Az aostai herceg és magyar királysága – I. felvonás: 1921

Aosta – város Észak-Olaszországban, egykor veterán praetoriánusok otthona. Alig-alig kerül szóba neve a hazai történeti irodalomban. Horthy Miklós emlékirataiban egy helyen váratlanul mégis előbukkan. A volt kormányzó keleti fronton repülőbalesetet szenvedett fia, István temetésének leírását egy szövegkörnyezetétől minden szempontból eltérő bekezdéssel zárja. Felidézi, hogy akkoriban külföldön az a hír járta, hogy III. Viktor Emmanuel olasz király magyar királlyá választásáról folynak Budapesttel tárgyalások, mint ahogy korábban, írja ő: „az aostai herceget, a kelet-afrikai olasz hadvezért vették ebből a célból számításba.” „Ezzel kapcsolatban azt a nyilatkozatot teszem” – jelenti ki „hogy ilyen szándékra nézve, ha volt ilyen egyáltalán, soha senki nem tett kérdést hozzám. Még kevésbé származott tőlem, és megtagadtam volna a hozzájárulásom, ha ilyen tervet elém terjesztenek.”[1]

Aosta főtere római romjaival Forrás: hotelbellevue.com

Horthy Miklós tevékenységével kapcsolatban számtalan a kritika, de ez az egyetlen pontja az emlékiratnak, ahol cáfoló nyilatkozatot tesz. Úgy tűnik azonban, maga sem volt egészen tisztában azzal, mit cáfol. Ha visszatekerünk az idő kerekén külföldi napilaparchívumokban, keresvén a legelső alkalmat, ahol a savoyaiak magyar királyjelöltként szóba jöttek, 1921 októberébe jutunk, s valóban Aosta hercegének nevéhez. Aosta hercege 1921-ben azonban még nem az az ember volt, akiről Horthy írt, a „kelet-afrikai hadvezér”[2], hanem édesapja.[3]

1921 októbere tehát. A hónap közepén, 13-a, és 15-e között Magyarország számára sorsdöntő konferencia zajlott Velencében: Ausztriához csatolt területeinek esetleges határkorrekciójáról. Bécs és Budapest között Olaszország vállalta a közvetítőszerepet. A magyar delegátusnak sikerült elérnie, hogy Sopron és környékének lakossága maga döntsön népszavazással hovatartozásáról. Nagy-Britannia és Franciaország rábólintott a határozatra, amit Róma ellenjegyzett. Ausztria elfogadta az ítéletet, a kisantant államai viszont határozottan ellenezték azt, és követelték a döntés elhalasztását. Tartottak attól, hogy a népszavazás precedensértékűvé válik. [4] Mire azonban követelésükre az antanttól válasz érkezett volna, a népszavazás lebonyolítása átmenetelig amúgy sem volt lehetséges. Közbejött valami, vagy még inkább valaki: IV. Habsburg-Lotharingiai Károly, aki 1918. november óta száműzetésben élt, Svájcban. 1921. október 21-én másodjára próbálta meg magyar trónját visszaszerezni. Október 23-án részben saját ügyetlensége, részben katonái kettős – Horthyra is letett – esküje folytán nyerésre álló helyzetből Budaörsnél vereséget szenvedett. Fogságba került.

Diákok a budaörsi csatában Forrás: Salamon Konrád: A csonka ország, Budapest, 1998.40.

1921. október 24-én ugyanaz a forgatókönyv vette kezdeté, mint félévvel korábban, IV. Károly első trónvisszaszerzési kísérletét követően. A kisantant államai értesülve az államiságukat fenyegető közvetlen veszély elhárultáról, megpróbálták annak látszatát ameddig még lehet, fenntartani, hogy szorult helyzetbe, esetleg lemondásra kényszeríthessék a budapesti kormányt. S legfőképp, hogy elérjék, IV. Károly ne csupán de facto, de de jure se legyen magyar király többé – a magyar parlament hivatalosan fossza meg trónjától. Ebben most is az Edvard Beneš vezette prágai külügy volt a legaktívabb. [5]

