, hogy a kiképzést magyar katonák végzik, magyar fegyverekkel és magyar ruhában. A leszidás eredménye az lett, hogy 56 fiu jelentkezett, de mi négyen nem.”[26]

Március 6-án délután a leventéket továbbvitték Somorjára, Schneider Imréék pedig Komáromban maradtak. Somorján egy emeletes laktanyába kerültek a fiatalok, ahol az emeleten szállásolták el őket. Másnap megtörtént a beöltöztetés: magyar katonai egyenruhát kaptak. A leventéket Holop Géza szerint 5 szakaszba osztották be, szakaszonként kb. 30-40 fővel. Úgy emlékszik, hogy a különböző szakaszok összeállítása korosztályok szerint történt. Géza a 3. szakaszba került, amelynek parancsnoka egy Bartos nevezetű zászlós volt. Kékesi említi a beöltözésnél, hogy jött egy civilruhás személy, aki feleskette őket Szálasira.

Hogy pontosan milyen alakulatba sorolták be őket, az ma már nem világos. Kékesi arról beszélt, hogy Somorján páncélgránátosokat, és „hunyadisokat” képeztek ki.[27] Holop Géza ezzel szemben m. kir. 33. páncélgránátos kiképzési és felszerelési központ névre emlékezik. Annyi tudható azonban, hogy Somorján a m. kir. Harckocsi Kiképző- és Felszerelő Központ működött 1945 március végéig, így feltételezhető, hogy a leventék kiképzése is ezen intézmény keretein belül kezdődött meg.

Mindkét interjúalany megerősítette, hogy elsősorban a páncélököl (Panzerfaust) használatára tanították őket. Holop Géza elmondta, hogy kézifegyvert gyakorlatilag csak a szűkebb értelemben vett kiképzés idejére kaptak. Ezen kívül bemutatták nekik a „kályhacső”, azaz a német Panzerschreck működését is, de annak a kezelésére nem kaptak külön oktatást. Mindketten megemlékeztek arról, hogy voltak úgynevezett szoktató-gyakorlatok, amikor kézigránátokat robbantottak nem messze tőlük, hogy a hozzászoktassák őket a harci körülményekhez. A kiképzés kb. három hétig tartott. Mindketten megemlítették, hogy a kiképzés utolsó hetében, március vége táján egyszer csak megjelent az ő és a Holop Géza édesapja, hogy hazavigye őket onnan. Bármily erkölcsi és anyagi áldozatot meghoztak volna értük, azonban a laktanyaparancsnok hallani sem akart a fiatalok elengedéséről.

Levente-korú magyar katona, vállán a magyar 60 mm-es 44M kézi rakétavetőt tartja. Forrás: 1944. december, Magyar Világhíradó 1083/6. bejátszás

Március legvégén, esetleg április elején (nincs konkrét adatunk rá) a leventéket gyalogmenetben továbbindították nyugat felé. Naponta 30-50 km-t tettek meg gyalogmenetben.[28] Azt mondták nekik, hogy sofőriskolába mennek, amely valószínűleg motiválóan hathatott a fiúkra.

Az út során több alkalommal is találkoztak elcsigázottan vonuló zsidó transzportokkal. Megrendítő látvány volt számukra a sok agyonlőtt zsidó holtteste, amelyek ezeket a halálmeneteket övezték.

A sok fiatal nehezen bírta a hosszú meneteléseket. Többen leültek az árok szélére pihenni, mondván, hogy majd a többiek után mennek. A kísérők hiába fenyegették őket, hogy aki nem megy velük, azt fejbe lövik, mégis egyre kevesebben lettek útközben. Végül Holop Géza és Kékesi Gyula egy esztergomi barátjukkal, Czuczai Józseffel Riednél leültek pihenni, mert már nem bírták szusszal. Miután kifújták magukat, a többiek után indultak volna, de már nem találták őket. Idősebb katonáknál érdeklődtek, hogy mit csináljanak, akik erre azt javasolták, hogy menjenek be a riedi eligazító központba, ott majd intézkednek. Így kerültek Aurolzmünsterbe, egy élelmiszer-raktárba, ezzel végleg elszakadtak a többiektől.

