A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerepe és működése a Kádár-korszakban

Cserháti Csongor Lóránt

„A hatalom reakciója – mivel nem léteztek kodifikált normák és szabályok – soha nem volt előre kiszámítható. Az embert elhelyezték egy hatszor hat méteres szobába, bekötötték a szemét, és azt mondták, szaladj körbe, de úgy, hogy a falnak nem lehet nekimenni. Majd a falak elkezdtek mozogni. Mivel a falak nem voltak világosan megrajzolva, idővel esetleg ott is falat sejtettünk, ahol valójában nem volt” ¹ – mondta Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója. Magyarországon az 1956 és 1990 közötti időszakban született meg a modern, nyugati mintájú popipar. Korábban is léteztek ugyan könnyedebb műfajok, mint a magyar nóták, a rádió- és filmslágerek, és a táncdal különböző változatai, de a popzene megjelenése (amelyet hazánkban a ’60-as években beatzenének hívtak, a ’70-es évektől pedig inkább a rockzene kifejezés terjedt el) a popzeneipar felfutása, a zenei szubkultúrák megszületése (amelyek szorosan kapcsolódnak egy-egy zenei stílushoz, pl.: hippik, csövesek, diszkósok, punkok) mind a Kádár-korszak alatt történt.

 

A magyar ifjúsági zene mindössze pár évvel volt lemaradva a Nyugathoz képest, de az államszocialista rendszer sajátosságai miatt eltérő fejlődési útvonalat járt be. Az ideológiai nyomás, az egycsatornás rendszer, a lemezkiadás és rendezvényszervezés monopolhelyzete, és az állandó ellenőrzés következtében folyamatos kötélhúzás folyt az állami szervek és a zenekarok között, melyből szinte mindig az utóbbiak húzták a rövidebbet. A rendszer nem segítette a beat- és rockzene terjedését: szigorúan lépett fel a másként gondolkodás, a nyugatmajmolás, a „rendszer bomlasztása” ellen. A kultúrát tervutasítással irányították, a piac szükségleteit, a valós igényeket nem vette figyelembe a hatalom.

A könnyűzenei életben sokan úgy nevezik ezt az időszakot, hogy Aczél-korszak. Valójában Aczél személyesen nagyon ritkán foglalkozott a popszíntér eseményeivel: végtelenül lenézte és megvetette a műfajt.

„Két magatartás volt. Az egyik szerint a legjobb az lett volna, ha nincs popzene. Ezt képviselte Aczél György. A másik azt sugallta, hogy csináljátok, de ne kelljen foglalkoznunk vele. Ez volt a minisztériumi álláspont. Így a popzene terén sokkal önállóbbak voltunk, mint másban. A minisztériumnak arról volt véleménye, hogy ki a legjobb zongorista, és ki a legjobb operaénekes, de hogy ki a jó popzenész, arról nem volt. Ártalmas az egész, ezt sugallták fentről.(…) Ránk is az általános kultúrpolitikai elvek vonatkoztak Az volt a feladat, hogy mint vállalat minél több pénzt keressünk és hajtsuk végre a kultúrpolitikát. És ha politika, akkor annak érvényesülnie kell a popműfajban is. Nem esztétikai, hanem direkt politikai tartalommal.”²

– emlékezett vissza Erdős Péter.

„Aczél a hígabb slágert, a limonádét talán még egy fokkal jobban utálta, mint a társadalmi töltetű beatzenét. Állandóan kérdőre vont, hogy miért adok ki annyi szemetet, sőt komolyan előállt azzal, hogy miért nem íratunk komoly költőkkel – például Juhász Ferenccel – dalszövegeket. Számára a bárgyúság és a giccs néha nagyobb gondot jelentett.”³

– nyilatkozta egy interjúban Bors Jenő.

Ez a két idézet azért érdekes, mert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat irányítóitól szerepel. Bors Jenő állt a Hungaroton élén, Erdős Péter pedig autodidakta popmenedzserként igazgatta a magyar rockzene sorsát. Saját álláspontjuk szerint próbáltak lavírozni a hatalmi szigor és a zenészek érdekei között, kihozták a helyzetből, amit lehetett. A korszakban tevékenykedő zenészek, újságírók közül viszont sokan „önszorgalmú kutyákként” aposztrofálják őket, akik maguktól tudták már, mit vár el tőlük a párt, és főkegyúrként teljesítették kötelességüket.⁴ Amiben mindenki egyetért, hogy Aczél György amennyire csak tehette, elzárkózott attól, hogy az „értéktelen” popműfajjal közelebbi kapcsolatba kerüljön, ideges lett már attól is, ha a téma egyáltalán szóba került. Viszont ha valami túllépte az ingerküszöbét, leszólt telefonon Borsnak vagy Erdősnek, és elmondta a véleményét.

Nem voltak következetesen meghatározott normák, melyek alapján szabályozni lehetett a műfajt, ezért a hatalom szigora is képlékeny volt: néha engedett a gyeplőn, de nem egyszer gúzsba kötötte a magyar popzenét. Konkrétumok nem léteztek, inkább csak irányelvek. Sokszor múlott az MHV döntéshozóin, hogy hogyan értelmezik az adott direktívát: feszegetik-e a kereteket, vagy inkább biztonsági játékot játszanak. A korszak könnyűzenével foglalkozó intézményei közül emiatt a legnagyobb szerepe a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak volt, hiszen egy zenekar számára egy lemez jelenthette azt az áttörést, melynek sikere után a legtöbb kapu megnyílhatott előtte. A magyar rockzenével kapcsolatban számos történés csak úgy válik érthetővé, ha megismerkedünk az MHV működésével, illetve a vállalat élén álló emberek tevékenységével.

