Szépirodalom az ókori Egyiptomban

Az ókori egyiptomi elbeszélő irodalom már írásbeliségük kezdetén megjelent. A szövegek töredékessége, illetve a szerzők nevének és a szöveg keltezésének hiánya azonban sok problémát okoz. Korának megállapításában segítség lehet a szöveg nyelvtana, nyelvezete, esetleg korábbi vagy korabeli események említése. A kutatást továbbá nehezíti, hogy az egyiptomi szépirodalmi corpus nagy része ismeretlen szerzőktől származik. Összesen csak két lista maradt ránk – mindkettő az Újbirodalom idejéből –, amely ókori egyiptomi szerzőket sorol fel, többek között Imhotep, Hordzsedef, Neferti, Ptahhotep, illetve Ipuwer nevét. Néhányukhoz sikerült irodalmi művet társítani, azonban egyeseknek egyik műve sem maradt az utókorra. A művek szerzőkhöz párosítása azért is okoz nehézséget a kutatóknak, mert egyes szerzők álnéven alkottak.

Feltehetően már az Óbirodalom idején is születtek prózai alkotások, azonban ezek nem maradtak ránk. Az ebből a korszakból ismert szövegek nagy része a temetkezéshez kapcsolódott önéletrajzok valamint piramisszövegek és koporsószövegek révén, amelyek az elhunyt túlvilági létét biztosították, illetve könnyítették meg. Ezen vallásos szövegek mellett az intelmek, mint – az ókori egyiptomi irodalom története során végig, szintén nagyon hangsúlyosan – különálló műfaj jelennek meg. Ezek a tanítások erkölcsi mintául szolgáltak, azokat a gyakorlati útmutatásokat és etikai nézeteket foglalták össze, amik örök érvényűnek számítottak minden egyiptomira nézve, művészi formába öntve. Gyakorlatilag azonban ezek főleg a magasabb társadalmi osztályokban levő tisztségviselőkre vonatkoztak, mint például a hierarchia betartása, engedelmesség, alázatosság és tisztelet a feljebbvaló iránt. A tanítások mondanivalóját talán Ptahhotep vezír intelmei foglalják össze a legteljesebben.

„Ptahhotep számára egy olyan társadalomban, mely évszázadok óta az örökkévalóság kategóriáiban gondolkodott, az igazságeszme abszolút jellege volt a döntő, melytől idegen minden változás, módosulás, még a mitikus ősi aranykorban, Ozirisz királysága idején jött létre, s azóta is hatalmas erőként hat, és régi romlatlanságában mutatja az emberiség számára a követendő utat.”1

Az ókori Egyiptom politika- és társadalomtörténete jól lekövethetően jelenik meg a fennmaradt irodalmi szövegek alapján. Az I. Átmeneti kor viszontagságai során az intelmek nagy szerepet kaptak, például Ipuwer intelmeiben is gyakran visszatérő motívum a mindennapi élet nehézségeinek elviselése. A Középbirodalomból nem ismerünk ilyen ideológusokat, az Újbirodalom idején pedig hanyatlás figyelhető meg. Mivel az intelmek apáról fiúra szálltak, ezért általában névvel ellátva rögzítették őket, így a szerző személye beazonosítható, bár egyes esetekben álnevet használtak.

Egyiptomi írnokok relief

Az elbeszélő irodalom csak az I. Átmeneti kortól, illetve a kora Középbirodalomtól kap nagyobb szerepet. Az ezt megelőző korszakokból vagy nem maradtak ránk, vagy – mivel az írás és olvasás csak kevesek kiváltsága volt – szájról szájra terjedtek, ezért feltehetően nem is volt társadalmi-kulturális igény a rögzítésükre. A vélhetően ebben a korban született Paraszt panaszai nagy részét még az intelmek alkotják, azonban a szóban forgó morális üzenet közvetítése miatt szükség volt kerettörténetre is, ami elbeszélés formájában öltött testet. Egyébként bevett gyakorlat volt, hogy egy irodalmi alkotáson belül keverték a műfajokat, hasonló felépítésű a Középbirodalom idején született Szinuhe története is. A Paraszt panaszaiban a földműves a piacra igyekszik a termékeivel, amely során összetűzésbe kerül egy helyi hatalmassággal. A paraszt emiatt a királyi palota elöljárójához fordul igazságtételért. Kilenc védőbeszédében morális tanulságokat ad elő az igazságról, rendkívül választékos stílusban.

