A birodalom visszavág: győzelem Lissánál

Ahogy arról nem is olyan rég már írtunk, az 1860-as évek több változást hozott mind Európában, mind a tengerentúlon. Az amerikai polgárháború mellett ekkoriban zajlott le Olaszország és Németország egységesedése, amely nem csak az adott országokat érintette. Ezek mellett a haditechnikában is jelentős változások történtek; megjelentek a hátultöltő puskák és automata fegyverek, a tengereken pedig az évszázadokig meghatározó fatestű vitorlások helyett egyre inkább fémépítésű (vagy fatestű, de páncélozott), bár még gőz-szél hibrid meghajtású hajók estek egymásnak. A Habsburg Birodalom ekkoriban lépett be a tengeri hatalmak sorába: 1864-ben Helgolandnál bizonyították, hogy képesek kikötőiktől messze is hatékonyan tevékenykedni, két évvel később pedig Lissánál, ezúttal hazai pályán csaptak oda a jóval erősebb olasz flottának.

die_seeschlacht_bei_lissa.jpg
A döntő pillanat Carl Frederik Sorensen 1868-as festményén

Ahogy az már annyiszor elhangzott, a nemzetközi helyzet egyre fokozódott; 1866 júniusában kitört a porosz-osztrák háború, amelybe Itália is bekapcsolódott, természetesen nem az osztrákok oldalán. Szereplésük azonban meglehetősen rövidre és dicstelenre sikerült, újabb tápot adva az olaszok katonai erényein élcelődőknek. Június 24-én Custozzánál kikapott II. Viktor Emmánuel serege, július 20-án pedig, a világ első olyan nagyobb tengeri ütközetében, amelyet főleg páncélos hajók vívtak, tengerészetük is vereséget szenvedett. Tény, hogy a fiatal (és még formálódóban lévő) olasz állam hátrányban volt a birodalommal szemben, viszont 1859-ben a szárd-piemonti – osztrák háborúban, (Solferino, Magenta) vagy még korábban, 1848-ban a velencei forradalom idején több alkalommal is sikeresen fűtöttek be Ferenc József hadainak, az 1866-os két győzelem ezért “visszavágónak” is tekinthető.

lissa24.jpg
Wilhem Tegethoff, Helgoland és Lissa hőse

Az olaszok hagyományosan  hajósnépnek tekinthetők, így a tengeren jóformán mindenki rájuk fogadott. Az meg pláne, aki tisztában volt a császári flotta gyengeségeivel; nem volt elég szén, késtek a lövegek és páncéllemezek, emellett kevesebb és öregebb hajót tudtak csak csatasorba állítani. Sokszor olyan dolgok hiányoztak, mint a hajókötél, ami miatt egyes egységeket csak a legszükségesebb kötélzettel lehetett felszerelni. A helyzettel persze a hadvezetés is tisztában volt, így a következő parancsot küldték régi ismerősünknek, Wilhelm Tegethoff ellentengernagynak:

“(…) mégsem lehet fel nem ismerni az ellenfél flottájának jelentős számbeli fölényét, s ez okból is, de tekintve azt az erkölcsi hatást is, amelyet haditengerészetünk minden, a mi partjaink előtti ellenséges műveletre gyakorol, fel vagyok hatalmazva Őfelségétől arra, hogy Önnek kötelességévé tegyem, ne kezdjen semmi olyan vállalkozásba, amely veszélyeztethetné a hajóhad létét vagy pedig amelynek során az elérendő előny nem ér fel az előrelátható áldozattal.”

ferd_max_1866.jpg
SMS Ferdinand Max

A taktika ismerős, a császári, majd császári és királyi flotta fennállása során kevés kivétellel defenzíven “játszott” és elsősorban partvédelemre szorítkozott. A kevés kivétel egyike pont Tegethoff volt, aki a parancs vétele után azonnal összerántotta a flottát, javítóba küldte (főleg a régebbi) hajókat, hogy lekaparják róluk a kagylókat és moszatokat, ezzel is fokozva sebességüket. Az admirális tudta, hogy nagyobb távolságokon az olaszok modernebb, huzagolt (korabeli szóval vontcsövű) lövegeikkel fölényben vannak, így a kiképzéseken az akkoriban egyre inkább háttérbe szoruló közelharcot gyakoroltatta. Abban bízott, hogy egy gyors lerohanással (ami lassabb hajói miatt önmagában is kockázatos volt) oldalba kapja az ellenséget, és jobb esetben szétugrasztja alakzatát, rosszabb esetben pedig kellő időt nyer a meneküléshez. Valahogy úgy gondolkozott, mint a Füttyös fedőnevű kültelki vagány Rejtő Jenő Vissza a pokolba! c. klasszikusában, amikor túlerővel szembesülve odakiáltott társának, hogy “Üsd le a lámpát!”; hiszen ezt “évszázadok óta a gyengébbek törvénye alapján űzik a menekülni kívánó verekedők.”

sms_kaiser_1860.jpg
Az SMS Kaiser, a birodalom utolsónak épített fahajója, itt a lissai csata után kissé viseltesen

Tegethoff emellett még két dologgal töltötte ideje jelentős részét; egyrészt folyamatosan könyörgött Bécsnek, hogy küldjenek szenet, ugyanis gyakorlatozásra is csak annyit kapott, hogy minimális sebességgel tudtak csak manőverezni (kb. 5 csomóval a 14-15 helyett), és éjjeli gyakorlatokról pedig szó sem lehetett. A bajokat tetézte, hogy a flottát állandóan gőzkészültségben kellett tartani, hiszen az olaszok is bármikor megjelenhettek a partoknál. A dolog amiatt is fontos volt, mert a tengerészeknek alapesetben (értsd: háború nélkül) nem nagyon volt lehetősége a gőzhajtású manőverezés (pláne nem kötelékben végrehajtva) alapos kiismerésére. A flotta napi szükséglete 1100 tonna környékén mozgott, a csata előtt pedig a kért 30 000 tonna helyett csak 13 000 tonnányit sikerült raktározni. Másfelől az admirális bőszen tanulmányozta a szakirodalmat, amelyben már szerepeltek az amerikai polgárháború vívmányai is. Olvasmányélményei alapján mai szemmel nézve elképesztő kókányolásba fogtak a fahajókon; horgonyláncból (az volt bőven) font páncélzatot eszkábáltak, hogy legalább a kazánokat védjék, sőt, a Novara fregattra vasúti sínekből építettek védműveket, az ütegfedélzetekre pedig (elég kétes hatásfokú) repeszfogó hálókat és ponyvákat feszítettek ki. A fahajók örök átka volt, hogy találat esetén a fedélzet palánkozása repeszfelhővé alakult (ez igaz volt a combosabb találatoktól elpattanó horgonyláncokra is), borzalmas pusztítást végezve a lövegeket kiszolgáló legénység soraiban.

lissa25.jpg
Carlo di Pellion Conte di Persano

Az ellenségeskedések 1866. június 23-án kezdődtek meg, ekkor a Fasana-csatornában összevont császári hajóhadat 6 páncélos hajó, 4 csavargőzös fregatt, 1 csavaros korvett, 6 ágyúnaszád és 1 csavargőzös sóner (schooner) alkotta. Velük szemben a szintén fiatal itáliai flotta 12 páncélos hajót (ezeken 16-25 cm-es huzagolt lövegek voltak) és 8 csavargőzös fregattot, valamint több kisebb hajót, összesen 25 egységet állított ki Carlo di Pellion Conte di Persano tengernagy parancsnoksága alatt, aki végig bízott létszám- és tüzérségi fölényében. Épp ezért nagy volt a meglepetés 27-én reggel Anconában, amikor Tegethoff hajói megjelentek a kikötő előtt, ahol az olasz flottát pestiesen szólva letolt nadrággal találták; a legtöbb hajón rakodtak, két páncéloson a begyulladt szénport oltották, a többin meg csak simán kitört a pánik. Az olasz hajók csak órák múlva tudtak kifutni, és abban sem volt köszönet, ugyanis a San Martino véletlenül megsarkantyúzta a Maria Pia-t, és mindkét egység megrongálódott.  Érdekesség, hogy Olaszország 1915-ben ugyanúgy szinte teljesen készületlenül vágott bele a háborúba, és a készülődésbe ugyanúgy belerondítottak a császári és királyi hadihajók. Az ellentengernagy akciójának hírére jó eséllyel nem csak Anconán, de a bécsi Tengerészeti Szekción is végigsöpört egy pánikroham, miután látták, hogy Tegethoff hogy értelmezi a védelemre szóló parancsokat…

affondatore_1865.jpg
Persano mániája, az Affondatore: az egyetlen toronyhajó a csatában. Kis megszakítással egészen 1907-ig szolgált

Az amúgy is túlzottan óvatos Persanot még jobban elbátortalanította ez a tengeri “huszárcsel”, így a sürgető parancsok ellenére (az Affondatore csatahajó megérkezésére várakozva) egyre halogatta a kifutást; először dalmáciai partraszállásra kapott utasítást, ami később (6000 behajózott katona bevetésével) Lissa, a mai Vis szigetének elfoglalására vonatkozott. Ehhez összesen 34 hajó (86 022 tonna vízkiszorítással), 645 löveg és 10 866 tengerész állt rendelkezésére. Velük szemben Tegethoff 27 hajót (kicsit bővült az állomány) állított csatasorba, összesen 57 344 tonna vízkiszorítással, 532 ágyúval, amelyek fedélzetén 7871 fő szolgált.

Vis szigete; stratégiai elhelyezkedés

Az olaszok végül július 18-án kezdték meg a dalmát partoktól 30 mérföldre (kb. 50 kilométer) levő kicsiny Lissa ostromát, amelyet mintegy 1800 fő védett, jól kiépített, magasan fekvő ütegállásokkal. Az ostrom első napján az olaszok több erődöt szétlőttek, és Persano magabiztosan üzente Rómába, hogy bevették “az Adria Gibraltárját”, a partraszállást azonban egyre halogatták. Közben Tegethoff is értesült az eseményekről, és bár többször kért utasításokat Bécsből és a déli hadszíntér parancsnokától is, csak azt a választ kapta, hogy

“A hajóhad kötelessége Triesztet és Isztriát védeni.”

És mivel a legjobb védekezés a támadás, az admirális elrendelte a kazánok felfűtését és a kifutást, amit az utolsó percben egy “cselekedjen belátása szerint” paranccsal a fővárosból is jóvá hagytak. Július 20-án hajnalban az olaszoknál nagyban zajlottak a partraszállás előkészületei, amelyet jelentősen hátráltatott a még Persanónál is óvatosabb Albini tengernagy akadékoskodása, aki szerint (az amúgy teljesen nyugodt) tenger veszélyesen hullámzott. Persano, ahelyett, hogy orrára koppintott volna okvetetlenkedő beosztottjának, értekezletet hívott össze a Re d’Italia fedélzetére; ezalatt a hajók mindenféle rendszer nélkül helyezkedtek el, alakzatról beszélni sem lehetett. A megbeszélés tartott, amikor 7.50-kor gyanús hajórajt jelentettek az olasz őrszemek…

37622_velika_hotel-issa-vis.JPG
Lissa (Vis) napjainkban

Az 5200 tonnás Ferdinand Max zászlóshajón tartózkodó Tegethoff egymás mögé három ékbe (páncélosok, fahajók, ágyúnaszádok) rendezte egységeit, kiosztatta a reggelit és mellé egy kis bort, majd 10 km/órás sebességgel megindult az ellenség felé. Az olasz tengerészek első körben “itt vannak a halászok!” kiáltásokkal fogadták az ellenséget (jó eséllyel nem hallottak Tegethoff rámenős harcmodoráról és bíztak tűzfölényükben), Persano viszont (minő meglepetés), pánikba esett. Először sikerült felsorakoztatnia két vonalba hajóit (közben visszarendelte a gyalogságot szállítókat), amiben csak annyi hibázott, hogy ezt a császáriaknak háttal sikerült végrehajtania, majd parancsot adott az egy vonalba fejlődésre, amit viszont rendesen befejezni nem volt idejük.

battle.jpg
A kezdeti csatarend: látszik Persano hajóváltása és az így keletkezett rés, valamint Albini távolban várakozó fahajói is

Hogy a helyzeten tovább rontson, a császáriak lőtávolba érkezésekor döntötte el, hogy zászlóshajót vált, és átszállt az annyira várt (és közben befutott) Affondatoréra, amely azonban nem rendelkezett tengernagyi lobogóval (annyi esze senkinek nem volt, hogy átvigyen egyet), így az olasz hajók egy része továbbra is a Re d’Italiatól várta a parancsokat. A művelet emellett megszakította a sort is (lásd térkép), szinte tálcán kínálva Tegethoffnak az áttöréshez ideális pontot. Persano később így indokolta a hajóváltást:

“Felismertem az abban rejlő lehetőséget, ha a vonalon kívül veszem fel a harcállásomat egy nagyobb sebességű páncélos hajón, amellyel képes lehetek a csata sűrűjébe rontani, vagy gondosan eljuttatni a szükséges parancsokat a hajóraj különböző részeihez, és szükség esetén vezetni hadmozdulataikat.”

Az egy vonalba rendeződés és “T-áthúzás” önmagában nem lett volna rossz ötlet, az olasz hajók ugyanis a T vízszintes szárából több löveggel tarthatták volna tűz  alatt Tegethoff egységeit, ám sikeres áttörés esetén ők kerültek volna rosszabb helyzetbe, ahogy ez nemsokára meg is történt. Az olaszok 1500 méterről kezdték meg a tüzelést, a császáriak viszont megvárták a pár száz méteres távolságot,  majd pácélosaik, ahogy azt Tegethoff modellekkel begyakoroltatta, teljes gőzzel haladva áttörték az olasz csatasort, és közelharcba kezdtek. Ennek során a hatalmas, de öreg Kaiser elég rossz szögben öklelte fel a Re di Portogallo-t, és megrongálódott, viszont ezzel is fedezte a többi fahajót. Bár az 1900-as évek elejéig a nagyobb hajókat (cirkálók, csatahajók és csatacirkálók) rendre ellátták döfőorral, csáklyázás vagy sarkantyúzás (ramming) ekkoriban egyre kevésbé számított gyakorinak, Lissánál több esetre is sor került; a csatát követően egy ideig sokan úgy is gondolták, a sarkantyúzás “visszatér”, de a lövegek fejlődésével a dolog egyre inkább tárgytalanná vált.

lissa1.jpg
Fa a fém ellen: a Kaiser és a Re de Portogallo

A Ferdinand Maxnak sem kezdődött túl jól a sarkantyúzás, mert bár megrongálta a Palestro-t, az olasz hajó végül megmenekült. A császári hajók közben a Re d’Italiara összpontosították tüzüket, amelyet végül nagykönyvbe illő módon sikerült felöklelnie a Maxnak. Bár az olaszok bátran küzdöttek, a volt zászlóshajónak esélye sem maradt, mindössze néhány perc alatt elsüllyedt. Parancsnoka, Fra di Bruno sorhajókapitány és több, még ekkor is tüzelő (ekkor érte halálos lövés Tegethoff szárnysegédjét, Minutillo sorhajóhadnagyot) tengerésze hajójukkal együtt merültek hullámsírba. A Re d’Italia, amely az utolsó ilyen módon elsüllyesztett hajó volt, 27 tisztje és 364 tengerésze esett el; az osztrák hajó megkezdte a túlélők mentését, de miután több helyről tüzet kaptak, kénytelenek voltak odébb állni.

581_684_pix_page_53_kep_0002.jpg
Süllyed a Re d’Italia, a Ferdinand Max még “tolat”

A Re d’Italia elmerülésével az olaszok harcrendje teljesen felbomlott, a legtöbben hazafelé, vagy a fahajóival érthetetlen módon távolabb várakozó Albini tengernagy felé vették az irányt. A nagy kavarodásban az egyik olasz hajó például közvetlen közelről adott le sortüzet Tegethoff zászlóshajójára, ám elfelejtkeztek a lövedékek betöltéséről, így csak a lőportölteteket puffogtatták el. Persano közben tisztjei könyörgése ellenére futni hagyta a sérült Kaisert, a Palestro pedig több súlyos találatot is bekapott, és nem sokkal később el is süllyedt. Az olasz parancsnok ezt követően, őrületbe kergetve jelzőmatrózait, egymás után vonatta fel az ellentétes tartalmú utasítások zászlójeleit; kövessenek, készüljenek közelharcra, rendeződjenek csatasorba, stb. Tegethoff, aki tisztában volt azzal, hogy egy rámenős parancsnok vezetésével még ez a megtépázott olasz flotta is tönkreverheti, Lissa körül foglalt állást, várva az esetleges újabb támadást. Persano azonban – miután értesült a Re d’Italia sorsáról – visszavonulót fújt, és Ancona felé vette az irányt. Balszerencséje azonban Anconában is kitartott: vadonatúj hajója augusztus 6-án a kikötőben süllyedt el egy viharban – máig vitatkoznak, hogy sérülései vagy rossz tervezése miatt – de később kiemelték és helyreállították.

romako.jpg
Kapitány és katona: Tegethoff a hídon, Anton Romako képén

Az összecsapásban az osztrák flotta nem veszített hajót, és csak a Kaiser rongálódott meg komolyabban, ami nem csoda, hisz több páncélossal is tűzarcba keveredett. A személyi veszteség 3 tiszt és 35 tengerész volt, 15 tiszt és 123 tengerész pedig megsebesült. Az olaszok három páncélos hajót vesztettek, a csatában pedig 38 tisztjük és 574 tengerészük halt hősi halált, 4 tiszt és 32 tengerész pedig megsebesült. Érdekes, hogy az olaszok mennyire kerülték a fatestű hajók bevetését, pedig az azokon levő 420 ágyúval egyértelmű fölényben lettek volna. A lissai ütközet legnagyobb jelentősége az volt, hogy végleg kikapcsolta Olaszországot a háborúból; hogy a porosz fronton nem alakultak ilyen fényesen az események, az már egy másik történet…

lissa11.jpg
Süllyed az olasz zászlóshajó! (Korabeli litográfia)

A csata amellett, hogy jelezte, az osztrák tengerészet “felnőtt”, bizonyította azt is, hogy kellően motivált és jól vezetett állomány bizonyos mértékig képes az ellenséges technikai és számbeli fölényt kompenzálni. Az is kiderült, hogy az olasz lövegek csak papíron hatékonyabbak; hiába értek el több találatot a császári páncélosokon, azokról jóformán csak a festék pattogzott le. Lissa után Tegethoff az örökös felsőházi tagság mellett megkapta a Mária Terézia Rend középkeresztjét, 1868-ban pedig a Tengerészeti Szekció (a hadügyminisztérium vonatkozó része) és a haditengerészet élére is kinevezték. Tervei között nagyszabású modernizáció és fejlesztések szerepeltek, amelyek végrehajtását azonban megakadályozta 1871. április 7-én bekövetkezett halála. Persanot persze egyből “a szőnyeg szélére” állították; a Szenátus alkalmatlansága miatt minden tisztéből felmentette és rendfokozatától is megfosztotta. Ezt követően visszavonultan élt 1883. július 28-i haláláig. Albinit, aki sokak szerint komolyabb büntetést érdemelt volna, csak felmentették beosztásából.

lissa19.jpg
1895-ös német képeslap Tegethoffal és a sarkantyúzással

Tegethoffról később egy kazamatahajót és egy dreadnought-osztályt is elneveztek, utóbbihoz tartozott a “legmagyarabb” csatahajó, a Szent István is. Képünkön  itt lentebb az 1913-ban szolgálatba állított csatahajó látható.

fuivrpt.jpg


Felhasznált irodalom:

Battle of Lissa

Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Kornétás Kiadó, Budapest, 2012.

Képgyűjtemény: korabeli festmények, képek és fotók a csatáról és résztvevőkről

La Battaglia di Lissa (20 luglio 1866) az Olasz Haditengerészet honlapján

Veperdi András: A lissai tengeri ütközet 1866. július 20-án (Hajózástörténeti Közlemények) A szövegben kiemelt idézetek ezen tanulmányból származnak.

A nyitóképen a csata Alexander Kirchner festményén

Facebook Kommentek

További írásaink