A Hanglemezgyár története és működése

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), más néven Hungaroton, 1951-ben kezdte meg működését a Népgazdasági Tanács döntése nyomán. Monopolhelyzetéből fakadóan kezdettől fogva korlátlan hatalmat gyakorolt a lemezkiadás felett, de el kellett telnie pár évnek, mire valóban komoly tényezővé vált. A vállalat a Rákosi-korszakban kezdetleges formában működött: egy háromszobás lakásban működött az irodai apparátus, míg a gyengén felszerelt stúdiónak egy lepusztult raktárépület adott otthont. ⁵ Az élén egy megbízható pártkáder, egy nyolc osztályt végzett munkásember, Fejérvári Jenő állt, akinek annyi köze volt a zenéhez, hogy a háború előtt munkáskórusban énekelt.⁶ Később a Rottenbiller utca 47. szám alatti lakóház földszintjén lévő Odeon mozi nézőterén rendeztek be stúdiót, ahol a felszereltség és a minőség folyamatosan javult. A vállalat azonban sokáig nem rendelkezett saját gyártókapacitással. A lemezeket license-díj fejében a Kábel- és Műanyaggyárban préselték (1964. január 1-től új nevén Villamosszigetelő és Műanyaggyár).⁷ Az átadott hangfelvételekből készült lemezekkel a Műanyaggyár maga rendelkezett, és átadta azokat a Ravill-nak értékesítésre. A Ravill egy hatalmas villamossági nagykereskedő vállalat volt a korszakban, és saját rádióalkatrész- és hanglemezraktárral rendelkezett.

A folyamat a következőképpen zajlott: az akkor 30 fővel működő Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál összeült egy zenei rendezőkből, művészeti vezetőből és az igazgatóból álló bizottság. A zenészek által az MHV-nak beadott, kézzel írt kottákat Balassa Tamás lejátszotta a bizottságnak, ami ennek alapján döntött róla, mi kerülhet felvételre, és kivel. Bors Jenő újításaként a szerző nevét sem mondták be a lejátszás előtt, hogy az ne befolyásolja a bizottság döntését.⁸ Pozitív döntés esetén a dalt kiadták egy hangszerelőnek, majd a stúdióban felvették. A Magyar Rádiótól is vettek át ott készült új felvételeket, akik saját stúdiójukban nagy mennyiségű saját felvételt végeztek. Ha volt préselésre kész hanganyag, szóltak a kereskedelmi partnerüknek a Ravilltól. A felvételekről ezután a Ravill raktárvezetője döntött.⁹ A raktárvezető elment az MHV-hoz, meghallgatta az új felvételeket, majd megmondta, melyik lemezből mennyit kér, vagy ha eladhatatlannak vélte az anyagot, akkor nem kért belőle. Ezután az MHV megrendelte a Villamosszigetelő és Műanyaggyártól a préselést, akik a Ravillnak szállították le a kész lemezeket, onnan került tovább a boltokba. Előfordult, hogy a Hanglemezgyár munkatársai hamarabb látták a boltok polcain saját kiadványukat, minthogy megkapták volna a gyártól a munkapéldányukat.

A kínálat mindig alatta maradt a valós fogyasztói igényeknek és ez az áldatlan helyzet egészen a hetvenes évek közepéig konzerválódott. A Hanglemezgyár nem volt képes kiszolgálni az egyre növekvő vásárlóerőt, és ennek nem csak ideológiai okai voltak: egyszerűen nem volt megfelelő a hanglemezgyártási technika, amely kielégítette volna a beatkorszakban jelentősen megnövekedett lemezéhséget. ¹⁰ A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szemléletében változást Bors Jenő 1965. február 15-én történt igazgatói kinevezése hozott.¹¹ Ugyan a gyártást továbbra is a Kábel- és Műanyaggyár részeként üzemelő Budapesti Hanglemezgyár végezte, és a készletezés a Ravillnál történt, a szállítandó lemezmennyiségekről már az MHV rendelkezett, és a Műanyaggyár is először az MHV-nak adta át az új lemezeket és nem közvetlenül a terjesztőknek és tárolóknak.¹² Így a kész hanganyagokat az MHV még egyszer ellenőrizhette a terjesztés előtt, ami elősegítette az esetleges cenzúrát is. Bors átalakította a kiadáspolitikát, a vállalat működését közelítette a nyugati, profitorientált kiadókéhoz. Csökkentette az addig kizárólagos népművelő kiadványokat, és bevonta a fiatalságot akkoriban lázban tartó könnyű műfajokat is a kiadásba. Filozófiája a következő volt:

„Amikor odakerültem, azzal kezdtem, hogy lehetőleg csak azt adjuk ki, amit az emberek meg is vesznek, hogy ne azért jelenjen meg valami, mert azt egy, a hivatalos protokoll-listán jól jegyzett szerző írta, hanem azért, mert jó és népszerű, mert van rá vevő. Ezt az elvet először a könnyűzenében, később a komolyzenében is igyekeztünk érvényesíteni. 1968-tól, az új gazdaságirányítási rendszerben ez már könnyebben ment.”¹³

Ennek a megengedőbb politikának azonban nem csak könnyűzene népszerűsítése volt a célja. A hanglemezgyárat más kulturális intézményekkel ellentétben sosem támogatta az állam: a működéséhez szükséges tőkét a saját bevételeiből kellett megteremtenie. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez pusztán a komolyzene és népzene eladásaiból nem megvalósítható, így muszáj volt nyitni a szórakoztató zene felé. A felállás tehát a következőképpen nézett ki: a könnyűzene eladásai termelték a profitot, amelyet a vállalat a kultúrpolitika számára fontos, ám nyereséget nem hozó műfajok finanszírozására fordított. Vagy, ahogy Csiga Sándor dalszövegíró fogalmaz:

„Üzleti szempontok vezérelték a lemezgyárat: el akarták adni a lemezeket, lehetőleg minél több példányban. (…) Ezekből a pénzekből, úgymond a ’giccsadókból’ tartották fent a kevésbé népszerű műfajokat, oda palántálták a pénzt. Meg nyilván saját zsebekbe is mentek, és a pártállami kasszába, úgyhogy ez volt a mi karitatív tevékenységünk…” ¹⁴

A magyar könnyűzene fejlődését megkönnyítette, hogy kényszerűen, mint profittermelő ágazatot, befogadták a Hanglemezgyárba.¹⁵ Valószínűleg ha a rendszer komolyzenei támogatása anyagiakban is megnyilvánul, az MHV nem kényszerül rá az értéktelennek és ideológiailag károsnak tartott ifjúsági zene kiadására. Nem volt veszélytelen ez a megoldás: szemben állt az üzleti érdek és a felsőbb körökből nehezedő ideológiai nyomás. Valós félelem volt, hogy a párt egyszer csak véget vet az egésznek, és száműzi Borsot – és vele együtt a könnyű műfajokat – az MHV-ból. Bors így emlékszik vissza azokra az időkre:

„Az MHV-t soha nem dotálták, az első pillanattól kezdve meg kellett élnie a saját bevételeiből. A minisztériumot és Aczél Györgyöt személy szerint csupán az érdekelte: minél több komolyzene fogyjon és a vállalat nyereséges maradjon. Ehhez viszont el kellett rugaszkodnunk a hivatalos értékrendszerektől és a protokoll-listától. Aczélék azonban egy ponton túl megunták a renitenskedést, és mint később megtudtam, 1967 végén elkezdték keresni az utódomat. Szerencsére a piacorientált magatartásunk elkezdte meghozni a gyümölcsét. Az export megduplázódott, a komolyzenei eladás 30 százalékkal nőtt, és egy idő után szóltak a személyzetisnek, hogy no jó, Bors maradhat!” ¹⁶

Sebők János, a magyar rockzene egyik legjelentősebb kutatója így összegzi a kialakult status quo-t:

„A rendszer tehát elvileg tiltotta volna a beatzenét, de a valóság talaján maradva, mint sok kulturális területen, mégis a tűrés álláspontjára helyezkedett, hogy a bevételekből biztosíthassa a támogatott művészetek fenntartását. S miután felismerte a műfaj fejőstehén szerepét, s a vállalati monopólium előnyeit, mindvégig igyekezett megtartani a műfajt is, a vállalatot is a hatvanas évek végén kijelölt és tudomásul vett szerepkörben.” ¹⁷

Ez az elv azonban együtt járt a befuttatott, ideológiailag legalábbis semleges előadókkal való kivételezéssel. Az MHV nem volt érdekelt az ifjúsági zene túlzott terjesztésében, még mindig csupán a komolyzene finanszírozását elősegítő pénztermelő giccset látta benne. Ez az álláspont az egyik tervezési osztályvezető szavaiból kitűnik: „Nem egyedüli célunk a fiatalok zeneéhségének a kielégítése. A mi kultúrpolitikai célkitűzésünk elsősorban a komolyzene terjesztése.”¹⁸ Kapacitási korlátai miatt kezdetben csak a legnagyobbaknak számító zenekarok kaphattak lehetőséget, a másodvonalbeli együttesek hiába vártak lemezük kiadására. A vállalat 1967-től nagykereskedelmi tevékenységet is folytatott: a külföldi lemezek terjesztése is kizárólag az ő hatáskörükbe került. Megerősödött az export is: a komolyzene exportjából származó valuta fedezte az import alapanyagok árát, és ez ahhoz vezetett, hogy a komolyzene kiadását már a vállalaton belül is egyre kevésbé kellett dotálni, ha lassan is, de a hetvenes évekre ez az ágazat is elkezdett profitot termelni.

1970 októberében márkanevet is váltott a cég: a korábbi Qualiton helyett a Hungaroton márkanevet kezdték használni a komoly-, és népzenei, valamint irodalmi lemezeknél. A Qualiton márkanév az operett-, nosztalgia-, kabaré- és „magyarnóta” felvételeké maradt, míg a könnyűzene megkapta a saját, Pepita nevű label-jét. A hetvenes évekre a lemezkiadás egyre inkább kezdett üzletté válni, és a vásárlóerő is folyamatosan növekedett. 1971-ben megnyílt az első magyar hanglemezszalon, ahol már külön szekciót tartottak fönt a popzene számára.

A kapacitásproblémák viszont még mindig sok nehézséget okoztak a vállalatnak. Ahogy Bors fogalmazott,

„a Kábelgyár egy vacak melléküzemágában, koszos kis kócerájban préselték a lemezeket”¹⁹,

amelynek a kapacitásából még 1974-ben is csak évi kétmillió nagylemezre futotta. Ezeket az állapotokat azonban nem lehetett sokáig fenntartani, hamar világossá vált, hogy a rock- és popzene az egyik legdinamikusabban fejlődő üzletág. Páratlan módon olyan is előfordult, hogy fél évig egyetlen új lemez sem jelent meg (1971 decembere és 1972 májusa között). Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a szórakoztató zene részarányát egy 1975-ös központi rendelet 70%-ról 50%-ra korlátozta, ²⁰ és ezen belül még dzsessznek és operettnek is helyt kellett adni, valamint szem előtt tartani a művelődéspolitika²¹ irányelveit. A kellő kapacitás hiánya az exportban is okozott gondokat: külföldön lett volna igény a magyar popzenére, de a Hanglemezgyár még a belső piacot sem tudta kielégíteni. Ezért is fordult elő sok esetben, hogy engedélyezték a magyar előadóknak a külföldi lemezfelvételt.²²

A tarthatatlan helyzetet végül a dorogi hanglemezgyár felépítése oldotta meg. Az MHV már 1974-ben elkezdte bombázni az Ipari Minisztériumot egy önálló, modern hanglemezgyár felépítése érdekében. Két évet kellett várni a belpolitikai légkör megfelelő irányba fordulására, de végül engedélyezték a tervet. 1976-ban felépült a dorogi gyár, ami fordulópontot jelentett a magyar könnyűzene történetében. A világszínvonalú, jelentős gyártókapacitás magával hozta az új, modernebb, nemzetközi piachoz is igazodó üzletpolitikai irányelvek kialakítását. Korábban az MHV inkább az antireklámban, a kereslet visszafogásában volt érdekelt, a hetvenes évek második felére azonban megváltozott a hozzáállás, és a kellő kapacitást kihasználva a vállalat egyre inkább nyereségcentrikus lett. 1981 első felére évi 1,6 millió Pepita LP eladásával kalkulált a vállalat, amelynek 55%-a utángyártás, 45%-a újdonság.²³ Azonban még ezután sem kaphatott minden előadó lehetőséget: ennek hol politikai okai voltak, hol az MHV nem tartotta az adott produktumot piacképesnek.

