Cigány boszorkányok

Nagy Pál

Korábbi írásaimban többször igyekeztem választ keresni arra, hogy a cigány emberekkel történt múltbeli események mögött meghúzódtak-e különleges értékrendek és szokások (Nagy, 1998). Egy 19. századi zalai perirat alapján megpróbáltam rekonstruálni azt is, milyen összefüggés volt a balszerencse-magyarázó ideológiák és a rituális szabályok között (Nagy, 2000b). Evans-Pritchardnak (1937) az afrikai azandékról megjelent könyve óta a balszerencse-magyarázatok sajátos változataként értelmezik a kutatók a boszorkányhitet is. Jelen írásomban magyarországi boszorkányperek cigányokra vonatkozó néhány tanulságát foglalom össze. A jelenleg ismert legkorábbi olyan boszorkányper, amelyben cigányokkal találkozunk, Kassáról származik 1610-ből (Nagy, 2000a).


A rendelkezésre álló perszövegek alig teszik lehetővé annak vizsgálatát, hogy a cigányok miben hittek és miben nem. A nem-cigányokhoz viszonyítva a cigányok (vagy legalábbis némely cigányok) világképének egyik fő sajátossága a kora újkorban, hogy nem jelenik meg benne a lelkiismereti-konfliktus és az isteni kegyelem aktusa. Jacob Tollius 17. századi németalföldi utazó szerint a cigányok pogány szokás szerint tiszteltek valamilyen istenséget, de ennél többet nem tudunk vallási képzeteikről (Tollius, 1700). Meglepően kevés konkrétumot árulnak el a perek a cigányok hiedelmeiről is, amelyek szinte semmiben sem látszanak különbözni a nem-cigányok hiedelmeitől. A cigányok hiedelemvilágának csupán egyetlen specifikuma tűnik kimutathatónak a 18. század előtt: az alkanna[1] nevű növényből nyert vörös festék jótékony hatásában való hit. Edward Brown (1673) arról számol be útleírásában, a cigányok úgy képzelték, hogy megvéd a hideg és zord időjárás ellen, az asszonyok még a hajukat is befestették vele.

A cigányok esetében a perbefogás indítékai, az angol kutató Alan Macfarlane (1970) kifejezésével a „vád szociológiája” nem tárható fel pontosan. Angliában 17. századi térképek segítségével egy-egy településen még az is megállapítható volt, hogy kik voltak egymás szomszédai. Magyarországon ez csak kevés helyen lehetséges ilyen részletességgel, a cigányoknak pedig jónéhány esetben még a nevét sem tudjuk. A boszorkányság, bűbájosság, varázslás szélesen értelmezett fogalomköréhez kapcsolható 17-18. századi perekben (ide értve a paráznaságot, istenkáromlást, lopást, gyújtogatást is), a cigányok leginkább, mint erkölcsi normák megszegői, a megszokottól eltérő életvitel deviáns képviselői fordulnak elő. A cigányasszonyok, mint boszorkányok, illetve általában cigányok az alábbi szituációkban jelennek meg a perekben.

Varázslat és kellékei (illusztráció)

1. Valamilyen tényleges gyógyító tevékenységet végeznek, amit környezetük nem ért. Ezeket az orvosasszonyokat talán a konkurencia jelentette fel a hatóságoknál. Feltehetően speciális növényismerettel rendelkeztek, de ez egyetlen esetben sem konkretizálható. 1610. szeptember 13-án Kassán Alvinczy Péter protestáns prédikátor a varázslókat és ördöngösöket ostorozta a szószékről, s panaszkodott, hogy őt is meggyanúsították, „hogy az féle bájosoknak segítségével maga, háznépe élt volna”. Tiltakozott és a kassai tanácstól követelte, győződjenek meg vizsgálat során, hogy nincsen szó ilyesmiről. A városi tanácsnak az ügyben hozott határozatából az derül ki, hogy Alvinczy kapcsolatba került egy cigány jósnővel, Baltazár vajda feleségével. A cigányasszonyról ezen kívül megtudjuk, hogy értett bizonyos fogamzásgátlási praktikákhoz, s ártalmas betegségek gyógyításához, de sem a metódusok, sem a betegségek nincsenek részletezve (Nagy, 2000a).