„Ha az igazság tavára szállsz s azon hajózol, kedvező széllel, és vitorlád nincs megfosztva vásznától, hajód nem lesz lassú, nem éri károsodás árbocodat, nem törnek el keresztgerendáid, nem töretsz össze, mikor örvendezel a földnek, az áradat nem ragad el, nem ízleled meg a folyó gonoszságát, nem látsz félelemben lévő arcot, a félénk halak is hozzád jönnek, és eléred a kövér madarakat.”2

A paraszt eltökélten küzd az igazságáért, végül a királytól teljes kárpótlást kap. A Középbirodalom idején bekövetkezett felvirágzás – főleg a diplomáciai kapcsolatok, a külpolitika és kereskedelem terén – kedvezett az elbeszélő irodalomnak is. Az ebből a korból ismert Szinuhe története vagy A hajótörött története nosztalgikus képet fest a távoli vidékekről, ugyanakkor erősíti az egyiptomi hazaszeretetet. A főhős célja mindkét esetben az, hogy megannyi viszontagság és kaland után visszatérhessen a Fekete Földre, szeretett hazájába. Ennek a honvágynak vallási vonzata is van, ugyanis az egyiptomiak számra oly fontos rituális temetkezési szertartást, a sírt és a vele járó túlvilági üdvözülést csak egyiptomi földön kaphatják meg. A Szinuhe története valójában egy önéletrajz, amelyben a címszereplő udvaronc kalandjait ismerhetjük meg. Azt nem tudni, hogy valós személyről van-e szó vagy sem. Szinuhe Neferu királyné háremében szolgált, Amenemhat és Szenuszert uralkodása alatt. Az elbeszélés Amenemhat halálhírével kezdődik. Szinuhe éppen egy expedíción van az egyiptomi hadsereggel, amikor kihallgat egy királyi udvar elleni szervezkedésről szóló beszélgetést, ezért elmenekül. Az elbeszélés feszültségét nagyban fokozza, hogy szökésének oka a történet során végig rejtély marad. Elvetődik Szíriába, pontosabban Felső-Recsenuba, ahol összeismerkedik a helyi uralkodóval. Feleségül veszi annak lányát, boldogan éldegélnek együtt. Az ázsiaiakkal és a helyi törzsekkel szemben sikeresen felveszi a harcot, végül elismertségben és hatalomban is a csúcsra jut. Azonban egyre erősebben eluralkodik rajta a honvágy, ezért levélben engedélyt kér – és kap – az új egyiptomi uralkodótól, Szenuszerttől, hogy hazatérhessen.

„Bármely isten, ki elhatároztad ezt a szökést: Békülj meg! Juttass a Székhelyre! Ó, hát láttasd meg azt a helyet, ahol szívem időz! Mi nagyobb, mint eltemetkeznem abban az országban, ahol születtem?! Jöjj, történjék ezután valami jó! Legyen isten hozzám kegyes, intézze úgy a dolgokat, hogy megszépítse végét annak, akit megszomorított. Legyen szíve részvéttel az iránt, kit idegen országban élni száműzött.”3

A történet elég sok olyan értékre reflektál, amiket az ókori Egyiptomban nagyra tartottak, például a király és Egyiptom iránti feltétlen tisztelet és hűség, vagy a már említett temetkezés.

Egyiptomi hajósok

Azonban amíg a Szinuhe történetében a szerző egy hiteles személy köré építi fel a történetet, illetve valós vidéket és életszerű eseményeket ír le varázslatos helynek, A hajótörött története egy elvarázsolt mesebeli világba kalauzol el minket. A címszereplő egy kudarcba fulladt expedíció után hazatérő parancsnokot vigasztal a saját történetével. Elmeséli, hogy a hajója hazafelé tartva viharba került és elsüllyedt a teljes legénységgel együtt. A férfi, mint egyedüli túlélő, egy lakatlannak tűnő szigetre vetődött, azonban hamarosan kiderült, hogy a sziget ura egy aranytestű, lazúrkő szakállú óriáskígyó, aki – miután elmesélte neki családja tragikus történetét – megjósolta a hajótöröttnek, hogy nemsokára jön egy hajó Egyiptomból, amivel haza fog jutni a családjához. A meseszerű, eltúlzott, néhol hihetetlennek tűnő események ellenére nagyon is komoly mondanivalója van a történetnek. Emellett az elbeszélés humora és finom iróniája ugyancsak felismerhető ennyi idő távlatából is, mivel a hajótörött egy olyan történetet mesél el a sikertelen expedíciót vezető parancsnoknak, amiben ő maga sikeres volt.

A II. Átmeneti kor hükszósz uralma idejéből ránk maradt Westcar-papiruszt olvasva a régmúlt feldolgozása sem állt távol az egyiptomi irodalomtól. Az ezen a papiruszon olvasható elbeszélések (amelyek Khufu és a varázslók címen is ismertek) az Óbirodalom idején uralkodott, általunk Kheopsz néven ismert királyról és az őt mesés történetekkel szórakoztató fiairól szól. Az egyikben Sznofru király csónakázni ment húsz fiatal nővel a palota taván, azonban közben az egyik lány hajtűje a vízbe esett. Azért, hogy megtalálják, egy főpap

„varázslatot mondott, s a tó vizének egyik felét a másikra tette. Megtalálta a hajtűt egy cserépdarabon fekve. Felhozta azt, és odaadta úrnőjének. […] Ekkor szólt, varázsigét mondott, és a tó vizét visszatette a helyére.”4

Az Újbirodalomban leginkább a himnuszirodalom volt a meghatározó. Ezek általában az uralkodókat, városokat és nem utolsó sorban isteneket dicsőítettek. Az elbeszélések többnyire csak rövidebb, töredékes formában maradtak ránk. A korszak egyik kiemelkedő alkotása A királyfi és a sors.

A királyfi és a sors, Papyrus Harris 500

Az egyiptomi uralkodót az istenek megajándékozták egy fiúval, azonban születésekor megjósolták, hogy a fiú életének krokodil, kígyó vagy kutya fog véget vetni. Hogy megvédje, a király egy elzárt házat építtetett, ahová bezárta a fiút. Az egyik nap azonban a királyfi meglátott egy kutyát sétáltató embert, ezért ő is szeretett volna egyet, amit meg is kapott. Felnőve úgy gondolta, nincs mit tenni a sorsa ellen, ezért inkább a kutyájával együtt elindult világot látni. Eljutott Naharin országába, amelynek fejedelme egy magas toronyba záratta a lányát, és annak ígérte a kezét, aki el tudja őt érni. A kérők sorban próbáltak feljutni hozzá, de egyedül az egyiptomi királyfi járt sikerrel. Az esküvő után a királyfi elmondja a királylánynak, hogy mit jósoltak neki születésekor, aki szerint meg kéne ölni a kutyáját. Egy éjszaka a királyfit álmában meg akarta marni egy kígyó, de a királylány leitatta borral és sörrel, majd megölte. Miután felébresztette a királyfit, azt mondta neki:

Lásd, istened kezedbe adta egyik sorsodat! Meg fog őrizni téged a másik kettőtől is.”5

A történet egyre érdekfeszítőbb fordulatai közben a papirusz félbeszakad, úgyhogy nem ismerjük a történet végét. Mindenesetre

„az egyéni tudatot döntően befolyásoló világnézeti kérdésről, a végzetszerűségről, a predesztinációról, ugyanakkor az isteni gondviselés uralmáról és az egyéni szabad akarat sorsalkotó erejéről, tehát két nézet ütköztetéséről van szó.”6

A történet megszövegezése és a szereplők jelleme alapján viszont feltehetően pozitív végkifejlettel, a végzet hatalmának megtörésével zárulhatott.


1 Kákosy 1998, 273.

2 A paraszt panaszai. Ford.: Dobrovits Aladár In: A paraszt panaszai. Helikon, 1963, 9.

3 Szinuhe története. Ford.: Dobrovits Aladár In: A paraszt panaszai. Helikon, 1963, 29.

4 Khufu és a varázslók. Ford.: Kákosy László In: A paraszt panaszai. Helikon, 1963, 50.

5 A királyfi és a sors. Ford.: Dobrovits Aladár In: A paraszt panaszai. Helikon, 1963, 74.

6 Kákosy 1998, 281.

Felhasznált irodalom:

Dodson, Aidan: A hieroglif írás az ókori Egyiptomban. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2005.

Foster, John L.: Literature. In: Redford, Donald B (ed.): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt. Vol. 2. Oxford University Press, 2001. 299–304.

Foster, John L.: Narratives. In: Redford, Donald B (ed.): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt. Vol. 2. Oxford University Press, 2001. 495–500.

Kákosy L. – Dobrovitz A. (Szerk.): A paraszt panaszai. Helikon, 1963.

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 1998.

Facebook Kommentek

További írásaink