Közös jegyzékben értesítették a francia kormányt, hogy katonai támadástól sem riadnak vissza Magyarországgal szemben. [6] Franciaország a nagyhatalmak nevében nyugalomra intette őket, mondván, a magyar fél minden tőle telhetőt megtett a Károly-király-krízis idején, aminek vége van. Felszólította a kisantantot, hogy ne intézkedjenek önhatalmúan, a párizsi Nagykövetek Tanácsa jóváhagyása nélkül. Ennek azonban nem sok foganatja volt. Másnap, október 25-én Belgár kijelentette, hogy az antant jóváhagyása nélkül is megtámadja Magyarországot, ha a budapesti parlament nem mondja ki a Habsburg-ház trónfosztását. [7 ] 

Edvard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere, 1942 körül, Forrás: United States, Library of Congress

1921. október 25-én IV. Károly királyt a magyar kormány a tihanyi apátságba vitettette, házi őrizetbe. Ennek híre úgy tűnt, megnyugtatta a román politikai vezetést, amely a dinasztikus rokonság folytán egyébként sem tiltakozott túl elszántan. Bukarest leállította a mozgósítást. [8] Egy kerék tehát kiesett a közös kisantant fellépés szekeréből. [9] Belgrád jelentősége így megnőtt Beneš számára, aki ütötte volna a vasat, míg az meleg. [10]

1921. október 29. Károly királyért már útban volt Magyarország felé az HMS Glowworm brit hadihajó, hogy a Dunán át Madeira szigetére szállítsa. [11] Ez azonban nem gátolta Benešt hogy ugyanezen a napon követeléslistát szerkesszen Magyarországgal szemben s azt megküldje az antantnak. Azt üzente a jegyzék mellé, hogy mozgósítását két napon belül befejezi. „Ha a feltételekhez” addig megkapja az antant jóváhagyását, „föllépését esetleg elodázhatja.” Hiszen így lesz diplomáciai eszköz a kezében Budapesttel szemben. A jegyzéket ultimátum formájában biztos, ami biztos Budapestnek is megküldte. Bánffy Miklós külügyminiszter némi tanácskozás után a katonai vezérkar tagjaival arra jutott, semmi értelme a magyar csapatok mozgósításába fogni. Nemigen volt mivel ellenállni. Még akkor sem, ha azokat a fegyvereinket is előveszik, amik a trianoni korlátozások értelmében hivatalosan már nem is léteztek. [12]

Még mindig 1921. október 29. A római francia követ táviratot írt Párizsba ezen a napon. Beszámolt egy délelőtti beszélgetéséről az olasz külügyminiszterrel. A velencei tárgyalásokról esett szó köztük, és a kisantant ellenkezéséről az ítélettel szemben. Pietro Tomasi della Torretta márki egyszerűen kijelentette: „ezeknek az államoknak nincs joga beleszólni egy olyan megállapodásba, amely Olaszország, Ausztria és Magyarország aláírását viseli, s amit a szövetségesek szentesítettek.” [13] De nem csak erről beszélt az olasz külügyminiszter a francia diplomatának. Felidézte Velencéből, hogy érintettek a magyarokkal dinasztikus kérdéseket is. Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter, „azt állították, hogy ellenzik Károly visszaültetését a trónra, és határozott szándékuk, hogy adott esetben követelni fogják saját és közvetlen örököseinek a lemondását. Ha a volt király ezt megtagadja, a kormány az országgyűlést fogja kérni, hogy szüntesse meg IX. Károly uralkodói jogait. Ennek megtörténtével azt szeretnék, ha némi időt, (egy-két esztendő) szánhatnának arra, hogy az ország jövőbeli rendszeréről gondolkodjanak, és valamiféle egyensúlyt teremtsenek az egymással szemben álló irányzatok között, melyek jelenleg megosztják a pártokat.” [14]