2. Nem valóságos gyógyító tevékenység, amikor a cigányasszony pszichológiai funkciót tölt be és sajátos módon használja ki a környezet tudatlanságát, illetve a cigányok varázslási képességében való hitet. Ez a szituáció a 18. században lett gyakoribb, korábban ritkán fordul elő.
1686-ban egy kecskeméti gazda, akinek megbetegedett a tehene, János vajdáné cigányasszonytól kért „kenő orvosságot” (Iványosi-Szabó, 1996). 1711-ben Egerben Czigány Istvánné „nyálas fonalat” adott Szűcs Istvánnénak hideglelés ellen. A nő férjét a korabeli egri források nevezték Kovácsnak és Lakatosnak is. Sugár István (1980) szerint azon cigányok közé tartoztak, akik 1687 után is Egerben maradtak és mohamedán hitről katolikus vallásra tértek. Vannak olyan, sikertelen gyógyításról szóló perek, amikor nem ítélhető meg, hogy a boszorkánysággal vádolt személy rendelkezett-e ténylegesen valamilyen gyógyításra alkalmas tudással. Azaz a kedvezőtlen esemény tőle függetlenül is bekövetkezett volna, vagy pedig éppen tudatlanságával ő maga okozott tragédiát ? 1676-ban Vas vármegyében pl. Czigo Bálint Dorottya nevű felesége (a nevén kívül más jele nincs cigány voltának, amiben nem lehetünk biztosak) és más asszonyok egy gyermek halálát okozták, az iratok nem árulják el, hogy pontosan milyen körülmények között (Schram, 1983. III.). Csupán véletlenszerű utalások maradtak a forrásokban arról, hogy cigányok talizmánokat, gyógykeverékeket árultak, konkrét eseteket nem ismerünk.

3. Méregkeverés. A 17. századból mindössze egyetlen esetet találtam, de a vádlott „cigány” volta kétséges. 1650-ben Sopron vármegyében a lózsi úriszéken a földesúr azzal vádolta a konyháján dolgozó öt asszonyt, hogy meg akarták őt mérgezni. Az asszonyok egyike Czigány Balázs felesége volt.

4. Különféle hatékonysági és ártó varázslások és jóslások. Ide sorolhatók a kár megtérülését és az elveszett pénz előkerülését elősegítő, kincs megtalálásával kecsegtető praktikákat, valamint a betegségokozó, gyermekmegrontó fekete mágiát, illetve az abban való hitet. Nincsen olyan, ami a nem-cigányoknál ne fordulna elő. Az etnográfiában egyértelműen megkülönböztetik a különféle varázslási rítusokat a jóslástól, de a forrásokban a kettő gyakran összemosódik, a jövőbeni eseményekre, egyéni életekre vonatkozó jövendöléseket is varázslásnak nevezik. A klasszikus latinban jósnőt jelentő pitonissa szó pl. a 16-18. századi iratokban ördöngös asszony értelemben is előfordul, olyan személy, aki az ördög által jövendöl, vagy akiből az ördög szól. A szorosabban vett jóslás cigányasszonyok által művelt formáinak részletes tárgyalására mostani írásomban nem törekszem. A fentebb már említett kecskeméti vajdáné a 17. század végén többször felbukkan a városi jegyzőkönyv szűkszavú bejegyzéseiben (Iványosi-Szabó, 1996). Hegyes Györgyné számára pl. az alábbi eljárásból állapította meg, hogy távollevő férje életben van. A szöveget Hegyesné vallomásából idézem:

„Az Ura Török Országra levén hivatta Czigány János Nennyét és Varásoltatta az Férje felől ha nem öltik e meg, eszköze az volt: egyszer Csiga volt másszor az Tyukmonyat [tojást] a tenyerére tötte karját egyenesen ki nyujtotta, addig sugott bugott egyszer az tenyeréről az ujjai közzül meg indult az tyukmony és az karja hajlására ment fel, ebből aszt hozta ki hogy az Ura fatensnek [tanúnak] egességben vagyon.”