„Nyomasztólag hatott ránk az a tudat is, hogy ha mi valamire azt mondtuk, hogy nem adjuk ki, az a monopolhelyzetünk következtében máshol sem jelenhetett meg, ami egyes előadóknak vagy szerzőknek traumát okozott. És természetesen az is előfordult, hogy valamire azt mondtuk, nem piacképes, nem adtuk ki, a Rádió játszotta, siker lett, követelte a piac – rá kellett jönnünk, hogy tévedtünk. Amikor viszont ennek következtében arra az álláspontra jutottunk, hogy ne bízzunk annyira a saját ítélőképességünkben, adjunk ki több újdonságot, esetleg kisebb példányszámban, majd ha a piac követeli, többet préselünk belőle, katasztrofális eredménye lett a dolognak: az adott év végén alig volt nyereségünk. Ekkor kénytelenek voltunk nagyon szigorú normarendszert felállítani, miszerint csak azt szabad kiadnunk, ami szerintünk legalább húszezer példányban elfogy, és egy évben legfeljebb négy olyan albumot engedhetünk meg magunknak, amit presztízsokokból jelentetünk meg, és amelynél nem számít az értékesített példányszám.”²⁴

 

Az MHV a hetvenes évek második felében bevezette az exkluzív szerződések rendszerét. Ezek a szerződések öt évre szóltak, és az exkluzivitás azt jelentette, hogy a Hanglemezgyár kötelezte magát öt nagylemez kiadására öt év alatt az adott együttestől, viszont a zenekar ebben az öt éves periódusban nem köthetett más céggel szerződést felvételeinek mechanikus többszörösítésére, kiadására.²⁵ Némileg furcsának tűnhet egy monopolhelyzetben lévő kiadótól ilyen szerződést kötni, viszont ezzel az MHV nagyobb ellenőrzést tudott gyakorolni az együttes tevékenységében. Ugyanakkor a vállalat egyenlőtlen feltételeket biztosított a szerződő zenekaroknak, és ez hamar kritikára adott okot a sajtóban.

„A vállalat néhány évvel ezelőtt bevezette az úgynevezett exkluzív szerződések rendszerét. Aláírói kötelezték magukat, hogy csak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál készítenek lemezt. A cég ennek fejében minden aláírónak biztosítja a megfelelő lehetőségeket és reklámot. De éppen reklámügyben igen nagy különbségeket tapasztalhatunk, amelyek nem állnak arányban a muzsikusok és felvételeik népszerűségével. Némelyik együttes csak morzsákat kap a beígért hírverésből, mások viszont reklámkampányhoz jutnak nyomtatásban és televízióban. A keresletet, s olykor a minőséget is figyelmen kívül hagyó megkülönböztetés miatt méltán zúgolódnak, akik mellőzve érzik magukat.” ²⁶

A nyolcvanas évek elején az MHV a „nyitott vállalat” jelszóval önmaga modernizálásába kezdett. A vállalatot számos kritika érte annak monopolhelyzete miatt, ami unottsághoz, restséghez, nemtörődömséghez vezethet. Emiatt az úgynevezett Pop Managementen belül; a korábban kizárólagos Pepita márkamenedzsment mellett új istállókat, azaz új márkajelzéseket vezettek be. A változtatás célja – papíron – a korlátozott versenyhelyzet megteremtése, és az új, differenciálódott igények kielégítése volt.²⁷

A Pepita márkanév (szerkesztője Bálint Péter) maradt a régiben, célja a divat követése és a nyereségesség. A Pepita alá tartoztak a már befutott könnyűzenei előadók, a beat hazai megteremtői, akik 10-15 éve már sikeresek a szakmában. Az egyik új márka, a Start, Wilpert Imre szerkesztése alatt, az új előadók befuttatásában segédkezett volna, bár ez kissé felemásan sikerült. Leginkább az ártalmatlannak tartott zenekarok kaphattak lehetőséget, vagy olyan együttesek, akik már a hetvenes évek közepétől küzdöttek lemezük megjelentetésért²⁸ – egészen eddig eredménytelenül. Az ekkoriban felfutó underground – új hullám – punk együtteseket is alaposan megszűrte a hanglemezgyár.²⁹ A másik új márka, a Krém, igényes rétegzenék kiadására specializálta volna magát. Olyan együttesek kaphattak volna lehetőséget, melyek színvonalas, különleges, jövőbe mutató, de nem túl populáris zenét játszottak. Szerkesztőnek a vállalat a külsős Benkó Sándort, a Benkó Dixieland együttes vezetőjét kérte fel. Az MHV a Krém lemezeknél körülbelül 5-6 ezer eladható példányszámmal számolt, tehát mérsékelt sikerrel, és ilyen kiadványokból évente négyet-ötöt engedett volna meg magának a vállalat.³⁰ A Krém márka alatt olyan rocklegendák is kaphattak lemezt, mint a Syrius (ami a Krém első kiadványa volt), a Taurus, és a Liversing. A korszak visszásságait jól mutatja, hogy ezek a zenekarok már a hetvenes évek elején készek lettek volna a lemezre (sokuk már nem is működött 1981-re), de pont az MHV utasította el őket. Az idegen nyelvű lemezek (amelyeket Magyarországon nagyon ritkán forgalmazott a vállalat, és leginkább exportcéllal készültek) továbbra is a Pepita International márkanév alatt maradtak.

