Csalog Zsolt „alulnézeti pozíciója”

A Romológia folyóirat olvasóinak bizonyára Csalog Zsolt neve hallatán mindenekelőtt a Kilenc cigány és A cigányon nem fog az átok című kötetei jutnak az eszébe, vagy az, hogy a Kemény István nevével fémjelzett cigány kutatás meghatározó egyéniségeként járta az országot. Nem is beszélve a cigányság tarthatatlan helyzetét bemutatni szándékozó tanulmányairól, vagy hol a cigányság helyzetének megoldását sürgető, hol a jogaikért síkraszálló publicisztikáiról. Soltész Márton Csalog Zsolt című kötetét olvasva kitárul az ember előtt az élettörténet és maga a teljes életmű, aminek csak egy szeletét képezték az imént említett munkák. A szerző rendkívüli alapossággal dolgozta fel a vonatkozó szakirodalmat, valamint a bemutatni kívánt személy hagyatékát, melyről több száz oldalas jegyzék is található a kötetben. Jelen írás nem egy hagyományos értelemben vett recenzió, hanem arra törekszik, hogy bemutassa Csalog Zsolt életét és munkásságát Soltész Márton hézagpótló kötetére hagyatkozva.

Csalog Zsolt író, szociológus – eredetileg Csalogovits Zsolt András néven – 1935. november 30-án, Szekszárdon született egy tősgyökeres középosztálybeli családban:

„Őseim között csak a nagyon messzi távolban találok nyers földön is járkáló, kezükkel is dolgozó lényeket[…]tőlük kezdve mindenki honorácior protestáns papok, kántortanítók, tanárok, vármegyei hivatalnokok vagy banktisztviselők.”1

Apja, Dr. Csalogovits József régész, szakterületének kimagasló tekintélyeként, pályafutása során különböző városokban számos múzeum igazgatói posztját töltötte be, ezáltal mozgalmas gyermekkort biztosított fiának. Már-már a mindennapok részét képezték a költözések, az iskolaváltások, az újabb és újabb települések megismerése: Godisa, Pécs, Keszthely, Jászberény, Szentes.

Forrás: www.moly.hu

Meghatározó állomásként lehet tekinteni a godisai esztendőkre, ahová a történelem viszontagságai elől menekült a család 1944-ben. Azonban az új korszak vívmányai utolérték a családot, a neves régész rövidesen B-listára kerülve, a szekszárdi múzeumigazgatói székéből a helyi fűrésztelep dühödt gépei között találta magát, míg fiának a téglagyári munkások sorsában kellett osztoznia. A godisai éveket azonban Csalog kimondottan kedvezően fogadta, melyről a következőképpen számolt be egy interjúban közel ötven év távlatából:

„Téglagyárban voltam munkás. Magántanulóként, tíz-tizenegy éves koromban. Teheneket legeltettem lóhátról. Szóval kinyílt előttem a világ, az igazi világ. És hát megnyíltak előttem az emberek, a téglagyári munkások.”2

A godisai évek egész életszemléletére hatással voltak, ekkorra datálta „alulnézeti pozíciójának” kialakulását, ami egész irodalmi és cigány kutatói munkásságát végigkísérte:

„Az asztal fölött: a »felnőttek« (akiknek státuszára akkor sem és azóta sem vágytam-vágyom) csinálták a maguk bugyuta hiábavalóságait – én meg sajnáltam őket: amiért ők nem láthatják az asztallap alsó, igazi felére krétázott, szépséges rajzaimat. Szerencsétlenek a maguk korlátolt perspektívájába zárva… – No, hát azóta RAGASZKODOM én a magam alulnézeti pozíciójához. Mint megfordíthatatlan és meghaladhatatlan TÖBBLETHEZ.”3

Fiatalságának másik életre szóló élményének az ’56-os forradalom számított, ami Csalog Zsoltnak az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatott tanulmányai alatt robbant be az életébe. Már október 23-án a hír hallatán„rohant harcolni”, részt vett a Múzeum Kávéházban a fegyverosztáson, a rákövetkező napon a Roosevelt téri sortüzek célkeresztjébe is bekerült, november első napjaiban pedig csatlakozott a nemzetőrséghez. A szabadságharc elbukása ugyan mélységesen lesújtotta, azonban

„a forradalom élménye egy élethez elegendő, nagyszerű útravalót adott”

számára. November végén sok honfitársához hasonlóan már a disszidálásra készült, elköszönt hozzátartozóitól, a csomagja már az ágynak támasztva várta az indulást, melyet végül a makacs honvágy hiúsított meg:

„Elképzeltem magam idegenben, és nem tudtam elaludni, olyan honvágyam lett. Így aztán maradtam.”4

Az egyetemi évek alatt ismerte meg Pócs Évát, akivel 1959-ben megházasodott és a szolnoki Damjanich Múzeumban helyezkedtek el, ahol fontos felismerés villant be az ifjú régész életében mialatt számos ásatást vezetett:

„rájöttem, hogy ásatási munkásaim jobban érdekelnek, mint az, hogy mi van a földben”5

Az 1960-as évek első felében sok hetes angliai és belgiumi utazásra tehetett szert, mely során lenyűgözte a vasfüggönyön túli szabadság és szabadosság. Ám Csalog Zsolt rövidesen kíméletlenül szembesülni kényszerült a vasfüggöny ismertebb oldalának módszereivel. 1964-ben a Szolnok Megyei Főkapitányság politikai osztálya megkezdte az ifjú régész operatív feldolgozását. A kihallgatások egyre sűrűsödtek és a beszervezését sem kerülhette el András vagy Andrási Péter fedőnéven, „szolgálataiért” – pontosabban a belügyi szervek sorozatos zaklatásáért – ezer forintot kapott, melyhez a következő megjegyzést fűzte:

„Ezek annyi munkaidőmet elvették, hogy ennyi kártérítés igazán jár! Különben pedig: dögöljenek meg.”6

A sorozatos kihallgatásoktól és a ránehezedő nyomástól hirtelen kikelve magából a következő gyors lépéssel szabadult meg:

„Sikerült. Vége. […] Mindössze aláírtam egy papírt, hogy a Magyar Népköztársaság ellensége vagyok.”7

A belügyi szervektől látszólag megszabadulva néhány évre valamelyest rendeződött az élete mind szakmailag, mind egzisztenciálisan. Közel negyven néprajzi és régészeti tárgyú írása után 1966-ban végre megjelent első novellája az Új Írás hasábjain; a Néprajzi Társaság pénztárosa, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa lett.

A rendezettebb mindennapok a néprajzos életében egészen addig tartottak, míg Kemény István be nem kopogtatott az ajtaján a következő mondatot szegezve neki:

„Hagyd ott a munkahelyedet, és gyere velem cigányt kutatni […] Ígérni nem tudok semmit, legföljebb egy három hónapos szerződést, amit aztán, alkalomadtán majd hosszabbítgatni lehet.”8

A szociológus nem hiába kereste fel Csalogot, aki – egy interjú tanúsága szerint – két évtized távlatából sem bánta meg akkori döntését:

„Életem legjobb döntése volt, hogy otthagytam a budapesti […] állásomat, és mentem hanyatt-homlok cigányokat kutatni.”9

A Kemény István nevével fémjelezett 1971-es országos cigány kutatást ugyan a Belügyminisztérium feloszlatta, azonban szakmai és magánéleti szempontból is komoly hatást gyakorolt rá a hirtelen váltás. Egyrészt megismerte a kutatócsoportban a komoly pszichés gondokkal küzdő Matolay Magdolnát, „Kuksit”, aki miatt felbomlott a házassága, valamint érdeklődésének egyik meghatározó részévé vált a magyarországi cigányság kutatása, melynek indítékáról az alább idézett – 1973-ban keltezett – levél részlet rendkívül érzékletesen számolt be:

„Kedves Zsiga! Elküldöm magának a Valóság című folyóirat legújabb számát, kérem, olvassa el a 4. oldaltól kezdve az 50. oldalig, biztos, hogy érdekelni fogja és rá fog ismerni: a maga történetét írtam le, úgy, ahogy egyszer régen, majdnem három éve már Maga elmesélte. Azért adtam ki nyomtatásban, mert úgy gondoltam, hogy ha ezt sokan elolvassák, sok emberben fog felébredni a rokonszenv nemcsak Maga iránt, hanem általában a nehéz sorsú cigányság iránt. Két hete jelent meg ez a füzet, azóta már kiderült, hogy jól számítottam. És nagyon örülök, mert így a Maga segítségével talán tudtam használni valamit a cigányság ügyének.”10

A levélben említett írás, a Dolgozom a két kezem által, Csalog Zsoltnak az 1976-ban megjelent Kilenc cigány című riportkötetének az első portréjaként is visszaköszönt, a közölt riportokat a szerző a nyers interjúkból a következőképpen formázta meg:

„1971-től máig több mint 60 magnóinterjút készítettem a cigányokkal és – kisebb részben – nem-cigányokkal a cigánykérdés tárgykörében. […] A magnóról szó szerint lejegyzett szöveget jelentősen átformálom: stilárisan »megfésülöm« (olvashatóvá teszem – az eredeti nyelv és stilisztika csorbítása nélkül), és koncentrálom, rövidítem (az eredeti felvételhez képest harmadára-felére). Az interjú készítésekor feltett kérdéseket elhagyom, így minden interjú folyamatos epikum, kimondottan olvasmányos szöveg, melynek színvonala – a beszélők epikus kultúrájából eredően – nemegyszer kimagaslóan jó.”11

A fővárosban és számos vidéki helyszínen tartott előadásokat a cigányság kilátástalan helyzetéről: az 1970-es évek második felében például a Kilenc cigány című kötetéről a KSZV Újszegedi Szövőgyárban; a KISZ-BME által Cigánykérdés Magyarországon hívó szóra szervezett vitaülésen moderátoraként jelent meg; részt vett a Cséplő Gyuri című film előkészületeinél, valamint a bemutatókat követő ankétok szervezésébe is bekapcsolódott.

Mozgolódásával rögvest kiváltotta a belügyi szervek ellenérzését, szakadatlanul a megfigyelés célkeresztjében kényszerült létezni, cigánysággal kapcsolatos tevékenységéről egy beszervezett magyar-néprajz szakos tanár meglehetősen elfogultan a következőket jegyezte meg:

„Amivel Csalog nemcsak az említetteket, hanem a közvélemény jó részét is (barátom szerint szándékosan-tudatosan) idegesíti, az úgy fogalmazható meg, hogy: egy magyar, egy szerb, egy román stb. és egy cigány az négy tökéletesen egyforma értékű ember. Miután ezt a cigányok érdekében-oldaláról bizonyítja – mintha az ő nevükben! –, sok ingerültséget támaszt maga körül. A néprajzosok messianizmussal vádolják, Lakatos Menyhért kontárkodással. (Barátom szerint jellemző, hogy cigány adatközlői is idegenkednek Csalog nyílt közelítésmódjától, arról nem is szólva, hogy szemére vetik: kiadja őket.)”12

Forrás: www.moly.hu

Az 1970-es években – döntően szabadúszóként – különböző szociológiai kutatásokba kapcsolódott be, valamint eseti honoráriumokból kényszerült enyhíteni folyamatosan fennálló egzisztenciális kilátástalanságát. Többek között részt vett Szabad György tanyavilág vizsgálatában, a dunapataji falukutatásban, felmérést vezetett a magyar vidék felekezeti megosztottságáról. Számos intézménnyel állt hosszabb-rövidebb ideig eseti szerződésben; csak néhányat említve: Népművelési Intézet, Szociológiai Intézet, Néprajzi Kutatócsoport, Filozófiai Intézet, Központi Statisztikai Hivatal, Mafilm. A Charta 77 nyilatkozat aláírásával immáron a hatalommal nyíltan szembehelyezkedve nemcsak anyagilag gördültek újabb akadályok az életébe, hanem a publikálás során is falakba ütközött, sokszor a Profil című szamizdat kötet, vagy a kézről-kézre adott Napló hasábjaira kellett száműznie írásait. Némi elismerést jelentett számára, hogy 1978-ban – hosszas huzavona után – végre megjelent egyik emblematikus munkája a Parasztregény, mellyel meglehetősen vegyes kritikákat váltott ki. Egyesek az Élet és Irodalom hasábjain azzal bírálták, hogy munkája egyszerűen nem felel meg a regényírás legelemibb kritériumainak sem, ellenben egyik kortársa egyenesen Oscar Lewis Sanchez gyermekeihez hasonlította a kötetet. A regény megjelenésének évében kezdte el szárnyait rebegtetni a Repülő Egyetem, melybe Csalog Zsolt is tevékenyen bekapcsolódott, előadást tartott másodmagával a szocializmus visszásságairól, illetve előadásokat szervezett A magyar faluról címmel. Mindeközben újabb kihívásokkal kellett szembesülnie a magánéletében. Apja halála miatt beteg édesanyja gondozása ráhárult, akivel az élet számos kérdését illetően hadilábon álltak, valamint újabb szerelem lépett be az életébe, aki „Kuksihoz” hasonlóan pszichés problémáival terhelte mindennapjait.