Ez a szöveg a tárgyak segítségével történő, életsorsot, várható eseményt jövendölő cselekmény leírása. Ezt már ebben a korban is gyakran művelték cigányasszonyok. A tojás különféle népszokásokban és a népi hitvilágban is fontos, többféle rítusban szerepe van egészen a 20. századig, itt azonban a jóslás tárgyi eszköze a csigával együtt. A kártyavetés később lett a jóslásból élő cigányasszonyok legfontosabb eszközei[2]. Szappanos Mihályné elveszett pénze előkerülése érdekében rendelt varázslást, amit így mondott el a kecskeméti magisztrátus előtt:

„Hogy a pinzek el veszett tudakozásnak okáért megh az Ura eleteben hivatták Czigány Janos Nennyet, hogy ha valamit ollyat cselekedhetnek ezen Károk felöl. Mellyben Czigány Janos Nennye eszt cseleködte, hogy Tálban vizet töltvén 4 öregh garast fellyül tevén a tál szélire keresztül, addigh varásolt az eő modgya szerint, hogy a kettei garas a talbul ki ugrott, a kettei a vizbe esett, mellybül jövendölte aszt hogy meg talalkozik ismét azon penz. Ismet szemivel látta ezen fatens, hogy az viaszbul pohar formatt csinált es aszt egy Csuporban vizbe tevén fell Keszkenővel buritotta s addig varáslotta, s sugott bugott egyszer a Keszkenőt rola el vette ki vevén ezen viaszbul csinált pohárt, az olyanná vált mint a ki nyilt gyönyörüséges viragos fa.”

File:Champion des dames Vaudoises.JPG
Középkori boszorkányábrázolások (Martin Le France: Le champion des dames 1451)

Az eset az elrejtett kincshez és az elásott pénzhez kapcsolódó, országszerte elterjedt hiedelemmondák körébe tartozik (Bán, 1915). Ezt a hiedelmet használták ki a cigányasszonyok a „varázslataikkal”, amelyekben fontos szerepe volt olyan praktikáknak és ügyességnek, amit leginkább bűvészkedésnek nevezhetünk. Kecskeméten zajlott 1707-ben Czigány Panna pere is, amelyből csak Papp Sámuelné vallomástöredékét ismerjük:

„éjfélkor Czigány Panna… ment az ő ágyához egy tizenötöd napi polyabéli leánygyermekét mellőle edgy teknőcskéből kiben fekütt fel emelvén megforgatta.”

A gyermek megforgatása, elcserélése és egyéb, változatos módozatokban ismert ártó cselekedetek a népi hitvilág egyik legfontosabb mágikus eljárásához, a rontáshoz kapcsolódnak. Itt is széles körben elterjedt jelenséggel van dolgunk, boszorkányperekben gyakran előfordul, de ismerjük 20. századi változatait is (Cs. Pócs, 1964). Olyan 18. századi perekből, amelyekben nem boszorkányság volt a vád, bizonyos, hogy a cigányok körében is éltek a Kárpát-medence más népeinél is fellelhető jellegzetes hiedelmek: lidérc, ördög, farkasember, míg a ma etnospecifikus vonásnak tartott jelenségeknek (mulo, sorsmadarak, stb.) egyáltalán nem bukkanhatunk rá a történeti emlékeire. Nagydarócon (Nógrád m.) 1754. június 14-én egy Palyo nevű koldus ügyében végeztek vizsgálatot, akiről azt hitték, hogy farkas képében károkat tett. A koldust nem mondják cigánynak, de van egy cigány tanú, Ferencz András, aki Bolykon kovács, Vajda László jobbágya és 25 esztendős. Vallomásában arról számolt be, hogy a vádlott (Palyo) szerinte azért farkasember, mert három évvel azelőtt Bolykon igen sok libát fojtogatott a farkas:

„egy alkalommal a Tanú házához menvén azon nevezet koldús, kérdé a’ Tanú az Nényét ez é a’ Liba Pásztor, a Nénye megfenité a’ Tanút hogy hallgatna, arra szóra haragossan tekintvén az Koldús a’ Tanúra, ki méne az házbúl, és kevés várva fényes nappal az ő Libájokbúl hetet mingyárt meg ölt a farkas.”

