A „lovasság” visszatérése az első világháborúba – A Lincoln Egyestől az „Anyáig”

101 éve, hogy 1916 szeptemberében kigördültek a történelem színpadára és a Nagy Háború véráztatta csatatereire a világ első harckocsijai. Az új fegyvernem létrehozásának érdeme Nagy-Britanniáé, a cikk első részében a brit páncélosok prototípusáig, a Mother megjelenéséig tartó időszakot tekintjük át, majd a következő fejezetben az 1916. szeptember 15-i első bevetésig tartó szakaszt fogjuk megismerni.

Az első világháború során kialakult lövészárok-hadviselés patthelyzetet teremtett a hadviselő felek között. 1916-ra a nyugati hadszíntéren Belgium északi részétől egészen a svájci határig húzódó összefüggő védelmi vonalak alakultak ki, amelyeknek áttörése teljesen új megoldásért kiáltott. Más elképzelése volt ennek elérésére a központi hatalmaknak, és más az antantnak. Míg előbbi a rohamharcászat bevezetésétől remélte a kiutat, addig az utóbbi hadviselő fél valami teljesen másban gondolkodott; tulajdonképpen a lovasság szerepének visszaállítását tűzte ki célul, igaz, már teljesen másféle hátasok használatával, mint 1914-ben.

Winston Churchill – aki ekkoriban az admiralitás első lordja volt – ösztönzésére 1915 februárjában életre hívták a brit Landships Committee-t, amely bizottság célja egy páncélozott harcjármű, avagy egy „szárazföldi csatahajó” megtervezése és létrehozása volt. Ugyanezen év augusztusában Liverpool kikötőjébe érkezett a chicagói székhelyű Bullock cég által gyártott mezőgazdasági lánctalpas készlet, amelyet a kirakodás után az angliai Lincolnba szállítottak. William Triton, mezőgazdasági mérnök és a lincolni William & Foster cég vezérigazgatója 1915. július 22-én megbízást kapott a brit Tengernagyi Hivataltól, hogy az importált amerikai lánctalp alapjain készítse el egy szárazföldi páncélos jármű prototípusát.[1] Tritton az amerikai felszerelést látva aggályait fejezte ki a megvalósíthatósággal kapcsolatban, kétségeit pedig osztotta Walter Wilson őrnagy is, akit lenyűgöző mérnöki háttere miatt az admiralitás Lincolnba irányított, hogy együttműködjön Trittonnal és felügyelje a munkálatokat. Ennek a két embernek volt köszönhető, hogy a kezdeti nyers koncepció néhány hónapon belül életképes prototípussá finomodott.

William Tritton és Walter Wilson, a harckocsi szülei. Forrás: BBC

A munkálatok 1915. augusztus 11-én kezdődtek, a meghosszabbított Bullock lánctalpakkal ellátott konstrukció szeptember 9-én tette meg az első métereket a Foster cég telephelyén Lincolnban; ez volt a Number One Lincoln Machine (Egyes Számú Lincoln Gépezet, avagy Lincoln Egyes). A járművet egy brit Daimler motor hajtotta, azonban az amerikai import lánctalp nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy elbírja a szerkezetet, ráadásul az árkokon való áthaladáskor a hernyótalpak hajlamosak voltak leesni a futógörgőkről, ezáltal a gépezet nem volt képes magát átverekedni az árok túlsó oldalára, aminek következtében alkalmatlan volt éles harctéri körülmények között a bevetése.[2]

Az Egyes Számú Lincoln Gépezet, 1915. Forrás: Wikimedia Commons

A brit tankok fejlesztésének kezdeti szakaszában a legfontosabb probléma a megfelelő saját, hazai gyártmányú lánctalp megalkotása volt. A szakemberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy-Britanniában egyelőre nem áll rendelkezésre olyan hernyótalp, amely a fejleszteni kívánt páncélozott harcjárművek számára használható lenne, és az is világosan kiütközött, hogy az amerikai típusok sem váltak be. Tritton és Wilson ezért bevették magukat egy lincolni hotelszobába és eltökélték, hogy addig nem állnak fel a tervezőasztal mellől, amíg meg nem oldják a problémát. Miután számos ötlet vagy a szálloda kandallójában égett el, vagy a gyárban a tesztelés során, a megoldást Tritton találta meg. 1915. szeptember 22-i táviratában így írt Sir Albert Sternnek, a Landships Committee titkárának:

„Tegnap reggel Balata [a legutoljára kipróbált anyag, amelyből lánctalpat igyekeztek készíteni] meghalt a tesztpadon STOP Új [anyag] érkezett Tritton jóvoltából préselt lemezből STOP Könnyű, de nagyon erős STOP Minden rendben, köszönjük STOP A BÜSZKE SZÜLŐK”[3]

Tritton visszatért az alapokhoz, rájött, hogy a probléma csak egy masszív szerkezettel oldható meg, ezért olyan lánctalpat tervezett, amely a kortárs, kifinomult amerikai megoldásokhoz képest nyersnek és nehéznek tűnt, mégis olyan egyszerű és erőteljes volt, amilyennek lennie kellett. Egy szettet azonnal le is gyártottak a Lincoln Egyes számára, amelyet újraépítettek, a szerkezet pedig ettől kezdve Little Willie név alatt futott.[4] Az egyesek szerint Vilmos német trónörökös becsmérlésére Kicsi Willie-nek keresztelt[5] harcjárművet a lincolni Burton Parkban próbálták ki. A Lincoln Egyestől eltérően erről a verzióról leszerelték a löveget, mivel az nagyon megnövelte a szerkezet súlyát.

A Little Willie 1915 szeptemberében. Forrás: Wikimedia Commons

Tritton Little Willie-jével párhuzamosan Wilson is megalkotott egy modellt, amelyet először ácsokkal készíttetett el fából a Foster gyárjában, majd a mintapéldányt a londoni Wembley Parkba szállíttatta szeptember végén. 1915. szeptember 29-ére Sir Tennyson D’Eyncourt, a Landships Committee elnöke megbeszélést hívott össze, amelyre a bizottság eredeti tagjai mellett eljöttek a brit Hadügy-, valamint a Lőszerellátásért Felelős Minisztérium és a franciaországi brit főparancsnokság képviselői is. A társaság a Wembley Parkba szállított Wilson-féle, később Centipide (Százlábú) névre keresztelt modellt is megtekintette. A terepszemlén megegyezés született abban a kérdésben, hogy az elülső páncél vastagságát min. 10 mm-re kell növelni, hogy ellen tudjon állni a németek „fordított” lőszereinek [6], valamint az elérni kívánt 3,2 km/h-ás sebességet is meg kell duplázni; a kezelőszemélyzet számát pedig nyolc főben határozták meg.[7]

Egy ideig mind a Tritton-, mind a Wilson-féle prototípus egymás mellett készült a lincolni Foster gyárban, majd 1915. december 6-án Albert Stern, D’Eyncourt és még néhányan a Landships Committe-ból megszemlélték a fejlesztések állását és meglepődve tapasztalták, hogy a Centipide csaknem teljesen kész van. A Little Willie-hez képest a Százlábú egyértelműen előrehaladottabb állapotban volt, így az előbbi fejlesztését le is állították. A Centipide, immáron Mother (Anya) név alatt először 1916. január 12-én gördült ki a Foster gyár telephelyén, majd a Burton Parkig tartó utat is sikerrel megtette, ahol egy imitált lövészárok és más akadályok leküzdésére is vállalkozást tett, sikerrel. Az admiralitásnak köszönhetően a járművet ekkor fel tudták szerelni egy 6 fontos 57 mm-es ágyúval is. Érdekesség, hogy a Mother egy ideig Big Willie néven volt ismert, utalva Little Willie, azaz Vilmos trónörökös apjára, II. Vilmos német császárra.[8] 