A vállalat létrehozott egy Popzenei Művészeti Tanácsadó Bizottságot is, melyben a résztvevő felek a terveket és hosszabb távú elképzeléseiket vitatták meg, valamint tanáccsal látták el a vállalat vezetőit is. A bizottságban részt vettek popzenével foglalkozó újságírók, szerkesztők, népművelők, a KISZ KB és a Popzenész Szakszervezet megbízottai. A Tanácsadó Bizottság vezetésére Benkó Sándort kérték fel.³¹ A márkák önálló gazdasági elszámolással reklámbüdzsével, és mérhető eredményességgel működtek. De a látszatra a nyugati típusú menedzsment bevezetésére, a monopolhelyzet megszüntetésére, a versenyhelyzet kialakítására tett lépések felemás sikerűek voltak. Az új márkák továbbra is a Pop Management fennhatósága alá tartoztak, és a végső döntéseket továbbra is ugyanazok a személyek hozták. Sebők János Magyar Nemzetben megjelent maliciózus véleménye szerint:

„lecserélik a cégtáblát, de az üzlet feltehetőleg változatlan marad.” ³²

Az MHV a rendszerváltásig már nem változtatott érdemben az üzletpolitikáján. Az évtized közepén már látszódtak a poppiac betegségének tünetei:³³ A nagylemezek átlagos eladott példányszáma 36%-kal, a kislemezeké pedig 45%-kal csökkent, mindössze a kazettáké nőtt 10%-kal. A vállalat többféle hanghordozó kiadásával próbálta ellensúlyozni, továbbá bevezette a CD kiadást Magyarországon.³⁴ A piac 1988-as liberalizálása azonban magával hozta a hihetetlen mennyiségű nyugati felvétel beáramlását az országba, és ekkoriban vált esedékessé a dorogi hanglemezgyár és raktárház építésére fölvett bankkölcsönök visszatérítése is. Az MHV forgalma visszaesett, és kis híján összeroppant a kettős súly alatt.³⁵ A könnyűzenei szakma már mutatta az elüzletiesedés jeleit: a fennálló keretek egyre inkább tarthatatlanok voltak. Az MHV monopolhelyzetén egyre nagyobb rések keletkeztek, elsőnek a Koltay Gábor vezette Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok intézménye által 1987-ben kiadott Magyar Mise hanglemez megjelenése során, amikor a szervezet a Művelődési Minisztériumtól megkapta rá a kiadási jogot.³⁶ A rendszerváltás táján Bors legfőbb célja volt, hogy a vállalatot bevigye egy nagy nyugati cégcsoportba, az EMI-be, ami a terjesztést segítette volna, de 1990-es nyugdíjazása ebben meggátolta.³⁷ A vállalatot a rendszerváltás után privatizálták, ezzel az MHV és a magyar hanglemezgyártás számára is lezárult egy korszak.

Lemezgyártás

A Magyar Hanglemezkiadó Vállalat évtizedeken keresztül kapacitásproblémákkal küzdött. 1955-ben a vállalat éves kapacitása még nem haladta meg a 2000 darab hanglemezt, és ezek kizárólag komolyzenei művek, munkásmozgalmi dalok, vagy népzene lehettek. A lemezgyártást a Villamosszigetelő és Műanyaggyár végezte, amelynek teljesítménye mindig alatta maradt a valós fogyasztói igényeknek és ez az állapot a dorogi gyár felépüléséig nem változott. A Hanglemezgyár saját kapacitás híján nem volt képes kielégíteni az egyre növekvő vásárlóerőt, és a hetvenes évek első felében „hiánycikkgyárként” működött, kapacitásából még 1974-ben is csak évi kétmillió nagylemezre futotta, ami a valós keresletnek csupán a töredéke volt. Bors Jenő a hetvenes évek elejétől lobbizott az Ipari Minisztériumnál egy önálló, a kor technológiai igényeinek megfelelő hanglemezgyár felépítése érdekében. A beruházásokat az Országos Tervhivatal az 1971 és 1975 közötti időszakban kívánta megvalósítani. A kiadások összesen 58 millió 850 ezer forintba kerültek, ebből az Országos Tervhivatalon keresztül 40 millió, egyéb állami forrásból 5 millió forint hozzájárulást kért az MHV.³⁸ 1976-ban felépült a dorogi gyár, amely végre modern, felszerelt, nagy kapacitású gyártósorral rendelkezett, és saját raktárépület is tartozott hozzá.

A dorogi hanglemezgyár megépítése után beszélhetünk Magyarországon valódi szórakoztatóiparról, mindaddig nem léteztek az ehhez szükséges feltételek. A korszerű gyár elhozta a várt fejlődést: 1976-ban 4,5 millió lemezt készítettek, néhány év alatt a termelés 10 millió darab hanghordozóra futott fel, ennek 70%-a nagylemez volt.³⁹ A gyár a hanglemezgyártás mellékfunkcióit is ellátta, mint a tasak-készítés, műsoros hangszalag üzem, és saját mechanikai műhellyel is rendelkezett.⁴⁰ Megszülettek a magyar szórakoztatóipar kialakulásának a feltételei. Az MHV a dorogi lemezgyár megnyitása után még inkább tudathasadásos állapotba került. Egyfelől a modern gyár magával hozta a nyugatias, profitorientált kiadói szemléletet, ami minél több lemez eladására sarkallta a vállalatot. Másrészről a hanglemezgyárnak képviselnie kellett a pártállam ideológiáját, szűrnie, cenzúráznia a kiadott anyagokat, távol tartani a fiatalságot a nem kívánatos gondolatoktól. Kapóra jött, hogy a kapacitásproblémák nem oldódtak meg egyből: erre lehetett hivatkozni a problémás zenekaroknál, míg a kijelölt sztárokat teljes gőzzel futtathatták. Ez a taktika egészen különleges trükkök alkalmazását hozta magával, amelyekre Schuster Lóránt⁴¹ emlékezett vissza:

„A ’90-es évekig egyetlen kiadó és hanglemezgyár működött. A lemezgyártáshoz szükséges nyersanyagot valutáért vásárolták Nyugaton. Minden évben kaptak egy bizonyos mennyiséget, ezt úgy számolták ki, hogy a lemezgyártó gépek kapacitása éves viszonylatban ennyi és ennyi nagy- és kislemez préselésére alkalmas, ehhez ennyi és ennyi nyersanyag szükséges, ezt ennyi és ennyi valutáért lehet megvenni. Megkapták a valutát, megvették. Akkor jött a sakkozás, hogy ebből a trutymóból, amiből préselik a lemezt, kihasználva a három műszakos kapacitást, a gépsorokat, a karbantartást, a szabadságot, ünnepeket stb. beleszámítva mennyi lemezt lehet előállítani. Ebben benne volt a jazztől a magyar nótáig minden. Akkor jöttek a trükkök: Magyarország átvett 100 ezer Alla Pugacsova⁴² lemezt, cserébe a szovjetek megvettek 100 ezer Neoton Famíliát, ami rögtön aranylemez lett, mert elkapkodták a Szovjetunióban, míg a Pugacsovát itthon nem vette senki, viszont a Pugacsova lemez nyersanyagát úgy ahogy volt, bedarálták és arra nyomtak még 100 ezer Neotont és a Neoton rögtön 200 ezer lemezt adott el. Ezer ilyen trükk létezett”⁴³