Hasonlóan mesélte el a történetet a nem-cigány Kovács Gergely, 34 éves bolyki lakos, Török Imre özvegyének jobbágya. Ő három évvel azelőtt ugar szántáskor vasat élesíttetett Ferencz Andrásnál (Török, 1959). Palyo történetében a Kárpát-medence népi hitvilágának sajátos hiedelemalakját, a farkaskoldust, másképpen szakállas farkast vagy küldött farkast fedezhetjük fel. Gyakori, hogy farkasalakot öltött embernek a falusi társadalom kirekesztettjeit tekintették (Erdész, 1968). A boszorkányság, bűbájosság, varázslás problémakörének folyton felmerülő, izgalmas, ám igazából csak részben megválaszolható kérdése, hogy maguk a cigányok hittek-e a varázslás hatékonyságában, vagy pedig ezek a perek nem is értelmezhetők a hiedelemvilág forrásaiként, csupán a környezet kihasználásának sajátos emlékeit jelentik? Az újabb antropológiai és etnográfiai kutatások azt bizonyítják, hogy a cigányasszonyok (ritkán férfiak) varázslása, főképpen pedig jövendőmondása legalább annyira tervszerű megélhetési mód, mint amennyire a hiedelmek visszatükrözője. A 18. századból már sok olyan peres aktát ismerünk, amelyekből rekonstruálni tudjuk, hogy a cigányasszonyok miként szervezték meg a javak megszerzésének a jósláshoz, kártyavetéshez, szerelmi varázsláshoz kötődő formáit.

Tipikus az a szituáció, amelyben egy erdélyi cigányasszony bukkan fel az 1750-es években. A házasságtöréssel, paráznasággal, boszorkánysággal vádolt Benkő Anna nemes asszony monstre perében említi az egyik tanú, Kis Judit, aki 1753-ban az alábbi vallomást tette:

„Ennek előtte mintegy hét esztendővel [1746] maga mondotta nékem Benkő Anna asszony, hogy ő kegyelme nevezett Apor József uram ő nagyságával közösült vagyis paráználkodott, amikor is midőn parárnálkodás közbe érzette volna, hogy Apor József uram ő nagyságától megyen beléje a magv, aztat nem engedte, hanem megfogván Apor József uram ő nagyságának szeméremtestét, aztot maga testéből kirántotta és az Apor József uram ő nagyságától elmenő magot egy pohárban megvette és aztot adta egy Pergelőné nevű czigányasszonynak, mert azon czigányné, a mint maga beszéllette nékem Benkő Anna asszony, tanította volt ő kegyelmét, hogy azt cselekedje s azon czigányné arra igyírte volt magát, hogy az említett matériával ugy megcsinálja az urat Apor József uram ő nagyságát, hogy soha mást Benkő Anna asszonyon kívül el nem vészen magának feleségűl; ezeket mind magától Benkő Anna asszonytól hallottam. Tudom azt is, hogy Benkő Anna asszony én tőlem külde egy véka búzát a nevezett Pergelőné nevű czigány asszonynak a végre, hogy igyírete szerént Apor József uram ő nagyságát Benkő Anna asszonyhoz csinálja, a mikor is kérdém én azon czigánynét, hogy miképen bátorkodik olyan dolgot cselekedni; arra elévévé a czigányné a pohárt, a melybe vala azon magv, vagyis materia, a melyet Benkő Anna asszony néki küldött volt, a melyet láték szemeimmel, s akkor monda a czigányné ilyen szókat: én semmit sem csináltam véle, nem is csinálok, de nem nyughatom Imecsnétől [Benkő Annától], csak jár reám, hogy kössem őköt Apor Józseffel s hirtelen egyebet nem gondolhatnék ki; én bizony csalok, a hogy lehet, mert én azzal élek.”

Hét évvel később, 1759-ben maga Benkő Anna kérte vizsgálat lefolytatását arról, hogy látták-e őt báró Apor Józseffel fajtalankodni, s boszorkányságot művelni. Három helyszínen (Kovászna, Korotna, Altorja) 316 tanút hallgattak ki, akiknek 34 kérdést tettek fel, kettőben cigányokról is szó esik. A 8. kérdés: A tanú látta-e, vagy hallotta-e Benkő Annától, hogy Apor Józseffel közösült, s igaz- e, hogy a férfi magját felfogta egy pohárba, majd odaadta a Pergelőné nevű cigány asszonynak, szerelmi varázslás céljából,

„a végre, hogy azon megvett maggal csinállya vagyis kurusallya meg az irt czigányné Apor József Urat, hogy ő nagysága soha Benkő Anna asszonyon kivül mást ne szerethessen, annál is inkább feleségül el ne vehessen?”

