„Hé Lulu, ha visszatérek Fidzsiről…” – magyar tengerészek a Távol-Keleten I.

A japán–kínai háború árnyékában

Ahogy arról már korábban is írtunk, Magyarország és a tenger kapcsolata nem szakadt meg 1918-ban, vagyis közvetlen tengeri kijárataink elvesztésekor. A jól képzett magyar tengerészek egy része jugoszláv vagy más külföldi hajókra került, egy részük pedig a Dunára, viszont a ‛30-as évek elejétől beinduló Duna-tengerhajózás és az újrainduló „sima” tengeri hajózás révén egyre több magyar tengerész hajózott (ismét) magyar zászló alatt. A teherhajók egy része kis méretének köszönhetően Csepelig, vagy akár Komáromig is fel tudott jönni – ezek főleg a Fekete- és Földközi-tengeren közlekedtek –, de voltak nagyobb egységek is, amelyek viszont a Távol-Kelet egzotikusabbnál egzotikusabb helyeire is eljutottak.

A két legnagyobb cég, a Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság (DTRT, becenevén DETERT) és a Neptun Tengerhajózási vállalat vitte a prímet a magyar kereskedelmi hajózásban, ami igen jövedelmezőnek bizonyult (egy Duna-tengerjáró egy év alatt kitermelte egy testvérhajója építési költségeit), azonban a második világháború igencsak belerondított az üzletmenetbe (is). A folyam-tengerjárók előbb kiszorultak a Földközi-tengerről, majd német bérletbe kerültek a Fekete-tengeren, ahol a viharok mellett szovjet aknák, repülők és tengeralattjárók képében is leselkedett rájuk veszély. A „nagyvasak” viszont szanaszét voltak a világ óceánjain, így nekik teljesen új helyzet(ekk)el kellett megbirkózniuk. Az Angol–Magyar Hajózási Rt. Csárda és Csikós nevű egységei 1940 decemberében panamai zászló alá kerültek, akárcsak októberben a Szent Gellért (Magyar Hajózási Rt.) és a Turul (Finagra S. A. és Burger Bernát). Panama 1941-ben ugyan belépett a háborúba, viszont a szövetségesek oldalán, így a zászlócsere jó ötletnek bizonyult annyiban, hogy így az angolszászok nem piszkálták őket. Ellenben ki voltak téve a német tengeralattjáró-támadásoknak, akárcsak a Kelet, amelyet a magyar zászló ellenére szemrebbenés nélkül süllyesztettek el 1940. augusztus 19-én. Az az abszurd helyzet alakult ki, hogy a magyar kereskedelmi flotta egy része semleges zászló alatt a nyugati szövetségeseknek szállított, másik része pedig 1941 júliusától a németeknek bérbe adva tette ugyanezt.

Horváth Z. Imre kapitány – illusztráció a cikkhez (Arcanum Digitális Tudománytár)

A Turul ekkora igazi háborús veteránnak számított, kicsivel korábban ugyanis a Dél-Kínai-tengeren már belesodródott a kínai–japán háború eseményeibe, és időnként a helyi kalózokkal is meggyűlt a baja. Erről nem más, mint a hajó kapitánya, Horváth Z. Imre beszélt a Tolnai Világlapjának 1939 májusában. A 77 méter hosszú gőzöst 1916-ban építették az Egyesült Államokban, és eleinte a Nagy Tavakon, majd egy francia cégnél szolgált, 1924-ben pedig Lengyelországba, ezt követően, 1934-ben pedig Genovába került. Egy évvel később vette meg a Burger Bernát genovai konzul alapította Finagra Rt. A hajó az interjút megelőző másfél évben Kína és Japán között ingázott, többnyire fát, műtrágyát, cukrot és sót szállítva, és a látszólag unalmas hajózás során Verne- és Rejtő-regényekbe illő kalandokban is bőven volt része. A Turul Sfaxból (Tunézia) indult a Távol-Keletre, ahol ekkor már nagyban folyt a háború, és a japánok hajlamosak voltak kissé elhamarkodottan elfogni/elsüllyeszteni az arra járó teherszállítókat, ráadásul a semleges vagy szövetséges zászló sem mindig akadályozta meg őket ezen tevékenységükben.