Korábban már utaltunk rá, hogy itt rövid időre megszakad a történet. Ugyanígy szóltunk arról is, hogy Fritz György más módon került ki Németországba. Leventetársaival együtt Augsburgban helyezték el, ezt követően pedig a Luftwaffe egyenruhájába öltöztették be őket. Április első napjaiban szobák szerinti sorakozót tartottak. Újabb magyar csoport érkezett, s ennek a csoportnak az elhelyezésében kellett segédkezniük. Az újonnan érkezettek között Fritz György felismerte öccsét, Ernőt, akit szintén 1945 márciusában vittek el Esztergomból. Feltételezhető tehát, (s később az interjú során György utalt arra is, hogy Ernő az esztergomi barátaival maradt,) hogy Augsburgba kerültek az Esztergomból tavasszal elhurcolt fiatalok.

60 mm-es 44M kézi rakétavető tüzelőállásban. Forrás: 1944. december, Magyar Világhíradó 1083/6. bejátszás

Az „újoncokat” külön alakulatba állították össze. Hasonlóan a másik magyar csoporthoz, őket is a Luftwaffe egyenruhájába öltöztették, de puskát már nem kaptak. Mivel a német Wehrmachtban csak és kizárólag német állampolgárok szolgálhattak, a kiszállított leventék esetében az a megoldás született, hogy „önkéntes SS-jelöltként” (Freiwillige SS-Zögling) vették nyilvántartásba őket, de oktatásuk a Luftwaffe és a Kriegsmarine kiképzőközpontjaiban kezdődött meg.[29]

Április végén mindkét csoportot bevagonírozták, és nyugat felé indították útnak. Elterjedt a pletyka, hogy a semleges Svájcba viszik őket, de hamar fény derült a hír igazságtartalmára: Svájc helyett Memmingen városánál kötöttek ki, amelyet előző nap ért amerikai bombatámadás. A bombatámadás 1945. április 20-án, csütörtökön történt,[30] tehát a magyar leventék április 21-én érkeztek meg. Itt a vasútállomásnál romeltakarítási, illetve helyreállítási munkákba fogták be a fiatalokat. Mivel nappal gyakran támadtak az amerikai vadászrepülőgépek, nappal aludtak és éjjel dolgoztak.

Egyik reggel arra ébredtek, hogy német őreik eltűntek. Mivel élelmiszerük már nem volt, feltörtek egy, az amerikai Vöröskereszt által a német hadifogságban lévő amerikai katonáknak küldött vagont, amely tele volt margarinnal. A margarin nagy részét elvitték a pékhez, illetve elcserélték a városban más élelmiszerekre. Ezenkívül feltörtek még egy vagont, amelyben meglepetésükre Franciaországból rabolt műkincsek voltak.

Fritz György azt is megemlítette, hogy egy másik reggelen nyugat felől nagyon porzott az út, majd hirtelen amerikai páncélosok bukkantak fel, amelyek közül az elsőt ki is lőtte egy német katona. A páncélosokkal gyalogság is érkezett, akik elfoglalták a települést, s ekkor estek fogságba az esztergomi leventék is. György ugyan már nem emlékezett a pontos dátumra, de azt tudjuk, hogy Memmingen 1945. április 26-án került az amerikaiak kezére.[31] Ezzel ért véget az esztergomi leventék kálváriájának első része, amelyet a hadifogság szenvedései követtek…

 

Epilógus helyett

 

Történetünk végén néhány szót kell szólnunk arról, hogy mi lett annak szereplőivel. Schneider Imrét felmentették a katonai szolgálat alól, s március 8-án már vissza is térhetett Esztergomba, a ferences rendházba. Itt élte meg a szovjetek második bevonulását.

Kékesi Gyula Czuczai Józseffel hazafelé kivált a Bécs felé menetelő foglyok közül, majd külön úton, sikeresen visszatértek Esztergomba.