1981-től némi enyhülést tapasztalhatott a hatalom részéről, megjelenhetett A tengert akartam látni című kötete, valamint lehetővé vált, hogy nagyobb nyilvánosság előtt jelenjenek meg az írásai:

„Van most kialakulóban egy próbaalkum a Hatalommal, mely szerint ha én nem publikálok külföldön és szamizdatban, akkor feloldják a rám vonatkozó hazai publikációs tilalmat. Megpróbálkozom a dologgal, aztán majd meglátjuk volt-e üzlet, kapok-e valamit azért, amit áldozok.”13

1982-ben Soros-ösztöndíjasként több hónapig Amerikában tartózkodott, ahol megismerkedett Ági Clarkkal, így Magyarországra hazatérve – nem éppen zökkenőmentesen –, de végül Károlyi Annával elváltak útjai. Rövidesen ismét az Egyesült Államokba utazott és odaköltözött új szerelméhez. Három-négy hónapot töltött minden évben Magyarországon, melyet döntősen anyaggyűjtésre, kapcsolattartásra használt fel és a fennmaradó időben pedig a tengeren túl dolgozott a kéziratain. Továbbra is előadásokat tartott a cigányság megoldást sürgető viszonyairól, mint például a Rakpart Klubban a 380.000 magyar állampolgár – A cigánykérdés Magyarországon címmel, vagy a pécsi campuson Megoldható-e a cigánykérdés? felkiáltással. 1988-ban nyomtatásban is megjelent a Cigányon nem fog az átok című riportkötete, mely a Szerző szerint kevesebb figyelmet kapott, mint ami kijárt volna neki; szerinte:

„elveszett a rendszerváltás körüli jogos könyvdömpingben”.14

A rendszerváltás időszaka több szempontból is felforgatta az életét; egyrészt beköszöntött a várva várt siker és elismerés, másrészt hazaköltözött Magyarországra:

„Ma már annyira felgyorsultak az itthoni események, hogy négyhavi itthon tartózkodás nem elég ahhoz, hogy naprakész állapotban legyek. Ha én most lennék New Yorkban, akkor azt érezném, hogy Izlandon vagyok, vagy Mucsán… Itt viszont történik a történelem. Most én egyszerűen nem tudok ott lenni. Itt a helyem, a munkám. Eddig hozhattam újdonságokat New Yorkból Budapestre, most már úgy érzem nem lehet.”15

Számos díjat elnyert ez idő tájt (Év Könyve Jutalom, IRAT-nívódíj, Bölöni György-díj, Déry-jutalom, Israel State Medal emlékérem, Nagy Imre emlékplakett, Tolerancia-díj, József Attila díj), mind több kötete jelent meg külföldön angol, francia, lengyel, ukrán fordításban, valamint az 1989-es évben öt könyve látott napvilágot („A, D-E-Fisz-G, A, D, D”, Börtön volt a hazám, Egy téglát én is letettem, Fel a kezekkel!, M. Lajos). Továbbá az újságírás felé fordulva számos cikke jelent meg a Magyar Hírlapban, az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban, valamint különböző lapok hasábjain a nyilvános napló műfajának szentelt sorokat. Tevékenyen bekapcsolódott a politikába is az SZDSZ színeiben, azonban összebékíthetetlen nézeteltérések miatt végül elhagyta a párt sorait. Mindeközben a Raoul Wallenberg Egyesület elnökévé választották, mint a szervezet vezetője az 1993-as egri antifasiszta tüntetésen beszédet mondott a cigányság melletti kiállás fontosságáról, melynek emblematikus mondatává a következő sorok váltak:

„És most szeretném odakiáltani cigány barátaimnak, vagy legalább megéreztetni velük, megfordítva a Marosvásárhelyen elhangzott jelszót, hogy ne féljetek, cigányok, megjöttek a magyarok.”16

A viszontagságos élet azonban kikezdte Csalog Zsolt szervezetét; tüdőrák és agydaganat következtében 1997. július 18-án hunyt el.

Forrás: www.art7.hu


Jegyzetek:

1 Soltész Márton: Csalog Zsolt. Argumentum Kiadó, 2015. 21. p.

2 Uo. 23. p.

3Uo. 24. p.

4Uo. 32. p.

5Uo. 36. p.

6Uo. 49. p.

7Uo. 50. p.

8Uo. 56. p.

9Uo. 56. p.

10Uo. 72. p.

11Uo. 73. p.

12 Uo. 78. p.

13 Uo. 107. p.

14 Uo. 123. p.

15 Uo. 124. p.

Facebook Kommentek

További írásaink