Schuster ugyanitt említ egy másik trükköt is:

„Sok esetben maguk a kiadók hamisítják a saját kiadványaikat (ez alatt a hamisítás alatt azt értem, hogy minden eredeti – a felvétel, a borító, a tok – csak egész egyszerűen a zenészt, az előadót csapják be, mert ezeket a kiadványokat nem regisztrálták, nem fizették utánuk a jogdíjakat. Azt mondták, hogy legyártottak 10 ezer db-ot, és közben eladtak belőle feketén még 23 ezret, amiről a zenész, az előadó nem tudott.” ⁴⁴

Lemezfelvétel

A dorogi lemezgyár felépülésével a lemezgyártás kapacitásproblémái megoldódtak ugyan, viszont a hangfelvételi lehetőségek nem tágultak. Az MHV saját, Rottenbiller utcai stúdiójában évi 11 (Pepita márkájú) nagylemezt tudtak felvenni. Öt lemez készülhetett bérmunkában a Mafilm stúdiójában, a Magyar Rádiótól pedig nyolc nagylemeznyi anyagot vehettek át, melyeket a rádió könnyűzenei vezetői és az előadók eleve nagylemezre szántak. Ez összesen évi 24 nagylemez. Ehhez még hozzájönnek az Omega együttes, vagy a Főnix házi stúdióiban készült anyagok, a koncertfelvételek, és az archívumból összeállított nosztalgia-lemezek, így ez a szám 32-re bővül. 32 nagylemez évente, több nem lehetett, az MHV-nak ennyivel kellett számolnia a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, és az adott keret alapján beosztani, mely előadók kaphattak lemezlehetőséget.⁴⁵ Az éves nagylemezszám növelését csak új stúdió építésével lehetett növelni, amely végül 1983-ban nyílt meg Törökbálinton, P stúdió néven.⁴⁶  A vállalat tehát nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy nincs stúdiókapacitás egy új együttes számára. Főleg azok kerültek nehéz helyzetbe, akik még nem bizonyítottak, hiszen amíg nem kaptak lemezlehetőséget, nem lehetett tudni, mennyire lesz rájuk vevő a közönség (esetleg koncertsikerekből lehetett ilyesmire következtetni), így a Hanglemezgyár sokszor inkább a biztos, már kipróbált lóra tett. A korszak egyik fő problémája ebben a kérdésben is előkerül: mikor kapjon egy együttes lehetőséget?

„A popzenei kiadványok is kelendőek, jelentős részük van abban, hogy a Hanglemezgyártó jól gazdálkodó, prosperáló céggé vált. Ami nem jelenti azt, hogy munkájának bizonyos törekvései és következményei ne adnának okot vitára, kétkedésre. Így például az, hogy a vállalatnál kialakuló vélemény olykor évekre szólóan kihat a zenekarokra és énekesekre. Éppígy az is, hogy mikor kap egy popegyüttes lehetőséget nagylemez elkészítésére, akkor-e amikor dinamikusan fejlődik, vagy amikor a csúcsra érkezett, netán éppen amikor már hanyatlik.” ⁴⁷

– teszi fel a kérdést az Esti Hírlap.

A kérdést sokszor nem sikerült megnyugtatóan feloldani, és a kezdő zenekaroknak a kiugrási lehetőségei is korlátozottak voltak. Ezt a nyolcvanas évek elejére a vállalat is belátta, Erdős a „Nyitott vállalat” című cikkében is említi az új tehetségek felkutatásának szükségességét.

„Van egy skála a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat tervezőinek a fejében, amely kezdődik a teljes bizonytalansággal, amikor a kiadható hangfelvétel már a birtokunkban van, folytatódik a már ismert és elfogadott anyaggal, azután bekerülnek a tervbe azok, akik több éves tapasztalat szerint nagyjából a megbeszélt időpontra hozzák a valószínűleg elfogadható anyagot. – és itt a tervezők skálája véget ért. Persze van olyan munkatársa a hanglemezkiadásnak, akinek a munkája itt kezdődik, ezt külföldön úgy hívják, hogy A+R manager (nálunk Wilpert Imre), aki keresi és kutatja az új lehetőségeket, amelyekkel azután összezavarja az előzetes terveket, mindent felborít és kezdődik a sakkozás, mit, mikor és melyik stúdióban vegyünk fel.”⁴⁸

Értékesítés

A hetvenes években a hanglemez luxuscikknek számított Magyarországon. Mivel csak szűkös valutakeret állt a hanglemezek beszerzését és terjesztését végző hivatalos intézmények rendelkezésére, így a növekvő igényeket az állami üzletek képtelenek voltak kielégíteni. Sok fontos külföldi lemezt is hiába keresett a vásárló, de az is előfordult, hogy bizonyos magyar lemezeket sem lehetett sokáig kapni. A hanglemezboltok túlnyomó többsége nem az MHV-hoz, hanem nagykereskedelmi vállalatokhoz tartozott, ami megnehezítette a lemezek utánrendelését, és növelte az átfutási időt.⁴⁹ Az elégtelen ellátás miatt virágzott a bakelitlemezek feketepiaca. A Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat hanglemez osztályának vezetője így vázolta a problémát:

„A hanglemez luxuscikk, devizakeretünk erre csekély. (…) Tízezres szériák is elkelnének, de ennyit – amennyi a feketepiacot is letörné – nem tudunk behozni. A rendelést nekünk a nagykereskedelmi szerepet betöltő Hanglemezgyártó Vállalat adja fel, s nem mindig a topon lévő számokat kéri.” ⁵⁰

A helyzeten csak egy 1980-ban hozott rendelet javított, amely támogatta a magánvállalkozásokat. Hatására sorra nyíltak Budapesten a maszek hanglemezbutikok, amelyek jóval nagyobb választékkal és árukészlettel várták a lemezgyűjtőket. 1982-re már hét ilyen lemezbolt működött a fővárosban.⁵¹ A maszek boltokban kaphatóak voltak a legnépszerűbb külföldi és hazai lemezek (köztük sok ritkaság is), de emellett hi-fi kellékek, üres és műsoros magnókazetták, lemezjátszó-tartozékok, poszterek és kitűzők is szélesítették a választékot.