Bethlen István első kormánya, 1921 Forrás: Vasárnapi Újság, 1921/8

Nézzük meg ezt a beszámolót közelebbről. Azok az „irányzatok”, amelyek a királykérdésben „megosztották a magyarországi pártokat” épp Károly személyének kérdésében osztották meg őket. A parlament mintegy fele legitimistának vallotta magát, és azt tartotta, hogy az országnak már van koronás királya, akit megillett saját jogos trónja, csak őt, és senki mást. A miniszterelnök valóban azt hangoztatta otthon, hogy a kérdés megoldását el kell halasztani bizonytalan időre. Ezt hangoztatta, mert nemigen tehetett mást. Hiszen az antant már 1920-ban kijelentette: Habsburgot nem tűr el a magyar trónon. Épp a patthelyzet és kivárási politikája miatt tűnik életszerűtlennek a beszámoló első fele: a budapesti kormány miniszterelnöke és külügyminisztere a csehszlovák ultimátum előtt két héttel félhivatalosan sem ígérhette meg a Habsburg-ház trónfosztását, tekintve a parlamenti erőviszonyokat. Ezt az elemet feltehetően az olasz külügyminiszter tette a beszélgetéshez, már Károly király visszatérése, és a csehszlovák ultimátum után, valószínűleg azért, hogy francia diplomata kollégáját megnyugtassa: a magyar fél nem ellenség, és végre fogja hajtani Beneš követeléseit. [15] Az sem lehetetlen, hogy célzottan Prágának üzent, miközben Párizshoz beszélt.

Olaszország nem volt érdektelen a magyar trón kérdésében. Csupán néhány nappal később íródott a bukaresti angol követ távirata külügyéhez, amely szerint a román királyi családnál arról próbált kérdezősködni az ottani olasz ügyvivő, hajlandóak volnának-e egy közös fellépésre a magyar koronáért, ha dinasztikus házasság kötné a két országot össze. [16] Igen valószínű, hogy a magyar delegációnál megpróbált tájékozódni della Torrente, kinek szánják a trónt, ami de facto épp üresen áll. Ha fel is merült egy olasz jelölt neve eshetőségként, erről természetesen nem számolt be a francia követnek. De épp a fentiekből látszik, hogy Bethlenék ekkor még elsősorban kivárásban gondolkodtak. Semmilyen terv nem a közeljövőre szólt. Ennek ellenére még ugyanezen a napon megérkezett a hír bécsi napilapokhoz, hogy: „Megbízható forrás szerint az aostai herceg a legbefolyásosabb jelölt a magyar trónra. Tárgyalások folynak személyéről a magyar és az olasz kormány között. Franciaország és Anglia ellenzi a tervet.” [17]

Pietro Tomasi della Torretta márki, Olaszország külügyminisztere, 1921. ( Jobbra) Forrás: getty images

A híresztelés, mint látjuk, torzított. Akár szóba került olasz név della Torretta márki és a budapesti kormánytagok beszélgetése során, mint lehetséges magyar király, akár nem, tárgyalások semmiképp nem folytak, hiszen a kérdést a magyarok mindkét fél állítása szerint még évekig nem akarták bolygatni. Forrásként minden orgánum Prágát jelölte meg. Nem köthető politikai oldalhoz a hír útja. Mivel szinte szó szerint ugyanaz a cikk jelent meg mindenhol, láthatóan egy forrásból tudósított róla úgy a nacionalista Grazer Tageblatt, mint a Jászi Oszkárhoz kötődő baloldali Bécsi Magyar Újság. Ez utóbbi azt sugallta olvasóinak, hogy az információt csehszlovák kormánykörökből szerezte. Tekintve a Tanácsköztársaság emigráns elitjének jó kapcsolatait Masaryk és Beneš köreihez, ebben nincs is okunk kételkedni. A mozaikok azt látszanak alátámasztani, hogy az olasz külügyminiszter délelőtti közlése jutott a prágai külügybe. Talán Párizson keresztül, talán más csatornán, s onnan, torzítva került ki a sajtóba. Talán az sem véletlen, hogy a hír először Bécsben látott napvilágot – abban az országban, ami a legkézenfekvőbb szövetségese lehetett Csehszlovákiának a trianoni határok korrigálásáról népszavazást elrendelő velencei döntés gáncsolásában.

A prágai külügy háromféle előnyt is kovácsolhatott magának ezzel a hírrel: kényes helyzetbe hozhatta az egyébként is sarokba szorított magyar kormányt saját parlamentje előtt, csorbíthatta Olaszország hitelét mint velencei döntőbíróét (azt sejtetvén, hogy érdeke fűződik gesztusokat tenni Magyarország felé), és nem utolsó sorban nyugtalaníthatta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, nehogy az Romániához hasonlóan elhagyja a közös fellépés platformját Budapesttel szemben. Hiszen, ha valakiknek, a belgrádi kormánynak igazán kényelmetlen vízió lehetett egy olasz–magyar monarchia terve.