A 30. kérdés: Tudja-e, látta-e vagy hallotta-e a tanú, hogy Benkő Anna egy boszorkánysághoz értő cigány asszonytól kért tanácsot, hogy lehetne elérni, hogy Apor József rajta kívül ne szeressen mást, s igaz-e, hogy a cigány asszony erre eképpen válaszolt:

„ő tudná annak mesterségit, annak utánna egy fokas tőt elővett volna s arra sokat berbetélvén, a hegyit a fokában fordította, vagyis hajtotta volna és az Benkő háza ajtajának küszöbe alá ásta volna…?”

Az első tanú, Köntzei Sára 30 éves nemesasszony válasza a 30. kérdésre:

„Jelen valék Benkő Anna asszonynál, béjő egy czigányné az Benkő Anna asszony házában (de hová való volt és kinek hívták, nem tudom) mint afféle kolduló czigányné és az kemencze lábához leül, annak utánna kevés kenyeret és hust ad nékie Benkő Anna asszony s minden kérdés nékül mondani kezdé a czigányné asszonyom: én tudnék olyast cselekedni, hogy Apor József senkivel is mással kegyelmeden kívül nem hálna. Kérdi Benkő Anna asszony: hogy tudnál ? Monda a czigányné: nem igen derék dolog, hanem adjon kegyelmed nékem egy varró tőt. Ada is Benkő Anna asszony, melyet a czigányné meghajta és a tő hegyit a fokában dugá, annak utánna a küszöb alá ásta, melyre ily szókat szóllott: a mint ennek az varró tőnek a vége benn van a fokában, ugy Apor József is senkivel ne közösülhessen vagyis paráználkodhassék kegyelmeden kivül. Ezt magyarul mondá, oláhul is eleget berbetélt, de minthogy oláhul nem tudok, mit mondott, nem érthettem. Mikor vége lett volna, ezen czigánynénak így véghez vitt cselekedetire igy felele Benkő Anna asszony: e csak annyit használ, mint a holt lónak a patkó.”

Fájl:Hexenszene 1700.JPG
Boszorkányjelenet David Teniers festményén, cirka 1700.

A 230. tanú, az 56 éves Lukáts Anna, Mike Kelemen székely lófő felesége azt mondta el, hogy 24 évvel azelőtt (1735) beszélte neki egy gonosz, istentelen életet élő jobbágyasszony (Apor Péter maradékainak jobbágya) a magfelfogás és Pergelőné történetét,

„hogy azon magból boszorkányságot csináltatott vagy legalább csináltatni kivánt volna valami Pergelőné nevű czigánynéval.”[3]

5. Fiktív cigányok, mint láthatatlan bűnbakok, a baj hihető, de nem konkrét okozói. 1643-ban Sopron vármegyében Csepreg mezőváros bírósága előtt a nem cigány Német Jánosné boszorkánysággal vádolta a szintén nem cigány Csitke Györgyöt és Margit nevű feleségét. Német Jánosnénak fájt a gyomra és Csitkéné valamilyen gyógykeveréket és egy talizmánfélét adott neki a baja ellen. A dolog kitudódott, Németné megvédendő magát a nagyobb bajtól, maga vádolta be Csitkét és Margit asszonyt. Az egyik tanúvallomásban hangzott el, hogy amikor Csitkéné tudomást szerzett Németné vádaskodásáról, éktelen szidalmak között azt vetette a szemére, hogy miért nem tudta az egészet

„az a részeges kurva az Cziganyokra fogni.” (Farkas, 1887)

Úgy vélte, hogy ez megfelelő védekezés lett volna, azaz nem volt kétsége afelől, hogy egy ilyen állítást mindenki elhinne. A történetet előadó Barbély Mihályné azonban felidézte saját szavait is, amelyek azt mutatják, hogy Csitkéné tévedett:

„en arra aszt mondom, hogi szegenij aszoniom mast itt nincsenek az Cziganiok, ha azokra fogta uolna, elö köllene hiuatni eöket, es mikent lenne az dologh.”