„A kínai, japán vizeken úszó hajóknak azonban nemcsak a hadihajóktól, cirkálóktól kell tartaniok. Ahogy az Indiai óceánt elhagyva, a Déli-kínai tenger első kikötőjébe ér a hajó, nem árt erős őrséget állítani a fedélzetre, mert az éjszaka homályában könnyen belopakodhatik néhány furcsa, árnyékszerűen jelentéktelennek látszó kínai alak.”[1]

 – mondta el a kapitány. A helyzet azóta sem változott sokat, Afrika szarva mellett ugyanis még napjainkban is ezek a vizek számítanak a legveszélyesebbnek ilyen szempontból. Bár a technika azóta nagyot fejlődött, a térség haditengerészeteinek azóta sem sikerült felszámolniuk a kalózkodást, noha annyi javulás azért történt, hogy a flották legalább egymásra nem lövöldöznek. Kína (brit segítséggel) külön kis naszádokból álló flottát hozott létre a kalózok ellen, ami igen hatékonyan is működött (bár maga az állam annyira nem) egészen a japánok megjelenéséig, akik reflexből lőttek minden kínai hajóra, amelyeknek ráadásul esélyük sem volt egy rombolóval vagy cirkálóval szemben. Persze a tengeri rablók is trükköztek; mivel a nyílt támadás veszélyekkel járt – egy nagyobb hajó könnyen legázolhatta a kalózcsónakokat, és a legénységnek is lehetett pár szava, illetve ökölcsapása a kérdéshez – nem egyszer folyamodtak cselhez, főleg utasszállítókon, ahol ráadásul könnyebben szállítható zsákmányhoz (órák, ékszerek, készpénz) juthattak. Szóval miután a jelentéktelennek látszó kínai alakok fellopakodtak a fedélzetre,

Szegényes motyójukkal meghúzódnak a hajó valamelyik sarkában, azzal sem törődnek, ha néha valaki oldalba rúgja őket. De amikor a hajó már kinn van a nyílt tengeren, bekövetkezik a meglepetés. A kínai partoknál haladó egyik angol gőzösön világos nappal történt, hogy a kormányos fülkéjében, a rádiótiszt kabinjában, a gépházban egyszerre megjelent néhány ilyen jelentéktelen sárga figura. Kezükben modern kézi gépfegyver volt. A kapitánynak tudomására adták, hogy ha ellenkezni próbál, habozás nélkül szitává lövik. A kormányos helyét az egyik bandita vette át és miután a rádióstisztet leütötték, a rádiót, szikratávirót tönkretették, bevitték a hajót a kínai part valamelyik csendes öblébe. Itt az utasokat kirabolták, majd eltűntek a parton. így történik egy modern kínai kalóztámadás, amely, sajnos, ma sem ritka esemény a kínai vizeken.”[2]

Kínai kalózok támadnak egy égő teherhajóra az 1930-as években

Ahogy láthatjuk, a kalózok igencsak rutinosak voltak, és az ilyen beszivárgó támadások ellen pedig jóformán lehetetlen volt védekezni – kivéve, ha a legénység és az utasok valahogy le tudták gyűrni a banditákat. Ez azonban értelemszerűen kockázattal járt, és kevés kapitány kockáztatta volna emberei vagy utasai életét. A kalózkodás, ahogy mindig is, hatalmas károkat is okozott, egyrészt a biztosítóknak, másrészt a hajótársaságoknak, amelyek hírnevének nem tett jót egy (sok) ilyen támadás. Napjainkban sem véletlenül alkalmaznak sokan hivatásos őrszemélyzetet, amely bár nem olcsó, még mindig jobb, mint esetleg emelt áron visszavásárolni a rakományt, az esetlegesen életüket vesztő hajósokról/utasokról nem is beszélve.