1921. október 31-én Bethlen István miniszterelnök kijelentette, hogy a magyar kormány nem fog mozgósításba. Hajlandó detronizálni a Habsburg-házat, és a nagyhatalmak védelmére bízza magát. [18] Mikor az antant követei megjelentek Beneš irodájában, hogy ezt hivatalosan közöljék vele, a csehszlovák külügyminiszter megköszönte ugyan közbenjárásukat, de szúrt is egyet az olasz követen, mondván „Az utóbbi időben […] a kisantant országok közvéleménye úgy érzékelte, a trianoni békét nem ugyanazzal a szigorral hajtatják végre, mint a versailles-i és a saint germaini békeszerződéseket.” [19]

Az aostai hercegről szóló hírlavina pedig tovább görgött. Bécsi megjelenése másnapján átvették a olasz lapok, majd olasz hírként a német, aztán olasz és német forrásból származóként a brit és a francia orgánumok. [20] Mind azt állították, főképp egymásra hivatkozva, hogy épp olasz–magyar tárgyalások folynak az aostai herceg személyéről.

1921. november 6-án a magyar parlament megszavazta a „IV. Károly Őfelsége uralkodói jogainak és a Habsburg ház trónöröklésének megszűnéséről szóló törvényjavaslatot.” A törvény azonban nem mondta ki, hogy soha többé nem kerülhet Habsburg leszármazott fejére Szent István koronája. A királykérdés rendezését Bethlen korábbi elgondolásának megfelelően így ez továbbra is csak elodázta. Beneš persze átlátta ezt. Már a szavazás előestéjén követelte annak bevételét a határozatba, hogy Magyarország örök időre eltiltja a Habsburgokat trónjától. Bethlen erre válaszul azt táviratozta a Nagykövetek Tanácsának, hogy ilyesmit kormánya a magyar parlamenten keresztülvinni nem tud. Amennyiben az antant nem áll el ettől a követeléstől, mind ő, mind kormánya, mind Horthy Miklós kormányzó lemond tisztségéről. [21] A kijelentés célzottan és túlzottan drámai volt, se a kormány se a kormányzó nem gondolt lemondásra. Azt azonban újfent jól mutatja, hogy ebben az időpillanatban Bethlen semmiképp nem akart további lépéseket követelni parlamentjétől királykérdésben.

Hogy ezt miért fontos? Mert Franciaországban talán nem így gondolták. Néhány nappal az első aostai hercegről szóló hírek lecsengése után ugyanis váratlanul újra felbukkant. De csak egyetlen orgánumban. Az MTI értesülése szerint legalábbis. 1921 november 8-án a Bródy Sándor utca napi belső értesítéseiben beszámolt arról, hogy:

„A L’Homme Libre tegnapi számában Gautier cikket írt a királykérdésről ezzel a címmel: Az egyetlen megoldás a nemzeti király. […] »Én köztársasági érzésű vagyok, ti rettenetes monarchisták vagytok. Nincs időnk, hogy meggyőzzünk benneteket, ha királyt akartok hadd legyen úgy, de sem Habsburg, sem az aostai herceg nem lehet. Az aostai herceg nagyon szimpatikus ember, de Magyarországra nézve tilalmas. Ha az aostai herceg kerül trónra, akkor Magyarország és Szerbia között elkerülhetetlen volna a háború. Ne válasszatok messziről jött fejedelmet [….] otthon keressetek királyt. Ha magyar ember volnék, vagy monarchista, most, amikor kihirdették a Habsburg-ház trónfosztását [… ] Horthyt választanám [… ] Ekként megóvnám az országot a belső és külső intrikáktól.«”[22]