A következő tesztelésre 1916. január 29-én került sor Lord Salisbury birtokán a Hatfield Parkban. James Gascoyne-Cecil, Salisbury 4. márkija engedélyt adott arra, hogy a privát golfpályája melletti területen különféle akadályokat létesítsenek: brit és német típusú lövészárkokat, egy gránáttölcsért, valamint szögesdrótakadályokat. A harckocsi mindezeket sikerrel vette, így február 2-án már olyan méltóságok előtt mutatkozhatott be, mint Lord Kitchener hadügyminiszter és David Lloyd George lőszerellátásért felelős miniszter (későbbi miniszterelnök). A lánctalpas ismét jó eredményeket produkált, ugyanakkor Kitchener rövid időn belül távozott a bemutatóról, mivel az volt a véleménye, hogy „ezt a háborút ilyen mechanikus játékokkal soha nem fogjuk megnyerni”.[9] A sikeres demonstráción felbuzdulva a bizottság február 8-án V. György királynak is megmutatta a harckocsit, akit lenyűgöztek a látottak. A királyi látogatás után D’Eyncourt lelkes levelet írt Churchillnek, amelyben az új gépezetet immáron tank néven említette. Hogy a harckocsik pontosan kinek köszönhetik ezt az elnevezést, vita tárgya, többek között Albert Stern is magának tulajdonítja az érdemet. Saját verziója szerint olyan elnevezést kerestek, amely kellőképpen leíró a gépezet aktuális kinézetével kapcsolatban, azonban mégsem sejteti az igazi használati célokat, így végül a Water Carrier (vízhordó) kifejezésben állapodtak meg. Ez elsőre ésszerűnek tűnhet egy nagyméretű, szegecselt acélszerkezet esetében, azonban Sternnek aggályai voltak, mivel tudta, hogy a katonai gyakorlat hajlamos mindennek a kezdőbetűk szerinti lerövidítésére, ezért tartott tőle, hogy idővel a „WC Bizottság titkáraként” kezdenék el emlegetni, így a rövidebb és félrevezetőbb Tank (tartály) név mellett döntött.[10]

A Mother tesztelése a Hatfield Parkban: sikerrel kel át a homokzsákokon és a lövészárkon. 1916. január 29. Forrás: Wikimedia Commons

Mivel a brit harckocsik a következő három évben a Mother alapjain készültek, ezért a prototípus megérdemli a bővebb ismertetést. A 9,5 m hosszú, 2,5 m magas és 4 m széles gépezetet elöl 12 mm vastag nikkellel ötvözött acéllemez, az oldalsó és hátsó részeken 8 mm-es, míg a tetőn és az alsó részeken 6 mm vastag, nagy szilárdságú acéllemez védte. A lánctalpszemek egyenként 21,5 cm hosszúak és 52 cm szélesek voltak, mindkét oldalon 90 darab volt belőlük. A monstrumot egy hathengeres, 105 lóerős, vízhűtéses Daimler-Knight motor hajtotta, amely 6 km/h-s sebességet volt képes elérni. A lövegek a tank két oldalán kaptak helyet, amelyeket talapzatra építettek, így nagyjából 90 fokban volt lehetséges a forgatásuk, a fegyverzetet ívelt páncél védte. Az eredetileg tervezett 1885-ös 57 mm-es Hotchkiss QF 6 fontos ágyút a Mother és a későbbi Mark I-es tankokban egy a Királyi Haditengerészet számára gyártott 1915-ös modellel váltották fel, amelynek lőtávolsága 6858 m volt. A másodlagos fegyverzet kérdése a Mother esetében még nem volt tisztázott, mivel mind egy dán gyártmányú, mind a hazai viszonyok között is gyártott Lewis és Hotchkiss géppuskák használata is felmerült, de erről a fejlesztésnek ebben a fázisában még nem döntöttek. A nyolc fős kezelőszemélyzetből négy (egy tüzér és egy töltő mindkét oldalon) kizárólag az ágyúk használatáért felelt. A vezetőnek, aki a parancsnok jobbján ült, a kormánykeréken kívül nem volt ráhatása a mai értelemben vett kanyarodásra. Az elsődleges váltót, a kuplungot és a fékpedált ő kezelte, míg a parancsnok a kormányfékeket használta. A maradék két ember a tank hátuljában a másodlagos váltókat használta a sofőr instrukciói alapján, mivel a kuplungot egyszerre kellett használni a másodlagos váltókkal. A működés közbeni belső viszonyok nem voltak éppen ideálisak, mozgás közben a motor hangja miatt nagyjából semmit sem lehetett hallani, ráadásul a meleg is elviselhetetlen volt. A Mother, és az első legyártott 250 tank esetében a benzint két darab 104 literes tartályban szállították; a tűzeset veszélye szinte folyamatosan fennállt, ugyanis akár baleset, akár egy ellenséges lövedék gyújtotta be a benzint, a nyolcfőnyi kezelő túlélési esélye igen csekély volt.[11]