A Turul gőzös

A kalózok mellett a japán hadiflotta is komoly veszélyforrást jelentett; bár a Turult nem bántották, Horváth kapitány megemlített egy esetet, amikor egy kínai halászhajó nem volt ennyire szerencsés. A magyar gőzös épp Hongay felé haladt a Hainan-szorosnál,

„…amikor távcsövemmel fekete tárgyat láttam a messzeségben, a hullámok hátán. Azt hittem, csónak, nem is sokat törődtem vele, csak amikor közelebb értünk, láttuk csak, hogy egy vízben úszó füstös, kormos, félig elégett árbócgerendába öt szerencsétlen kínai kapaszkodik. Rögtön elküldtem értük az egyik mentőcsónakot. Az öt félholt kínaiba a fedélzeten nagy nehezen életet öntöttünk.
— Mi történt veletek ? — kérdeztem.
Szaggatott rövid mondatokban ad
ták elő a huszonnégy órával előbb lejátszódott tengeri tragédia történetét. Állítólag halászok voltak és véletlenül egy japán hadihajóval találkoztak, amely néhány lövéssel elsüllyesztette dzsunkájukat. Ők, hatan, vízbe ugrottak égő, süllyedő hajójukról és a letört főárbócba kapaszkodva, már huszonnégy órája hánykódtak a tengeren. Egyikük lecsúszott a gerendáról és vízbe fúlt. Nekünk ezt a magyarázatot adták, de ez, úgy látszik, nem nagyon felelt meg a valóságnak. A japán hadihajók nem süllyesztenek el ártatlan halászdzsunkákat. A dzsunkán minden valószínűség szerint veszedelmes fegyverek is voltak.”[3]

És az utolsó mondattal el is jutottunk egy másik régóta létező komoly problémához, az azonosítás kérdéséhez. Akkoriban a kínaiak, akik részben egymással, részben a japánokkal hadakoztak, rendszeresen csempésztek fegyvert, amihez minden mosóteknőnél nagyobb úszóképes tárgyat igénybe vettek, így valahol érthető, hogy a japánok különösebb kérdezősködés nélkül lőttek. Az is elképzelhető, hogy a látszólag békés hajókon-dzsunkákon éppen kalózok regenerálódtak két bevetés között (talán pont halásznak álcázva), és persze azt sem zárhatjuk ki, hogy tényleg békés halászokról volt szó. A probléma szárazföldi változata néhány évvel később rengeteg áldozatot követelt a háborúban, és ez a tengeren sem volt másképp. A Turul és legénysége ennél közvetlenebb módon is találkozott a háborúval, ráadásul annak egyik legmodernebb formájával, Kiungcsau kikötőjének bombázása során. A hajó egy este nem messze a várostól vetett horgonyt, és épp vacsorához készültek, amikor megjelent egy japán hadihajó – feltehetőleg egy cirkáló – amiről

„négy japán repülőgép emelkedett a magasba. Fent a levegőben megfordultak és mint négy óriási madár lecsaptak a városra. Szinte csak egy szempillantásig tartott az egész látvány. A négy repülőgép bombázta a várost. Hatalmas dördülések rázták meg a levegőt, füstfelhő, láng csapott fel a városból. A négy repülőgép visszatért a hajóra, újból megrakódott bombákkal és ismét a város fölé szállt. A dörrenések megismétlődtek, a repülőgépek még ott keringtek egy ideig a város felett, aztán visszatértek hajójukra.”[4]

Ugyan a mai repülőgép-hordozók elődei már az első világháború végén megjelentek (jóllehet sokszor veszélyesebbek voltak saját pilótáikra, mint az ellenségre), hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy a tengerészetek vezetői belássák, az úszó repterek lesznek a tenger új urai. A repülőket ugyanakkor nem utasították el, sőt a ‛30-as években cirkálótól felfelé majdnem minden hadihajót felszereltek 2-4-6 hidroplánnal, amelyek a felderítés és tűzvezetés mellett kisebb, 10-50-100, néha 250 kilós bombákkal csapásmérő feladatokat is elláttak. A gépeket katapulttal indították (ez vagy külön volt, vagy valamelyik hátsó lövegtorony tetején), majd feladatuk végeztével a hajó mellett vízre szálltak, és daruval emelték vissza őket a fedélzetre. Bár a kis gépek túl nagy kárt nem okozhattak, támadásuk – főleg légvédelem és ellenséges vadászok hiányában – ugyancsak pusztító lehetett egy városban. Ezúttal azonban nem jártak különösebb eredménnyel, legalább is a kapitány visszaemlékezése szerint;