A L’Homme Libre cikke Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár

Nézzük meg ezt a cikket közelebbről. A L’Homme Libre napilapot Georges Clemenceau hozta létre 1913-ban, saját tulajdonú, saját maga vezette orgánumként. 1921-ben „a Tigris” ugyan már nem volt francia miniszterelnök, az újságnak azonban mindenképp maradt politikai súlya, s még mindig az ő tulajdonában volt, noha annak főszerkesztői posztját 1919-től átadta Eugéne Lautiernek. Lautier külügyi elemző újságíróként kezdte karrierjét a Le Tempsnél, ahol főoldalakon közölt tárcái tették híressé a nevét. Ilyeneket azonban a L’Homme Librében már nem írt. [23] IV. Károly király visszatéréséről és a magyarországi fejleményekről természetesen naponta cikkezett az újság. [24] Ezek a beszámolók azonban nem voltak többek néhány soros, tömör híradásoknál az eseményekről. Sem 1921. november 7-én, sem a környező napokon nem írt senki az újság hasábjain sem az aostai hercegről, sem arról, hogy kit kellene a magyaroknak királlyá választaniuk.

Az MTI tehát – nem utoljára a történelem folyamán – egy nem létező külföldi cikket közölt le a magyar lapoknak. (Hiszen azt is tudjuk, hogy leközölte, kézírásos gyöngybetűkkel ott szerepel a lap alján: átadtuk a Magyar Kurírnak. A legitimista katolikus klérus hírügynökségének. Okos.) [25]

Az MTI jelentése a nemlétező párizsi cikkről. (folytatás)

Mit is mondhatunk végkicsengésként tehát az aostai herceg 1921-es királyjelöltségéről? Egy feltehetően valós velencei tapogatózáson alapuló Prágában született fals hír, amelyet végül a magyarországi szabad királyválasztóknak egy Horthy királyságát szorgalmazó szűk csoportja saját propagandacéljaiért görgetett tovább. S hogy ki lehetett ennek az utolsó akkordnak az értelmi szerzője? Ott a név, alig néhány sorral a nem létező francia cikk felett: Magyar Távirati Iroda Kőnyomatosainak felelős szerkesztője:

Kozma Miklós.

Horthy Miklós egykori szegedi kapitányainak egyike.

1921 decemberében megtartották a népszavazást Sopronban és környékén. Megszületett a Civitas Fidelissima, Edvard Beneš egy csatát elveszített, megtartotta azonban pozícióját – a velencei egyezmény nem vált precedens értékűvé. 1922. áprilisában IV. Károly király spanyolnáthában elhunyt Madeira szigetén. Horthy Miklós királlyá választásával még ugyanekkor megpróbálkozott egy szűk csoport, az admirális azonban határozottan visszautasította a felajánlott koronát. [26] Átmenetinek tervezett kormányzói posztja azonban állandósulni látszott. Az aostai herceg királyjelöltségének kérdése nyomtalanul eltűnt a külföldi sajtóból. Hogy aztán néhány év múlva a semmiből kerüljön elő újra, de az már egy következő cikk története.


Jegyzetek és felhasznált irodalom

[1] Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires, 1953, 252.

[2] Savoyai Amadeo (1898–1942), Alfio Berretta: Amedeo, Duci di Aosta. Roma, 1953. 5.

[3] Sayoyai Emánuel Filibert ( 1869–1931) MTI Napi Hírek / Napi Tudósítások, 1931. 07. 04. 26. Az aostai herceg meghalt; Alfio Berretta: Amedeo, Duca di Aosta, Roma, 1953. 5.

[4] Charles-Roux római francia ügyvivő Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. Róma, 1921. október 29. In: a Francia Diplomáciai Iratok a Kárpát-Medence történetéről, III. Trianon. 1920–1921. Szerk.: Ádám Magda – Ormos Mária. Budapest, 2006. 304.

[5] Bánffy Miklós: Huszonöt év. Kolozsvár, 2000. 247.

[6] Ghika, párizsi román követ, Mihajlovie, a Sz-H-SZ királyság párizsi ügyvivője, és Osušky, párizsi csehszlovák követ Briandnak a Nagykövetek Tanácsa elnökének. 1921. október 24. In: Francia Diplomáciai Iratok a Kárpát-medence történetéről, Trianon 1919–1920. Szerk.: Ádám Magda – Ormos Mária, 2006. 286.

[7] Delens belgrádi francia követ Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. Belgrád, 1921. október 25. In: Francia Diplomáciai Iratok a Kárpát-medence történetéről, Trianon 1919–1920. Szerk: Ádám Magda – Ormos Mária, 2006. 286.