 

Az ilyen magánkézben lévő üzleteket nem egyszer zenészek vezették. A legnagyobb forgalmú üzletet (Fonográf, V. kerület, Nagy Ignác utca) Németh Oszkár, a Fonográf együttes dobosa működtette, aki egyben az első is volt az üzlet 1981 májusi megnyitásával. Hamarosan egy másik zenész is lemezbolt nyitására vállalkozott, ez volt a zuglói Toniphon, amely 1981 novemberében nyílt meg Solymos Antal (az Express énekes-gitárosa) jóvoltából.

A magánkézben lévő hanglemezboltok jellegzetes példái a késő Kádár-kori vállalkozási kedvnek. A boltok profitorientált vállalkozásként működtek, önmaguk fenntartására és fejlesztésére berendezkedve, és a minél szélesebb vásárlóréteg megszólítása érdekében egyben piackutatást is végeztek, hiszen tudniuk kellett, mikor milyen lemezek iránt éppen mekkora a kereslet. Solymosnak például a saját és barátai lemezgyűjteménye adta a nyitókészletet, és utána folyamatosan forgatta tőkéjét. Üzlete bevételének 90%-át befektette, a választék bővítésére használta fel.

„Jár a Musikmarkt, így hónapokkal előre tudom, mi jelenik meg, miből kell rendelni. Csakhogy a beszerzés elég nehézkes. Egy eladótól legfeljebb 10 lemezt vásárolhatok – számlát adok róla – és a külföldi beszerzés is körülményes. Zenésztársak, rokonok, ismerősök hozzák a friss anyagot, de legfeljebb 4-5 példányt vehetnek saját valutájukból.”⁵²

Ezeket a lemezeket itthon aztán készpénzért eladják, a lemezbutik tulajdonosa 20% hasznot tehet rá, és így alakulnak ki a 200-500 forintos árak. Azonban a lemez származási helye sem mindegy, és nagy mértékben befolyásolja az árat. A jugoszláv vágású lemezek a legolcsóbbak (320 Ft), a nyugatnémet, holland lemezek már drágábbak (390Ft), az igazi minőséget pedig az angol, amerikai eredeti lemezek jelentik, amelyek már 450-500 Ft-ba kerülnek.

A magyar lemezeket a lemezbutikok a Hanglemezgyár raktárából vették át, és 14%-os haszonkulccsal adták tovább. A Fonográf lemezbolt fél év alatt félmillió forintos forgalmat bonyolított le, csak magyar lemezekből. A vállalkozói kedv és a versenyhelyzet kialakulása kétségkívül javította a lemezek hozzáférhetőségét. A két nagy magánkézben lévő zenebutikot követve a 80-as évek első felében számos új lemezbolt nyílt, melyek specializált kínálatuk segítségével igyekeztek versenyképesek maradni. A Gutenberg téri Popverkli az olcsó árairól volt ismert, a Newport pedig a jazz, jazz-rock rajongóinak nyújtott széles választékot. A vásárlóknak külön könnyebbséget jelentett, hogy a maszek boltok esetenként együtt is működtek egymással: ha egy lemez éppen nem volt megtalálható az adott bolt kínálatában, felhívtak egy másik üzletet, és ha ott volt belőle, oda irányították az illetőt. Később a másik bolt viszonozta a szívességet, így végeredményben mindenki jól járt ezzel.⁵³ Az MHV is felismerte a problémát, és 1984-ben létrehozta a Start márkaboltot (Ezermester Vállalat propagandaboltja, Majakovszkij utca⁵⁴). A céljuk az volt, hogy legyen egy hely, ahol mindig mindegyik Start lemezt meg lehet kapni, ezen kívül műsoros kazetták, különlegességek, és merchandising-termékek (zenekaros jelvények, poszterek) is megtalálhatóak voltak a kínálatban.⁵⁵

 

Saját kiadványok

Saját reklámújságot működtetni nem veszélytelen. Előfordulhat, hogy egy lemez nem sikerül olyan jól, és mégis el kell adni valahogy a közönségnek. A szocializmusban persze ez is kissé máshogyan működött. A csehszlovákiai Supraphon hanglemezgyár havilapja például egyáltalán nem írhatott negatív kritikát egy lemezről.⁵⁶ Ezt úgy oldották meg, hogy ha rosszul sikerült egy kiadvány, nemes egyszerűséggel nem írtak róla egy szót sem. A lap olvasói pedig tudták, hogy már ez a tény maga sokat elmond a szóban forgó lemezről. Ezzel a gyakorlattal szemben a magyar hanglemezgyári kiadványok minden lemezről írtak, és bár nagyon erős bírálattal nem illették a saját kiadványaikat, némi elmarasztaló kritikát megengedtek maguknak. A Hanglemezgyár a nyolcvanas évek elejétől kezdve több saját kiadványt is forgalomba hozott. Először negyedéves megjelenésben és magazinformátumban próbálkoztak. A Pop-Nyár 1980 nyarán, a Pop-Ősz pedig ősszel jelent meg. Felelős szerkesztője Wilpert Imre, szerkesztője Hegedős László, művészeti szerkesztője Törös István.⁵⁷ A formátumot 1981-re újragondolták. A negyedéves megjelenés megmaradt, de napilap-külsőt (kezdetben nyolc oldallal), és új nevet kapott a kiadvány: a Pick-Up első száma