„Azt hittük, hogy a bombázás a városban helyrehozhatatlan károkat okozott és hogy néhányszáz ember életébe került. Amikor azonban partraszálltam, a legnagyobb meglepetéssel hallottam, hogy a négy repülőtámadásnak mindössze három halálos áldozata volt. Tizenheten megsebesültek és néhány ház összeomlott.”[5]

A japán Tone cirkáló 1942 elején; tatján jól látszanak az úszótestű repülők és az azok mozgatására szolgáló daru

Noha Japán területét ekkor még nem érte el a háború, a felfokozott hangulattal és a sokszor értelmetlen, vagy annak tűnő rendszabályokkal a magyar tengerészek is találkoztak. Horváth kapitány indulás előtt, még Afrikában vásárolt egy fényképezőgépet, hogy megörökíthesse Japán turisztikai értelemben vett nevezetességeit, lévén még sosem járt a szigetországban.

„Sajnos, tervem nem valósulhatott meg. Amikor japán kikötőbe értünk, megjelent hajónkon a legudvariasabb mosolyú japán kikötőtiszt, aki elsősorban is aziránt érdeklődött, hogy van-e revolverünk vagy más fegyverünk. Előszedtük revolvereinket, mire ő könyörtelenül lepecsételte. Amíg a kikötőben vagyunk, nem használhatjuk, illetve használhatjuk, de a pecsétet csak rendkívül indokolt esetben szakíthatjuk fel, és utána meg kell magyaráznunk, hogy mi volt ez a rendkívül indokolt eset. Ezután a tiszt a fényképezőgépek felől érdeklődött. Bevallottam, hogy fényképezőgépem is van.
— Le kell pecsételnem — mosolyogta.
— De uram — mondottam neki — én azért vettem ezt a gépet, hogy Japán szépségeit európai ismerőseim számára megörökítsem.
— Sajnos — vonta fel vállát a japán tiszt — európai ismerősei nem élvezhetik tájaink szépségét, mert amióta ez a kis incidensünk folyik a kínaiakkal, azóta tilos partjainkon fényképezni. És lepecsételte a fényképezőgépe
met is.” [6]

A japán–kínai háború nem sokkal később gyakorlatilag összefonódott a második világháborúval, ami megint csak érzékenyen érintette a magyar hajósokat. Ahogy már említettük, a Turul panamai zászló alá került (tulajdonosa maradt, csak a bejegyzést írták át), és a háború után is szolgált; csak 1954-ben bontották szét. A szintén a térségben hajózó Nyugatot viszont hiába adták át papíron Svájcnak, lefoglalták a hollandok, akik egy Szurabaját (Surabaya) ért légitámadás során, hogy japán kézbe ne kerüljön, 1942. március 2-án elsüllyesztették.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével jött létre.


Felhasznált források és szakirodalom

[1] Tolnai Világlapja 1939. május 24. 10. o.

[2] Uo.

[3] Tolnai Világlapja 1939. május 24. 10-11. o.

[4] Tolnai Világlapja 1939. május 24. 11. o.

[5] Uo.

[6] Uo.

Források és felhasznált irodalom:

Tolnai Világlapja 1939. május 24.

Zsigmond Gábor: A magyar tengerhajózás útkeresése a két világháború között – fejlődési lehetőségek és irányelvek

Zsigmond Gábor: A magyar tengeri hajópark a második világháború kezdetén Hadtudományi Szemle, 2010/2. 26–33. o.

A nyitóképen a Turul és a fedélzeten vendégül látott kínaiak – illusztráció a cikkhez (Arcanum Digitális Tudománytár)

Hajóregiszter

Facebook Kommentek

További írásaink