[8] Daeschner bukaresti francia követ Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek, Bukarest, 1921. október 25. In: Francia Diplomáciai Iratok, 2006. 289.

[9] Delens belgrádi francia követ Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek, Belgrád 1921, október 29. In: Francia Diplomáciai Iratok, 2006. 302.

[10] Sir A. Young from Belgrade to the British Foreign Office, 1921. Október 25. The National Archives, London – Kew. C20504/180/21,

[11] Mr. Hohler from Budpest to the British Foreign Office, 1921. október 25. Removal of Ex-Emperor Karl from Hungary by the British Danube Flotilla, 1921. okttóber 29. The National Archives London – Kew (TNA), FO C20658/180/21

[12] Fouchet budapesti francia főbiztos Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. 1921. október 29. In: Francia Diplomáciai Iratok 2006. 223.; Bánffy 2000, 250.

[13] Charles-Roux római francia ügyvivő távirata Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. In: Francia diplomáciai iratok, 222.

[14] Uo.

[15] MTI Napi Hírek / Napi Tudósítások, 1921. október 21. 8.

[16] Sir H. Derrings (Bucharest) to the British Foreign Office, 1921. November 1. TNA FO C124/180/21.

Olaszországnak épp volt egy eladósroban lévő királyi hercegnője, a húszéves, gyönyörű Jolanda. L. Princess Iolanda obituary, The New York Times, 1986. október 18.3.

[17] Neue Freie Presse, 1921. október 30. 6; Bécsi Magyar Újság 1921. október 30. 4.; Grazer Tageblatt (Abendblatt) 1921. október 31. 1.

Hogy ki az az aostai herceg, arról azonban még a kérdésben legkompetensebbnek tűnő, Jászi Oszkár köréhez kapcsolódó Bécsi Magyar Újság szerkesztői sem voltak teljesen tisztában, hiszen cikkük további része azt elemezte, milyen ellenkezést fog kiváltani a terv Horthy Miklósból, az osztrák–magyar flotta volt parancsnokából, hiszen a jelölt egykori legnagyobb ellenfele, az olasz hadiflotta vezetője. Aosta hercege azonban sosem volt tengerésztiszt. A cikkíró láthatóan keverte egy másik olasz arisztokratával, Abruzzó hercegével. Bécsi Magyar Újság, 1921. október 30., 4., Chambers Biographical Dictionary, Szerk.: Joan Bakevell. Chambers, 2011. 51.

[18] Fouchet budapesti francia főbiztos Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. Budapest, 1921. október 31. In: Francia Diplomáciai iratok, 2006. 312.

[19] Couget prágai francia követ Briand francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek. 1931. október 31. In: Francia Diplomáciai Iratok 2006. 231.

[20] Corrierre della Sera, 1921. október 31. 3., Hamburger Nachrichten, 1921. október 31. 1, Gazette de Voss, 1921. október 31. 1. , L’Écho de Paris, 1921. október 31. 2, Pall Mall Gazette, 1921. október 31, 3., Lanchasire Evening Post 1921. november 1, 2., L’Action France 1921. november 1. 3.

[21] Mr. Hohler (Budapest) to the British Foreign Office, TNA FO C21427/180/21.

[22] Magyar Távirati Iroda, Bizalmas Értesítések, 1921. november 8. 1.

[23] Victor Goedorp: Figures du Temps, Eugène Lautier, G. Lenotre, Pierre Mille, Paul Souday, André Tardieu, Paris, 1934. 9–54.

[24] L’Homme Libre 1921. október 23. 1, L’Homme Libre 1921. október 24. 1, L’Homme Libre 1921. október 25. 1, L’Homme Libre 1921. október 26. 1. L’Homme Libre 1921. október 27. 2., L’Homme Libre 1921. október 28. 2–3., 1921. október 29. 2. és 3., L’Homme Libre 1921. október 30.2, 1921. október 31. 2. és 3., 1921. november 1. 2.,   1921. november 2. 3., 1921. november 3., 1921. november 4. 1 és 4., 1921. november 6. 2., 1., 1921. november 7. 3. 1928. november 8. 2, 1921. november 9. 2.

[25]Magyar Távirati Iroda, Bizalmas Értesítések. 1921. november 8. 1.

[26] Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953. 153–154.

Facebook Kommentek

További írásaink