Holop Géza emlékezete szerint május 2-án estek amerikai fogságba. Ezt követően hamarosan súlyos gyomormérgezést kapott és a Riedben lévő hadikórházba került. Itt összeismerkedett egy másik magyar hadifogollyal, Vereckei Józseffel, aki felépülése után magukhoz invitálta. Géza így került gazdaságba. Itt hamarosan belopta magát az osztrák család szívébe, s egy idő után meghívták maguk közé ebédre is. Később azonban, amikor lehetősége nyílott rá, ő is jelentkezett haza. Megfordult a puppingi és peuerbachi amerikai hadifogolytáborokban is, majd útnak indították Magyarország felé. Az Enns folyón túl már a szovjet zóna kezdődött. Innen már nem ment olyan zökkenőmentesen az utazás, de végül 1945. október 15-én Hegyeshalomnál átlépték az országhatárt, ahol a Himnusszal fogadták a hazatérő katonákat. Ezt követően Székesfehérváron igazolták, majd Komáromon keresztül tért vissza Esztergomba.

A Fritz-testvérek Memmingenben estek amerikai hadifogságba, ahonnan Heidelbergen keresztül Ludwigshafenbe kerültek. Mivel kiderült, hogy Ludwigshafen a francia zónába fog tartozni, az amerikai katonák visszavitték a foglyokat Heilbronnba. Itt Ernő súlyosan megbetegedett, és kórházba került, de testvére a fertőző betegek miatt nem mehetett be hozzá személyesen, csak üzenni tudtak egymásnak. Később, villanyszerelőt kerestek a kórházba, s öccsére való tekintettel György jelentkezett erre a munkára. A kórházban azonban kiderült, hogy az nem az a kórház, ahol Ernő fekszik, illetve, hogy azt állítólag addigra már felszámolták, s öccse minden bizonnyal egy szanatóriumba került. György az utolsók között tért haza Heilbronnból.

Ernő soha nem tért haza. Később a Fritz család egy esztergomitól azt az információt kapta, hogy Ernő még a kórházban elhunyt. Sajnos sem Heilbronn, sem pedig Weinsberg (ebben az időben ott volt a kórház) települések halotti anyakönyvében sem szerepel Fritz Ernő neve, így nem tudjuk biztosan megállapítani, hogy pontosan mi történt vele. Feltételezhető, hogy személye azonos azzal a Fritz Ernővel, aki 1945. szeptember 30-án hunyt el, és Bensheimben lett eltemetve (mintegy 100 km-re az említett településektől).[32] Legyen néki könnyű a föld, és emlékeztessen azoknak a fiatal leventéknek a sorsára, akiket 1945 márciusában hurcoltak el Esztergom városából!


[1] 1921. évi LIII. törvénycikk 2. § 2. bekezdés: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7509 (Utolsó lekérés: 2015. február 24.)

[2] 9000/1924. VKM sz. rendelet (1924. január 31.) In: Magyar Rendeletek Tára, LVIII. évf. Budapest, 1925. 1456-1470. o.

[3] Szabó János: A leventeintézmény és társadalmi környezete. In: Hadtörténelmi Közlemények, CII. évf. 4. sz. 496. o.

[4] Kerepeszki Róbert: A leventemozgalom. In: Rubicon, XX. évf. 205-6. sz. (2010/4-5.) 107. o.

[5] Vitéz Kiss Kálmán: Az 1939. évi II. törvénycikk és a leventeintézmény. In: Magyar Katonai Szemle 1940. (X. évf. 2. negyedév) 398-399. o.

[6] Szabó i. m. 501. o.

[7] Szabó i. m. 504. o.

[8] Morva Tamásné: Dokumentumok a Horthy-Szálasi-hadsereg utolsó hónapjainak történetéhez. In: Hadtörténelmi Közlemények, XVII. évf., 1970/2. 287. o.

[9] 3.890/1944. M. E. rendelet (1944. november 1.). In: Belügyi Közlöny, XLIX. évf. 47. sz. (1944. november 12.) 1646. p.