A Mark I keresztmetszeti képe.
Egy későbbi Mark II-es tank belseje. Forrás: Knut Erik Hagen

Mivel a fejlesztés a király tetszését is elnyerte, ezért szabaddá vált az út az új találmány gyártása előtt. 1916. február 12-én a Brit Hadsereg legfelsőbb igazgatási szerve, a Katonai Tanács leadta a rendelést az első 100 harckocsira. A cikk második részében a termelés beindulásával, a kezelőszemélyzet kiképzésével, a különféle Mark I verziók bemutatásával és az első éles bevetés rövid ismertetésével fogunk foglalkozni.

 

[1] Harris, J. P.: Men, ideas and tanks. British military thought and armoured forces, 1903–1939. Manchester University Press, Manchester–New York, 1995. 28. p.

[2] Fletcher, David: The British Tanks 191519. Crowood Press Ltd., Ramsbury, 2001. 41. p.

[3] Uo. 42. p.

[4] Fletcher, David: British Mark I Tank 1916. Osprey Publishing, Oxford, 2004. 5. p.

[5] Uo. 6. p.

[6]  Ennél a megoldásnál a németek a magot fordítva szerelték a hüvelybe (amely nagyobb lőportöltetet is kapott), így nem tört össze a páncélzaton, azonban csak kis távolságról volt hatékony. Jobb ötlet volt az acélmagvas lőszer (szintén 7,92×57 Mauser kaliberben), de ez drágának bizonyult, így általában csak a mesterlövészek kaptak belőle. Az áttörést a 18 M 13,2 mm-es páncéltörő puska hozta el, ez azonban mind a két végén veszélyes volt: a nagy hátralökés sokszor eltörte kezelője kulcscsontját. A páncéltörő puskák (vagy nehézpuskák) a második világháború elejéig bizonyultak hatékonynak, utána inkább csak élőerő és kisebb fedezékek ellen alkalmazták azokat.

[7] Fletcher, 2001. 43. p.

[8] Smithers, A. J.: A New Excalibur: The Development of the Tank 1909–1939. Pen and Sword Books, London, 1986. 67. p.

[9] Fletcher, 2001. 45. p.

[10] Uo.

[11] Uo. 46–48. pp.

A nyitóképen: Mark I-es tankokat töltenek fel benzinnel a Flers–Courcelette-i csatában, amely során először vetettek be harckocsikat. Franciaország, 1916. szeptember 15. Forrás: Imperial War Museum, Q 5576

 

Felhasznált irodalom:

Ellis, Chris – Chamberlain, Peter: AFV Weapons Profile No. 3: British Tanks Marks I to V. Profile Publishing, Windsor, 1969.

Fletcher, David: British Mark I Tank 1916. Osprey Publishing, Oxford, 2004.

Fletcher, David: The British Tanks 191519. Crowood Press Ltd., Ramsbury, 2001.

Harris, J. P.: Men, ideas and tanks. British military thought and armoured forces, 1903–1939. Manchester University Press, Manchester–New York, 1995.

Smithers, A. J.: A New Excalibur: The Development of the Tank 1909–1939. Pen and Sword Books, London, 1986.

Facebook Kommentek

További írásaink