6. A 18. századból számos olyan pert ismerünk, amelyet nem cigányok ellen folytattak, de nélkülözhetetlen adalékokat közölnek a cigányok életmódjáról, szokásairól, hiedelmeiről, s a nem-cigányok cigányokról kialakult képzeteiről, valamint cigányok és nem-cigányok hétköznapi érintkezéséről. E szövegeknek a szisztematikus összegyűjtése még nem történt meg, csupán egyetlen példát közlök Bihar megyében 1722-ben zajlott boszorkányperből (Schram, 1983. I.). A perben szó esik egy boszorkánysággal és paráznasággal vádolt diószegi nem-cigány asszony és egy cigány hegedűs intim kapcsolatáról. Az egyik tanú a következőket vallotta:

„Vallya az Fatens Tudom nyilván az szemeimmel láttam az előtt csak három esztendővel az maga házánál livő vak avagy fel szemü quartilyos Nemet Katona az maga házában az maga ágyán meg paráznitotta Páczai Ferencnét azt szemeimmel láttam, masodszor is szemeimmel láttam ugyan azon esztendőben az czigán hegedüs Börvei meg paraznitotta Páczainet az maga házában mint az kutya hátul paráznitotta meg világosan láttam ezeket.”


Jelen közlemény az Amaro Dromban, 2000. szeptemberben megjelent írás átdolgozása.

[1] Alcanna tinctoria, magyarul báránypirosító. Április-júniusban virágzó, liláskék virágú növény. Gyökértörzsének kérge sötétpiros festékanyagot tartalmaz.

[2] Vö. Magyar Néprajzi Lexikon, ’jóslás’ címszó. http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-1703.html (2017. október. 30.)

[3] A szöveg első kiadása Báró Apor Péter verses művei és levelei (1676-1752) II. Szerk.: Szádeczky Lajos. Monumenta Hungariae Historica. Magyar történelmi emlékek 37. Bp. 1903. 401-471. p. Reprint: Klaniczay-Kristóf-Pócs 1989. 297-367.

Felhasznált irodalom

Bán Aladár 1915: A kincskeresés a magyar néphitben. Ethnographia.
Brown, Edward 1673: A brief account of some travels in Hungaria, Servia, Bulgaria, Macedonia, Thessaly, Austria, Styria, Carinthia, Carniola and Friuli. London.
Cs. Pócs Éva 1964: Zagyvarékas néphite. Néprajzi Közlemények.
Erdész Sándor 1968: Állattá változások a nyírségi népi hiedelmekben. Jósa András Múzeum Évkönyve, Nyíregyháza.
Evans-Pritchard, E.E. 1937: Witchcraft, Oracles and Magic Among the Azande. Oxford University Press.
Farkas Sándor 1887: Csepreg mezőváros története. Budapest.
Iványosi-Szabó Tibor 1996: A kecskeméti magisztrátus jegyzőkönyveinek töredékei I. (1591 – 1711). Kecskemét. Bács – Kiskun Megyei Levéltár, Forrásközlések I.
Klaniczay Gábor-Kristóf Ildikó-Pócs Éva 1989: Magyarországi boszorkányperek. Kisebb
forráskiadványok gyűjteménye 1. MTA Néprajzi Kutató Csoport. Budapest.
Macfarlane, Alan 1970: Witchcraft in Tudor and Stuart England. Routledge and Kegan Paul. London.
Nagy Pál 2000a: Cigányperek Magyarországon I. rész. Korai perek (1506/1534-1715). Pécs, PTE, BTK. Gypsy Studies-Cigány Tanulmányok 1.
Nagy Pál 2000b: Hová lett a szerencse? Amaro Drom.
Schram Ferenc 1983: Magyarországi boszorkányperek. I-III. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Sugár István 1980: A mohamedán vallásról katolikusra tért volt török alattvalók Egerben. Egri Múzeum Évkönyve 1978-79. Eger.
Tollius, Jacobus 1700: Epistolae itinerariae. Amszterdam.
Török Gábor 1959: Történeti adatok a küldött farkas mondájához. Néprajzi Közlemények 1-2.

A nyitóképen Fürtös György Boszorkány c. szobra (Pécs)

Facebook Kommentek