[10] Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltára (Esztergom) [A továbbiakban: MNL KEML] V–2–a Esztergom város polgármesteri iratok 20.672/1944. sz. ügyirat 10. o.

[11] Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögött. A „Konrád” hadműveletek története, 1945. Puedlo Kiadó, [2007.] 40. o.

[12] Jócsik Lajos: Razziák városa – Esztergom. In: Új forrás. Komárom megyei antológia. 1972/2. 70. o.

[13] Schneider Imre: Naplórészlet. 1944 ősze – 1945 nyara Esztergomban. (Kézirat, másolat a szerző birtokában.)

[14] Kiskorú légvédelmi kisegítő szolgálatos

[15] Morva i. m. 302-303. o.

[16] Interjú Kassa Ferenc egykori elhurcolt leventével. (Miklós Tamás, 2011. március 4.)

[17] Háborús Esztergomi Hírek, 2. szám (1945. február 3.) 2. o.

[18] Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár (Budapest) [A továbbiakban: MFKL]: VII. 9. Conv. Esztergom – Az esztergomi ferences rendház Hisoria Domusa 312. o.

[19] Háborús Esztergomi Hírek, 7. szám (1945. február 22.) 2. o.

[20] Uo.

[21] Háborús Esztergomi Hírek, 8. szám (1945. február 24.) 2. o.

[22] Háborús Esztergomi Hírek, 9. szám (1945. február 27.) 2. o.

[23] Háborús Esztergomi Hírek, 10. szám (1945. március 1.) 2. o.

[24] Az épületben korábban a szegedi 5. helyőrségi kórház volt elhelyezve.

[25] MFKL VII. 9. Conv. Esztergom – Az esztergomi ferences rendház Hisoria Domusa 313. o.

[26] Schneider Imre: Naplórészlet. 1944 ősze – 1945 nyara Esztergomban. (Kézirat, másolat a szerző birtokában.)

[27] Az SS 25. (1. magyar) „Hunyadi” fegyveres-gránátoshadosztályának kiképzése a lengyelországi Neuhammerben folyt, azonban a szovjet támadás következtében el kellett hagynia a tábort, és Németországban, Bayreuth és Nürnberg környékén folytatták a kiképzést. A hadosztály részeiből alakított SS-riadóezred szinte teljesen megsemmisült az 1945 februári Neuhammer körüli harcokban.

[28] A részletesebb útvonalat illetően Holop Gézára hagyatkozhatunk, aki 1987-ben gépkocsival újra bejárta egykori vándorlásuk útvonalát. Csak felsorolásszerűen: Pozsony – Dévényújfalu – Marchegg – Weikendorf – Gänserndorf – Groß-Schweinbart – Bad Pirawath – Gaweinstal – Ladendorf – Paasdorf – Ernstbrunn – Hollabrunn – Mittergrabern – Rosendorf – Eggenburg – Mold – Horn – Atzelsdorf – Göffritz an der Wild – Allentsteig – Schwarzenau – Vitis – Großglobnitz – Zwettl – Merzenstein – Rapottenstein – Arbesbach – Purrath – Königswesen – Mönchdorf – Pierbach – Tragwein – Mauthausen – Enns – Asten – Ebelsberg – Linz – Traun – Marchtrenk – Wels – Lambach – Schwanenstadt – Puchheim – Vöcklaburg – Ampflwang – Eberschwang – Ried.

[29] Bodó László: Leventék. Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.oszk.hu/09000/09018/09018.htm#3 (Utolsó lekérés: 2011. február 20.)

[30] https://stadtarchiv.memmingen.de/2047.html (Utolsó lekérés: 2017. október 22.)

[31] https://stadtarchiv.memmingen.de/2047.html (Utolsó lekérés: 2017. október 22.)

[32] http://www.hadisir.hu/hadisir/?bejegyzesek=adatlap&id=147116199601442472&p*=10&*=0 (Utolsó lekérés: 2017. október 31.)

Facebook Kommentek

További írásaink