1981 júliusában jelent meg, szerkesztője Bálint Péter. A vezércikkbem (Reklám – nem tagadjuk. De…) az MHV munkatársai ismertetik a célkitűzéseiket, miszerint „Nem hiszünk a reklámban, ha mindent dicsér, s rossznak mit se tart. Azt gondoljuk, hogy a legjobb reklám a pontos tájékoztatás.”⁵⁸ További célként jelölték meg, hogy biztos forrást adjanak a közönségnek, hogy annak ne kelljen félinformációkra, fals híresztelésekre, legendákra hagyatkozniuk egy-egy kiadvány megjelenése kapcsán, és a zenész szakmát is tájékoztatni kívánták önmagáról. A vezércikk felhívást intézett az olvasókhoz: várja a leveleket, javaslatokat, észrevételeket, kritikákat, hogy a jövőben egyfajta műhelyként, vitafórumként is működhessen a kiadvány. A későbbi lapszámokban valóban jelentek meg levelek, ezek közül több olyan is, amely erős kritikát fogalmazott meg az MHV felé, és a vállalat vezetői igyekeztek megválaszolni a kérdéseket. A reklámújság az ötödik számától már tizenkét oldalon jelent meg (1982 júliusa), a tízedik száma pedig már újra magazinformátumot kapott, 36 oldalon (1984 októbere). A Pick-Up eladási listákat is közölt a „Legendák helyett” rovatban (SP és LP listákat, éves bontásban, vagy örökranglistát), hazai és külföldi zenekarok híreiről tudósított, viszont nem ment bele a műfaj problémáinak mélyreható elemzésébe, és csak visszafogottan merte kritizálni saját lemezkiadványait.

Epilógus

A jelenből visszatekintve a Hanglemezgyár folytonos harcban állt előbb a beattel, majd a rockzenével Közelebbről vizsgálva azonban kiderül, hogy a helyzet ennél némileg bonyolultabb. A rendszer saját rugalmatlansága miatt került ebbe a végtelen ciklusba: sorra új irányzatok követték egymást, amelyekre a hatalom reflexszerűen újra és újra tiltással válaszolt. Ez több évtizedes kultúrharcot eredményezett, amelyben az utóbbi fokozatosan hátrálni kényszerült, mindaddig, amíg a rendszerváltással meg nem szűnt az MHV egyeduralma.

A monopolhelyzet megszűnése természetesen nem jelentette azt, hogy hirtelen minden probléma megoldódott a magyar hanglemezkiadás terén. A rendszerváltás környékén gombamód szaporodtak a lemezkiadással foglalkozó magánvállalkozások, melyek néhány esetben a tisztességtelen eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza. Kisebb sajtóvisszhangja volt egy esetnek, amikor a balatonlellei POPGÁLA ’90 fesztivál fiatal fellépőit keresték meg egy korrektnek nem mondható ajánlattal. A szerződés szerint a Nívó Records megjelenteti a fesztivál legsikeresebb dalait lemezen és kazettán, azonban az előadók tudomásul veszik, hogy a lemez promóciós célt szolgál, ezért sem a mesterszalagért, sem a feljátszásért nem kapnak díjazást. A lemezre kerülő dalok szerzőinek ezen kívül le kellett mondaniuk a szerzői jogdíjaikról, a Nívó Records ezzel szemben mindössze annyit vállalt, hogy feltünteti a szerzők nevét a lemezen. Az ügy során Benkő László (Omega) vállalta fel a zenekarok védelmét, és nyilatkozott az érdekükben:

„Arról nem is beszélve, hogy kezdők esetén mindenfajta megnyilatkozás promóciós jellegű, hiszen ez reklám, publicitás a pálya elején. De ez maga a „mű”, a szerzemény. Ha csak 1-2 sláger lesz a 10-15-ből, már akkor is ezek adják el a lemezt, és futnak akár egy évig is. Ezen idő alatt folyamatosan „lenyúlják” őket, ugyanis a szerzői jogdíjról lemondhat valaki egy alapítvány javára – ha megkapta! Dönthet róla, de jár neki. Olyan nem létezik, hogy nem is utalják az összeget, hanem rögtön lemondatják róla. Az előadói jogdíjat (a feljátszásért) már nem is említem, hiszen nemes egyszerűséggel nem is említik, hogy ilyen is létezik. Ez a kezdő bandák tájékozatlanságának abszolút kihasználása. Hajlok rá, hogy azt mondjam: a sokat szidott MHV monopolhelyzete idején sem volt sokkal rosszabb a helyzet.”⁵⁹

A zenészek többsége nem azt kapta a rendszerváltással, amit előzetesen remélt. Az MHV monopolhelyzetének megszűnése után az előadóknak a vadkapitalizmussal, és a liberalizált piac nyomán a nyugati import lemezek országba özönlésével kellett szembenéznie. Néhány probléma megoldódott ugyan a Hungaroton privatizálásával, de egyből újak kerültek a helyükre.

„Aztán a rendszerváltás után hirtelen megjelent a magántőke, megjelentek a maszek kiadók. Azok elkezdték ellopni a pénzeket, hamisítani a saját kiadványaikat, és nem kifizetni szerzőket meg az előadókat, hanem csődbe menni inkább. Ez egy kicsit érdekesen érintett. Úgyhogy ez volt a nagy rendszerváltás” ⁶⁰

Az eddigiekből is látható, hogy a magyar könnyűzene helyzetét megannyi tényező befolyásolta. Zenekarok pályája ívelhetett fel vagy törhetett derékba a politika aktuális széljárása nyomán, zenészek sorsa múlhatott a könnyűzene intézményeit működtető illetők ízlésén vagy személyes szimpátiáján. Nem egyszer kapacitásproblémák akadályozták meg egy zenekar lemezét, vagy ismerté válásukat az, hogy a korabeli szaksajtó nem tartotta őket vállalhatónak. Esetenként a bürokrácia útvesztőiben akadt el a folyamat, vagy valakinek csak érdekében állt, hogy elakadjon. A magyar rockzenészeknek ebben a közegben kellet lavírozniuk, elkerülve a buktatókat, úgy, hogy közben a hitelességüket is megőrzik a rajongóikkal szemben. Nem véletlenül terjedt el zenészkörökben a gyakran idézett mondás:

„Aki Magyarországon tíz évet ledolgozott a pop-rock műfajban, azt fegyver nélkül is kitehetik a dzsungelbe. Túléli…”⁶¹

---

Jegyzetek és felhasznált források: